BigGPT — rádióadó emberi szerkesztőség nélkül

Nemrég láttam egy néhány perces riportot arról, hogy Németországban már van egy rádióadó, amelyik — leszámítva egy utólagos felügyelő – ellenőrző embert — teljesen ember nélkül működik. Az inputja az összegyűlt beérkezett hírek, híranyagok; a szerkesztési munkálatokat teljes mértékben a mesterséges intelligencia végzi. Minden nap a nagyobb témakörökben — nemzetközi politika, belpolitika, kultúra, sport, mindennapi események, stb. — összeválogatja azt, ami adásra kerül. Elkészíti a kísérő szövegeket, amit azután egy avatar géphangja elmond.
Hányan tudják vajon ma megkülönböztetni, hogy ember vagy nem ember aki aktuálisan beszél? Hányan fogják tudni tíz év múlva, amikorra a technika még sokkal többet fejlődik? Már ma sem tudja mindenki. A mindennapokban egyébként is annyira megszoktuk már a géphangokat — pályaudvar, metró, telefon, stb. –, hogy a fiatal generációnak egészen természetesek.
Persze egy teljesen automatizált, kizárólag a mesterséges intelligenciákra bízott feladat nemcsak ember-gép kommunikációs problémákat rejt, de sok jogi problémát, előre megoldandó vagy legalábbis tisztázandó kérdést is. Például. Ha egy másik mesterséges intelligencia, egy hacker mesterséges intelligencia becsempész valamit, ami komoly károkat okoz — ki a felelős a károkért? Ez lehet egy automatikusan működő rádióadó esetében egy álhír, egy operáló robotnál egy rossz mozdulat, egy autószerelő robotnál egy nem megfelelő alkatrész, és így tovább, sorolhatnám a végtelenségig.
MIndegyik komoly károkat okozhat, súlyos következményekkel járhat.
Az erről szóló riport érdekes volt, de azt hiszem, hogy a hatása nem biztos, hogy pozítiv: lehetséges, hogy tovább növeli az emberekben már amúgyis meglévő félelmeket. Ha a mesterséges intelligencia mindent jobban fog tudni csinálni, mi marad az embernek? Csak a nagyon piszkos, nagyon rosszul fizető munkák, amire nem érdemes már mesterséges intelligenciát, robotot gyártani? Kvázi az ember lesz a gép rabszolgája?
Amikor a fiam még egészen kisgyerek volt és az apjával éltünk Budapesten, meglátogatott egyszer minket egy indiai matematikus professzor. Amikor körbevezettem a lakásban, a fürdőszobába is eljutottunk, ahol valami ilyesmi mondattal mutattam a mosógépre: „s ez itt persze a mosógép, nyilván nálatok is ilyen van“. Meglepetésemre nem bólintás, hanem ellentmondás következett: „Ó, nem! Nálunk az emberi munka sokkal olcsóbb, nekem is olcsóbb, ha jön egy mosónő, és az is örül, hogy kap valami munkát“.
Mit lehet erre mondani?
Ma úgy érzem, hogy még jobban felgyorsultak a változások, mint akkoriban, közel negyven éve. Változások, amikről beszélve ugyan a legtöbbször csak a technikai fejlődésre gondolnak, de legalább ilyen mindent felforgatóak a részben még nem is belátható társadalmi változások. Ezeknek azt hiszem, sok negatív vonását is láthatjuk manapság, például az ifjúság és a közösségi médiák — social media — kapcsán, amiről talán majd egy másik alkalommal írok.
Megpróbáltam elképzelni magam körülbelül száz év múlva. Milyen lesz — ha lesz — a világunk? Már mindannyian bio-robotok, azaz androidok leszünk? Vagy vegyesen élünk majd, androidok és a „mai típusú“ emberek együtt? A költészetet vajon csak a „régi emberek“ fogják tudni érteni, értékelni, vagy a mesterséges intelligenciával készültek ugyanúgy?
Néhány napja van egy új számítógépem, mert a régi tönkrement és szükségesnek látszott egy új — egyébként nagyon nehezen válok meg az „öreg“, „elhasználódott“ dolgaimtól. Az új géppel új software is érkezett, egy fejlettebb ChatGPT. Adtam neki egy feladatot, majd az itt látható válasz, eredmény után még azt, hogy mindezt fordítsa le németre és magyarra. (ezeket is idemásolom).
Különösen az angol (az eredeti feladat) gondolkoztatott el: lehet, hogy ezt a verset egy android ember legalább olyan jónak vagy még jobbnak érzi, mint valamelyik „régi ember“, neves költő által írt szonettet?
Szeretném aprócska rejtvényképpen most nem leírni, hogy pontosan hogy írtam be a feladatot a mesterséges intelligencia számára, hanem hagyni egy hétnyi találgatási időt annak, aki szeretne eltöprengni rajta. A megfejtést megírom egy hét múlva.

As when the autumn leaves the green boughs fall,
And the warm sun is chilled by cold and frost,
As when the fire consumes the glowing coals,
And the bright light is dimmed by darkness lost,

So do you see me in this state of mine,
Which is the last stage of my life’s decay,
Which is threatened by death’s shadowy sign,
And which will soon end in the final day.

But still you love me in this condition,
Which does not match your former taste and will,
And though you know that I will soon be gone,
And leave this life, and with it, your love still,

You cling to me with such a strong embrace,
And thereby increase my sorrow’s measure and pace.

---

Wie wenn der Herbst die grünen Zweige rauft,
Und die warme Sonne wird von Frost gekühlt,
Wie wenn das Feuer die glühenden Kohlen schauft,
Und das helle Licht von Dunkelheit verhüllt,

So siehst du mich in diesem Zustand mein,
Der ist die letzte Stufe meines Lebens Schwund,
Der ist bedroht vom Schatten des Todes Schein,
Und der bald endet in der letzten Stund.

Doch liebst du mich noch in dieser Lage,
Die nicht entspricht deinem früheren Sinn und Wunsch,
Und ob du weißt, dass ich bald muss von hinnen tragen,
Und lassen dieses Leben, und damit, deine Liebe auch,

Du hältst mich fest mit solchem starken Druck,
Und mehrest damit meinen Kummer und mein Glück.

---

Mint ahogy az ősz a zöld lombokat
Lecsüggeszti, s a meleg napot hideg,
Mint ahogy a tűz a parazsat
Felfalja, s a fényt sötétség leple,

Úgy látod engem is, ki életem
Utolsó szakaszában járok már,
Melyet a halál árnyéka fenyeget,
S melynek a vége nem sokára vár.

De mégis szeretsz engem ebben az állapotban,
Mely nem hasonlít a régi kedvedhez,
S bár tudod, hogy hamarosan elhagyhatom
Az életet, s vele a szerelmedet,

Te mégis ragaszkodsz hozzám erősen,
S ezzel növeled a búmat mértékén.

A három változatból úgy vélem, hogy nemcsak nekem szembeötlő a minőségi különbség. Magyarul sokkal kevesebben tanítják a mesterséges intelligenciát? Hiszen egy mesterséges intelligencia nemcsak algoritmusokból, előre lefektetett szabályokból tanul, hanem, akárcsak egy csecsemő vagy egy kisgyerek, a tapasztalataiból is. Ha megtanulta volna már azt a sok magyar klasszikusnak számító verset, amit egy magyar diák az iskolában és a középiskolában megtanul, már biztosan a magyar változatot is nívósabbnak éreznénk.
Mire figyelmeztet mindez? Arra, hogy a mesterséges intelligenciák tőlünk tanulnak. Lehetséges, hogy hamar eljön az idő, amikor a tanítvány túlszárnyalja a mesterét — de a lényeges ebben az, hogy milyen morált kap tőlünk. Jót vagy rosszat. Mi vagyunk — még? — a példakép, akárcsak a kisgyermeknek a szülei. Neveljünk felelősséggel.

Victory City és Viktória birodalma

Több lépcsőben olvastam el Rushdie Victory City-jét. Néha bosszankodva, néha felcsillanó érdeklődéssel és az egyes lépcsőfokok között néhány napos kihagyásokkal, amelyek alapvetően nem a könyv miatt voltak.
Egy ideig az az érzés vált bennem dominánssá, hogy a Kelet mesevilágába pottyantam. Egy olyan mesevilágba, amelyik talán Indiában és környékén ma is élő és sok mindent élővé tesz az emberek számára, amit a „józan racionalitás” másképp magyaráz nekik vagy mondhatnám másképp akar elfogadtatni velük. Ez egy kicsit rokon az azon a területen élt mítoszokkal is és rokon egy kicsit az Ezeregyéjszaka és Szinbád történeteivel is.
Ugyanakkor a kegyetlen valóság is. A szépnek vélt ideákra alapozottnak hitt Város nagyon-nagyon hamar már semmi más, mint a korrupció és az egymást gyilkoló rokonok — testvérek, nagybácsik, stb. — hatalmi harcának a színhelye. Egy a sok közül a Földön, egy a sok hasonlóból, ahol csak a külszín árnyalatai mások. Szomorú, de így van. Ilyen értelemben Elsberg Celsius-ával is rokon a könyv, hiszen ugyanazon Földnek a valóságképét mutatja mind a kettő, csak más-más helyről nézve.
És más szemlélettel. Indiáról beszélni a szellemvilág kihagyásával szinte nonszensznek tűnik. De itt is támadt bennem némi elégedetlenség, egyfajta féloldalasság érzés a szellemvilágot illetően. Az elején csak jónak, később csak rossznak mutatja be. Igazam van? Tényleg féloldalas ez a bemutatás? Eszembe jutott, hogy fiatalkoromban gyakran hallottam Jókait ezzel vádolni: nála az emberek vagy jók vagy rosszak. Minél jobban megöregedtem, annál inkább úgy érzem, hogy igaza van. Ez a két pólus van, a Jó és a Rossz és az emberek, mint apró szemcsék, nagyon gyorsan „hozzácsapódnak” az egyikhez vagy a másikhoz, ki-ki a maga döntései szerint. A szellemvilág ilyen „szelektálódása” is felgyorsult, talán pont azért, mert a Sötétség Korszakában élünk: minden jó törekvést nagyon hamar tönkretesz a Rossz.
Jó szellemek és rossz szellemek, már a definíció is nehéz és minél több kultúrkört ismer meg az ember, annál inkább az az érzése, hogy „ahány ház, annyi szokás”. Mindenki másképp látja és talán ez is az okok között van, hogy miért nehéz az egész földi világ egységét megteremteni. Amely egység nyilván nem jöhet létre a „másik oldalunk”, a Jenseits, a szellemvilág egységes — vagy legalább egységre törekvő — szemlélete nélkül.
Tudom, erre kapásból azt mondaná az emberek 99%-a, hogy ez lehetetlenség. „Összehozni” a görög mitológiát az indiaiakkal és még több tucat másmilyennel és sok természeti nép hitvilágával? A fejemmel értem, hogy nonszensznek, lehetetlennek tűnik — de mégis úgy érzem, hogy az lenne az út.
Akik megpróbálták, azok a nagy világvallások? Tartok tőle, hogy legfeljebb csak látszólag. Addig keresték a közös nevezőt, amíg semmi sem maradt.
Az egységnek nem egy apró, közös kis plattformra kellene épülnie, hanem egy széles, nagyon sok mindent békésen integrálni tudó szemléletre.
Másoknak talán furcsa, de nekem az ilyen jellegű problémáknál, kérdésfeltevéseknél gyakran valamilyen informatikai hasonlat jut eszembe, azon keresztül próbálom először vizsgálni, add-e ötletet a megoldásra. Hogy volt az a folyamat, ahogy az SQL-ből szabvány lett? Nagyon sokféle adatbáziskezelő rendszer van és az SQL, mint közös plattform segít az összekapcsolódásokban.
Mi minden kellett ehhez?
Ezt a folyamatot valamelyest átéltem, a szabvány létrejöttét is.
Tudom, leegyszerűsítés azt képzelni, hogy a különféle népek hiteit, felfogásait, mondhatnám a szellemvilágaikat ugyanúgy össze lehetne egyeztetni, mint a technológiákat. Már csak azért sem, mert már a definícióknál elakadnánk. Mégsem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valamit tanulhatnánk abból a folyamatból, amit végigcsináltunk.
Látszólag más téma, a mindennapokhoz kötődő, hogy e hétvégén van Angliában az új király koronázása. Nagy cirkusz, parádé, semmi egyéb? Panem et circenses?
Mi lenne Charlesnak, az új királynak az Isten által kapott feladata? Ugyanaz, ami Nagy Romulusnak Dürrenmatt drámájában? Az utolsónak lenni a császárok sorában? Felszámolni a felszámolandót?
Avagy? Mit hozhat még a jövő? Lesz még ennek a civilizációnak jövője?
Áthelyezik a Commonwealth központját máshová? London helyett… nem, nem Bizánc és nem Konstantinápoly, hanem mondjuk Delhi lesz? Gondol-e Charles a XXII-dik századra, arra, hogy ő maga hol lesz vajon akkor? Egyáltalán, mire gondol valaki a koronázása előtt néhány nappal? Csak az ünnepség apró-cseprő áskálódásaira?
Vajon Rushdie gondolt-e Viktória birodalmára, amikor a Victory City-t írta?
Gondolt-e arra, hogy itt lehet a vég a valóságban — és talán az a jobb?
Minden, mi teremtve lett, annak van kezdete és egészen biztosan van (vagy lesz) vége is. Időtlen törvény ez is. Az elmúlás helyet teremt valami újnak. Csak az a baj, hogy gyakran nem valami jobbnak.
Az élet örök változás. Badarság azt hinni, hogy urai vagyunk a változásnak. Örülhetünk, ha az időtlen hajónkat nem veszítjük el, amikor az egy-lét hajója elvész.
Mi lesz Anglia sorsa?

Mi lesz a mi sorsunk? Európáé. Még tovább gondolva, úgy érzem, hogy egész Európára, sőt, az egész mai világunkra érvényes a Victory City története. Minden tisztességesnek, jónak, szépnek induló törekvést nagyon hamar megsemmisítenek: a nők emberséges, nem kihasznált életére vonatkozó küzdelmeket éppen úgy, mint a békésen felépülni igyekezett Európát. Azt az Európát, amely erős társadalmi morálra akart épülni, alapozni és nem a minden gyermeket és minden embert tönkretenni akaró maffiákra. Igen: minden gyermeket és minden embert, nem „csak” a kislányokat és az asszonyokat, de a fiúkat és a férfiakat éppúgy.

„All that is gold does not glitter,
Not all those who wander are lost;
The old that is strong does not whither,
Deep roots are not reached by the frost.
From the ashes a fire shall be woken,
A light from the shadows shall spring;
Renewed shall be blade that was broken,
The crownless again shall be king.“

Istenről és a hitről egy kicsit

Egy kicsit? Igen. Azt akarom ezzel jelezni, hogy ez megint olyan hatalmas téma, hogy minden egyes blogbejegyzés csak egy apró adalék lehet. Itt a blogon talán az Ady versekkel kapcsolatos elemzésben írtam eddig a legtöbbet a hitről, talán az világít rá valamelyest arra, mit és hogyan gondolok erről.

Az Isten és az ember – két Ady vers kapcsán

A mostani bejegyzésnek a mindennapok folyamából két kis kiváltója van, az egyik egy újsághír, a másik egy vers.
Kezdem az újsághírrel. Ezt a hírt olvastam a neten egyik reggel: Lengyelországban el akarnak ítélni három fiatal lányt, mert szivárvány színű leplet festettek egy Mária ábrázolás mellé.
A sötétség védelmezői nem látnak Máriában sok fényt?
Nagyon szomorú hír ez, sok tekintetben. Egyrészt Ferdinand von Schirach-nak való téma: elítélhetnek-e egy embert azért, hogy megsérti mások vallási érzületeit, holott az elítéléssel éppen az övét sértik meg?
Másrészt rengeteg torzítás és torzulás van a világunkban a jelképek, a szimbólumok környékén. Mária fényben jön felénk, a millió színű szivárvány fényében – szerintem gyönyörű kép. Az eredeti hithez közelebb áll, mint sok minden más. Írtam ezzel kapcsolatban egy tankát.

A fénytagadók

Van egy tibeti
Kedvenc thangkám, fekete
Ruhát a fények
Tisztítják. Vannak, akik
Tagadják a szivárványt.

Közel tíz éve pedig egy szabadversemben írtam a hordozott fényeinkről:

oly sokféle fény van benned,
mint a szivárványban,
ha csak eszel – iszol,
a hordozó
gépezetet működteted,
nem kelnek életre benned,
és
ilyenek
az emberi kapcsolatok is,
ha mechanikus gépezetté lesznek,
melynek az önfenntartása
pusztítani akar minden
fényt,
akkor marad a sötétség

Az én hitem szerint fontos dolog az életünk útján rábukkanni a hordozott fényeinkre.

Ehhez kapcsolódik a bevezetőben említett másik kiváltó ok, egy William Blake vers, The Divine Image.

Azt mondtam egyszer, sok évvel ezelőtt egy beszélgetésben, hogy a véleményem szerint egy ateista is hisz Istenben, ha a jóban és a békében (a jó békés úton való érvényesítésében) hisz. Ùgy érzem, hogy Blake verse is ezt fejezi ki, csak sokkal szebben. Isten mindenütt ott van, ahol jól akarnak jót tenni, és kevéssé van ott, ahol csak szavakban hirdetik, de a tettek mást mutatnak.

The Divine Image By William Blake

To Mercy, Pity, Peace, and Love
All pray in their distress;
And to these virtues of delight
Return their thankfulness.

For Mercy, Pity, Peace, and Love
Is God, our father dear,
And Mercy, Pity, Peace, and Love
Is Man, his child and care.

For Mercy has a human heart,
Pity a human face,
And Love, the human form divine,
And Peace, the human dress.

Then every man, of every clime,
That prays in his distress,
Prays to the human form divine,
Love, Mercy, Pity, Peace.

And all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

A Divine Image-t sokan úgy értelmezik, hogy az az isteni képmás, amely szerint Isten a maga képére formálta az embert. Szeretnék hozzátenni még egy értelmezést.
Hogyan kapcsolódik össze a két gondolat, a fényről és Istenhez közeledésről?
Van egy fénylényünk mindannyiunknak – többek szerint, és szerintem is. Ez a fénylényünk időtlen, és ilymódon ez az „isteni képmásunk”. Ennek lehetősége van kapcsolatra találni a létünkkel, ha mi magunk, a létben lévő keresi ezt a kapcsolatot.
Igen, ez hit. Nem tudomány. A tudomány azokat a kapcsolatokat keresi, ami az állatvilág felé köti az embert. Ki melyik részét tartja fontosabbnak, az mindenkinek a saját döntése. A különféle hitek toleranciája manapság legalább olyan fontos, mint mindig volt. Mert:

all must love the human form,
In heathen, Turk, or Jew;
Where Mercy, Love, and Pity dwell
There God is dwelling too.

azaz magyarul (egy poet-s társ fordításából):

Mindenkinek szeretni kell társát,
Legyen pogány, zsidó vagy török,
Hol irgalom van, szeretet és béke,
Ott az Isten lakik, az igaz, az örök.

A halál kérdése a Városban és a Vadonban

Egy kevés magyarázatot szeretnék fűzni a címhez. A Város és a Vadon fogalmait itt úgy értem, és aszerint használom, mint az előző bejegyzésemben (Történetek a holnapról), és a civilizáció és a dzsungel viszonyát értem alatta, tekintettel arra, hogy általában minden civilizáció olyan, hogy egyfajta polarizációt hoz létre: a civilizációban élők és azok között, akik kiszorultak belőle. A halál kérdése pedig a Sterbehilfe és GOTT bejegyzésemhez kapcsolódik, mert gyakran felmerül a kérdés bennem, hogy mi az, hogy szép halál.
Két Jack London írást olvastam egyik este. Rövid novellákat, melyek mintha egy képzeletbeli „mérleghinta” másik ágán lettek volna az utóbbi hetekben olvasottakhoz képest, mert nem a fejlett világban, hanem az úgy nevezett természeti népek között játszódtak, az észak-amerikai indiánok egyik törzsénél és az eszkimóknál. Felidézték bennem azokat a legendákat és történeteket, amiket a néprajzosok gyűjtéséből olvastam, de ezek szépirodalmi köntösbe öltöztetve beszéltek egy másmilyen, talán teljesen elmúlt világról.
Vannak még indiánok Észak-Amerikában, az USA és Kanada keleti partvidékén, olyanok, akik az eredeti szellemiségben élnek? Vagy már csak az emléke él közöttük egy más életformának és ők élnek ugyanúgy, mint bárki más.
Az egyik novella egy öregember haláláról szólt, amelyhez hasonlót, ha jól emlékszem, Fukudzava Hicsiro novellái között olvastam a Narayama dalok kapcsán. Japánban a hegyre vitték fel télen az öreget meghalni, aki imádkozott, hogy essen a hó, fedje be őt minél hamarabb, mert úgy tartották, hogy az a szép halál. Jack London indián öregemberét egyszerűen magára hagyták a vadonban, amikor már nem volt ereje a törzzsel haladni, mert az volt a szokás. Hogy a tél hidege vagy a farkasok végeznek vele, azt a leszármazottai már nem tudták. Ez a Vadon.
Innen éledt fel bennem ismét a halál kérdése a Város és a Vadon, a civilizáció és a természetben élő ember összehasonlításában. A civilizációban ha valaki nem hal meg egy balesetben azonnal, akkor nagy valószínűséggel kórházban távozik el az életből. Mielőtt ez bekövetkezne, hetekig vagy akár hónapokig fekszik magatehetetlenül, úgy, hogy csövek lógnak ki belőle, és különféle gépekre van kötve. Ez a Város.
Egyiket sem érzem humánusnak, emberiesnek, emberhez méltónak. Milyen a szép halál? Olyan nincs? Elképzelni sem tudjuk, nem csoda, hogy megvalósítani sem? Ha az öregkorból bölcsesség és „szép ősz” nem marad, csak sok elborzasztó szenvedés, nem lehet csodálkozni, hogy sokan nem akarnak megöregedni. Ez egy örökké nyitott téma marad, és nem csak nálam, úgy érzem.
A mikrobiológia szintjén úgy van, hogy egy sejt vagy kettéosztódik és akkor két részben él tovább, vagy ellát egy speciális funkciót és azután meghal. Az ember szaporodását nem tekintjük továbbélésnek – hiszen jó ideig még szülő és utód párhuzamosan élnek –, azt pedig, hogy az ember halála után melyik „alkotórésze” (sejtje) hová kerül egyáltalán nem kutatjuk. A halált az én, az egység végének éljük meg, és az kimarad a gondolkodásunkból, hogy az „alkotórészeink” másutt még az élet részei lesznek vagy lehetnek. Kvázi csak azzal azonosítjuk önmagunkat, ami egységként megy tovább – szellemlélek –, legalábbis azok, akik hiszünk benne. Ugyanakkor a szellemlélekről tudatosan gondolkodás az életünk folyamán háttérbe szorítva van. Torz és paradoxon dolog ez, nem?
Vajon ha az egész életünk folyamán sokkal jobban tudatosulna bennünk, hogy úgy fizikailag, mint szellemileg-lelkileg egy jóval nagyobb egység részei vagyunk, akkor könnyebbnek éreznénk a halált? Hiszen a nagyobb egységnek a részei maradunk a halálunk ellenére is, „csak” egyfajta elszakadáson és váltáson megyünk keresztül. Ezt a metamorfózist a természet nem tudatosítja, ez talán érthető, de mi, az „intelligens lények”, miért nem tudjuk tudatosítani?

Nincs visszatérés

Nincs visszatérés
Soha, mert nincs az, hova.
Időtlen lélek
Formát öltve mindig más,
Egy örök: a változás.

A kilépés előtt

Meddig vagyok még
Én én, létemből lépvén
Kint mit őriz meg
Az Én, név helyett motyó,
Merre visz a Vándorló?

Nem mindent zár le a halál

Van, mit nem zár le
A Halál, csak prolongál,
Oly útra helyez,
Melyről senki sem látja,
Hogy merre, hová vezet.

és egy vers a szép halálról nem tőlem:

William Ernest Henley: I. M. Margaritæ Sorori

A late lark twitters from the quiet skies;
And from the west,
Where the sun, his day`s work ended,
Lingers as in content,
There falls on the old, grey city
An influence luminous and serene,
A shining peace.

The smoke ascends
In a rosy-and-golden haze. The spires
Shine, and are changed. In the valley
Shadows rise. The lark sings on. The sun,
Closing his benediction,
Sinks, and the darkening air
Thrills with a sense of the triumphing night–
Night with her train of stars
And her great gift of sleep.

So be my passing!
My task accomplished and the long day done,
My wages taken, and in my heart
Some late lark singing,
Let me be gathered to the quiet west,
The sundown splendid and serene,
Death.

Ozymandias és az idő

Az idő szónak magyarul két jelentése van: az idő, mint időjárás, és a „múló idő”, a „zord, könyörtelen idő”, vagyis az az idő, amit Zeit-nek fordítunk németre és time-nak angolra. Az időjárás ezen a héten volt az idén a legszebb, a legmelegebb, az emberek elárasztották a strandokat, amennyire csak lehetett (a koronavírus miatt korlátozások vannak).
De én most a másik időről készültem egy kicsit írni. Az ihletőm a júliusi falinaptár kép, amelyet ebben a hónapban (júliusban) naponta nézegethettem és merenghettem rajta. A képen egy tengerpart látható, kék ég, kék víz – mondhatnám embertől nem szennyezett környezet – a parton sziklák, melyek nagy méretűk ellenére is inkább szikladaraboknak tűnnek. Ember nincs a képen, csak némi növényzet, bokrok és fák. Az egyik szikladarab olyan, mintha egy emberi fejet ábrázoló szobor feje lett volna valaha, és körülötte a szikladarabok ezen valaha volt óriásszobor széttört részei.

Ozymandias címmel írtam egy verset róla, ideteszem:

Ozymandias

Széttört óriás
Szobor, darabjai, mint
Sziklák, komoran
Néznek ránk, bennük van-e
Csak cseppnyi állandóság.

Kinek a szobor
Készült, vajh’ emlékszik-e
A múltra, mit rég
Elfeledett mindenki,
Nincs már: „Memento mori”.

Az életfolyam
A változásban őriz
Meg mindent, ki tud
Más lenni, az él, ki nem,
Azé a kő s a sötét.

Jogos-e, hogy az időt szidjuk, hogy zord és kegyetlen, pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy az állandó változás egy örök törvény?

A versem formája: három szemből álló tankalánc. (tankaforma: 5-7-5-7-7)
Azok számára, akik csak a szonetteket tartják „igazi” verseknek, ideteszem Percy B. Shelley és Horace Smith körülbelül kétszáz éve írt verseit ugyanezzel a címmel:

Percy Shelley’s “Ozymandias”

I met a traveller from an antique land
Who said: Two vast and trunkless legs of stone
Stand in the desert. Near them, on the sand,
Half sunk, a shattered visage lies, whose frown,
And wrinkled lip, and sneer of cold command,
Tell that its sculptor well those passions read
Which yet survive, stamped on these lifeless things,
The hand that mocked them and the heart that fed:
And on the pedestal these words appear:
‘My name is Ozymandias, king of kings:
Look on my works, ye Mighty, and despair!’
Nothing beside remains. Round the decay
Of that colossal wreck, boundless and bare
The lone and level sands stretch far away.

Magyarul:

Ozymandiás
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok,
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
“Király légy bár, jöjj és reszketve nézz:
Nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszúra
A holt homoksík némán szétterül.
/Tóth Árpád fordítása/

Horace Smith’s “Ozymandias”

In Egypt’s sandy silence, all alone,
Stands a gigantic Leg, which far off throws
The only shadow that the Desert knows:—
“I am great OZYMANDIAS,” saith the stone,
“The King of Kings; this mighty City shows
The wonders of my hand.”— The City’s gone,—
Naught but the Leg remaining to disclose
The site of this forgotten Babylon.

We wonder,—and some Hunter may express
Wonder like ours, when thro’ the wilderness
Where London stood, holding the Wolf in chace,
He meets some fragment huge, and stops to guess
What powerful but unrecorded race
Once dwelt in that annihilated place.

Sajnos Smith verséhez nem találtam semmilyen magyar fordítást, és még németet sem olyat, ami tetszett volna. Örülök, ha ideír vagy küld valaki.
Ozymandiast egyébként a történészek Ramszesz II-vel azonosítják.

Halottaink és minden szentek napja

Halottak napja, Minden szentek napja. Másutt Halloween.
Ki kire gondol ilyenkor? Az eltávozottak közül a legközelebbi szeretteire? Vagy általában arra az ismeretlen világra, ami a halál után jön, és amiről keveset tudunk?
Azt hiszem a válasz legtöbbször is, is.

Anyámra, apámra, nagyanyámra gondolok szinte minden nap (nemcsak az évnek ezen egy-két napjain), akár írok róluk, akár nem. Nemrég tettem fel ide a time2life-ra egy elkezdett oldalt, az Emlékeimbőlt. Ennek első bejegyzése nagyanyám imakönyvéről, hozzá kapcsolódó gondolataimról, érzéseimről szól. Felemás érzés mindig, mikor az emlékeimből valamit leírok, hiszen nem akarom őket kiszakítani magamból, pedig az írást mindig egy kicsit kiszakításnak is érzem. Ahogy a Gyászban is írtam, magamban viselem a gyászt.

A héten megjelent új könyvemben, A robigyerekekben pedig mindenkire gondolok. A Jenseits-re, ahogy németül mondják, az odaátra, ahol már másképpen, más formákban keressük a válaszainkat a kérdéseinkre.

Ma pedig, november elsején, egész délelőtt a Пока Земля ещё вертится.. Okudzsava dal jár a fejemben. Amíg a Föld forog még velünk, Istenem add meg minden léleknek azt, amire úgy van szüksége, hogy maga sem tud róla. Ennek a dal-imádságnak egy, a neten talált angol fordításából teszek ide egy kicsit:

I know, you can do everything,
I believe in your wisdom,
As dead soldier believes
That he is living in the heaven.
As every ear believes
In your silent speaches,
As we all believe
But don’t really understand what we are doing.

Milyen igaza van! Hiszen nemcsak a halálba megyünk úgy, hogy nem tudjuk mi vár ránk, de az egész életünket így éljük végig.

Az oroszul értőknek ideteszem oroszul is:

Пока Земля ещё вертится, пока ещё ярок свет,
Господи, дай же ты каждому чего у него нет.
…
Я знаю, ты всё умеешь, я верую в мудрость твою,
Как верит солдат убитый, что он проживает в раю.
Как верит каждое ухо тихим речам твоим,
Как веруем и мы сами, не ведая, что творим.

Sing along koncert

“Sing along” koncerten voltam ma a Konzerthausban.
Ez olyan, hogy kiosztják az elején a kottákat, s mindenki énekelhet a kórussal meg a zenekarral.
Celtic Ireland volt a mai nap címe és témája, öt ír dalt tanultunk, ezeket:
Carrickfergus, The Gipsy Rover, Londonderry Air (“Danny Boy”), Whiskey in the Jar, An Irish Blessing.
Persze csak angolul, nem ír, vagy gäl vagy más egyéb kelta nyelveken.
A kis zenekarban volt egy elöadó, aki nemcsak, hogy nagyon jól játszott a Dudelsack-on, de két fakanállal kítünöen utánozta az 50 tagú Riverdance együttes által produkált hangokat.
Szóval jó volt.

Az amerikai kontinensre kivándorolt írek szívéhez azt mondják, hogy ez áll a legközelebb:

I wish I was in Carrickfergus, only for nights in Ballygrand.
I would swim over the deepest ocean, the deepest ocean for my love to find,
But the sea is wide and I can’t swim over, neither have I wings to fly.
If I could find me a handsome boatman to ferry me over to my love and die.
My childhood days bring back sad reflections of happy times spent so long ago.
My boyhood friends and my own relations have all passed on now like the melting snow,
But I’ll spend my days in endless roaming; soft is the grass, my bed is free.
Ah, to be back now in Carrickfergus on that long road down to the salty sea.
And in Kilkenny it is reported there are marble stones as black as any ink.
With gold and silver I would support her, but I’ll sing no more now till I get a drink.
I’m drunk today and I’m seldom sober, a handsome rover from town to town.
Oh, but I’m sick now. And, my days are numbered, so come ye young men and lay me down.

-Paul Caldwell and Sean Ivory

Do bhí bean uasal

Do bhí bean uasal seal dá lua liom,
‘s chuir sí suas díom fóraíl ghéar;
Do ghabhas lastuas di sna bailte móra
Mar go dtug sí svae [‘sway’] léi os comhair an tsaoil.
Ach dá bhfaighinnse a ceann siúd faoi áirsí an teampaill,
Do bheinn gan amhras ar m’ábhar féin;
Ach anois táim tinn lag ‘s gan fáil ar leigheas agam.
Is go mbeidh mo mhuintir ag gol im’ dhéidh.
Do shiúlaíos Éire is an Mhumhain le chéile
Is cois Beann Éadair ag lorg mná,
Is ní fhaca éinne ar fhaid an méid sin
Do dhein mé phléasáil ach mo Mhalaí Bán.
Mná na hÉireann do chur le chéile
Is nach mór an t-aeraíocht dom san a rá;
‘Sé dúirt gach éinne a chonaic mo spéirbhean.
Go dtug sí svae léi ó Chontae an Chláir.
Tá an ghrian ag imeacht is tá an teas ag tréigean
Is an tart ní féidir liom féin do chlaoi,
Mar go bhfuil an geall orm ó Shamhain go Féabhraí
Is ní bheidh sí reidh liom go dtí Lá Mhichíl;
Ach geallaim féin daoibh nach mar gheall ar an méid sin
A d’iontaíos féinig i gcoinne na dí,
Ach mar gheall ar mo chéad searc a dhein mé thréigean –
Chuaigh sí ag bailiú déirce dá clann iníon.
Agus táim tinn breoite is mo chos dheas leonta
Ó ghabh an ógbhean úd tharam isteach;
D’iarras póigín uair nó dhó uirthi,
For I’d long to roam with my own sweetheart.
For I’m tired of drinking and I’m seldom sober!
I’m a constant rover from town to town!
But now I’m dying and my days are over –
Come, Malaí, a stóirín, and lay me down!

tudatosság, felelösség és élet

Minden nap hozhat valami kellemes meglepetést. Néha egy newsletter formájában is. Ma kaptam egyet, s benne egy számomra ismeretlen — egyébként feltehetöen klasszikus — verssel, amely annyira megtetszett, hogy szeretném másokkal is megosztani.

Ime:

Henry David Thoreau

Conscience

Conscience is instinct bred in the house,
Feeling and Thinking propagate the sin
By an unnatural breeding in and in.
I say, Turn it out doors,
Into the moors.
I love a life whose plot is simple,
And does not thicken with every pimple,
A soul so sound no sickly conscience binds it,
That makes the universe no worse than ‘t finds it.
I love an earnest soul,
Whose mighty joy and sorrow
Are not drowned in a bowl,
And brought to life to-morrow;
That lives one tragedy,
And not seventy;
A conscience worth keeping;
Laughing not weeping;
A conscience wise and steady,
And forever ready;
Not changing with events,
Dealing in compliments;
A conscience exercised about
Large things, where one may doubt.
I love a soul not all of wood,
Predestinated to be good,
But true to the backbone
Unto itself alone,
And false to none;
Born to its own affairs,
Its own joys and own cares;
By whom the work which God begun
Is finished, and not undone;
Taken up where he left off,
Whether to worship or to scoff;
If not good, why then evil,
If not good god, good devil.
Goodness! you hypocrite, come out of that,
Live your life, do your work, then take your hat.
I have no patience towards
Such conscientious cowards.
Give me simple laboring folk,
Who love their work,
Whose virtue is song
To cheer God along.

************************************

A versnek nincs szüksége illusztrációra, csak azért teszek ide egy ma készített fényképet, mert nem akarom, hogy esetleg valami reklám “díszelegjen” közvetlen alatta. A képet a fizika elöadás után (Himmelrot und Abendblau) készítettem a Wasserparkban. Hiszem, hogy Thoreau-nak is tetszene.

 

Szívesen olvasnám magyarul 1

Van néhány olyan vers, melyet csak más nyelven olvastam mostanáig (leggyakrabban az eredetin), s szívesen elolvasnám magyarul, de még nem sikerült találnom fordítást.

Néhány ilyen verset szeretnék majd idönként egy-egy post-ban feltenni ide, hátha akad valaki, aki ismeri a magyar fordítását, vagy vállalkozik rá. Ezért a szám a cím mellett, ez az elsö ilyen.

Pindaric Ode
a poem by Thomas Gray

“Ruin seize thee, ruthless King!
Confusion on thy banners wait!
Tho’ fanned by Conquest’s crimson wing,
They mock the air with idle state.
Helm, nor hauberk’s twisted mail,
Nor e’en thy virtues, Tyrant, shall avail
To save thy secret soul from nightly fears,
From Cambria’s curse, from Cambria’s tears!”
Such were the sounds that o’er the crested pride
Of the first Edward scattered wild dismay,
As down the steep of Snowdon’s shaggy side
He wound with toilsome march his long array.
Stout Glo’ster stood aghast in speechless trance:
“To arms!” cried Mortimer, and couched his quiv’ring lance.

On a rock, whose haughty brow
Frowns o’er cold Conway’s foaming flood,
Robed in the sable garb of woe
With haggard eyes the Poet stood;
(Loose his beard and hoary hair
Streamed like a meteor to the troubled air)
And with a master’s hand, and prophet’s fire,
Struck the deep sorrows of his lyre.
“Hark, how each giant-oak and desert-cave
Sighs to the torrent’s awful voice beneath!
O’er thee, O King! their hundred arms they wave,
Revenge on thee in hoarser murmurs breathe;
Vocal no more, since Cambria’s fatal day,
To high-born Hoel’s harp, or soft Llewellyn’s lay.

“Cold is Cadwallo’s tongue,
That hushed the stormy main;
Brave Urien sleeps upon his craggy bed:
Mountains, ye mourn in vain
Modred, whose magic song
Made huge Plinlimmon bow his cloud-topt head.
On dreary Arvon’s shore they lie,
Smeared with gore, and ghastly pale:
Far, far aloof th’ affrighted ravens sail;
The famished eagle screams, and passes by.
Dear lost companions of my tuneful art,
Dear as the light that visits these sad eyes,
Dear as the ruddy drops that warm my heart,
Ye died amidst your dying country’s cries—
No more I weep. They do not sleep.
On yonder cliffs, a grisly band,
I see them sit; they linger yet,
Avengers of their native land:
With me in dreadful harmony they join,
And weave with bloody hands the tissue of thy line.

“Weave, the warp! and weave, the woof!
The winding sheet of Edward’s race:
Give ample room and verge enough
The characters of hell to trace.
Mark the year and mark the night
When Severn shall re-echo with affright
The shrieks of death, thro’ Berkley’s roof that ring,
Shrieks of an agonizing king!
She-wolf of France, with unrelenting fangs,
That tear’st the bowels of thy mangled mate,
From thee be born, who o’er thy country hangs
The scourge of Heaven! What terrors round him wait!
Amazement in his van, with Flight combined,
And Sorrow’s faded form, and Solitude behind.

“Mighty victor, mighty lord!
Low on his funeral couch he lies!
No pitying heart, no eye, afford
A tear to grace his obsequies.
Is the sable warrior fled?
Thy son is gone. He rests among the dead.
The swarm that in thy noon-tide beam were born?
Gone to salute the rising morn.
Fair laughs the morn, and soft the zephyr blows,
While proudly riding o’er the azure realm
In gallant trim the gilded vessel goes:
Youth on the prow, and Pleasure at the helm:
Regardless of the sweeping whirlwind’s sway,
That, hushed in grim repose, expects his ev’ning prey.

“Fill high the sparkling bowl,
The rich repast prepare;
Reft of a crown, he yet may share the feast:
Close by the regal chair
Fell Thirst and Famine scowl
A baleful smile upon their baffled guest.
Heard ye the din of battle bray,
Lance to lance, and horse to horse?
Long years of havoc urge their destined course,
And thro’ the kindred squadrons mow their way.
Ye towers of Julius, London’s lasting shame,
With many a foul and midnight murder fed,
Revere his consort’s faith, his father’s fame,
And spare the meek usurper’s holy head.
Above, below, the rose of snow,
Twined with her blushing foe, we spread:
The bristled Boar in infant-gore
Wallows beneath the thorny shade.
Now, brothers, bending o’er the accursed loom,
Stamp we our vengeance deep, and ratify his doom.

“Edward, lo! to sudden fate
(Weave we the woof. The thread is spun.)
Half of thy heart we consecrate.
(The web is wove. The work is done.)
Stay, oh stay! nor thus forlorn
Leave me unblessed, unpitied, here to mourn:
In yon bright track that fires the western skies
They melt, they vanish from my eyes.
But oh! what solemn scenes on Snowdon’s height
Descending slow their glittering skirts unroll?
Visions of glory, spare my aching sight,
Ye unborn ages, crowd not on my soul!
No more our long-lost Arthur we bewail.
All hail, ye genuine kings! Britannia’s issue, hail!

“Girt with many a baron bold
Sublime their starry fronts they rear;
And gorgeous dames, and statesmen old
In bearded majesty, appear.
In the midst a form divine!
Her eye proclaims her of the Briton-line:
Her lion-port, her awe-commanding face,
Attempered sweet to virgin grace.
What strings symphonious tremble in the air,
What strains of vocal transport round her play!
Hear from the grave, great Taliessin, hear;
They breathe a soul to animate thy clay.
Bright Rapture calls, and soaring as she sings,
Waves in the eye of heav’n her many-coloured wings.

“The verse adorn again
Fierce War, and faithful Love,
And Truth severe, by fairy Fiction drest.
In buskined measures move
Pale Grief, and pleasing Pain,
With Horror, tyrant of the throbbing breast.
A voice, as of the cherub-choir,
Gales from blooming Eden bear;
And distant warblings lessen on my ear,
That lost in long futurity expire.
Fond impious man, think’st thou yon sanguine cloud,
Raised by thy breath, has quenched the orb of day?
Tomorrow he repairs the golden flood,
And warms the nations with redoubled ray.
Enough for me: with joy I see
The diff’rent doom our fates assign.
Be thine Despair and sceptred Care;
To triumph and to die are mine.”
He spoke, and headlong from the mountain’s height
Deep in the roaring tide he plunged to endless night.

where am I going

where am I going? I don’t quite know.
what does it matter, where people go?
down to the wood, where the blue-bells grow
anywhere, anywhere, I don’t know.

/A.Milne/