Két újságcikk ismertetése az osztrák napilapokból
Manapság ugyan az interneten keresztül mindenki tud olvasni — kellő nyelvtudás mellett — sokféle újságot, mégis szükségesnek érzem, hogy bemutassam itt néhány fiatal életét.
Az egyik egy huszonöt éves fiatalember, Simonnak hívják. Gyerekkora óta, tizenkét éve, vagyis tizenhárom éves kora óta ő az állandóan ügyeletes ápoló. „Ha csöng a telefonom, akkor van esélye, hogy ez az apám, s akkor mennem kell. Ha nem megyek, akkor apám a tolókocsiban alszik el, vagy valami még rosszabb.“
Simon apja MS (multiple sclerose) beteg. A szülők elváltak, Simon hosszú éveken keresztül ingázott a szülei között. Apjának ugyan mindig volt gondozója, de nem napi 24 órára, és ha a gondozóval valami történt, akkor Simon volt az „örök tartalék“. Neki nem olyan élményei vannak a gyerekkorából az apjáról, mint más gyerekeknek, nem focizni vagy kirándulni ment az apjával. Az apjának volt őreá szüksége, segítségre a testápolásban, segítségre, hogy átemelje a tolókocsiból az ágyba. Arra vágyott mindig — kevés gyerek érzi ezt át — hogy ne legyen őrá szükség. Arra, hogy egy kis felhőtlenség legyen a gyerekkorában. Ez a „szükség van rám“ érzés egyszerre áldás és átok. Tizennyolc évesen elköltözött apjától, egy önálló lakásba, de azért az intenzív kapcsolata vele megmaradt. Ha éjjel jön a hívás, azonnal megy hozzá. A kortársai többségétől elszigetelte ez a vállalt kötelezettség, de úgy érzi, hogy boldogságot ad neki, hogy apjának elviselhetőek az évei.
Egy felmérés szerint Ausztriában körülbelül 42000 hasonló problémában érintett gyerek van: akiknek öt és tizennyolc éves koruk között az a nagy, s gyakran a külvilág elől titkolni próbált problémájuk, hogy egy súlyos beteg családtagukat kell ápolniuk egyedül. Egy gyerek nem tud nemet mondani, ha a segítségét kérik, s nem is az ő feladata lenne ez.
Egy ápolási rendszer, amely gyerekekre épül, gyerekektől függ, nem lehet jó — állapítják meg a cikkben, s ezzel sokan egyetértünk.
***
Egészen más történet az, ami két lányról szól: Samráról és Sabináról. Tizenöt illetve tizenhat évesek, a szüleik a Balkánról menekültek Ausztriába. Muszlimok. Néhány napja egy rövid üzenetet hagytak a szüleiknek: „Ne keressetek. Elmentünk Szíriába harcolni a szent háborúba“. Felszálltak egy Törökországba tartó repülőre, s azóta valahol ott vannak.
Elképzelem a szülők kétségbeesését és fájdalmát. Borzasztó lehet. Az önváddal együtt. A rendőrség azóta nemzetközi szinten nyomoz, de még semmi biztosat nem közöltek. Állítólag a két lányt ott rögtön — Törökországban vagy Szíriában — férjhez adták, és valamiféle közlemények szerint a „férjük házában“ laknak. Bécsben vizsgálják az iszlám prédikátorok beszédeit. Hozzájárultak-e vajon a lányok radikalizálódásához?
Vagy nevezzem egyszerűen butaságnak? Arra nem gondolásnak, hogy a realitás sok helyen a Földön más és mást jelent?
Egy másik régi történet jutott róluk az eszembe. Két fiatal lány Svédországból, körülbelül húsz, harminc évvel ezelőtt elmentek kirándulni ketten lányok Dél-Amerikába. Valahová a magas hegyekbe. Mert Svédországban abban nőttek fel, hogy ez nem veszélyes. Dél-Amerikából a holttesteiket vitték csak haza.
***
Miért kapcsolok össze rövid néhány sorban ennyire különböző életeket? Mert az élet ilyen. Sokféle. Már gyerekkorban is lehet könnyű, vagy súlyos problémákat hozó. Melyik nevel jobban? Mire kellene jobban figyelnie a felnőtt világnak?