Evakuálás

Kabul és Baskul.
Az egyik megtalálható manapság a térképen, a másik, Baskul, nem. Csak egy regényben, az Elvesztett látóhatárban, a Lost horizont-ban. De mind a kettő egy evakuálás színhelye, valahol a Himaláyától nem is olyan nagyon messze.
Baskulból „csak“ 80 európait evakuálnak, Kabulból állítólag már több tízezer menekülőt kihoztak. Az élet meghaladja a fantáziát?
Nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy mint ahogy ez az evakuálás, úgy mint még nagyon sok egyéb, árvizek, tűzvészek, vulkánkitörések, stb. miatti evakuálás is, mindig nagy fejetlenséggel jár. Miért? Míért nem vagyunk soha felkészülve?
Azt mondhatja erre kapásból valaki, hogy ezek mindig valamilyen váratlanul bekövetkező események. Nem tudjuk előre, mikor lesz árvíz, mikor tör ki egy vulkán vagy egy felkelés, egy forradalom. Mikor jön netán egy tsunami.
Nem tudjuk? Miért nem tudjuk? Nem történtek még ilyen dolgok?
Nem tudnánk jó előre elkészíteni a terveket, a szükséges eszközöket és tartalékokat, és tisztában lenni azzal, hogy mihez mennyi időre van szükségünk? Hiszen ez egy logisztikai feladat, és ilyen logisztikai terv sok készül a világban. Egy bármikor bekövetkezhető evakuálásra miért nem?
Az elveszett és még az esetleges életveszélyben ott ragadt, időben elmenekülni nem tudott emberek számára nagy bizalomvesztés ez a mostani eset. Megbízni a civilizált világban, azután lám, nem tud rajtunk segíteni.
De nem csak az ő számukra nagy csalódás. A fejlettnek tartott világ kisebb országai számára is egy nagy bizalomvesztés. Amikor baj van, nem ér semmit egy szövetség?
Csak a katonai erővel rendelkező tud tenni valamit?
Nem irigylem azokat, akik olyan helyzetbe kerülnek, hogy a legnagyobb jó szándék mellett sem tudnak segíteni, bár szeretnének megtenni mindent. És ez nem csak olyankor van, amikor egy többemeletes tsunami közeleg iszonyú sebességgel…
Ilyen van olyankor is, amikor csalódunk azokban, akikben megbíztunk.
Az ember mindenre saját maga készüljön fel? Ez legyen a tanulság?
Vannak, akik úgy ragadtak ott, hogy korántsem tettek maguk meg egy minimálisat sem, például nem jelentették be a saját országuknak, hogy hol vannak. Csak akkor, amikor már késő volt. Vajon miért?
A 2020 előtt eltelt néhány évtizedben már nagyon hozzászoktunk, hogy úgy mozgunk a világban, ahogy akarunk? Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én azt hiszem, ha olyan veszélyesnek ítélt helyre mentem volna, mint Afganisztán, akkor én bejelentem a konzuli hivatalnak. Hiszen ez ma már igazán nem fáradtság, interneten keresztül gyorsan elintézhető.
Miért emelem ki ezt a példát? Mert néha a politikusoktól nagyobb gondosságot, előrelátást várunk el, mint saját magunktól. Jogos ez?
Nem tudom. Szeretném, hogy ha egyszer az a sors ér, hogy nekem kell felelni mások evakuálásáért, akkor a lehető legfelkészültebb legyek. Legyünk. Még akkor is, ha egy bolygónyi emberről van szó.
Amellett persze még jobban szeretném, ha a sors nem sújtana ilyennel, nem történne hosszú évezredeken keresztül semmi olyan, ami egy evakuálást tenne szükségessé. De, mint már más dolgokban is előfordult, a tudatom tudja, hogy ez a „szeretném“ – jámbor óhaj csupán. A változó klímával egyre több lesz az olyan helyzet, amely megköveteli az evakuálást.

Elvesztett bizalom

Megtanulni azt,
Kiben bízhatunk meg, csak
Átélve lehet,
Csalódások ilymódon
Segítenek bennünket.

Intelligencia

Az intelligenciáról akarok írni? Afganisztán problémája megoldódott már? Nem, sajnos nem. De sajnos, a jajkiáltások nem segítenek sem az ott szenvedőkön, sem azokon, akik itt, Európában bánkódnak a magatehetetlenség miatt.
Ezért inkább elővettem ismét a régóta olvasásra váró „gomba könyvet“, Merlin Sheldrake Verwobenes Leben című könyvét. (Alcíme: Hogyan formálják a gombák a világunkat, és hogyan befolyásolják a jövőnket.) Ebben megint néhány említésre és feljegyzésre érdemes témára bukkantam, úgyhogy attól tartok, ezen könyv témáinak az ismertetéséből egy kisebb sorozat lesz itt a blogomon.
Az intelligencia. Manapság a sajtóban, a TV-ben, rádióban, az interneten sokkal gyakrabban találkozunk a mesterséges intelligenciáról szóló írásokkal, filmekkel, stb., mint az élővilág intelligenciájával. Azt hihetné az ember, hogy arról már mindent tudunk. De én azt hiszem, pont az ellenkezője az igaz. S ebben az érzésemben nagyon megerősít ez a könyv. (Az itt következő teszt példák és gondolatok onnan valók.)
Az, hogy valaki az iszapgombákat (Schleimpilze), a gombákat és a növényeket intelligensnek tudja-e nevezni, az a saját beállítottságától függ. A mai hivatalos tudomány intelligencia definícíójának az alapja, a mértéke az ember, és az emberi intelligenciához méri minden más élőlény intelligenciáját. Így nem csoda, hogy az intelligencia lista tetején az ember áll, utána következnek az emberhez hasonló fajok – csimpánzok, stb. –, azután a másfajta „magasabbrendű“ állatok, és így tovább lefelé. Az ilyesfajta kategorízálás már a régi görögöknél is megtörtént, és ez a szemlélet máig fennáll. Mivel ennek a listának az alján álló élőlények nem úgy néznek ki, mint az ember, és nem is úgy viselkednek, ezért az ilyen besorolásban alárendelt szerepet kapnak.
Valójában azonban sokan vannak köztük, amelyek magasan fejlett viselkedési módokról tesznek tanúságot. Ha újragondolnánk azt, hogy mit jelent az, hogy egy élőlény képes problémamegoldásra, kommunikálásra, döntések meghozatalára, tanulásra és emlékezésre, akkor beláthatnánk azt, hogy az eddigi feszes hierarchiánk a megítélésünkben talán megváltoztatásra szorul. És a szemléletünk megváltozása talán hozzásegítene ahhoz is, hogy ne pusztítsuk oly nagyon ezt a világot, amelyik nemcsak emberekből áll.
Akik kutatókként ezekkel az élőlényekkel foglalkoznak, azoknál gyakran hamar bekövetkezik ez a szemléletváltozás, meglátván és felismervén, hogy milyen sokféle problémamegoldó stratégiát valósított meg az evolúció. A legismertebb példa az iszapgombák (Schleimpilze), nem azért, mintha ők lennének az egyetlenek, akik agy nélküli problémamegoldásra képesek, hanem azért, mert őket könnyű vizsgálni.
(Ezek hivatalos neve: Physarum polycephalum, és valójában nem gombák, hanem amőbák.)
A Physarum képes arra, hogy felfedező hálókat hozzon létre, tentakel jellegű csápokból, és ezek segítségével összehasonlításokat tegyen és döntéseket hozzon, például megtalálja egy labirintusban a legrövidebb utat két pont között.
Japán kutatók Petri-csészekből felépítették Tokió és környékének a modelljét, ahol például zabpehely jelezte az egyes forgalmi csomópontokat, és a hegyeket jelképező akadályok is szerepeltek. Egy nap után a Physarum megtalálta a leghatékonyabb útvonalat, és egy olyan hálót épített ki, amely majdnem teljesen hasonlít a tokiói vasútvonalra.
Hasonló kísérletekben a Physarum felépítette a teljes autópálya hálózatot az USA-ban, Európában pedig a régi római középeurópai úthálózatot.
Egy lelkes Physarum kutató, aki mindig eltévedt az IKEÁ-ban, amikor vásárolni ment oda, felépítette a helyi IKEA áruház alaprajzának a labirintusát, mint modellt. S lám, a Physarum minden útmutató tábla vagy alkalmazotti segítség nélkül nagyon gyorsan megtalálta a legrövidebb utat a kijárathoz. Látod, okosabbak, mint én vagyok – mondta nevetve az illető.
Ami csöppet sem vicc szerintem, hanem egy egészségesebb hozzáállás kezdete.

Egy apró megjegyzés: szerzői jogi problémák elkerülése miatt nem teszek ide Physarum képet, de némelyik nagyon csinos, :), könnyen megtalálhatóak a neten.

Sirató. Afganisztán.

„Szabad-e ifjúkorunk álmait dédelgetni pusztán azért, mert nincs helyette semmi?” Sajnos nem tudom, hogy kinél olvastam ezt, de a kabuli „győzelem“ hírére többször előjött bennem.
Sokak számára – ha vannak a Földön még sokan, akik hittek benne – most hullt le az USA (a gyakran csak Amerikaként emlegetett USA) utolsó álarca: a Talibán afganisztáni győzelmével és ismételt uralomra jutásával.
Mekkora vérengzések és embernyomorítások vannak ott jelenleg és lesznek még ott? Nem tudni. Nem is fogjuk megtudni, csak utólag.
Erőszakkal nem lehet jó rendet teremteni. Nem mondtam ezt már én is?
De. Most is mondom. De hamis illúziókkal ugyanúgy csapdába lehet csalni embereket, mint más fondorlattal.
Végleg végetért a huszadik század. Talán mindaz, ami a huszadik századot jellemezte, illúziók és háborúk egyaránt. Bár az utóbbiak végetértében egyáltalán nem vagyok biztos.
Véget ér egy háború, hogy helyet adjon egy diktatúrának?
A hadseregek ritkán harcoltak és ritkán harcolnak ideálokért. Talán annak van igaza, aki úgy látja, hogy az USA azért hagyta ott Afganisztánt, mert a katonáira másutt van szüksége.
És talán azért is, mert ami az illúziók szétfoszlását illeti, az az USA-n belül is jórészt megtörtént már, lehet, hogy ebből csak kevés látszik kifelé – de például a Capitol lerohanása is ezt mutatta.
Szabad-e ifjúkorunk álmait dédelgetni pusztán azért, mert nincs helyette semmi?
Milyen ideálokra épül fel a XXI-dik század?
Sajnálom az afgán asszonyokat, gyerekeket, öregeket, sokmillió ártatlan embert. És nagyon elkeserítőnek tartom, hogy még egy reménysugárnyit, egy picikét sem tudok nekik írni. Miben reménykedjenek, miben higyjenek? A barbár erőszaknak kiszolgáltatva lenni és nem tudni miben hinni, nagyon keserű sors. Istenben lehet hinni, de az ő számukra Isten nagyon, nagyon távol áll ott nemcsak a realitástól, de az ott uralkodó „vallástól” is.
Távolról nézve a Földet, csak annyit lát valaki, hogy erős, intenzív átalakulások folynak, amelyek az élet minden területét érintik és a Föld minden pontját.
Benne élve mindez ugyanígy igaz, és mégis egészen más. A felfokozódó fájdalmak ritkán segítik a tisztánlátást, minden embercsoport – ország, stb. – a maga problémáját érzi a legerősebben. Attól tartok, hogy ez sem segíti a jó irányba fejlődést, ha egyáltalán lenne valaki, aki definiálni tudná a „jó irányt”.
Elővettem most egy rég olvasott könyvet, hátha ráakadok benne valami jó tanácsra. Noam Chomsky: Wer beherrscht die Welt? Die globalen Verwerfungen der amerikanischen Politik.

Egy Afganisztánhoz kapcsolódó, körülbelül 8 éve írt kis novellám megtalálható ezen novellacsokor végén:
https://time2life.wordpress.com/rovid-tortenetek/
A címe: Beszélgetés egy menekültekkel foglalkozó irodában.

Elvesztett bizalom

Megtanulni azt,
Kiben bízhatunk meg, csak
Átélve lehet,
Csalódások ilymódon
Segítenek bennünket.

Miről írjak, mivel adjak

Miről írjak? Ez a kérdés jött elő bennem, mikor a naptárra néztem: péntek, itt a hét vége, a szokásos blogbejegyzésemet jó lenne megírni – és fogalmam sincs miről. Pedig talán akadnak, akik várják, mint egy rövid életjelt, hogy megvagyok még. Néha magától adódik egy téma, egy elolvasott könyv vagy egy látott film, melyekről szívesen elbeszélgettem volna valakivel, valakikkel, de nem volt kivel, és ezért itt osztom meg a gondolataimat.
De ez a hét valahogy nagyon érdektelenül telt el: a neten keresgéltem az ingatlanok között, igyekeztem kihasználni a nyár végéhez közeledő, de még szép, meleg, napos időt, egy kicsit írtam, de mindez olyan volt, mint egy csendesen csordogáló folyó, mely nem hoz semmi említésre méltót.
És a hírek, a nagyvilág és itt? Arról meg nem az én blogomból értesülnek az emberek. A bőrükön érzik. Akiket az árvíz sújtott, azok a vizet, és az otthonuk elvesztését, akiket a hőség meg az erdőtüzek, azok a pusztító, égető meleget és azok szintén nem olvasnak mostanában internetet, van mit siratniuk maguknak.
S ha netán a Covid meg az egyéb bajok nem tettek volna elég sok nehézséget az emberek vállára, tesz rá még a politika. Az utóbbi két évben nagyot tágult megint a szegények és a gazdagok közötti olló, de úgy látszik, egyesek szemében még mindig nem eléggé: alapos drágulások jönnek. Kezdve az olyan kényszerdíjaktól, mint a TV és rádió előfizetés, folytatva az olyan „kényszerekig“, mint a mindennapi alapélelmiszerek: a kenyértől a tejtermékekig minden drágább lesz hamarosan. Pedig már most is vannak sokan, akik csak úgy tudnak a gyerekeiknek enni adni, ha a segélyszervezetekhez járnak bevásárolni. Ilyen a világ gazdasági kiegyenlítődése: eltűnik a középosztály, és megnő a szegénység.
Azt írtam a címadó mondat második felében, hogy „mivel adjak“. Oly szívesen adnék legalább egy kis írással valami reményt, de nem tudok. Hamis lenne, ha írni próbálnék olyanról, amit magam nem látok.

Morál nélkül semmi sincs

Ahol nincs morál,
Ott mindenre pusztulás
Vár, az erőszak
Nem tart, csak bénít s elnyom,
Sötét sár marad, mint nyom.

Múlt és jövő között

Rég elmúlt a kor,
Hol az erőnk velünk volt,
Láttuk, mi jó s rossz,
Küzdtünk, ne legyen gonosz,
Borítja mindezt homok.

Nehéz ma látni s
Hinni, hogyan lesz jobb a
Világ, hogy lesznek
Emberek, kiket nem más
Vezet, de belső morál.

Klímaváltozás — lesz még rosszabb is

Valamelyik nemzetközi szervezet legutóbbi jelentése ilyesfajta címmel jelent meg: Lesz még rosszabb is. Lesz még rosszabb is? Amikor a Földközi tenger környéke köröskörül ég és rengeteg erdő elpusztult? Az emberi károkról nem is beszélve. Hiába érzem azt, hogy „úgy szeretném, hogy ez a két kislány – az unokáim — egy szép világra nőjön fel”?
Sejtem, hogy sokan elfordultak már a cím láttán is: annyit beszélnek a klímaváltozásról, és oly reménytelenül fölöslegesnek tűnik, hiszen a jelek egyre inkább elszabaduló, megfékezni nem tudott klímát mutatnak. Mindenhol a Földön, még Európában is, ahol sokan talán mostanáig abban a hitben éltek, hogy itt nem lehetnek falvakat elmosó, városokat elöntő óriás árvizek, hiszen… Hiszen? Mire is alapozódott ez a nagy önbizalom?
Hiszen mi már „legyőztük a természetet“?
Minden szép szólam ellenére a természet pusztítás egyre nagyobb léptékkel fokozódik. A Földközi tenger környékén sok helyen égő erdőknél ritkán sikerül kideriteni, ki okozta egy-egy helyen a pusztulást. Villám? Vagy gyújtogató? A turisták menekülnek, az ott élők siratják egy élet elvesztett eredményét, a házukat, a fészküket, mindenüket. Közben szenvednek a hőségtől, ezeken a helyeken is, mint még nagyon sok más helyen.
Mindezen szomorú képek ellenére a számomra a legijesztőbb, amit péntek reggel olvastam, hogy a Golf áramlat közel áll ahhoz, hogy teljesen leálljon. Ami azt jelenti majd, hogy a nyári hőségek mellé az eddigieknél sokkal erősebb, zordabb, mondják szibériai telek jönnek majd.
Eddig mindig csak a felmelegedést emlegették a klímaváltozás kapcsán, sokkal kevésbé hangsúlyozták ki az egész eddigi hőmérsékleti rendszer felbomlását. Pedig az emberi szervezet nagyon érzékeny erre. Lehet, hogy azért is, mert új típusú baktériumokhoz és vírusokhoz kell majd hozzászoknia, de egészen biztosan nem csak ezért.
Érdekes lenne tanulmányokat találni arról – ha vannak ilyenek –, hogy a Föld történetének eddigi klímaváltozásai mekkora mértékben tizedelték meg vagy pusztították el az akkori korok élőlényeit, vetettek véget egyes fajoknak. Minél fejlettebb, komplikáltabb egy szervezet, annál kevésbé flexibilis, annál kevésbé alkalmazkodóképes a külső paraméterek, mint például a hőmérséklet megváltozásánál.
A bolygót neveztem nemrégiben egy civilizáció természetes határának, de nyilván ez nem teljes. Hozzá kell tenni azokat a fizikai paramétereket, amelyek között egy-egy civilizáció még fennmaradni tud.
Az egész CO2 vita szomorú példának tűnik a civilizációnk magatehetetlenségére. És miközben folyik, az egyensúly felbomlásának a folyamatai egyre jobban felgyorsulnak.
Milyen lesz a következő intelligens faj? Nem tudok szabadulni ettől a kérdéstől, amikor reménytelennek látom a változások irányát, mindig előjön.

Nem vicc

Két baktérium
Beszélget: új világ jön,
Milyen lesz az új
Autónk, repülni tud
Majd, így a válasz, hamar.

Tönkretett környezetben nincs élet

Nem tud kikelni
Egykor elvetett magból
Egészségesen
Fejlődő növény, sok az
Ilyen-olyan mérgezés.

Késő már, ha pusztul minden

Ember, állat és
Növény baktériumok
Világán át sok
Láthatatlan szállal van
Összekötve, tudhatnád.

Tudhatnád, aki
Egynek árt, árt mindnek, nem
Látsz rossz változást,
Csak olyankor, ha pusztul
Minden s régen késő már.

Majd máskor a zúzmókról

„Elképzelni sem tudjuk, hogy mennyi potenciális erő rejlik még a természetben! Sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb, mint a mi erőnk. Ez valószínűleg hihetetlenül hangzik majd mindazok fülében, akik azt látják, hogy a zúzmókról készülök írni. Zúzmók? Hiszen arra csak rátaposni szoktak, ha éppen az útjukba kerül az erdőben. Azoknak lenne erejük? Nevetséges. Valahogy így gondolkodnak, azzal a szokásos emberi felületes felsőbbrendűséggel, ami sajnos nagyon jellemző a mai emberre.“

Ezen fenti mondatokkal kezdtem el írni már jó néhány napja egy blogbejegyzést, Merlin Sheldrake Verwobenes leben — alcíme: wie Pilze unsere Welt formen und unsere Zukunft beinflussen – könyvét olvasva és belelkesülve, azután olyanná váltak ennek a hétnek a napjai, hogy sem a könyv olvasásával nem tudtam továbbhaladni, sem az ennek kapcsán felmerülő gondolataimat lerögzíteni. Úgyhogy erre majd máskor kerül sor, remélni tudom csak, hogy nem nagyon sokára.
Mi vette el az időmet és az energiámat, annak ellenére, hogy egy kívülállónak mindig úgy tűnik, hogy egy nyugdíjasnak rengeteg ideje van?
Szinte minden nap más és más. Volt nap, amikor a hőség, amikor az erős melegben úgy éreztem, hogy az egyetlen jó dolog, amit tehetek, ha lemegyek a strandra úszni és napozni. Mind a kettő olyan tartalékokat ad(hat) a szervezetemnek, amire az őszi és téli hónapokban szükségem lesz.

Élni jó

Meleg nyár minden
Gondtalan pillanata
Azt súgja: élni
Jó, érdemes védeni
Az életet, legyen jó!

Esti zivatar

Megjött az eső,
Frissre hűlt a levegő,
Holnapra újból
Kisüt a nap, egy nyári
Zivatar gyorsan szalad.

Persze sem a meleget, sem az esőt nem szereti mindenki és nem mindenhol így élték át. Hiszen láthattuk és ma is láthatjuk a TV-ben a sok árvízet és tüzet. Tűz és víz. Nem lehetnének a barátaink? Miért válnak néha az ellenségeinkké, akik pusztítanak?

Szenvedő Föld

A hőséget még
Ijesztőbbé teszi a
Sok égő erdő,
Szegény Föld, háladatlan
Gyermeked mindent gyötrő.

Azután voltak napok, amelyeket a különféle ügyintézéseim vettek el. A fizikailag már számomra túl soknak bizonyult kertet fájó szívvel, de eladtam, és most valami új után nézek. De a lezárás is, az új keresés is elvesz és elvett energiát. Így aztán a napi „maradék“, kis csonka idők már jórészt az olimpia nézésnek jutottak. Az olimpiai aranyról már írtam az előző bejegyzésben. Most csak még egy apró megfigyelésemet tenném hozzá. Éspedig azt, hogy minden embernek szüksége lenne a privátszférára, és időnként még az olimpián is jól látszik ez. Több győztesnél és érmesnél (ezüst, bronz) megfigyeltem, hogy néha nagyon zavaró a számukra, hogy rögtön az eredmény világossá válása után megrohanják őket a riporterek, és várják a standardszövegeket. Nincs idejük emocionálisan rendesen végigélni az egészet, sem a győzelmet, sem az esetleg kisebb kudarcként megélt második vagy harmadik helyet.
Ez baj. Még akkor is, ha csak keveseket érint. De az irány, amerre ez a civilizáció halad, az a nagy tömegekre nézve is ugyanez: egyre kisebb lesz a privátszféra, egyre kevesebb a visszahúzódás lehetősége. Az emóciók, az érzések egyre jobban elsorvadnak? Marad valami vékony felszín belőlük?
Visszatérve a bevezető mondataimhoz: ha úgy jön létre egy egységesebb világ, hogy mindenki rá van kötve egy hálóra, az jobb lesz? Talán megtanulhatjuk a zúzmóktól, akik a gombák mellett a „nagy hálóépítők“ a talajban, a számunkra nem látható földfelszín alatti világban.