Az NGO-k szerepe egy fejlett társadalom életében

Ezen a héten a Covid miatti Lockdown – vesztegzár – sokadik hetét éljük. Rövid kis napi sétákat leszámítva az ember korlátozva van a lakásra, a szoba levegőre, a benti tevékenységekre. Tehát írás, olvasás, tanulás. Mivel e héten kevés időm maradt a szépirodalomra, most nem tudok könyvajánlást írni. Részben a Gitát olvastam (Bhagavadgita), részben a sejtbiológiai, molekuláris biológiai tankönyveket.
Ezért most ide a blogra egy olyan témát választottam, amiről már régóta terveztem említést tenni, de mindig háttérbe szorult valami más miatt. Ez a téma pedig az NGO-k szerepe a mai fejlett világban.
NGO= non-governmental organisation, Nichtregierungsorganisation, nem a kormány befolyása alatt álló szervezet. Sok országban háttérbe szorult forma, lehetőség, olyan helyeken, ahol fél az uralmon levő réteg, hogy a hatalom kicsúszik a kezéből, ha ő nem ellenőriz a legszigorúbban mindent. Mint az a szülő, aki soha nem akar önállóságot adni a gyermekének, és ilymódon nem is hagyja felnőni.
Közel harminc éve élek Ausztriában, és kezdettől fogva tetszett az NGO szervezetek sokfélesége éppúgy, mint ahogy tetszett az emberek sokféle önkéntes – nem fizetett – szerepvállalása. Soha egy esetben sem éreztem azt, hogy ezeknek valamiféle kormányellenes jellege lenne, bár a történelemben erre volt több példa. NGO-k segítettek abban, hogy megakadályozták a Zwentendorf melletti atomerőmű üzembe helyezését, és Ausztria máig atomellenes maradt. Hála Istennek. (Sajnos a sugárzás a határoknál nem áll meg, és a közelünkben van néhány öreg atomerőmű.) Néhány évvel később a Hainburg mellé, természetvédelmi területre tervezett vizíerőművet is erős lakossági tiltakozással tudták megakadályozni.
Milyen NGO-k vannak, milyen olyan jótékonysági szervezetek, amelyek azért gyűjtenek pénzt, hogy valakiknek segítsenek? Rengeteg féle ilyen szervezet van. Az egyik nagy csoportjuk a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű embereknek segít: a munkanélkülieknek, a hajléktalanoknak, a valamilyen állandó betegségben szenvedőknek (pl. MS vagy rák, stb.), az árván maradt vagy súlyos betegségben szenvedő gyerekeknek (SOS gyerekfalu, Leukémiás gyerekek, stb.) vagy egyszerűen a szegényeknek (Caritas, Volkshilfe, stb.) Egy másik csoportja az ilyen szervezeteknek az állatok védelmével foglalkozik (itthon és külföldön), egy harmadik csoport a természet védelmével (pl. WWF).
Melyik a jobb, ha az ember egy szervezetnek ad többet, vagy több szervezetnek egy kicsit? Nem könnyű kérdés, de természetesen mindenki maga dönti el. Csak a legelső időben merült fel bennem a kérdés, hogy vajon honnan tudhatom, hogy mi történik majd a pénzemmel? Ma már tudom, hogy ezen szervezetek többsége rendes elszámolást készít minden év (gazdasági év) végén, és ezekből egy kivonatot elküld az adakozóknak is, amivel informálja őket arról, hogy hol, milyen arányban, milyen konkrét projektekre használták fel a pénzt.
(Természetesen olyan lehetőség is van, hogy eleve egy adománynál valaki feltünteti, hogy mire kívánja, hogy fordítsák a pénzét és akkor csak arra megy.)
Boldogabbnak érezheti magát valaki, ha pénzt ad arra, hogy megmentsék Myanmarban az utolsó néhány elefántot vagy a Mekongban az utolsó néhány delfint? Nincs elég probléma, baj anélkül is? Minden bizonnyal van. Menekülők, betegek, sokféle rászorulók vannak. Ezért jó, hogy sok ilyen NGO van. Az emberek önmaguk nehezen tudnának segíteni, akárkinek, akármerre felé is akarnak. Túlságosan lefoglal mindenkit a „maga baja”, a saját mindennapi gondjai. De egy kicsit adni, valamennyit adni mégis tudnak. És a sok kicsit összegyűjtve már lehet valamennyire segíteni, ha nem is minden problémát megoldani, de enyhíteni a bajokat.

két kis nádbokor
beszélget a vízparton
fúj a szél, nagyon.

sirályok törik
fel a tél csendjét, a tó
vize hallgat még

Ha nem az uralkodó réteg, mint egyes országokban, akkor más veszély nem leselkedhet az NGO szervezetekre? De igen. Ugyanaz, ami a lakosság egészére. Az általános elszegényedés. Ijesztő mértékben megnövesztette a Covid a munkanélküliséget, és egyre több helyről hallani, hogy bezárják ezt vagy azt az üzemet. Vidéken sok helyen, és egy-egy kisvárosban gyakran csak egy nagy munkaadó van. Ott dolgozik a családok több generációja. Ha egyszerre munkanélkülivé válik az ötvenéves korosztály meg a gyermekeik, a huszonvalahány évesek, az nagyon komoly egzisztenciális problémákat fog jelenteni. Akkor sokkal több lehet a rászoruló, mint aki adni tud.
Remélem, hogy nem így lesz.

Istenről és a hitről egy kicsit

Egy kicsit? Igen. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ez megint olyan hatalmas téma, hogy minden egyes blogbejegyzés csak egy apró adalék lehet. Itt a blogon talán az Ady versekkel kapcsolatos elemzésben írtam eddig a legtöbbet a hitről, talán az világít rá valamelyest arra, mit és hogyan gondolok erről.

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

A mostani bejegyzésnek a mindennapok folyamából két kis kiváltója van, az egyik egy újsághír, a másik egy vers.
Kezdem az újsághírrel. Ezt a hírt olvastam a neten egyik reggel: Lengyelországban el akarnak ítélni három fiatal lányt, mert szivárvány színű leplet festettek egy Mária ábrázolás mellé.
A sötétség védelmezői nem látnak Máriában sok fényt?
Nagyon szomorú hír ez, sok tekintetben. Egyrészt Ferdinand von Schirach-nak való téma: elítélhetnek-e egy embert azért, hogy megsérti mások vallási érzületeit, holott az elítéléssel éppen az övét sértik meg?
Másrészt rengeteg torzítás és torzulás van a világunkban a jelképek, a szimbólumok környékén. Mária fényben jön felénk, a millió színű szivárvány fényében – szerintem gyönyörű kép. Az eredeti hithez közelebb áll, mint sok minden más. Írtam ezzel kapcsolatban egy tankát.

A fénytagadók

Van egy tibeti
Kedvenc thangkám, fekete
Ruhát a fények
Tisztítják. Vannak, akik
Tagadják a szivárványt.

Közel tíz éve pedig egy szabadversemben írtam a hordozott fényeinkről:

oly sokféle fény van benned,
mint a szivárványban,
ha csak eszel – iszol,
a hordozó
gépezetet működteted,
nem kelnek életre benned,
és
ilyenek
az emberi kapcsolatok is,
ha mechanikus gépezetté lesznek,
melynek az önfenntartása
pusztítani akar minden
fényt,
akkor marad a sötétség

Az én hitem szerint fontos dolog az életünk útján rábukkanni a hordozott fényeinkre.

Ehhez kapcsolódik a bevezetőben említett másik kiváltó ok, egy William Blake vers, The Divine Image.

Azt mondtam egyszer, sok évvel ezelőtt egy beszélgetésben, hogy a véleményem szerint egy ateista is hisz Istenben, ha a jóban és a békében (a jó békés úton való érvényesítésében) hisz. Ùgy érzem, hogy Blake verse is ezt fejezi ki, csak sokkal szebben. Isten mindenütt ott van, ahol jól akarnak jót tenni, és kevéssé van ott, ahol csak szavakban hirdetik, de a tettek mást mutatnak.

The Divine Image By William Blake

To Mercy, Pity, Peace, and Love
All pray in their distress;
And to these virtues of delight
Return their thankfulness.

For Mercy, Pity, Peace, and Love
Is God, our father dear,
And Mercy, Pity, Peace, and Love
Is Man, his child and care.

For Mercy has a human heart,
Pity a human face,
And Love, the human form divine,
And Peace, the human dress.

Then every man, of every clime,
That prays in his distress,
Prays to the human form divine,
Love, Mercy, Pity, Peace.

And all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

A Divine Image-t sokan úgy értelmezik, hogy az az isteni képmás, amely szerint Isten a maga képére formálta az embert. Szeretnék hozzátenni még egy értelmezést.
Hogyan kapcsolódik össze a két gondolat, a fényről és Istenhez közeledésről?
Van egy fénylényünk mindannyiunknak – többek szerint, és szerintem is. Ez a fénylényünk időtlen, és ilymódon ez az „isteni képmásunk”. Ennek lehetősége van kapcsolatra találni a létünkkel, ha mi magunk, a létben lévő keresi ezt a kapcsolatot.
Igen, ez hit. Nem tudomány. A tudomány azokat a kapcsolatokat keresi, ami az állatvilág felé köti az embert. Ki melyik részét tartja fontosabbnak, az mindenkinek a saját döntése. A különféle hitek toleranciája manapság legalább olyan fontos, mint mindig volt. Mert:

all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

azaz magyarul (egy poet-s társ fordításából):

Mindenkinek szeretni kell társát,
Legyen pogány, zsidó vagy török,
Hol irgalom van, szeretet és béke,
Ott az Isten lakik, az igaz, az örök.

A demokráciáról Amerika kapcsán

Többször írtam már a demokráciáról itt a blogon (lásd például 2019 márciusában), felemlegetve a régi, athéni demokráciát és sok minden mást. Most nem akarok másról írni, mint a washingtoni eseményekről.
Vízkeresztkor délután és este történt Washingtonban, hogy egy felizgatott, provokált tömeg megrohanta és néhány órára elfoglalta a Capitolt, az ottani országgyűlést. Nagyon szomorú, hogy egy államon mennyit képes rontani egy rossz vezető. Csak remélni lehet, hogy megtanulják, hogy a teljesen jellemtelen emberekből ne csináljanak vezetőt – tönkreteszi az egész országot, egy régóta felépített rendet. Aminek feltehetően a Trump nélkül is lennének hibái, de jó esélye ennek békés és demokratikus megoldására csak az ilyen egyeduralomra törő maffiafőnökök nélkül lehet.
A TV-ben látott képek sokkoltak sok embert Európában. És Magyarországon? Ahogy ránéztem reggel a netre, ott egy szót sem láttam erről. Csak a „szokásos”-ak egy magyar kormánypárti oldalon: szex, balesetek, a baloldal szidása, stb. Azután másnapra a rossz érzés fokozódott: olyan felhanggal írták meg a rövid beszámolót a Washingtonban történtekről, mintha Bident, a megválasztott, de még be nem iktatott elnököt tennék felelőssé azért, hogy nem volt elég rendőr. Világbajnok a magyar hivatalos propaganda a csúsztatásban. Nemcsak a számomra veszett el már Magyarország, úgy tűnik.
Eltelt azután néhány nap, és már olyan cikket is olvastam a neten – nem magyar oldalon–, amely mintha gyászbeszéd lenne a demokrácia temetésén. Sajnos, sok igazság van benne. A cikkíró visszaemlékezett arra, hogy a II-dik világháború vége után sokan mennyire örültek nemcsak a békének, hanem annak is, hogy úgy hitték, a kialakuló új világrend a demokráciák győzelmét hozza majd. Hiába fáj, azt kell látnunk, hogy nem így történt. Az autoritär rendszerek száma nagyobb, mint bármikor, és ezek közül sok a diktatúrába hajló. Még akkor is így van, ha ezek közül néhány pro forma azt állítja magáról, hogy ő demokrácia. Ezek olyan egyhangú demokráciák – ahogy Mikszáth egy főispán választásnál megírta – ahol egy hang számít csak, a többieké elvész. Elvész, mert nem hallják meg, vagy nem is engedik megszólalni. Szomorú lesz, ha Amerikával is ez fog történni, ha az amerikaiak nem tudják megvédeni azt a demokráciát, ami hosszú időn át működött náluk. Mit jelent a megvédés? Védeni az állam demokratikus intézményeit, egyrészt, másrészt pedig a bújtatott, nem nyílt támadások ellen is védeni. Azt, hogy ne lehessen kiüríteni, puszta színpaddá tenni.
Egy érdekes megszólalást hallottam valamelyik nap a TV-ben. A demokráciát értékelni tudni, ahhoz politikai nevelés is kell. Politikai nevelés pedig az USÀ-ban nincs. Nem demokratikus rendszerekben viszont annál több. Vajon miért?
A történtekhez képest egy héttel később, január 13-dikán az USÁban a demokraták a kongresszusban megszavazták Trump – a jelenlegi amerikai elnök – leváltását, aminek az erkölcsi kötelesség mellett még az is a szerepe, hogy ne vállalhasson soha többet politikai funkciót. Az indoklás a múlt heti események fényében – amikor a csőcselék megrohanta és elfoglalta a Capitolt, órákon keresztül randalíroztak és öt vagy hat ember meghalt – tehát az indoklás teljesen érthető és természetes: felbújtás felkelésre, támadás a demokrácia és a demokratikus állami intézmények ellen. Azt kérdezhetné az ember: nem természetes, magától értetődő, hogy elítélik, aki ilyet tesz? Véleményem szerint a republikánus párt szégyene, hogy mindössze 10 képviselőjük akadt, aki a leváltás mellett szavazott, és majdnem 200, aki ellene. (Kérdés milyen lett volna a szavazási arány ellenkező esetben, ha demokrata elnökről lett volna szó.)
Többet ér a „mi kutyánk kölyke”, a „banda védelme”, mint a jog? Hallgatva a felszólalásaikat, mindössze egy megfontolandó érvet hallottam a Trump mellett megszólalóktól. Ez pedig az volt, hogy lehet-e ilyen gyorsan, körültekintő és kivizsgált tényeken alapuló helyzetfelmérés nélkül igazságosan dönteni, ítélkezni. Úgy vélem, hogy jogilag feltehetően van még kivizsgálni való bőségesen: kik voltak a szervezők, a felbújtók, stb. De ketté kell választani a jogi elítélést – az még jöhet – és a politikai elítélést. Az a néhány órás helyzetjelentés, amit a CNN és a BBC felvételein ez év január 6-kán az emberek milliói láthattak világszerte, bőségesen elegendő bizonyítékot szolgáltat Trump politikai elítéléséhez.
Jó lenne a maffia módszereket eltávolítani a politikából.

A beiktatásra remélhetően jobban felkészülnek az USA biztonságért felelős erői, hogy ne történhessen hasonló randalírozás, mint január hatodikán. Mert az csak az olyanokat erősíti, akik nem tudják, hogy mi a különbség az ellenzék és a vandálok között, legalábbis erre utal néhány, enyhén kárörvendő megszólalás a nemzetközi sajtóban.

Az igazi demokrácia

Ha igazi a
Demokrácia, nem egy
Védett virág, sok
Próbát kiáll, törvényben
Jelen s győz a szabadság.

Az nem szabad, ki
Tör-zúz, hazudik s gyilkol,
Mindent uralni
Vágy, nem értette soha
Békés emberek szavát.

A szabadság jó
Függés, nem kényszer-ketrec,
Demokrácia
A tér, hisz idő s tér, hol
Zajlik minden egyes lét.

Elfelejtjük a
Zsarnokság szakaszait,
Hol uralkodó
Adta a teret, kénye s
Kedve szabta a létet.

Sok ország mondja
Ma, ő demokrácia,
De majd minden nap
Mutatják, mi náluk van,
Az egyeduralkodás.

Él az igazi
Demokrácia, sokak
Szívében él, mint
A hit, hogy e Földön, a
Mienk a felelősség.

Identitás lopás

Kedden este volt az email postaládámban megint valami rossz: a Facebooktól egy kód, hogy azzal fejezhetem be a bejelentkezést. A Facebooknak nincs semmilyen email-s elérhetősége – amit megadnak, az is hibával jön vissza – tehát ez ellen még tiltakozni sem lehet. (Esetleg telefonon lehetne, méregdrágán.)
Nem vagyok a Facebookon és nem is akarok ott lenni, nem jelentkeztem be. Ez a sokadik kísérlet az identitáslopásra? Spam mail sok van mindig a mailjeim között – mostanában megint valamiféle szex-klub – ezeket a Google már szerencsére kiszűri, és nekem csak törölnöm kell.
De ez a Facebook levél nem spamként jött! Hány terrorista banda garázdálkodik az adataimon? Csak azt ne mondja senki, hogy nem vagyok óvatos a passwordjeimmel: hosszú magyar verssorokat számokkal színezve még profiknak sem könnyű kitalálni.
Nem mintha az identitás lopás, meghamisítás, összekeverés új dolog lenne. Hány Müller Mártával kavartak már össze az évtizedek folyamán? Hány megeditált, hamis filmet készítettek valami bábuval? Minek ez a sok szemét?
Az identitás lopás nem új dolog, annyira nem, hogy már az ókorban és régi időkben is lehetett példákat találni arra, hogy uralkodók halálát eltitkolták, és valami bábut tettek helyette a trónra. De én nem vagyok uralkodó, sem semmilyen „hatalmasság” (hála Istennek), kinek, minek a lopkodás?
Mint sok minden, korunkra ez is széleskörűvé vált, és a virtuális világgal könnyebbé is. Tegyük fel, hogy valaki készít egy „Müller Márta” profilt a Facebook-on, és mivel én nem vagyok ott, még ellenőrizni sem tudom. A blogomról és más online helyekről bőségesen tud oda feltölteni az írásaimból, versekből, prózákból egyaránt, és a fényképeimből is. Minek, kinek lenne jó ez? „Beszélgetne” valakikkel a Facebook-on keresztül, mintha én lennék? Olyan véleményeket írna, amire azt állítaná, hogy én irom? Micsoda aljasság! S ami külön szomorú, hogy nehezen kivédhetőnek látom, hiszen könnyen előfordulhat, hogy az érintett – tehát például én – nem is értesül róla.
Elképzelem mindezt fiatal lányokkal, gyerekekkel. Emberkereskedők modern módszerei?
Kik „vevők” az ilyenekre?
Milyen betegessé torzult mára sok-sok ember?

Ahogy a lenti versemben írom: azt gondolom, a hamisítók önmagukat is becsapják. De a szemét sajnos mindannyiunknak nő.

Az identitás tolvajoknak

Ki vagyok én, nem
Fogható meg s lopható
El, hiába sok
Külső kellék, ki vagyok,
Az mindig maradok én.

Ha orvos lennék,
Ki mindennap operál,
Mondanám, az ily
Csalókat operálja
Bábu, a hamisítvány.

Post scriptum.
Szeretnék megkérni minden Facebook tagot, aki a blogomat is olvassa, ha ott megtalálja például valamelyik írásomat, kérem jelezze nekem. Elöre is köszönöm.

Új év 2021

„Für die Tibeter ist Neujahr die wichtigste Fest des Jahres.” (A tibetiek számára az Új év a legfontosabb ünnep az évben.) Ezt olvastam a Tibeti Halottak Könyvében, a Tibetische Totenbuchban, pontosabban egy erről szóló könyvben.
Vajon ugyanazt ünneplik vele, mint amit mi?
Azt érzékeljük sokan a „civilizációban”, különösen a vírusjárvány által fokozott bezártságban, hogy egyik nap olyan, mint a másik. December 31 vagy január 1 – mi a különbség? Változások jönnek? Hogyne, egészen biztosan. Az életünk állandó változások sorozata, ahogy a tibetiek ezt régen megfogalmazták: csak egyetlen biztosan nem változó van: az, hogy mindig változás van.
Mit ünnepelünk rajta? Azt a hitet, hogy azt hisszük, jobb lesz?
Például a Brexit. Egyetlen valakit lehetett látni a TV-ben, aki ezt egyértelműen ünnepelte: az angol miniszterelnököt. Az összes többi ember, akit az utcán megkérdeztek, inkább az aggodalmainak adott hangot. S én attól tartok, hogy ez csak a kezdet, az Egyesült Királyság lakóinak még több kiábrándulásban lesz részük.
Az jutott róluk az eszembe, hogy mennyire örültünk egykor, körülbelül három évtizeddel ezelőtt, amikor megnyíltak Magyarországon a határok. Lehet utazni! A fiatalok mostanában valami ezzel ellentéteset élnek meg? A korlátok növekedését? Jó, reménykedünk, hogy mindez elmúlik a Covid elmúltával, de így lesz-e? Látott-e már valaha is valaki olyan változás sorozatot, amikor ténylegesen egy kiindulási állapot állt vissza? Nem hiszem.
Nem akarok pesszimistán hangzani, a változások lehetnek jók is, az új állapot hozhat új perspektívákat, új lehetőségeket. Nem feltétlen az öregeknek, az időseknek, ami a változások irányvonalát illeti, az ő szemszögükből nézve kevéssé vagyok optimista. Szerintem az idősebb generációnak kevesebb gyámolító hangra és több megbecsülésre lenne szüksége, arra az érzésre, hogy megbecsülik őket és még szükség van rájuk. Nem munkával, de jó szóval, szeretettel, az együvé tartozás megadásával.
Amikor a változások lehetséges pozítivumairól írok, akkor sokkal inkább a fiatalabb generációkra gondolok. Az embernek sokkal több friss energiája van gyermekként, a kifejlődése korszakában, és neki mindig az a környezet az „origo”, az első alkalmazkodnivaló, amibe beleszületett. Öregkorra az alkalmazkodások sorozata már sok energiát elrabolt az emberektől. Ilymódon ami ma új – az idősebbek számára új — technológiák vannak, azok minket talán fárasztanak, nem akarunk már mindig valami mást, valami újat megszokni, a fiatalok ezt nem így élik át. Amíg az én gyerekkoromban egy kamasz maximum a helyi könyvtár segítségével növelhette a szülői házon és az iskolán túlmenően a tudását, addig ma az interneten nagyságrendekkel nagyobb lehetőségei vannak. És nemcsak tudást nyújtó lehetőségei, hanem az is, hogy maga válassza ki azt, ami érdekesnek talál belőle. Ezzel persze sok „bóvli”-nak is ki van téve, de ebből is tanulhat. (Mondanám, mint a tengerek mélyén az állatok: meg kell tanulniuk, hogy mi a műanyag, és mi az, ami ehető és emészthető.)

Élet és halál

A halálodra
Készülj fel, mondja egy tan,
Nem teszi hozzá,
És az életre készülj,
Kapun át oda kerülsz.

Ez lenne fontos,
Hiszen senki sem marad
Halott, változó
Világban más lesz anyag,
Csak a lélek ugyanaz.

Ugyanaz? Mikor
Vált sötétből világossá
Vagy fordítva, ha
Rossz, e mérföldköveket
Lenne jó látnod, tudnod.

Örök körforgás

Kapu mellett észrevétlen állok,
Jönnek, egyre jönnek, szakadatlan,
Időtlen se itt, se ott nem vagyok,
A kapu már feneketlen katlan.

Néhány ezer év, s a kapu nincs már,
Hiába állok egykori helyén,
Minden élőlényt végtelen csönd vár,
Hallgatom őket ma a csöndben én.

A halállal elmúlik-e minden,
Vagy őriz a változás valamit,
Kőben, fűben, fában, nyugodt csendben,
Minden apró életből egy picit.

Újrateremt a szereteterő,
Az életforrásból részegítő.