Az öregedésről

Tegnap az idős Verdiről olvastam egy könyvet, és ez az időskor bajai miatt igencsak ismerős volt. Egy mondatot írtam ki belőle, ami ott nem kérdőjellel szerepelt, de bennem megkérdőjeleződött: Aber vielleicht ist Zweifel und Wehmut der natürliche Zustand des Alters.
Nem tudom. Mi az, hogy természetes állapot? Ha elnézem, az önmagukat mesterségesen fiatalítókat, mindig megborzadok egy kicsit, ha „szép öregeket” mutatnak természetes környezetből – például Tibetből – ez mindig valami jó érzést ad. A fogatlanságuk és a ráncaik ellenére is szépek. De itt, a városban, mégsem szeretnék olyan fogatlanul kimenni, ami ott természetes.
Mi az, hogy természetes állapot az öregedésben? Mégha szinguláris pont lenne egy-egy ember, akkor se biztos, hogy jól meg tudnám válaszoli ezt a kérdést, de minden magányosság ellenére sem vagyunk azok. Kötnek a téridő konvenciói, mondhatnám, hogy azok, amelyekbe beleszülettünk, ha nem változtak volna azok a konveciók is a születésünk óta. Mellesleg, ez is örök törvényszerűség: ha valaki elég sokáig él, akkor biztosan megéli a konvenciók változását is.
Meddig jó élni? Akiknek sok emberi kapcsolatuk volt az életük folyamán, azoknak is egyre jobban elfogynak ezek a szálak az idősödés során. Tudom, erről a kérdésről írtam már, és válaszom azóta sincs.
De a két kérdés összefügg: az, hogy mi a természetes állapot az öregedésben, és az, hogy meddig jó élni. A fiatalok nem foglalkoznak ezzel, és valószínűleg, ha megint fiatal leszek, én se fogok. Tehát, most kellene jobban megérteni, és ha egyáltalán lehetséges, általánosságban megérteni ezeket a kérdéseket.

Öregedés

Fáj a láb, fáj a
Szív, testet-lelket ural
A kétség, meddig,
Meddig még, mit tegyek majd,
Ha lesz lét, máskor másképp.

Derűsebb képek

A címben a derű tényleg csak a ma készített fényképekre vonatkozik: napsütésben sok minden szebbnek tűnik. Déli koncerten voltam, és tele volt a Konzerthaus mellett a jégpálya.
De, amiről tulajdonképpen pár sort írni akartam, az csöppet sem derűs: két tegnap látott film maradt meg bennem. Az egyik, amelyikbe délután kapcsolódtam be — már néhány perce mehetett, mikor odataláltam — egy, a Himalaya környékén, a magas hegyekben, elzártan élő parasztcsalád, nagycsalád mindennapjait mutatta be, egy francia etnológusnő szemével. Èg és föld, mármint a család meg a vendégük, a legnagyobb jószándék mellett is lehetetlennek tűnik az igazi megértés. Nyilván Franciaországról sem volt sok fogalmuk, amit a nő mesélt nekik, azt körülbelül úgy fogadták, mintha egy földönkívüli mesélne.
A másik film, este a 3Sat-on, itt játszódott Európában. Egy fiatal nő, örül a rendezett körülményeinek, hiszen rendes állása, lakása van, mint a filmből kiderül, és a testvérének is — “csak” az anyjuk hajléktalan. Ez volt az, ahol a két film bennem összekapcsolódott. Idősnek lenni, úgy látom, a Föld egyik pontján sem öröm, de ott, abban a hegyi faluban ez nyilván elmagyarázhatatlan lett volna. Mi az, hogy a mamát kint hagyják az utcán?
Nem akarom most folytatni erről a gondolataimat, emlékeztetőnek ennyi is elég.

Hullámok és kavargás

Mint amikor a tenger zavargása már a felszínén is látszik, olyanok voltak az elmúlt két hét napjai. Nemcsak a nagypolitikában – amerikai elnökválasztás, új színpad berendezés – de az én kis életemben is. Flóra szegénykém megint beteg, mondanám volt, de még mindig tart. Különböző vírusokat kapott el, feltehetően az óvodában, emiatt sokat aggódok miatta, és alig láttam. Még a születésnapját is csak nagyon röviden tudtuk megünnepelni.
Ami meg az elmúlt hetet illeti, én is gyengélkedtem. Elcsapta valami a gyomromat, ezért aztán kavargott minden.
No, de most már abbahagyom a panaszkodást, vagy talán mentegetődzést, hogy már legalább két hete miért nem írtam ide a blogra. Az az igazság, hogy mikor az ember beteg, az néha jót tesz az olvasási időnek: sokkal több idő jut olvasni. Olvastam is, gondoltam is néha, hogy ezt vagy azt talán fel lehetne jegyezni, de aztán mégsem állt össze belőle semmi. Elmosta egy újabb hullám? Nem tudom magam sem. Inkább úgy mondanám, hogy voltak dolgok, amiknél a dolgok dialektikája zavarta a gyors döntést magamban. Azt, hogy egy-egy kérdésnek a megítélése összeálljon bennem annyira, hogy arról már érdemesnek tartom az írást. Például? Például olvastam Ferdinand von Schirachnak az esszéit, alapvetően ahhoz hasonlító jogi problémákról, mint amilyenben a Terror című filmben (írtam róla korábban) is szó volt: mit tegyen az igazságszolgáltatás, milyen a jó igazságszolgáltatás, ha olyan kérdésekben kell dönteni, ahol mindkét döntés valamilyen módon rossz, a lefektetett elveknek ellentmondó, vagy nem egyértelmű, melyik jognak van nagyobb prioritása.
Az időjárás sem volt valami barátságos, nem csábított volna hosszú sétákra a színes őszi avarban akkor sem, ha éppen nincs semmi bajom. Hideg volt, szél és gyakran eső. Mikor kimozdultam, például koncertre mentem, fázósan, borongósan sietett mindenki.
Lehet, hogy leginkább az zavart, hogy olyan terméketlennek éreztem ezt az időszakot.

Ideteszem két régebbi tankámat, talán valamelyest érzékeltetik ezeket a napokat.

Adni jó

Ne maradjon egy
Csepp fájdalom se benned,
Ha nem akarták,
Hogy segíthess. Örömmel
Fogadónak jó, ha adsz.

Az öregedés-élmény

Vénülve egyre
Jobban bomlik fel a tér,
Kavargó idők
Ragadnak magukkal el,
Folytonosság csöpp szelet.

Állandóan változó világ

Valamelyik este láttam egy filmet Amerikáról, pontosabban az USA-ról. A latin gyökerekkel rendelkező amerikaiakról szólt, mindazokról akik Dél és Közép Amerikából vándoroltak oda, a jórészük előbb illegálisan. Akaratlanul is felvillantak az emberben az összehasonlítások Európával, az európai migrációval.
Volt benne több érdekes, és odafigyelésre érdemes állítás. Például, hogy sok minden, ami ma hanyatlásnak tűnik, az gyakran a jövő csíráját hordozza magában. Elnéptelenedett városok kel(het)nek új életre, az odavándorlók gyermekei, különösen, akik ott járnak iskolába, az ottani értékrendszerben nőnek fel, már az egész ország új nemzedékének a szerves részei, tartóoszlopai.
Nem látjuk a jövőt, sem Európáét, sem Amerikáét. Egy, a filmben elhangzott társadalmi prognózis szerint 50 év múlva már a fehérek lesznek a kisebbség az USA-ban. Meghökkentőnek tűnik, de feltehetően reális számokon alapul.
Európára nézve még nem készültek hasonló felmérések, de elképzelhető, hogy hasonló eredményre jutnának.
Milyen volt Európa száz évvel ezelőtt, az első világháború előtt? Ugye, egészen másmilyen, mint a mai. Nemcsak a technikai fejlődés miatt, az emberek világnézete, felfogása, értékrendszere mind-mind nagyon különböztek a maiakétól. De, azt hiszem, alig akadna ma ember, aki visszasírná, visszakívánná azt a korszakot.
Milyen lesz Európa száz év múlva, nem tudjuk. De, nagyon valószínű, hogy az a generáció se fogja visszakívánni a mi időnket.
Mert lehet, hogy néha úgy érezzük, hogy a világ hanyatlik – morálban, értékrendben, sok mindenben – de az élet fejlődése sohasem volt egyenesen felfelé ívelő vonal. És a világ sohasem volt változatlan, merev, változás mindig volt, és minden generációnak meg kellett vívnia a maga küzdelmét (szándékosan nem írok harcot) azért, hogy a változásokban olyan harmónia teremtődjön meg, ami lehetőleg minél több embernek jó. Ami jó élettér mindenféle embereknek.

Nem szeretnék semmi faji kérdéssel foglalkozni, ez a változás másféle gondolatokat indított el bennem. Gyakran elhangzik, hogy a jelenlegi civilizáció bölcsője Európa volt, az egész nyugati civilizáció a görög kultúrára épült fel.
Igen ám, de mi lesz ezen változás közben, ha a másmilyen gyökerűek jelentik a meghatározó többséget? Hogyan hat ez majd az általános szellemiségre, gondolkodásra, arra, hogy mi az, ami a priori elfogadott és mi nem?
Amit mi Orfeusz és Euridiké történeteként ismerünk, annak számtalan variációja él a csendes-óceáni szigetvilágban. Vajon azt jelenti ez, hogy a mítoszok, az őstörténet, a fajtól függetlenül az egész Földön közösek?