Minden kedves Olvasómnak békés, boldog új esztendőt kívánok!
Szilveszter
Síp, dob, harsona,
Zavar ez a sok lárma,
Szeretem, ha az
Új év hozzám csendesen
Beköszönt észrevétlen.
Évváltásnál
Nagy terveim az
Új évre nincsenek, csak
Elképzelések,
Tisztult tüzek hajtanak,
Adni vágyom sokaknak.
Számomra az idei karácsony fénypontja a tegnapi napon, 25-dikén volt, amikor a fiammal és a nagyobbik kisunokámmal, Flórával megnéztük délután a Wiener Staatsoperben a Diótöröt. Ennél szebb ajándékot a fiam nem tudott volna kitalálni nekem!
Nagyon szép előadás volt, mi is, és a közönség egésze — úgy éreztem — nagyon élveztük. Sok volt a kisgyerek, de felnőtthöz illő fegyelmezettséggel követték az előadást.
Flóra jól ismeri a zenét és a történetet, körülbelül egy tucatnyi különböző filmen látta, hallotta már. Ugyanakkor egy élő előadás mégiscsak más, megfoghatatlanul több. Először volt színházban, sok új élményt jelentett neki.
Èn pedig duplán örültem, egyrészt mert mindig szerettem a balettot (kisgyerekként 9 évig balettre jártam), másrészt mert örültem a gyerekek örömének (ahol a gyerekekbe a fiamat is beleértem, 🙂 )
Diótörő
Mesében éli
Át a kisgyermek örök
Harcát Jónak és
Rossznak, a küzdelmet, mely
Szól, jön mindannyiunknak.
Lehet még bármit is írni a karácsonyról, amit nem mondtak már el? Nehéz.
Ezekben a napokban sokan kívánunk egymásnak Boldog Karácsonyt, és közben? Közben fáradtak vagyunk a készülődéstől, és titokban már talán minél többen arra vágyunk, hogy végre eljöjjön. Eljöjjön az ünnep, a csend, az elmélyülés.
Nem tudván egy blogon keresztül mást adni, ajándékozok verseket. (Nem kell megijedni, nem a magaméból, 🙂 )
Egy általam régóta ismert, és egy általam mostanáig nem ismert verset választottam ki. Ady istenes verseit nem tanították nekünk az iskolában olyan buzgósággal, mint némelyik másikat, de szerencsémre én találkoztam velük. Az ő verse az ismert, Àprily Lajos versével sajnos én mostanáig nem találkoztam.
De előtte kívánok minden Olvasómnak békés, boldog, áldott karácsonyi ünnepeket!
ADY ENDRE
KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
ÁPRILY LAJOS
ÚTRAVALÓ
A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.
Olyan sok napon voltam ezen az őszön beteg, gyenge, hogy már az is ünnep, ha van egy “normális” napom. Amikor el tudok menni a régóta vágyott koncertre, és nem kapok ott sem olyan köhögő rohamot, hogy előbb el kellene jönnöm — szóval, nem ragozom tovább, ma egy ilyen szerencsésen normális nap volt, és ünnep.
Ünnep, mint advent harmadik vasárnapja, ünnep, mint karácsonyi várakozás, és ünnephez méltó a zene is.
Bach Karácsonyi oratóriumát hallgattam meg a Konzerthausban. Teljesen tele volt a nézőtér, mintegy igazolva azt, amit Barbara Rett a felvezető kommentárjában mondott: sokan vannak, akik úgy érzik, hogy a karácsony nem karácsony Bach Karácsonyi oratóriuma nélkül. (Szeretném, hogy ezt olvasva, senki sem tenne olyan megjegyzést, hogy “de ehhez jólét is kell” — részemről ez az a jólét, amit minden embernek kívánok.)
Sok szépet mondtak már el erről a zenéről, s a közel 300 év alatt sokaknak közvetítette a karácsony misztériumát, és az azt megelőző reményt és várakozást. Egyszer néhány hónapja feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon melyik a leguniverzálisabb nyelv az univerzumban. Akkor ezt a kérdést a genetikai kóddal válaszoltam meg magamnak, az az univerzum nyelve, tudatosan a matematika és a zene fölé helyezve. De ilyen zenét hallgatva ez megkérdőjeleződik bennem, vagy legalábbis további kérdéseket szül: hogyan sikerül a zenének összekapcsolnia, harmóniába hoznia olyan sok mindent? Embert emberrel, anyagot a szellemmel, és még sorolhatnám.
Ha valamit sajnálni lehet ezen koncert kapcsán, akkor az az, hogy kevés volt a fiatal. Nemcsak a gyerek, hanem a fiatal felnőtt is. Kár.
Azt hiszem, akkor jó az ünnep, ha nem marad lélekben távol tőlünk, ha mindenki fel tudja fedezni benne a személyesen neki szóló üzenetet, a példát, az útmutatást. Hogyan kell ehhez megszólaltatni egy régi — de mint az idő bizonyítja időtlen — alkotást?
Néhány napja hallottam egy rövid interjút a TV-ben Philip Jordannal, aki ennek a koncertnek (is) a karmestere volt. Elmondta a hitvallását, hogy ő úgy tartja, nem kell semmit “belekomponálni” a műbe, azt kell a lehető leghűségesebben visszaadni, amit a zeneszerző megkomponált — éppen elég nehéz és komoly munka az is. Mélységesen egyetértek vele. Még színházi előadásoknál sem szeretem a — szerintem gyakran fölösleges — modernizálást; a zenénél meg végképp nem.
Ilyen értelemben is tökéletes volt ez a mai előadás, hagyományos és időtlen.
A Schein a Sein helyett, röviden ez jutott az eszembe, mikor a TV-ben a klímakonferenciáról szóló híreket hallgattam. A látszat a valóság helyett, a placebo cselekvések a ténylegesen tennitudás hiányában.
Az első kérdés számomra már kezdődött a legújabb klímakonferencia időpontjával. Miért pont decemberben? Miért pont azokban a hetekben, amikor az emberek feje, gondolatai a munkahelyi évvégi hajtás mellett az adventi sürgés-forgással, a karácsonyi készülődéssel vannak tele? Talán vannak, akik örülnek, hogy az embereknek ilyenkor még kevesebb idejük és energiájuk van arra, hogy odafigyeljenek a klímával kapcsolatos kérdésekre? Az emberi természetnek sajátossága, hogy a nagyobb hatósugarú, távolabbi problémákra gyakran csak olyankor figyel oda, ha nem foglalják el saját kis „lokális”, közeli gondjai. Ez végülis érthető.
Aztán kérdések egész sora jött még elő bennem, de a sok precízebben megfogható probléma között csak ennyi állt az első helyen: Minek? Minek még egy újabb konferencia, ha a lényeget illetően úgy sem történik semmi? Ha marad az erdők kiirtása, a vizek elposványítása, a levegő szennyezése – nemcsak ugyanúgy, mint eddig, de lehet, hogy még jobban is. Mit segítenének ezen papíron elkészülő kimutatások, senki által be nem tartott korlátozások – egyszóval sok kis látszat tevékenység?
Miért olyan magatehetetlen az a néhány milliárd ember, aki jelenleg ezen a bolygón él? Mert magatehetetlenek vagyunk. Pedig mindannyian szeretnénk tiszta vizekben úszni, egészséges és mesterségesen nem manipulált élelmiszerekkel táplálkozni, füst és pormentes levegőjű városokban élni. De hiába. Ez a sok milliárd kicsi akarat alulmarad.
Kikkel szemben? Azokkal szemben, akik csak a pénztárcájukban, a börze és egyéb spekulációs nyereségeikben tudnak gondolkodni. Ők nem emberek? Nekik nincs szükségük a friss levegőre, a virágzó természetre, a bolygónyi üde életre? Azt hiszik, hogy mindezt izolálva valahol fenntarthatják maguknak?
Néha erősen kétlem, hogy egyáltalán emberek lennének. A robotoknak ugyanis mindegy, milyen a környezet. Nem is tudják talán, mi a különbség a jó levegő meg a füstös, poros levegő között, hiszen a beléjük épített szűrők olyanok, hogy megvédik őket a számukra káros anyagoktól. Olyan érzékelésük, mint az embereknek, pedig nincsen.
József Attilánál a levegő még természetes emberi jog, mikor az emberi szabadságot olyan fontosnak ítéli, mint a levegővételt. Mit szólna ma, mikor még száz év sem telt Levegőt! című verse megírása óta, és ma már az is kérdéses, hogy lesz-e még az utódainknak joguk a levegőhöz? A friss, az éltető, a jó levegőhöz? Vagy azt is csak palackozva lehet vásárolni majd, mint a az élethez hasonlóan szükséges vizet? Mert ami a környezetünkben levegő és víz lesz, az már nem lesz jó az élethez.
Gaia
Földünk egy lény, él,
Milliárdnyi apró lény
Hálózatából
Áll, együtt tartják fenn az
Élet örök ciklusát.
A Ma szüli a Holnapot
Halászokat ne
Szidd, ha műanyag csupán,
Mit hálójuk rejt,
Halaknak már nincs élet,
Szeméthegy lett a tenger.
Vagyok a feltámadás és az élet. Vagyok az, aki hisz abban, hogy feltámad, hogy nem hal meg, újulva újra és újra megszületik, mert elválaszthatatlan az élettől. Mert hisz az életben. A hit és az élet elválaszthatatlanul egyben, együtt vannak. A lélek és a hit nem valamiféle elvont fogalmak, hanem mélyen az élettel összefonódnak. Vagyok az út, az igazság, az élet. Vagyok az életeimből formálódott út igazsága, igaz valója. Aki hisz bennem, azt nem tévesztik meg hamis képek. Vagyok a hitem, az utam, az igazam, a megújulásaim – vagyok az élet.
Walter Scott azt írta az egyik regényében, hogy az Urkirche – az eredeti, az ősi egyház – úgy viszonyul a mai római egyházhoz, mint a fény a sötétséghez. Vagyok az Urkirche. Vagyok az egyszerű emberek hite, akik hisznek a fényben, a világosságban, az igazban. Abban, hogy lehetséges a tiszta élet, korántsem minden bűn, amit annak kiáltanak ki, az emberi lényeghez hozzátartoznak a tévedések. Az élet éppen ezért az újjákezdések sorozata. A hibáktól megszabadulni tudott ember – aki felismerte a hibáit – mindig új és újabb lehetőséget kap; megmarad önmaga, ha nem adja el a lelkét. „Csak aki a lelkét adja el, az a halott” – írtam nemrégiben az egyik tankámban. Élek, és őrzöm a hitem a Jóban, s az emberben. Igen, ez is fontos. Hinni tudni az emberben. Hiszen azt írom, hogy vagyok a feltámadás és az élet, mert a lényegem, a hitem elválaszthatatlan az élettől.
Milyen kevesen tudnak manapság az emberben hinni! „Tudni” akarnak. Mindent. Micsoda veszélyes ostobaság! Egyéni és társadalmi méretekben egyaránt.
A legkevésbé a hivatalos egyházak hisznek az emberekben, szomorú, de én így látom. Nemcsak a római, de az egészen más vallások is ilyenek. Mintha valakinek az lenne a célja velük, hogy az embert egy ostoba, felelőtlen, önmagával mit sem kezdeni tudó kis lénnyé nyomorítsa. Ne tudjon hinni másokban, ne tudjon hinni önmagában.
Ellenükre élek. Mert a hitem az ember is, az élet is, elválaszthatatlanul. A hitem az Egész. Olyan Egész, amelyben harmónia van, a sok kis rész apró tévedései utáni állandó megújulás, újjászületés.
Vagyok a feltámadás és az élet.
Megjelent Az örök keresők cimű regényem, amelyik egy sok szereplős regény.
2018 decemberében jelent meg az epublinál, kapható az epublin kívül például az amazonon, és más online könyvesboltokban is. Egy-két link hozzá:
https://www.epubli.de/shop/buch/Az-%C3%B6r%C3%B6k-keres%C5%91k-M%C3%A1rta-M%C3%BCller-9783746787480/81161#beschreibung
Természetesen készítettem hozzá egy saját külön oldalt is itt a blogon, ezen bővebben lehet olvasni róla, és kedvcsinálóul egy teljes fejezetet is beletettem:
(egyébként sajnos megint a nátha uralja a napjaimat, s arról jobb nem írni)
time2life 