Mit hoz a jövő év?

Éppen csak végetért a karácsony, még néhány nap és itt állunk a következő ünnep előtt: egy új esztendőt köszönthetünk. Mit hoz ez az új év? Akarjuk vagy sem, az idő halad, és akarjuk vagy sem, nem nagyon látunk a jövőbe. Annak, aki úgy véli, hogy ennél az ideinél csak jobb év jöhet, azt válaszolnám: csak aki nem remél, az nem csalódik soha.
Tehát nem tudjuk, hogy mit hoz az új év. Az optimistábbak úgy vélik, hogy az oltás megoldja a gondjainkat, legalábbis mindazokat, amiket a koronavírus járvány okozott, és néhány hónap elteltével visszatérhetünk a normális, az eddig megszokott életünkhöz. Így lesz? Van ilyen visszatérés, vagy már majd csak egy másfajta normalitásról beszélünk?
A televíziócsatornákon és az interneten már elkezdődtek az évértékelő összegzések és a prognózisok a jövőre. Néha nem is csak egy évre, hanem erre az egész előttünk álló évtizedre. Érdekes időnként egymás mellé állítani két egymást követő nap híreit. Például mit hallottam ma? Azt, hogy hamarabb, mint eddig számították, már 2028-ra át fogja venni Kína az USA vezető szerepét, ami a gazdasági termelést illeti. Aminek rengeteg nyomát láthatjuk már ma is, sok olyasmit, ami arra utal, hogy nemcsak a gazdasági életben történik meg ez a „vezető ország” szerepváltás, hanem katonai, kutatás-fejlesztési, űrkutatási és még sok egyéb területen. És milyen hírt olvastam tegnap? Azt, hogy Kínában a különböző országok egymás ellen hozott kereskedelmi zárlatai miatt akkora méretű ausztráliai szén kiesés van, hogy az komoly energiaellátási gondokat okoz. Több nagyvárosban korlátozniuk kellett az áramszolgáltatást, ami nemcsak a nagyüzemekben, de az élet minden területén megnyilvánult: vannak például lakóházak, amelyeket maximum 16 fokra szabad csak felfűteni, és vannak olyan toronyházak, amelyekben a 20-dik emeletre csak gyalog lehet felmenni már napok óta. Szép új világ? Ha a vezető államban ilyen instabil infrastrukturára épül minden, milyen lesz a helyzet a világ más pontjain?
Európára mi vár? Szegénység, széthullás?
Nagyon remélem, hogy nem. Európa csak az egységben lehet erős, és azt hiszem, hogy ezt néhány év múlva Nagybritannia is meg fogja érteni. Ha lesz még, és nem csak Anglia, Skócia, Wales stb. kisállamok lesznek. Az egység elleni törekvések mögött az én véleményem szerint mindig csak olyan haszonlesők állnak, akik nagyon kevesek érdekeit képviselik.
Az egyetlen, ami a jövőt illetően biztosnak tűnik, az az, hogy sokféle változás lesz. Változás mindenben: a gazdasági életben többféle új technológia megjelenése miatt – az energianyerés területétől a biotechig sok mindenre gondolhatunk – és a mindennapi életünkben, amelyek egy részét már a „korona-korszak” felvillantotta. Itt gondolok például arra, hogy az életünkben egyre nő a „virtuális életünk” szerepe, tehát például az, hogy milyen módokon és mennyire vagyunk jelen a neten. Hogy mindez milyen irányokba változtatja meg az életformánkat (például homeoffice) és az emberi kapcsolatainkat, annak a kezdetei látszanak.
Nem keserít mindez el? Nem. Bízom az álmaimban, a reményeimben, és abban, hogy már olyan sokféle nehézségen túl tudott jutni az ember.

Az élet ciklusa

Kezdetben vala
Az Álom, mely születni
Vágyott, teremtés
Után kifejlődni, majd
Új, szép álmokat szülni.

Minden Olvasómnak boldog új évet kívánok!

Boldog Karácsonyt 2020!

Lehetséges ebben az évben boldog karácsonyt kívánni? Olyannyira bizonytalanság, bajok és szomorúság telepedett az emberekre, hogy a mechanikusan ismételgetett jókívánságok olyannak tűnnek néha a számomra, mint a reménytelenül megpörgetett imamalmok: a kereplésük hangja dolgavégezetlenül elhal.
Hogyan lehet két hallal és öt kenyérrel jóllakatni egy tömeget? Honnan lehet vigasztalást meríteni s adni tudni azoknak, akik nagyon elkeseredettek?
A frázisok, a csak külső csillogás olyanok maradnak, mint a pusztába kiáltott szavak. Nem hatnak semmit. A szívek még jobban bezárulnak. „Ahol azelőtt angyal állt a karddal, most senki sincs.”
Tartok tőle, hogy sokan, akik idősek – velem egyidősek – úgy vigasztalják magukat, hogy a múltra emlékeznek. A gyerekkori boldog karácsonyokra. Amikor nem veszett még el a misztikum, a fa illata és varázslata, és megvolt még a családban élés érzése. A legtöbb idős embernek ez ma már nincs. Egyedül élnek vagy otthonban, de nem családban.
Pedig a legfőbb melegét a karácsonynak a család adta. Az, hogy jobban a család ünnepévé vált, mint bármi más.

Boldog Karácsonyt!

Boldog Karácsony
Szálljon a világunkra,
Mint láthatatlan
Jó Felhő, minden szívbe
Szeretetet cseppentő.

Sok szeretettel kívánok minden kedves Olvasómnak békés, boldog karácsonyi ünnepeket!

egy kis adalék a “Jó szülő” témához

Bár közeleg a karácsony, és annak kapcsán is lehetne a „jó szülő” kérdésről mit mondani, nekem most más a kiváltó ok, hogy erről a témáról írok. Írok úgy, hogy rögtön az elején szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ez a témakör óriási, csak egy nagyon csipetnyi fér bele egy kis blogbejegyzésbe. Például egy egészen más vonatkozásban írtam erről egy idén szeptemberi blogbejegyzésemben.

A női egyenjogúsághoz és a neveléshez egy kicsi

A mostani kis írásomat az váltotta részben ki, hogy nemrégiben hoztak Magyarországon egy új rendelkezést, jogszabályt, amellyel tovább korlátozzák a homoszexuálisok jogait, például nem nevelhetnek gyereket. Ennek kapcsán eszembe jutott a Taboo című dráma (Carl Djerassi az írója), amelyik ezzel is foglalkozik. Tekintettel arra, hogy ezt talán nem minden Olvasóm ismeri, röviden ismertetném.
A dráma a jelenben játszódik Amerikában. A darabnak öt felnőtt szereplője van, akikhez még „hozzájön” három csecsemő a cselekmény folyamán. A szereplők közül hárman San Franciscoban élnek, ők a következőek: Sally Parker, aki egy nagy TV társaság vezető bemondónője, dr. Harriet Carothers, aki urológus orvosnő és Max Carothers, Harriet bátyja, aki ügyvéd. Sally és Harriet házasok. A további két szereplő Cameron Parker, Sally bátyja és a felesége Priscilla Parker. Ők Mississippi államban élnek, erősen konzervatív katolikusok.
A cselekmény azzal kezdődik, hogy Sally, Harriet és Max egy kis családi ünnepségre várják
Cameront, akit Sally már évek óta nem látott, mert mióta kiderült a családjának – apja, anyja, Cameron – hogy ő homoszexuális, a családja kvázi kitagadta őt, minden kapcsolatot megszakított vele. Cameron kissé késve megérkezik, bár azt nem tudja, hogy mi az ünnepség oka. Sally nagyon örül neki, mert hosszú évek fájdalma benne a hiányzó család, és a család fontosságát mind a ketten – Harriet szülei meghaltak – erősen érzik. Cameronon érezhető a meglepetés a lakás szépsége, rendezettsége kapcsán, mintha maga sem tudná, mit várt. Lassan jönnek bele a beszélgetésbe, amelyből az is kiderül, hogy Priscilla és Cameron már évek óta „próbálkoznak”, vagyis szeretnének gyereket, de nem sikerült. Aztán kiderül az ünnepi alkalom oka: Sally és Harriet elvégzik (a hálószobában) a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges műveleteket. Cameron teljesen fel van háborodva – „ez nem Istentől való dolog” –, és ugyanakkor nyilván fáj is neki, hogy lám, a húgának most gyermeke lesz, nekik pedig nem sikerül.
A következő jelenet már Mississippiben játszódik, ahol bepillantást nyerünk a Cameron házaspár életébe, és az egész napot átszövő, saját vallási szertartásaikba. Priscilla még sohasem látta Sallyt, sőt, nem is tudta, hogy Cameron amiatt ment San Franciscoba, hogy találkozzon vele, és nagyon elborzad, amikor meghallja az újdonságokat.
Nem akarom részletesen elmesélni az egész darabot — elolvasásra ajánlani igen – még csak egy mondat a végéről. A dráma végére három kisfiúval gyarapodott ez a kis család: Tucker születik elsőnek Sally és Max génanyagából, majd körülbelül két évvel később Jan és Ashley, Harriet és Cameron génanyagából. Mint a három gyerek lombikbébi, Jannak Harriet lesz a mamája, Ashleyé pedig Priscilla.
A nézőpont különbségeik nincsenek feloldva, sokkal inkább csak azt lehet mondani, hogy elkezdődött egy, a normalitás irányába mutató, beszélő viszony közöttük, és mindannyian örülnek a gyerekeknek. (Priscilla talán csak a magáénak.) De nem is lehet egy drámában feloldani és megoldani azt a sok kérdést, ami itt felmerül, és talán éppen ez a legfontosabb: beszélnünk kellene ezekről a dolgokról.

Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a Taboo pusztába kiáltott szó marad. Az olló nő, egyre sebesebben, éspedig az az olló, amelynek egyik ága azt jelenti, hogy az emberiség akarva-akaratlan merre halad, a másik ága pedig azt mutatja, ami az emberek túlnyomó többségének a tudatában van. Rettenetesen elmarad a tudati fejlődés mindattól, ami az emberekkel történik és történni fog: éspedig a „kilépés a jelenkor emberéből”. A világűrbe kilépő ember másmilyen lesz, mint a földi ember, és minél jobban eltávolódik a tudása a földi emberétől, annál közömbösebb lesz aziránt.
Mivel már elég régen olvastam, egyik este újraolvastam a Taboo-t. Most is tetszett, de változatlanul úgy éreztem, hogy messze van a realitástól. Nem a dolog technikai részét illetően, mert az még előbbre jár – jóval előbbre talán, mint amikor a darab íródott –, hanem azt, ami a közvéleményt, az általános mentális beállítottságot illeti. Az nagy tömegében nagyon el van maradva a technikai fejlődés által adottaktól. Mondhatnám, a drámabeli San Francisco nagyon kicsi a Föld egészét tekintve, kevéssé jellemző, viszont nagyságrendekkel nagyobb a drámabeli Mississipi, illetve a világ sok helyén még annál is rosszabb a helyzet. Semmi sem a lélek szerint történik, és az emberi kapcsolatokban ritka az intelligens problémamegoldás. Sajnos. Szomorú.

Mindezek után kicsit nehéznek érzem leírni, amit még ehhez a darabhoz megjegyzésként hozzá szeretnék tenni, bár nem tartozik a jó szülő témához. Éspedig azt, hogy miért tartom én mégis jobbnak a „természetes módszert”, ott, ahol ez lehetséges. Összehasonlítva a természetes módszert a mesterséges, illetve in vitro megtermékenyítéssel, azt láthatjuk, hogy a természetes módszer során nagyon sok – talán egy millió ? – spermium halad a célja felé, amíg a lombikban csak egy. Azt az egyet a biológus-orvos választotta ki, a természetes módszernél pedig nem tudjuk, hogy hogyan történik a kiválasztódás. A „győztes” a kiválasztott? Vagy a környezet szelektál, amin keresztülhalad? Esetleg a befogadó tojás?

A jó szülő kérdése nem ettől függ. Hogyan tudnánk jó szülők, hogyan tudnánk jó emberek lenni – ezeken sokkal többet kellene az embereknek gondolkodni. És amikor gondolkodást írok, akkor azt is értem: nem a nagyon régóta belénk impregnálódott mintákat követve, hanem sok rossz előítélettől megszabadulva.

Jó szülő

Ki szívvel nevel,
Lesz jó szülő, gyereknek
Sosem ártó, rá
Odafigyelő, sosem
Gúnyoló, csak szerető.

A halál kérdése a Városban és a Vadonban

Egy kevés magyarázatot szeretnék fűzni a címhez. A Város és a Vadon fogalmait itt úgy értem, és aszerint használom, mint az előző bejegyzésemben (Történetek a holnapról), és a civilizáció és a dzsungel viszonyát értem alatta, tekintettel arra, hogy általában minden civilizáció olyan, hogy egyfajta polarizációt hoz létre: a civilizációban élők és azok között, akik kiszorultak belőle. A halál kérdése pedig a Sterbehilfe és GOTT bejegyzésemhez kapcsolódik, mert gyakran felmerül a kérdés bennem, hogy mi az, hogy szép halál.
Két Jack London írást olvastam egyik este. Rövid novellákat, melyek mintha egy képzeletbeli „mérleghinta” másik ágán lettek volna az utóbbi hetekben olvasottakhoz képest, mert nem a fejlett világban, hanem az úgy nevezett természeti népek között játszódtak, az észak-amerikai indiánok egyik törzsénél és az eszkimóknál. Felidézték bennem azokat a legendákat és történeteket, amiket a néprajzosok gyűjtéséből olvastam, de ezek szépirodalmi köntösbe öltöztetve beszéltek egy másmilyen, talán teljesen elmúlt világról.
Vannak még indiánok Észak-Amerikában, az USA és Kanada keleti partvidékén, olyanok, akik az eredeti szellemiségben élnek? Vagy már csak az emléke él közöttük egy más életformának és ők élnek ugyanúgy, mint bárki más.
Az egyik novella egy öregember haláláról szólt, amelyhez hasonlót, ha jól emlékszem, Fukudzava Hicsiro novellái között olvastam a Narayama dalok kapcsán. Japánban a hegyre vitték fel télen az öreget meghalni, aki imádkozott, hogy essen a hó, fedje be őt minél hamarabb, mert úgy tartották, hogy az a szép halál. Jack London indián öregemberét egyszerűen magára hagyták a vadonban, amikor már nem volt ereje a törzzsel haladni, mert az volt a szokás. Hogy a tél hidege vagy a farkasok végeznek vele, azt a leszármazottai már nem tudták. Ez a Vadon.
Innen éledt fel bennem ismét a halál kérdése a Város és a Vadon, a civilizáció és a természetben élő ember összehasonlításában. A civilizációban ha valaki nem hal meg egy balesetben azonnal, akkor nagy valószínűséggel kórházban távozik el az életből. Mielőtt ez bekövetkezne, hetekig vagy akár hónapokig fekszik magatehetetlenül, úgy, hogy csövek lógnak ki belőle, és különféle gépekre van kötve. Ez a Város.
Egyiket sem érzem humánusnak, emberiesnek, emberhez méltónak. Milyen a szép halál? Olyan nincs? Elképzelni sem tudjuk, nem csoda, hogy megvalósítani sem? Ha az öregkorból bölcsesség és „szép ősz” nem marad, csak sok elborzasztó szenvedés, nem lehet csodálkozni, hogy sokan nem akarnak megöregedni. Ez egy örökké nyitott téma marad, és nem csak nálam, úgy érzem.
A mikrobiológia szintjén úgy van, hogy egy sejt vagy kettéosztódik és akkor két részben él tovább, vagy ellát egy speciális funkciót és azután meghal. Az ember szaporodását nem tekintjük továbbélésnek – hiszen jó ideig még szülő és utód párhuzamosan élnek –, azt pedig, hogy az ember halála után melyik „alkotórésze” (sejtje) hová kerül egyáltalán nem kutatjuk. A halált az én, az egység végének éljük meg, és az kimarad a gondolkodásunkból, hogy az „alkotórészeink” másutt még az élet részei lesznek vagy lehetnek. Kvázi csak azzal azonosítjuk önmagunkat, ami egységként megy tovább – szellemlélek –, legalábbis azok, akik hiszünk benne. Ugyanakkor a szellemlélekről tudatosan gondolkodás az életünk folyamán háttérbe szorítva van. Torz és paradoxon dolog ez, nem?
Vajon ha az egész életünk folyamán sokkal jobban tudatosulna bennünk, hogy úgy fizikailag, mint szellemileg-lelkileg egy jóval nagyobb egység részei vagyunk, akkor könnyebbnek éreznénk a halált? Hiszen a nagyobb egységnek a részei maradunk a halálunk ellenére is, „csak” egyfajta elszakadáson és váltáson megyünk keresztül. Ezt a metamorfózist a természet nem tudatosítja, ez talán érthető, de mi, az „intelligens lények”, miért nem tudjuk tudatosítani?

Nincs visszatérés

Nincs visszatérés
Soha, mert nincs az, hova.
Időtlen lélek
Formát öltve mindig más,
Egy örök: a változás.

A kilépés előtt

Meddig vagyok még
Én én, létemből lépvén
Kint mit őriz meg
Az Én, név helyett motyó,
Merre visz a Vándorló?

Nem mindent zár le a halál

Van, mit nem zár le
A Halál, csak prolongál,
Oly útra helyez,
Melyről senki sem látja,
Hogy merre, hová vezet.

és egy vers a szép halálról nem tőlem:

William Ernest Henley: I. M. Margaritæ Sorori

A late lark twitters from the quiet skies;
And from the west,
Where the sun, his day`s work ended,
Lingers as in content,
There falls on the old, grey city
An influence luminous and serene,
A shining peace.

The smoke ascends
In a rosy-and-golden haze. The spires
Shine, and are changed. In the valley
Shadows rise. The lark sings on. The sun,
Closing his benediction,
Sinks, and the darkening air
Thrills with a sense of the triumphing night–
Night with her train of stars
And her great gift of sleep.

So be my passing!
My task accomplished and the long day done,
My wages taken, and in my heart
Some late lark singing,
Let me be gathered to the quiet west,
The sundown splendid and serene,
Death.

Történetek a holnapról

Ez megint egy olyan blogbejegyzés, amelynél a gondolataimat az olvasmányaim inspirálták. (Ami ugye nem ritkaság ilyen Covid-os, karanténos időkben.) Négy novellát szeretnék röviden bemutatni abból a kötetből, amit mostanában németül olvastam. A könyv címe: 2029 Geschichten von Morgen, vagyis 2029 Történetek a holnapról.
A négy novella, melyeket röviden bemutatnék, a következőek: Nachspiel (Utójáték, A következmények, Epilógus – bármelyik fordítás megfelelne), Requiem (Rekviem), Ewige Frieden (Örök béke) és Neu-Berlin (Új-Berlin).
A Nachspiel egy startup vállalkozás története, amelyik éppen azelőtt áll, hogy sok millióért felvásárolja őket egy nagy hatalommal és tőkével rendelkező japán multicég, amelyet a módszerei alapján akár maffiának is nevezhetnék. A kisvállalkozás terméke egy mesterséges intelligencia software, amely lehetővé teszi, hogy minden emberről egy tökéletes virtuális másolat készüljön – tehát az ember „átlép az örökkévalóságba”; mert például egy ember így beszélgethet a meghalt anyjával is.
Sokféle kérdést felvet a novella. Egyrészt olyan mindennapiakat is, mint amilyen azoknak a bemutatása, akik a jövőn, a jövőt meghatározó technológiákon dolgoznak, másrészt egészen általánosakat. Merre halad az emberiség? Milyen lesz mondjuk száz év múlva az ember? Úgy tűnik a novellából (és sok más forrásból is), hogy Európa valahol lemaradt a fejlődés rohanó lépcsőjén. Hogy mennyire baj ez vagy sem, az majd csak a jövőben derül ki. Egy kérdést emelnék ki az ide tartozó kupacból, az embermásolatokat készítő cégek technikai problémáját, kérdését: az elkészített ember imitálásokra, szimulációkra, stb. alapulva készüljön el vagy kapjon személyiséget. Ez utóbbit úgy értve, hogy egy-egy adott emberről a virtuális másolat úgy készül el, hogy a program tartalmazza a legapróbb részleteit is az életútjának. Tehát például az olyan álmokat, amelyek foglalkoztatták, de amelyek megvalósulási útján nem indult el. Az ilyen személyiséggel felruházott virtuális lény azután megvalósíthatna olyasmiket is, amik az eredetinek az életébe nem fértek bele.
A Nachspielből egy film is készült 2020-ban Exit címmel. (Vigyázat: több ilyen című film van.)
A Requiem című novellának a főhőse egy robot, vagy pontosabban mesterséges intelligencia, melyet Amadeusnak hívnak. Amadeus egy nagyon sokat tudó berendezés, amelyik többórás, egészen komplikált orvosi műtéteknél sokféle feladatot ellát: figyeli a beteg különféle mérhető adatait (vérnyomás, pulzus, cukorszint, szívműködés, stb.), tanácsokat ad az orvosnak és egyúttal dokumentálja, hogy mi történik. A történet röviden arról szól, hogy Amadeus meghack-elésével műtéti hibának feltüntetve gyilkolnak meg valakit, egy jól fizető arab pácienst. Így az írásnak politikai vetülete is van. Jól megírt novella, igazi krimi, csak attól tartok, hogy ez nem holnap, ez már ma. Ugyanis már ma is rengeteg példát találhatunk arra nézve, hogy ilyen veszélyes kiskapuk maradnak a software-kben, az élet minden területén.
Az Ewige Frieden (Örök béke) című novella tetszett, mint írás, de hátborzongatónak érzem a tartalmát. Miért? Azért, mert talán az egyik eddig olvasott novellánál sem éreztem ennyire, hogy mennyire reális és ijesztő, ami felé haladunk. Mi vár az unokáimra és az ő gyerekeire? Egy egészen másmilyen világ. Az Ewige Frieden egy túlszabályozott, túlfelügyelt, a mindennapok minden percében a „békésen” maradást mesterségesen kikényszerített világ. Az övék a civilizáció, a civilizáltság, aki ezt a gépi, vegyi, biológiai, stb. kontrollt nem fogadja el, azt száműzik a Város falain túlra. Marad neki a Vadon, s a ki tudja, hogy mekkora nehézségek. A novellában a Nagymama a rebellis, akit végül száműznek, pedig vállalná végül a kötöttségeket az unokája kedvéért, mert megértett két dolgot. Az egyik az az, hogy az unokájának szüksége van őrá (lelkileg is, nem csak a dédunokája nevelésében), a másik pedig az, hogy rádöbbent, hogy nem hibáztathatja az unokáját azért, hogy neki már az a világ a természetes, amelyikbe beleszületett.
Milyen lesz a világ 20 év múlva a Földön, és speciálisan itt Európában? Milyen lesz, amikor már az unokáink lesznek felnőttek? Amit én ijesztőnek találok, abba ők belenőnek? Hiszen már a fiam is élvezi a smart óráját, amelyik mindenféle egészségi adatát (vérnyomás, stb.) is méri! Mikor döbbennek rá, hogy rabok lettek, mert a mérésekkel figyelt adatokra követelmények épültek?
Vajon csak az én generációm érzékeli túl gyorsnak ezt a folyamatot? Vajon hasonlót érezhetett az én nagyanyám, amikor én voltam gyerek? Ő olyan világban nőtt fel, amikor nem volt még se TV, se rádió, se repülőgép és autó, nemhogy számítógép vagy mobiltelefon. Alig 5-6 generáció hoz egy akkora változást, amely elkerülhetetlenül rányomja a bélyegét az emberi pszichére is. Senkinek sincs ideje elgondolkodni azon, hogy jó-e az a világ, amelyik felé haladunk. Az egyes kis lépések – az egy-egy technikai újdonság megjelenése – még örömöt hoznak az embereknek, de hogy az egész hová vezet, azt csak akkor fogják – az utódaink – látni, amikor már a foglyai lesznek.
Ha az is megvalósul, mint ebben a novellában, hogy az emberiség kettészakad egy, a civilizációban élőkre és a dzsungelben élőkre, akkor a jövő szerintem a dzsungelé. Tudom, hogy ezt már mások is megírták, és ha jobban belegondolunk, akkor azt is felfedezhetjük, hogy minden civilizáció ilyesfajta kétfelé válást jelentett, a civilizáltakra, és a „vadakra”. A túlélés a vadaké.
Az utolsó bemutatni kívánt novella, a Neu-Berlin is hasonló az Örök békéhez, de még elkeserítőbb, még élesebb. Itt is van Város és van Vadon, de amíg az Ewige Frieden-ben a dzsungel körvonalazatlan marad, azt hihetjük róla, hogy magában rejti egyfajta, a természettel együtt történő újrakezdés lehetőségét — itt még az sincs. Csak kétfajta rabszolgaság van: az egyik a Cyber látszatokkal a Városon belül, a másik a brutális, a Város falain kívül. Nincs benne feloldás, nincs alternatíva, nincs remény. Miért nevezem rabszolgaságnak a cyber világban a jólétet? A bemutatott világban az embereknek semmilyen szabad döntési lehetőségük nincs. Nemcsak az olyan alapkérdésekben, mint a párválasztás, ami a központi gép optimalizálásának a választása, hanem a mindennapok apró tevékenységeiben sem: az embereket állandóan műszerek figyelik, és ha valaki például olyat eszik, ami „nem egészséges” a cybervilág döntése szerint, arról rögtön jelentés készül, és esetleges büntetés következhet.

Ami engem igazán szomorúvá tesz, az nem a film és nem a novellák, hanem az, hogy úgy látom, hogy egyre gyorsuló sebességgel tényleg efelé hajt a világunk.

Változó világ

Nagyanyám egykor
Postakocsin utazott
Budapestre fel,
Nem volt vasút, autó ott,
Akkor a Felvidéken.

Gyerekkoromban
Repülni sokan vágytak,
De nyaralni még
A családok nem messzi
Tengerpartokra jártak.

Unokám mire
Megnő, távmunka lesz csak,
Fentről a holdból
Irányít mindent gép-Ő,
Intelligens főnöknő.

Változó világ,
Ember szereti, mibe
Beleszületett,
Nem látja meg, mit vesztett,
Míg álmokat kergetett.