Apró megjegyzések

Apró megjegyzések a mindennapok hordalékából – ez lenne a teljes cím. Mivel semmi olyan „nagy“ témát nem találtam az e heti blogbejegyzéshez, ami feltétlenül írásra ösztökélt volna, ezért az apró, leginkább egy-egy olvasott könyvhöz kapcsolódó megjegyzéseimből válogatok ide néhányat.
Előtte valamiről, ami nem olvasmányélmény. Általában ritkán hiszek a reklámokban, és úgy gondolom, hogy sokan vannak hasonlóan vele. Most egy dolognál mégis bejött, amit írtak: a talpra ragasztható gyógynövényes kis csomagocskáknál. „Foot pads” néven árulják őket. Úgy érzem, hogy teljesíti, amit mondanak: hozzájárul a szervezet méregtelenítéséhez. Most felkapott lett – csak el ne romoljon a minősége emiatt. Például gyógynövények helyett ne legyenek mesterséges anyagok benne.
Egyébként erősíti azt a régóta alakulgató – a régmúltból ébredezgető? – hitemet, hogy vissza kellene térnünk régi tudásokhoz, régi gyógymódokhoz. Sokkal emberbarátabbnak tűnnek, mint a „futószalag” megoldások.
Selyé János könyvét, a Stress of Life-t valamikor nagyon régen magyarul olvastam, most angolul láttam neki. Most még túl keveset olvastam ahhoz, hogy megítéljem, de az az érzésem, hogy ahogy Selyére emlékeztem az ifjúkori olvasásokból, az a véleményem ma is áll: úgy sikerült összeegyeztetnie a tudomány követelményeihez való kötelező alkalmazkodást mindazzal, ami motiválta, hogy nem sérült a gondolkodása frissessége. Remélem, hogy megmarad ez a benyomásom a könyv végére is. Amit most még nem látok ebben a stresszről szóló könyvben, hogy lesz-e benne – van-e benne – sejt szintű stresszről is szó. Kémia van bőven, de kémiáról beszéltek már akkor is, amikor csak a magasabb szintű biológiáról, például a szervek működéséről beszéltek.
Bár nem tartozik egyetlen jelenleg olvasott biológiai témájú könyvhöz sem, szeretném leírni itt egy hipotézisemet – nem vagyok tudós, nem kell bánnom, ha esetleg kinevetnek.
Azt hiszem, hogy szemléletváltásra lennne szükség az élőhöz, az élethez kapcsolódó tudományokban, köznapi szóval a biológiában. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy azoknak lenne a legnehezebb a gondolkodásukat átállítani, akik már több száz éve a kémián nevelkedtek, és mélyen beléjük rögződött. Azt kellene tudni elfogadniuk, kvázi alapértelmezésként kezelniük, hogy minden egyes objektum – ha egy élő szervezetet úgy tekintek, mint egy OOS-t, vagyis object oriented systems-t – szóval minden egyes objektum a legkisebb proteintől a szervezet egészéig sok köztes szinttel, nem csak kémia, nem csak anyag így, úgy, amúgy, de egyben információhordozó is. Az anyag és az információ összefonódása sokkal szorosabb, mélyebb, mint ahogyan ma a biológusok tekintik, akiknek a DNA, RNA, etc. a „programok”, az „utasítások”, a többi csak „bamba anyag”. Én ezt nem hiszem. Nem tudom, nem tudnám jelenleg bebizonyítani, de nem hiszem. A proteinekben, akik igen-igen sokfélék, ugyanúgy egy-egy csepp intelligencia rejtőzik. Miért mondok intelligenciát és nem adatot? Mert az az érzésem, hogy akárcsak az OO rendszereknél, nem csak az adat van az objektumban, hanem a „feldolgozó program” is.
Akkor most egy kicsit másról, nem biológiáról. (Van olyan, ami nem az?)
Ugyancsak a héten kezdtem bele (több helyen) a most megjött Dirk Roßmann könyvbe, amelyik az életéről szól. Tulajdonképpen ilyen self-made-man manager-milliomos önéletrajzát ritkán olvasok, utoljára a Steve Jobs életrajzát talán. El fogom olvasni rendesen végig, találok benne szimpatikus vonást, de azért van legalább két „DE”-m.
Az egyik az, hogy vajon, ha ismerném személyesen, ilyennek látnám-e, mint amilyennek ő bemutatja saját magát. Ahol nem arra gondolok, hogy szándékosan próbálna valamilyen hamis imaget festeni magáról, sokkal inkább úgy teszem fel a kérdést: nem csapja be ez az ember önmagát? Sőt, kicsit továbbmegyek: nem csapjuk be mi valamennyien egy kicsit önmagunk? Ahogy saját magunkat látjuk, és ahogy a világ lát minket, az nem mindig nagyon különböző?
A másik DE-m ennél még általánosabb. A kérdésem az – amit feltehetően ilyen-olyan formában már leírtam valahol –, hogy egyáltalán lehetséges-e nem fair, a „szőnyegalatti” tisztességtelenséget előnyben részesítő környezetben tisztességesnek maradni és egyúttal sikeres üzletemberré válni. Erős kétségeim vannak néha. Úgy érzem, hogy a környezet „kidobja magából” a másmilyet, rákényszeríti azt, aki beszállt az üzleti versengés mókuskerekébe, ha sikeres akar lenni, akkor ugyanúgy ne válogasson az eszközökben, mint bárki más a részvevők közül.
Kivédhetjük-e az egyéniségünk torzulását, ha felvesszük a versenyt?
Végül egy utolsó megjegyzés mára. Lehet néhány népszavazást támogatni, ennek érdekében aláírni. Ez is ennek a hétnek a krónikájához tartozik.

Népszavazás az oltásról

Szavazni lehet
A kötelező oltás
Ellen, megyek, épp
Elég méreg gyötörte
Már megfáradt testemet.

Mit a környezet
Mérget kap, növényvédő
Szerek s módosult
Gének, mind eljut hozzánk,
Embertestnek is méreg.

Mi van a felszín alatt

Mi van a felszín alatt… a közhangulatban járvány idején.
Lassan a kétéves születésnapját ünnepli ez a Covid járvány. Hogy viselik az emberek, mi foglalkoztatja őket a legjobban – azonkívül természetesen, hogy mindenkinek megvan a maga baja. Sokat hallunk a TV-ben a Covidról, de jóformán százszázalékban nem mást, mint agitációs szónoklatokat, néha tudománykodó köntösbe öltöztetve, és gyakran sok statisztikával meghintve.
Mit éreznek kimondatlanul, a felszín alatt az emberek? Azt hiszem, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de leginkább szeretnék már a lelkükben elfeledni ezt az egészet. Várják, hogy visszatérjenek a „régi szép idők“, és közben lehetséges, hogy azok már soha nem fognak visszatérni.
Egy földrengésnek általában hamar vége van, „csak“ a nyomai maradnak meg néha sokáig. Egy árvíz hosszabb ideig eltarthat, és a nyomai annak is jó ideig fennmaradnak, de magának a tragédiának a lezajlási ideje véges. Látszik a vége. Amikor már a következmények felszámolását lehet elkezdeni.
Egy terhesség lehet nehéz, de maximum 9 hónapig tart. Egy szülés lehet még nehezebb, de belátható időn belül végetér.
És ez a járvány?
Az elmúlt több, mint másfél évben hallhattuk már többféle változatban: „látszik az alagút vége“, „az oltás lesz a felmentő“, „az általános beoltottság a megoldás“, és így tovább.
De valójában senki sem tudja, hogy mikor lesz vége. Vége lesz egyáltalán? Vagy most már örökké csak az arcunkat elfedve járunk, és hozzászokunk az örök bizonytalansághoz, hogy sohasem tudjuk azt, hogy másnap milyen szabályok várnak, amikor kilépünk az utcára.
Azt hiszem, hogy a szabályoknak, a „betartandóknak“ ez a gyakori és gyors váltakozása legalább annyira megterheli az emberi idegrendszert, mint maga a járvány. Hiába mennek ki az emberek a Donauinselre zenét hallgatni, ellazulni; hiába figyelik napközben örömmel a játszótéren szaladgáló kisgyerekeket, bármit tesznek, aminek látszólag semmi köze a Covidhoz, minden mögött ott ül a tudatuk mélyén a járvány.
Lehet, hogy felnő egy generáció, amelynek az iskolai évekből a legáltalánosabb tapasztalata az orrturkálós tesztek lesznek? El sem tudják képzelni majd másképpen az iskolát?
Mit mond vajon a szülő a kisgyerekének, amikor az azt kérdi: anyu, mikor lesz vége?
Eszembe jut erről a kérdésről a sok évvel ezelőtt volt válásom. A fiam hatéves volt, amikor a férjem elköltözött, és a fiam képtelen volt elfogadni, hogy ez most már mindig így lesz. Amikor az apja elment, utána körülbelül másfél órán keresztül próbáltam magyarázni a gyereknek, aki dermedten bólogatott, azután a végén csak annyit kérdezett: Jò, jó, de mikor jön haza az apu?
Így lesz a megváltozott körülményeinkkel is?
Sohasem tér már vissza az az alig negyedszázadnyi idő – az 1990-s évek elejétől 2019-ig – amikor, legalábbis itt Európában, a megnövekedett szabadságunkban hittünk?
Lehetséges, hogy a járvány nélkül is bekövetkezett volna egy hasonló változás?

Hullámzó remény

Déva vára és
Sziszifusz, néha ilyen
Bennünk a remény,
Naponta összeomlik,
Másnap mégis újra él.

Megjegyzés: Déva vára Kőmíves Kelemen legendájából ismert

Három könyv

A cím kicsit megtévesztő, két könyvet csak megemlíteni szeretnék. Ezek általam írottak, amelyek most jelentek meg az epublinál, és a köteteim menüben hamarosan lesz egy szokásos ismertetés róluk. Ezek címei: Innen-onnan (novellák) és Sebesen tántorgó világ (versek).
A harmadik könyv Hervé Bazin regénye: A kilencedik napon. Ez 1994-ben jelent meg, de én csak most olvastam. Egy könyv, ahol valaki egy negyedszázaddal előbb megírt egy bekövetkező katasztrófát? Igen, egy vírusjárványt. Mennyi minden előre látható lenne, és mennyi mindenre nem vagyunk felkészülve! Mindezekből lehet, hogy a legfőbb megértenivalónk az lenne, hogy sosem lesz jó, jól funkcionáló az a világ, ahol „money makes the world go round”?
Hamar kiolvastam ezt a könyvet. Sok hely van benne, ahol szembeötlő a hasonlóság a megoldandó problémák tekintetében a jelenlegi Covid járvánnyal. Kiírok ide néhány idézetet, némelyiknél ez talán comment nélkül is világos lesz.
De előbb egy rövid tartalmi ismertetés azoknak, akik nem ismerik a történetet. Eric A. egy virológiai kutatóintézet egyik részlegének a vezetője, aki a tudósok szokott problémájával küzd: a témára, amit ő fontosnak tartana, nincs pénz, legalábbis elég pénz. Már úgy tűnik, hogy le fogják állítani a projektjét, amikor hirtelen kitör Bombay-ből indulva egy világjárvány, amihez pontosan arra az ellenszerre lenne szükség, aminek a kutatásával ő foglalkozik.
Hirtelen nagyon megnő a szerepe, hiszen sürgős szükség lenne a szérumra, a járvány egyre gyorsuló, félelmes sebességgel terjed szét a világban és szedi az áldozatait. Eric kicsit bosszankodik, mert az általa legjobbnak tartott munkatársa, Martin pont most kért egy egyéves szabadságot, és tűnt el valahová. Ugyan egy darabig remélik, hogy a járvány hírére Martin jelentkezik és visszajön, de ez nem következik be.
A regény során végigkövetjük a járvány terjedésének az állomásait, valamint azt, hogy mi minden problémát kell megoldani, amíg egy kutatási eredményből – még sürgős esetben is – tömegméretekben alkalmazható szérum lesz. Párhuzamosan ezzel természetesen megtudunk sok mindent Eric magánéletéről is, többek között azt, hogy a felesége elkapja a kórokozót, és ő is meghal.
A regény csattanója a végén: a kör bezárul. Miközben nem sikerült még kideríteni, hogy hogyan kezdődött a járvány, Eric megpróbál utánakeresni Martinnak. Egy utazási irodától kapja meg az információt, hogy Martin a barátnőjével még a járvány kitörése előtt Bombaybe utaztak. S Bombayből megtudja, hogy Martin két nappal az érkezése után meghalt, és néhány nappal később a barátnője is.
Akkor Eric hirtelen megérti: ő, akit akkoriban már hetek óta, mint az emberek megmentőjét ünnepelnek, ő maga a felelős (Martinnal együtt) az egész tragédiáért. Mert mielőtt Martin elutazott volna együtt voltak ketten egy nagyon szigorú biztonsági előírásokkal rendelkező laborban, ahol a tudósoknak olyasfajta öltözékét kell viselniük, mint amilyen az űrhajósoké. Martin egy pillanatra megbotlott, a sisakja nekiütődött valaminek, és keletkezett rajta egy nagyon vékony hajszálrepedés. Nem törődtek vele, mert már éppen befejezték a munkát és kifelé mentek, de ez a repedés végletesnek bizonyult. Martin belélegezte a halálos vírust – amin kísérleteztek — , két nappal később elutazott Bombaybe, és ott aztán elkezdődött a járvány.
A megmentő hősből gyilkos lesz a közvélemény szemében? Nem tudjuk meg. Ericnek egy kivizsgáláson megmutatják a leleteit – előrehaladott rákja van. Maximum félév, hangzik az orvosi ítélet.

Ideírok néhány idézetet a könyvből, hozzájuk fűzött comment nélkül. Mindössze egy megjegyzés itt az elején: csoda lenne, ha a természet nem szeretne minket?

„Uram teremtőm! Hat nap alatt teremtetted a világot, és a hetediken pihentél. A nyolcadikon kikergetted az embert a földi paradicsomból, büntetésül, mert szakítani mert a tudás fájának a gyümölcséből. De a kilencedik napon, gusztust kapva rá, a sapiens megteremtette magának az eszközöket ahhoz, hogy maga is elpusztíthassa vagy átalakíthassa a teremtett világot. És teszi, amit tud, anélkül, hogy feltétlenül tudná, amit tesz. És itt látsz engem. Nem tudom, hogy mit mondjak: Bravó! Vagy A szentségit!? …
Mert, báránykáim, igazán minden jót kívánok nektek, meg annak a szerencsétlen Damoklésznek. Együtt élni azzal a méregdrága atommal az idők végezetéig anélkül, hogy egyszer is eldobnánk az atombombát, már ez is nehéz lenne. De a végtelenségig békén élni a biológusokkal, akik diadalmámorban úsznak, mert rájöttek, hogy a természet ugyanazon a kémiai nyelven beszél minden élőlényben, amelyek között gének kicserélhetőek; tehát vígan átléphetik a fajok határait és bütykölgethetik a mienket is. Mert őrült tömegű információra tettek már szert, nem tudják felmérni a saját tudatlanságukat…“
„Paracelsus azt mondta: Az orvos igazán csak a beteg szemében tündököl. Napóleon pedig azt: Nincs győzelem hullahegyek nélkül.“
„Minden második epidémia csírájában elhal. Ami az influenzát illeti, századonként két vagy három nagy pandémiával kell számolnunk, és hetvenöt éve nem akadt dolgunk igazán súlyos járvánnyal.“
„A legborzasztóbb az örökös kérdés: ki él, ki halt meg?“
„…az egyik híres laboratóriumban valakinek az az őrületes ideája támadt, hogy emberi daganatos sejteket oltsanak be minden immunreakciótól megfosztott egerekbe. Mivel túlélték, vajon nem oltották-e be őket AIDS-szel? És az AIDS nem kereszteződött-e ebben a rémálomban egy patkányvírussal, amely elméletileg veszélytelen, de a kettő együtt veszélyes hibridet szült, amely egyenesen a tüdőt támadja meg? A kísérlet szigorúan ellenőrzött keretek között folyt le, megmaradt a négy fal között, és leplet borítottak rá. Főleg: pszt! A mások tévedése nem a mienk. …“
„A szupernátha rosszabb munkaerő-kiesést okozott, mint egy többlépcsős általános sztrájk. Minden okoskodás ellenére konkrét intézkedések még nem voltak. Mit tehetünk, amíg nem készül el a vakcina? Mihez nyúljunk? Mit állítsunk le? MIndnyájan egymástól való függőségben, örökös jövés-menésben élünk. …
Végül: A szupernátha elleni legjobb védekezés, ha megkapod és valahogy túléled.“
„Ugye milyen törékeny az, amit mi nagyhangon civilizációnak hívunk? Ez a hatalmas gépezet forog, mint a bolygó maga, nem lehet leállítani. Itt ragadtunk a körhintán, és beledöglünk az összezsúfoltságunkba.“
„Ha jól értem önt, elnök úr, pusztán arról van szó, hogy még várnunk kell. Bocsásson meg, de lehet-e egy fuldoklónak azt mondani, hogy: tarts ki! Holnapra itt lesz a hajó, és téged kihúzunk a vízből. Ezzel nem azt ígérjük-e neki, hogy a holtteste kerül szárazra?“
„A haladás? Az mi? Egy átvitt petúniagénnel a burgonya elkergeti a kolorádóbogarat. A lepényhal, e sarkvidéki fajta egy génjével az epreskertek többet nem fagynak le. Egy borsó génnel meggazdagítva a lucerna megsokszorozza az ausztrál juhok gyapját. Meg ez, meg az, amitől egy paradicsom nem rohad meg, a gyümölcsök szupernagyok és szuperédesek lesznek…
Akár akarjuk, akár nem, ötven éven belül a kultúrnövények háromnegyede manipulált lesz, és az állatok is.“

Szép új világ?

Intelligencia és tudás

Intelligencia és tudás – kérdések és gondolattörmelékek egy kis csokra.
Az előző előtti blogbejegyzésem – Intelligencia — folytatása valamelyest a mostani, elszakadva a gombák világától. Egyre több olyan könyv áll a „várakozó soromon“ olvasásra vagy újraolvasásra, ami jórészt ezzel foglalkozik, úgyhogy tartok tőle, erről a témáról, az intelligenciáról még többször írok.
Mi az intelligencia és a tudás közötti különbség? Mi értelme van boncolgatni az intelligencia és a tudás közti különbséget? Azt hiszem, sok.
Például mi szükségünk van „fölösleges tudásokra”? Ez a kérdés szokott felmerülni bennem, amikor quizműsorokban olyan feladványokat hallok, hogy pl. „Hogy hívták X.Y. világhírű focista (vagy rockénekes) második feleségét?”. Mi a csodának tárolnék magamban ilyen tudásokat? Csak azért, hogy szerepeljek egy quizműsorban? Persze, aki a focit vagy a rockzenét szereti és odafigyel rá, az tőlem kérdezhetné, hogy minek neki tudni, hogy „Legyen fény!” idézet a Biblia melyik részéből való, avagy Dantétól vagy Shakespearetől. Ő azt érzi fölöslegesnek. Nyilván nem könnyű általánosságban meghatározni, hogy mi a fölösleges tudás. Amit nem használunk? De honnan tudhatnánk előre, hogy másnap éppen mi kell?
Hogy oldják ezt a kérdést meg a mesterséges intelligenciáknál és a robotoknál? Speciális robotok készülnek egy-egy részterülethez? Például egy embert operáló robotnak nem kell tudnia traktort vezetnie, mert az egy másfajta robot?
Azt hiszem, hogy szigorú definíció nélkül is világos, az ember valahogy „érzi”, hogy az intelligencia és a felhalmozott tudás nem ugyanaz.

A tudás és intelligencia témájához kapcsolódik, hogy a poet.hu-n nemrégiben a Külső és belső univerzum versem volt aktuális, és kaptam hozzá megjegyzéseket.

Külső és belső univerzum

Bennünk van mindaz
A tudás, mit nehezen
Tanulunk, mert bent
Valaki tudja, mit mi
Tudatunkkal nem tudunk.

A benti tudja,
Milyen atomokból áll
Egy molekula,
Mi az idegen anyag s
Hogy kell feldolgoznia.

A benti tudja,
Mit kezdjen illatokkal s
Fényekkel, hogyan
Éljen milliárdnyi csöpp
Lény egységben, békében.

Az univerzum
Az emberben boldogabb,
Mint kint, hol ember
A parány lény, hol kevés
A tudás s a békesség.

Azóta tovább gondolkodtam rajta. Amikor írtam, akkor a hangsúly bennem az volt, hogy „lám, lám, mi minden bennünk van, aminek a tudatossá tételéhez meg kell küzdenünk.” Most a hangsúly eltolódott. Kérdéssé vált. Azzá a kérdéssé, hogy mi mindenre kellene jól használnunk azt a nem kevés szabad kapacitást, ami bennünk azáltal van, hogy a nemtudatos irányító rendszerünk bennünk sok minden feladatot ellát. A számítógépek szoftverjében ugyanígy megvan ez a különbség: van a rendszerszoftver, ami a gép működéséhez kell, és vannak az alkalmazási szoftverek ahhoz, amire használni akarjuk a gépeket.
Tudjuk már, hogy mire akarjuk használni az összemberi intelligenciát? Csak arra, hogy egyesek fegyvereket gyártsanak, az emberek egymást gyilkolják és idétlenkedésekkel eltompítsa az ember önmagát? (Ez utóbbi félmondatot az iPad-os App-k egy része inspirálta bennem.)
Belenéztem az egyik új könyvembe, a Die Sprache der Pflanzen (A növények nyelve) könyvbe, és az első példa alapján úgy éreztem, hogy csalódás lesz. Egy „verrückte” idea, bolond ötlet, amely valakinek a fixa ideájává, a mániájává vált. Az illető a fákba szúrt, beépített elektromos érzékelők segítségével, az elektromos impulzusok értelmezése által próbálja megérteni a fák beszédét.
Egy bolond ötlet mikor tényleg bolond, és mikor egy fel nem ismert új út kezdete, zsenialitás? Ez a kérdés fontosabb, mint gondolnánk. Talán sok bolond ötlet kell szülessen, mielőtt születik egy zsenialitás. Ez az első példa nekem bolond ötletnek tűnik, de hangsúlyozom, hogy „nekem” és „tűnik”.
Kvázi ahhoz hasonlíthatónak érzem ennek a fickónak a hozzáállását, mint amikor a delfinek intelligenciáját úgy akarják megérteni, hogy meg akarják tanítani őket az emberi beszédre. Ahelyett, hogy az intelligens ember tanulná meg a delfinek beszédét. Pedig az első pillantásra úgy tűnik, hogy a delfinekkel sokkal könnyebb lenne megértenünk egy másfajta intelligenciát, mint mondjuk a vírusokkal.
De. De mivel az eddigi delfinekkel foglalkozók mögött mindig ott volt valamiféle hadsereg, amelyik a tudást rosszra akarta felhasználni, ezért visszakanyarodnék az előbb feltett kérdéshez: mire akarjuk a „saját”, az emberiség intelligenciáját felhasználni?
Valahol az erre a kérdésre adott válasz körül van a válasz arra is, hogy mi a különbség az intelligencia és a tudás között.

Hogyan szelektál bennünk az öntudatlan részünk, hogy mit hullajt a felejtés hamar ki, és mit ítél fontosnak, őrizendőnek? Ki dönti el bennünk, hogy mit érdemes elfelejteni és mit nem?

E témához kapcsolódóan a blogon korábban írtam már néhányszor apró adalékokat, akárcsak most. Ìme két példa:

az intelligencia és mi

Die Stimme des Herrn és Contact