Az alkotmány — jog és valóság

Ennek a hónapnak, októbernek az elején az egyik reggel a neten a hírekben arra figyeltem fel, hogy aznap volt az osztrák alkotmány százéves születésnapja, ünnepe. Ahogy írták, ezzel Ausztria alkotmánya a „legidősebb alkotmányok” között van, és én elcsodálkoztam ezen, mert nem tartom a száz évet soknak. Talán az lenne az igazi, ha egy jó alkotmány ezer vagy tízezer éves fennállását lehetne ünnepelni. Jó alkotmányét, vagyis olyat, amely elég általános és mégis mindenre nyújt megoldást. Az „elég általános” azt jelenti, hogy nem vész el frázisokban, túl általános megfogalmazásokban, és mégis elég általános ahhoz, hogy a gyorsan változó időkben és körülményekben előforduló újabb és újabb helyzetekre szabályozást kínáljon, vagy legalábbis irányt mutató szempontot. Nem vagyok jogász, de azt hiszem, hogy nem érdemtelenül dicsérték az osztrák alkotmányt, hogy az ilyen. Azt hiszem, hogy az emberek többsége nem is gondolkodik el azon, hogy milyen sokkal járul hozzá egy jó alkotmány egy állam stabilitásához, hosszútávú stabilitásához.
Azt hiszem, hogy már leírtam valahol, talán itt a blogon is, hogy egy állam csak akkor tud jó lenni, ha erős és igazságosságában erős jogrendszerrel bír, és a jogot következetesen be is tudja tartatni. Nagyon sok negatív példát mutat a gyakorlat az egész világon, hogy ez mennyire nem így van. Kijátszák a jogot és ezáltal kvázi kiürítik, vagy egy réteg önmagát a jog fölé emeli, vagy az állam maga diktatórikus és a jogrendszere csak ezt szolgálja – annak, hogy a jogi szabályozás önmagától még nem funkcionál hibátlanul és jól, rengeteg oka és példája van.
Csak egyet-kettőt említenék ezek közül.
Abban a Magyarországban, ahol én felnövekedtem és éltem, volt egy úgy nevezett Egyházügyi Hivatal. Ez volt az állam szerve, intézménye arra, hogy megmondja a vallások szervezeteinek, az egyes egyházaknak, hogy „mit szabad”. Mit szabad mondani és mit nem, hogy létezni tudjanak.
A mai, 2020-s Irakban – ha hihetek az újságcikknek, amit olvastam – olyan a jog, hogy tiltja a gyerekek eladását, a gyerekprostítúciót. Ugyanakkor azt nem, hogy az ottani egyház „ideiglenes házasságokra” adjon engedélyt, és kössön meg ilyeneket. Ezek az „ideiglenes házasságnak” nevezett kapcsolatok néha csak néhány óráig tartanak, és olyan kislányokat „adnak férjhez”, akik gyakran olvasni sem tudnak, nem tudják, hogy mi van a „házassági szerződésben”. Nem nehéz belátni, hogy itt az állam jogrendszerének a kijátszásáról van szó.
Miért pont ezt a két példát állítottam egymás mellé? Mert sok fontos kérdés, probléma rejlik bennük. A nők elnyomása, a gyerekek kihasználása az egyik. Sok olyan helyen, ahol a jog ezt tiltja, a valóság, a gyakorlat mást mutat.
És az első példában? Amikor az állam akar minden helyére lépni, mindent kontrollálni, mindent maga határozni meg, még a gondolkodást és a hitet is? Ez is nagyon aktuális probléma, világszerte, úgy gondolom. Az ilyet támogató jog nem erős és nem igazságos jog a szememben. A jognak megfelelő kereteket kellene biztosítani sok-sok pozítiv törekvés és hit szabad megnyilvánulásához, mozgásához. Ami az egyénnél a szabad akarat, valami hasonló a jó célú emberi szervezeteknél is van, kell legyen.
Van még értelme egy erős jogállam mellett érvelni, pont most, egy nagy válság közepén?
Egészségügyi válság van a vírus miatt, nem jogi válság – vethetné ellen valaki. Sajnos, azt hiszem, hogy nem csak az. A járvány felforgatja az egész élet rendjét, a nehezen kialakult, hosszú időn át kikovácsolódott jó rendeket. Az első terület, ahol ezt az emberek észlelik az egészségügyi problémák mellett az a gazdasági élet. A létezés alapjai, mondhatnám, mert aki elveszti az állását vagy akinek tönkremegy a vállalkozása, annak a léte alapjai rendülnek meg. Egyéni sorsok? Igen, de tömegméretekben már nem csak azok. És bár azt mondtam, hogy ez az első terület, ahol az emberek a leghamarabb észreveszik, hogy baj van, hamar követi a második is: a megszokott jogrend változásának az észlelése. Egyre csökkenő időintervallumok azok, ahogy újabb és újabb rendelkezések követik egymást, végül az emberek egyre kevésbé tudják, hogy akkor most mihez tartsa magát az egyszerű polgár? Minél hosszabb ideig tart a járvány, amely alatt természetessé válik sok olyan korlátozás, melyek a járvány előtt lehetetlennek tűntek, annál valószínűbb, hogy a járvány túlélői egy más világra ébrednek majd. Más rendekre, más szabályokra, másmilyen életre. Jó lenne, ha nem lenne eltemetve az idén százéves alkotmány.

Politika

Hagyjatok békén!
Nem akarok hallani
Politikáról!
Naiv gyerek, minden az,
Nem kerülheti utad.

Mint örvény húzza
A gondolataimat,
Nehéz kordában
Tartanom, szép világról
Ha hiába álmodom.

Összedőlő légvárak

Beomlik a tér,
Csalók építették, kik
Szolgálták őket,
Fejükre hull, nemcsak most,
De sokáig még a múlt.

Intelligencia, lélek és anyag

Valamelyest az előző blogbejegyzésem – A teremtésünk határai — folytatásának lehetne tekinteni ezt a mostanit, bár korántsem ezzel a szándékkal született, hanem egy másik könyv kapcsán. Ez a másik könyv pedig James Lovelock Novozän című könyve.
Ezt még nem olvastam, sőt, még meg sem rendeltem, csak az egyik reggeli browse-olásnál a neten belebotlottam. Egy rövid ismertető a könyvről nagyon megdöbbentett. Hihetetlennek tűnik, hogy ugyanaz a Lovelock írta volna, aki egykor a Gaiát.
A Novozän ugyanis arról szól – azt is mondhatnám, hogy annak csinál propagandát –, hogy a fejlődésünk úgy fog új korszakba lépni, hogy az Ember korszakot felváltja a Cyborg korszak. És mindezt az író úgy írja le, mint a darwini evolúció természetes folytatódását. A kozmikus intelligenciának csak úgy tudunk méltó partnere lenni, ha az emberből mesterséges inteligencia lesz. (Ezt nem én állítom, hanem a könyv.)
Ez a téma mostanában gyakran előjön, nemcsak a legutóbbi blogbejegyzésemben, A teremtésünk határaiban. Az igaz, hogy ott én is azt írom, hogy a kozmoszba való kilépésünkhöz feltehetően „módosított emberre” lesz szükség, de az messze nem azonos mindazzal, ami itt szerepel. Az én felfogásomban sem a lélek, sem az anyag nem kiküszöbölhető, nem leválasztható része az embernek, hanem emberi mivoltunk elengedhetetlenül a hármassághoz kapcsolódik, az intelligencia, a lélek és az anyag hármasságához. Az intelligencia túlértékelése mindenképpen nagy hiba, és azt hiszem, hogy ezt a hibát már nagyon sokszor elkövették a végtelen térben és időben. Nem véletlenül írtam a Visz az út elbeszélésemben, hogy az embernél magát sokkal intelligensebbnek tartó robotvilág végül odajut, hogy embert akar teremteni, pontosabban tenyészteni. Már nagyon régóta úgy gondolom – bizonyítani természetesen nem tudom –, hogy a legtöbb kreativitás az emberben az öntudatlan részében van, a tudatalattiban nyugszik. A tudatalatti az a forrás, amit, ha levágunk magunkról, az zsákutcába vezet. Lehet, hogy hosszú zsákutcába, de ez mindegy.
Ez az egész témakör tulajdonképpen egy kérdés körül forog: milyen irányba változik majd az ember? Az embert mint fajt értve. Tényleg cyborg felé? Csak félig vagy teljesen elektronikus lesz? Vagy cseppet sem, de biológiai, élő anyagból készült robot?
Van a cyborg kérdésnek egy olyan vonatkozása, amiről még keveset olvastam, éspedig az, hogy a cyborgok egymás közti viszonyát, kommunikációját milyenre tervezik.
Mi határozza meg manapság az emberek egymáshoz való viszonyát? Most felejtsük el egy pillanatra az egyébként nem elfelejthető szerepét a pénznek, pozíciónak, stb. Szóval, miből fakad két embernél egy a priori, a kezdetnél meglévő szimpátia vagy ellenszenv? A mélyből feltörő érzés? Minek az alapján pregnálódott oda? A megtett létek, a reinkarnációk, az addigi út alapján? Tudatosan általában nem emlékeznek az emberek, pedig valami ezekből mindig bennük van. Akivel egyszer rossz tapasztalatunk volt, azzal „kiépült” egy öntudatlan „védőréteg”, egy kezdeti bizalomhiány? Nem tudjuk.
De mi lesz akkor, ha már csak majd robotok kommunikálnak egymással? Marad még valami a szimpátia és az ellenszenv fogalmaiból, vagy lesz egy elfogadott kommunikációs standard, és mindenkivel annak alapján egyformán kommunikálunk? Valahogy nem tűnik vonzónak ez a „kierőszakolt tolerancia”, pedig a toleráns társadalmat értéknek tartom.
Az egész eddigi sok száz vagy sok ezer éves kulturánk érthetetlen lesz: mit tudnak kezdeni az egymással szabványosan kommunikáló robotok mondjuk a Shakespeare drámákkal vagy szonettekkel? Semmit. Idétlennek, őrültnek, rémesen primítívnek látják majd az ősembereket – ami alatt minket is értenek majd.
Ennek illusztrálására ideteszek egy rövid részletet a Kapcsolatkeresések című elbeszélésemből, ahol a két android (robotember) egy megtalált verset próbál megérteni.
Meghagyta az odafigyelést EYVA8-nak, ő pedig elmerengett azon a kis versfélén, amelyet az előző nap végén ADAMA3 mutatott EYVA8-nak. Akkor halászta ki éppen a Feldolgozatlanságok Kupacából, és valami megfogta rajta a figyelmét. Talán az, hogy három emberi nyelven is szerepelt ugyanaz? Ebből a három nyelvből kettő jól ismert volt ADAMA3-nak, ezeket gyakran használta, de a harmadik nyelv ismeretlen. Ezek a sorok voltak:

Nincsen apám, se anyám,
Se istenem, se hazám,
Se bölcsőm, se szemfedőm,
Se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,
Se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
Húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,
Hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
Ha kell embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,
Áldott földdel elfödnek,
S halált hozó fű terem
Gyönyörű szép szívemen.

ADAMA3 megpróbálta a saját belső fordítóprogramjával ezt a harmadikat lefordíttatni, de tele volt hibajelzéssel, amit kapott. Valami nagyon ritka régi nyelvben készülhetett a szöveg, amihez nem volt jó minőségű a fordítóprogram. Megmutatta EYVA8-nak és megkérte, próbálják ki az ő fordítóprogramjával. Az már valamivel jobb eredményt adott, egy ahhoz hasonló fordítást készített, amilyet, amennyit a másik két régi emberi nyelven való szövegből megértettek.
Blankában azóta benne motoszkáltak ezek a verssorok. Az volt az érzése, hogy ő valamikor ismerte ezt a nyelvet, és nem azért, mert lent a tenger alatti birodalomban megtanulta, hanem az emberi életéből ismerte. Úgy érezte, hogy tele vannak ezek a sorok fájdalommal, valami olyan fájdalommal, amit itt nehezen tudna megértetni másokkal. „Nincsen apám, se anyám” – na és, senkinek sincs itt. Ugyan arról hallottak, hogy a régi emberek elevenszülők voltak, de hogy az apaság és az anyaság mit jelentett, arról a mostani embereknek már semmi fogalmuk sem volt. Vajon nekem van még, tette fel magának a kérdést Blanka és nem tudta a választ. Már senkinek a képe nem maradt meg az egykori családjából benne, csak egy nagyon vékony szeletnyi keserűségérzés abból, amit akkor érzett, amikor hiába próbálkozott beszélni az öccsével. „Se istenem, se hazám” – ezek sincsenek itt, gondolta. Vagy mégis? Valamiben hisznek most is az emberek, csak nem nevezik Istennek? Van hazájuk, ez az egész világ, amit maguknak megteremtettek, az a hazájuk, nem? Kezdte úgy érezni, hogy azokat a régi embereket jobban ismeri, mint azokat, akik között van. „Se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm” . Bölcső és szemfedő, teljesen ismeretlen fogalmak itt. Bölcsők nincsenek, éppenúgy mint ahogy csecsemők sem. És a halál fogalma? Erről még nem sokat tudott, mármint arról, hogy hogyan gondolkodnak a halálról az androidok. De hogyan gondolhatnának arra, hogy a bölcső és a szemfedő hiánya fájni tud, ha fogalmuk sincsen, hogy mi az? „Se csókom, se szeretőm”. Fáj az egyedüllét, azt hallotta ki Blanka ezekből a szavakból. Fáj. Vajon fáj még valami, bármi is a mostani embereknek, az androidoknak?
„Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset”. Hm. Blanka ennél a sornál majdnem mosolygott magában. Az androidoknak nincs szükségük többre, mint heti egyszeri tápanyagfelvételre. Honnan tudhatnák, hogy mi az az éhség, a kínzó éhség, amiről ez az ember írhatott, hogy még bűnre is képes lenne miatta? Ölni. Blankában egyre jobban tudatosult, hogy milyen keveset tud még az androidemberek világáról. Van itt gyilkosság? Lopás? Van fogalmuk a bűnről és a bűnhődésről? Vagy egyszerű véteknek tekintenek mindent, egyfajta meghibásodásnak, amit, mint egy programot ki kell javítani?

Nagyobb lesz-e, lenne-e úgy az összhang, kialakulna-e egy egységes emberiség, ha a kapcsolataink olyanok lennének, mint a kapcsolatok a gépek között? Minden csak a „józan észre”, a predefiniált szabályokra alapulna? Egyéniség semmi, homogenitás, irány a stagnálás. Avagy?
Kérdés kérdés hátán, mint oly gyakran.

Az értelem is játszótér

Játszótér csak úgy
Jó, ha tele gyerekkel,
Üresen néma,
Magatehetetlenül
Lényegét vesztett, csonka.

Az értelem is
Ilyen lélek és anyag
Nélkül, hiába
Hiszi ő a csúcs, minden
Mit teremt, közönybe fúl.

megjegyzés. A “Nincsen apám, se anyám”… természetesen József Attila verse.

A teremtésünk határai

Egy könyv és néhány dokumentumfilm, illetve az azokat követő utánakeresések a neten voltak a kiváltói azoknak a gondolataimnak, amelyek az utóbbi napokban foglalkoztattak, és amelyekből egy rövid ízelítőt most ide leírok.
A téma röviden: az ember viszonya a teremtéshez, az az állandó, és az idők folyamán mindig létezett, létező és létezni fogó törekvése, hogy megváltoztassa a meglévőt, nemcsak az élettelennek kategorizált környezetét, de az élőlényeket is.
Ha csak a könyvről írnék, a könyvet ismertető fülszöveg első mondatát választottam volna címnek: Szép új állatvilág, utalva ezzel egyrészt Huxley klasszikussá vált regényére, másrészt arra, hogy bár ez a könyv általában biotechnológiai eszközökről és módszerekről szól, a hangsúlyt az állatvilágra fekteti, kevésbé a növényekre és az emberekre. A könyv címe: Frankenstein macskája, sok nyelven megjelent már, angolul, németül és magyarul egyaránt. Angolul a könyv címe: Frankenstein’s Cat: Cuddling up to Biotech’s Brave New Beasts, a szerző Emily Anthes, a könyv megtalálható angolul ingyen letölthető pdf formában a neten.
Ez a könyv tehát azokról a biotechnológiai eszközökről és módszerekről szól, amelyekkel az emberiség megváltoztatja az állatvilágot. Az állatok megváltoztatására való törekvés természetesen nem új dolog: régesrégi dolog egyes állatok domesztikálása, más fajok felhasználása a vadászatban, stb. De amire ma a biotechnológia képes, és ami alkalmazásra is lel, az meghaladja a hétköznapi ember fantáziáját. Amivel talán már többen – akiknek pénzük van – találkozhattak a mindennapokban: „feltámasztathatják” az elhunyt kedvenc kisállatukat a géntechnológia segítségével az elhunyt állat DNS-éből, vagy olyan speciális kedvenceket rendelhetnek maguknak, amilyen még ritkaságnak számit: házimacska nagyságú tigrist vagy akkorka malacot, amelyik egy ridikülbe is befér.
És azok az állat-barkácsolások, amelyekről nem is tudunk vagy keveset hallunk? Például fluoreszkáló halakról, melyek világítanak, ha UV sugarak érik őket? Vagy delfinekről, melyeknek mesterséges uszonyaik vannak, nyilvánvalóan nem azért, hogy azzal az állatnak segítsenek? Vagy olyan rovarokról, melyek már rég nem azok, mert valamelyik hadsereg átfunkcionálta, átalakította őket biorobottá, és kémfeladatokra használja őket?
Szép új állatvilág. Vajon csak engem ijeszt mindez? Mert nekem nem tetszik az, hogy az emberiség haladási irányát olyanok döntik el, akik már rég kidobták a fogalomtárukból azt a szót, hogy morál. Nem lenne szabad bármit megtennünk, akkor sem, ha technikailag képesek vagyunk rá. Ne felejtsük el: mindez nem science-fiction, hanem mai valóság. Senki nem teszi fel a kérdést: emberek, hát tényleg ezt akarjuk? Ezek a változások minket is érintenek, az embereket. Lehet, hogy száz év múlva már mi is csak biorobotok leszünk? Szép új világ. A valóság gyorsan meghaladja az írói fantáziát, nem tudom, hogy Huxley miről írna manapság.
Szóval ilyen érzéseket keltett bennem ez a könyv. Aztán hamarosan megéltem pont az ellenkezőjét is, mintha csak ránéztem volna az érem másik oldalára.
Olyan is van? Igen. Mindig van, ebben az esetben is.
A másik oldalhoz az elején említett néhány dokumentumfilm tartozik, és az, hogy ezek megtekintése után utánakerestem a neten, hogy mit tudok még elolvasni a NASA tudományos projektjeiről. Tehát előre is felhívom a figyelmet: nem scifiről, hanem tudományos kutatásokról van szó. Ezek egyike az a kérdésfeltevés, hogy mennyire vagyunk mi, mint emberiség felkészülve arra, hogy előbb-utóbb ki kell lépnünk az űrbe, nemcsak a földközelbe, de lényegesen távolabbra is, és bár reméljük, hogy nem a közeli jövő problémája, de gondolnunk kell arra is, hogy ha a Föld az élet számára alkalmatlanná válik, hová költözünk el. Így vagy úgy, de egy ilyen eltávozás nagyon sok olyan problémát felvet, melyek megoldása nehezen képzelhető el – vagy egyáltalán nem is lehetséges – az ember és az élővilág módosítása nélkül. Nagyon sok érdekes résztémája van ennek a kérdésnek, közöttük olyanok is akadnak, melyek eredményei már itt a Földön hasznosak (pl. fagyálló epernövény létrehozása genetikai módszerek segítségével).
Tekintettel egy blogbejegyzés terjedelmére csak egy példát említek most meg a sok vizsgált megoldási útból. Ez a példa az a problémafelvetés, hogy milyen pro és kontrái vannak annak, hogy növények betelepítésével és elszaporításával tegyék számunkra élhetővé a Mars felszínét. Ez az első pillantásra kézenfekvőnek tűnő megoldás számtalan buktatót rejthet, például azért, mert fogalmunk sincs – a tudósoknak sem, nemcsak nekem – a potenciálisan bekövetkezhető mutációkról: nem teremtünk-e olyat, ami minket is felfalhat.
Mindenesetre ezek a kutatások és az ezekhez való „lelki hozzáállásom” éles ellentétben vannak azzal a beállítódással, amelyet a Frankenstein macskája könyv indukált bennem. A kérdés, hogy kísérletezzen-e vagy sem az ember a természettel, az élőlényekkel nem dönthető el egyszerűen igennel vagy nemmel.

Módosított emberfaj

Félnünk mikor nem
Kell a változásoktól,
Ha tudjuk, az tesz
Emberré más formában,
Aki itt és így voltunk.

Befejezésül egy rövid megjegyzés egy kapcsolódó témához.
Amikor kommerciális robotokról beszélnek – amiket már lehet kapni vagy legalábbis közel állnak ehhez –, mindig háztartási feladatokat ellátó vagy szex robotokról esik szó. Nem hallottam még vitatkozó vagy társalgó robotokról, akiket például be lehet állítani a felhasználó kedvenc témáira: pl. a fociról, vagy az irodalomról, vagy filozófiáról, stb. tud a robot magas szinten beszélgetni, sőt, igény esetén vitázni. Lehet, hogy azért nem terveznek ilyeneket, mert rossz hatással lennének az emberek pszichéjére azáltal, hogy a robotok sokkal többet tudnának? Mindig van, aki sokkal többet tud nálunk. Nem lenne szabad, hogy ez nyomasszon. Az „embernek lenni” kritériuma nem ez.

egy kis öröm

Egy kis öröm ért ma, jólesik megosztani itt, mivel én nem vagyok a Facebook-n. Remélem, hogy senki nem veszi bolond dicsekvésnek, legfeljebb megmosolyog egy kicsit.
Szóval: a Facebook Urban Haiku oldalán elsö helyezéssel díjaztak egy pályázaton.
https://www.facebook.com/pg/UrbHaiku/posts/?ref=page_internal
élni az élet
szélén bent a nagyváros
kellös közepén
Felteszem ide is a képet — és rajta a haikut — hátha más is akad, aki úgy van vele, hogy itt könnyebben megtalálja.
A képet a Stadtparkban készítettem tavaly, szóval tényleg a város — Bécs — közepén van. A többi pedig magáért beszél.
A Stadtparkban olyankor szoktam járni, mikor a Konzerthausba megyek koncertre. A véletlen úgy hozta, hogy ma is voltam, Beethoven zongoraszonátákat hallgatni. Koronaviszonyokhoz képest telt ház volt: úgy láttam, csak annyi hely maradt üresen, amennyinek az elöírás szerint üresnek kellett lennie. A jegyszedök még azt is ellenörizték — a maszkviselésen kívül — hogy mindenki a vásárolt helyén ül-e.

Az arany ősz

Mi történt ezen a héten? Semmi különös, mondhatnám, mert a Covid már nem újdonság, a mindennapokhoz tartozik. Talán most, ezen a héten voltak az idei utolsó, szép őszi napok. Ezt írtam a hét közepén a naplómba:

Naplóbejegyzés 2020. Október 6-dikán.
Az aradi vértanúkról kellene megemlékezni ma, de be kell valljam, hogy nem sokat gondoltam rájuk a mai sétán. Gyönyörű őszi nap van, napsütéses, szélmentes, és egy jó másfél órányit jártam a természetben a jó levegőn, ami az én térdeim állapota mellett kisebb kirándulás. Természet? Jó levegő? A Wasserparkban voltam először, majd átsétáltam a Birner steg-ig a zöldben, és onnan az Angelibad vize előtt jöttem haza. Nem lehet megunni, mindig más a környék. Most már lényegesen kevesebben vannak, mint nyáron, különösen így hétköznapon. A gyerekek jó része – mint az én unokáim is – nyilván óvodában és iskolában vannak, és csak remélni lehet, hogy azokban is viszik őket eleget levegőre. (Flóráék iskolájának sok szabad, kinti mozgásra, játszásra alkalmas területe van.) A felnőttek többsége dolgozik, azért nincsenek a parkban, örülnek, hogy munkájuk van.
Kik élvezhették akkor a szép napsütést és a jó levegőt? A nyugdíjasok, mint én vagyok, egy fiatal anyuka, aki mellett a csecsemője aludt a babakocsiban, egy fiatal apuka, aki gesztenyét gyűjtött a kislányával és még sokan mások. Például egy öregúr, aki meztelen felsőtesttel ült a Wasserparkban a napon, gitározott és énekelt. Nem németül, hanem valamilyen szláv nyelven, de ez nyilván mindegy is, mert közönsége nem volt más, mint a madarak és a fák. Egyfajta el nem dalolt vágyódás hajtotta vajon, mint a fák leveleit, hogy ősszel még színt váltanak? Még nem volt ma igazán arany az ősz, amikor már csupa aranylóan sárgák a lombok. Még sok a zöld levél, és még virágok is nyílnak itt-ott. Mintha a természet is, az ember is szeretne még valamit elmondani, eldalolni, mielőtt beáll a tél csendje.
Két táncoló fiatalt is láttam. Félrehúzódtak a sétautaktól, kitettek egy magnót, és az abból jövő zenére táncoltak. Nem együtt, hanem úgy tűnt, mintha az egyik tanította volna valamilyen koreográfiára a másikat. Eszembe jutott, hogy egyszer, mikor még iskolás voltam – bizony az már jó régen volt – kaptunk tornaórán egy olyan feladatot, hogy valamilyen szabadon választott, körülbelül 2-3 perces zenére készítsünk egy tánc jellegű mozgást.
Volt valami nagyon békés, normalitást sugárzó az egész Wasserparkban. Mintha se vírus, se semmilyen „rendkívüli állapot” nem lenne, semmi olyasfajta izgatottság, ami sajnos nagyon jellemző a mai világunkra. Persze, a fák honnan tudnának a mi vírusainkról? Vagy lehet, hogy tudnak, és annál inkább igyekeznek megnyugtatni minket?
Azt hiszem, hogy valahol tudat alatt azt éreztem nagyon jónak, hogy mintha mindenki összhangban lett volna a körülvevő természettel: mintha a fák örültek volna, hogy az öregúr nekik énekel, a kislányok nekik táncolnak, a csecsemő békésen alszik, az emberek nyugodtak. Nincs fölösleges lárma, gépi zaj, semmi, ami megtöri a természet rendjét. Egy normális őszi nap van.

Az arany őszben

Az arany őszben
Más a lélek mámora,
Mint fiatalon,
Csendesebb, tisztultabb, mint
A jó bor, úgy gondolom.

Ma, tizedikén, mikor a blogra írok, ugyanilyen szép még az idő. A Wasserparkban kicsit már több a sárga levél, igaz, még inkább csak a lehullottak között. A mai sétámon feltűnt, hogy valaki összefirkált néhány padot „STOP MIND CONTROL” felirattal. Olé, vajon mire gondolt? Mert sok mindenre lehet, sajnos.
Ami még feltűnő jelenség volt ma, egy nagyon élesen, sokáig, kétségbeesetten síró kisgyerek. A férfi, aki a babakocsiban tolta, úgy nézett ki, mint ahogy a garabonciást képzeli el magának az ember – nem valami bizalomkeltően. De hát mégsem mehet oda az ember megkérdezni: nem lopta maga valahol azt a kisgyereket? Csak remélni lehet, hogy nem. Amilyen szülők vannak manapság, az gyakran elkeserít.

Maszkok mögött az ember

Romló álarcok
Mögött bújkál az ember,
Kevesen látják,
Milyen, fél-e, hogy maszkkal
Együtt maga megy tönkre.

UFO-k, ET-k és kérdések

Elképzelem magam elé time2life blogom hűséges Olvasóját, aki mindent elolvasott eddig, és most a cimet látva csak a fejét csóválja: már megint? Minek?
Tényleg többször írtam már a földönkívüliekkel kapcsolatos gondolataimról, a Régi civilizációk című, örökké a kidolgozás alatt álló lap is többé-kevésbé erről szól, és a bejegyzéseimben is előjöttek. (Lásd például idén február elején a „Míért titkolnák el a Föld vezetői, ha itt lennének a földönkívüliek” vagy a „Cargo Kult-ok ma és régen” 2015 márciusi bejegyzéseket.)

Miért titkolnák el a Föld vezetői, ha itt lennének a földönkívüliek?

A földönkívüliekről

Cargo Kult -ok ma és régen

Állandóan frissen tartja bennem a témát egy filmsorozat, nem sci-fi és nem játékfilm sorozat, hanem a témát intenzíven kutatók által készített dokumentumfilmsorozat, amelyből gyakran hallok számomra új, érdekes információkat. Ezek közül a legmegdöbbentőbbek számomra azon dokumentumok, melyekből az derül ki, hogy bár a közvéleménynek mást mondanak, az amerikai hadseregnek milyen sok kapcsolata és legalább néhány évtizedre visszanyúló „együttműködése” van az embereknél magasabb szinten álló lényekkel. Az együttműködés szót azért tettem idézőjelbe, mert foglyokat, akiken kísérleteznek, nem neveznék együttműködöknek, még akkor sem, ha párhuzamosan hasonló kísérleteket embereken is elvégeznek. (Megjegyezném még egyszer, hogy ezekben a filmekben az amerikai hadsereg titkos kísérleteiről van szó, hogy mi történik más nagy országok hadseregeiben, azokról még ennyit sem tudhatunk.) A film nem mondja, de természetesen elvben az is elképzelhető, hogy ezeket a kísérleteket és a hadseregnek ezeket a bázisait – föld alatti, senki által nem ismert és nem kontrollált bázisokról van szó – már maguk az ET-k irányítják.
Ezeket a filmeket nézve rengeteg kérdés születik az emberben.
Lehetséges, hogy az egész Föld semmi más, csak egy nagy kísérleti telep valamilyen magasabb intelligenciával és fejlettebb technológiával rendelkező lények számára? (Röviden legyen ET.)
Már miért ne lenne lehetséges?
Lehetséges, hogy sokkal többen vannak már itt, mint ahogy egy-két lezuhant UFO alapján feltételezzük?
Már miért ne lenne lehetséges?
Lehetséges, hogy egy parallel infrastruktúra felépült már – részben például földalatti hálózattal is –, melyet csak ők és a beavatottak ismernek?
Már miért ne lenne lehetséges?
Ha mindezekre igen a válasz, akkor másfajta kérdések jönnek.
Vajon az ET-k egységesek-e abban, hogy semmibe veszik az itt, ezen a bolygón élő néhány milliárdnyi embert? Nem számít nekik az emberek sorsa?
Hány különböző helyen vannak még a Naprendszeren belül támaszpontjaik? A Marsról feltételeznek ilyet, ezt már többször hallottam, és még?
A több helyen a Földön a nagy hegyek, hegyrendszerek mélyén régóta meglévő, kiterjedt barlangrendszereket hány évtizede – évszázada – vagy még több használják bázisként, támaszpontként? (Az USA-ban, Kínában, stb.)
Ami ilyen bázis mondjuk az USA területe alatt van, és egy másik, mondjuk Kína területe alatt, azok együttműködnek egymással vajon függetlenül attól, hogy a felszínen mi történik?
Tudom, hogy válaszokat sohasem fogok kapni ezekre a kérdésekre, és azt is hozzátehetem, hogy talán addig jó. Mert akiknek válaszokat adnak, azok azután a Föld lakói, az emberek számára már elnémulnak. Lehetséges tehát, hogy jobb nem tudnom a válaszokat. Így rá lehet mondani, hogy gazdag a fantáziám.

Válaszokhoz kérdések

Néha megvannak
A kész válaszok, mégis
Fel kell tenni a
Kérdést, segíteni így
A gondolatébresztést.