Stendhal Pármai kolostorát olvastam nemrégiben újra közel 40-50 év után. Az elején nem hatott jól rám: nem pozítiv energiát adott, hanem elvont. Hozzáadódva mindahhoz, amit sötétnek látok a mai világban, azt mutatta a számomra, hogy a téridő bugyrai a számunkra nemigen látható módokon összefüggnek, és a mai sötétségnek sokfelé vannak elágazásai, kvázi gyökerei, amelyek hozzájárultak a létrejöttéhez.
A politikusok képtelenek tabula rasa-t csinálni, a saját kényszerképzeteiknek és kényszerpályáiknak megfelelően görgetik tovább a hibáikat, kvázi hógolyóként növelve azokat.
Persze feltehetném sokkal jobban elvonatkoztatva is a kérdést, mondhatnám elvi alapon, de lehet, hogy ennek a válasza még lehangolóbb lenne. Ez pedig az a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán a realitásnak nevezett életben olyan hatalom, olyan magas funkcióban tevékenykedés, ahol nem torzul el hosszútávon törvényszerűen az ember, nem veszíti el önmagát, vagy legalábbis minden jót önmagából. Miért? Mert az ember tényleg a „tévedések lénye”, hozzátartozik a lényéhez a „try-and-error”, és a politika, a hatalom – amit ő erőnek érez – felnagyítja a tévedéseit, a hibáit. Megnöveli azokat, pontosan azáltal, hogy a politikus (uralkodó, egyházi vezető, stb.) hatósugara nagyobb, mint a szerepköre nélkül lenne. Többeknek árt, többszörösen kell viselnie a következményeket, de az emberek ez utóbbit tekintve struccok. Azt hiszik, hogy amit nem látnak, az nincs, nyugodtan cselekedhetnek felelőtlenül, őket nem éri büntetés. Ami a földi életükre nézve talán túl gyakran igaz lehet, de hosszútávon nem.
Azután, mire a végére értem, megváltozott bennem a kép. Az azóta bennem kavargó gondolatok mintha a folytatásai lennének az előzőeknek, de másképp hatottak rám. Előre bocsátva: ahogy elszakadtam az olvasástól és már csak töprengtem rajta, a kapott energia megint pozítivnek tűnt. Kezdetben azt tartottam jónak a könyvben, hogy jó helyzetkép egy korról, egy téridő bugyorról, mire befejeztem, sokkal általánosabb, mondhatnám örök kérdéseket becsülök benne. Mik ezek?
Az emberi lélek, mint valami hosszútávú, időtlen entitás a végességbe kerülve keresni kezdi önmagát, keresni a megvalósulást – gyakran öntudatlan. És ezt a keresést vagy elveszíti az idők folyamán, vagy eljut ahhoz a kérdéshez: mit vár tőlünk Isten? Az abszolutumot vagy a lehetségest?
Mindezekhez szerintem nem egy, hanem négy főszereplője van a regénynek: Fabrizio, Célia, Mosca és Sanseverina.
Bár valószínűleg az elemzők csak Fabrizio életútjában látnak jellemfejlődést, önmaga formálását, én azt hiszem, hogy mind a négyen valamiféle választ jelentenek a fenti kérdésekre.
Az ember, mint a végesség lénye, abba a ketrecbe van zárva, amit a hite, a saját felfogása (Istenről, a morálról és a világról egyaránt), valamint a kor, a környezet (ugyancsak abban a kettősségben, amit a hirdetett elvek és a megélt valóság jelent) határoz meg a számára. Mit jelent, hogy ketrec?
Mozgásteret.
A mozgástér növelhető úgy, ha valaki túllép az elvein, kvázi eldobja őket, de hosszú távon ez azt jelenti, hogy önmagából veszít.
A két páros, Mosca – Sanseverina, valamint Fabrizio – Celia ezt mutatja.
A Mosca – Sanseverina páros az, akik a mit kíván tőlünk Isten, az abszolútat vagy a lehetségest egyértelműen az utóbbival válaszolják meg maguknak. Fontos a számukra a hatalom, a hatalmat gyakorlókhoz közel élés, része lenni, ebben ügyesen lavírozni, gazdaggá válni és az maradni.
Erkölcstelenek? Nem hiszem, hogy ezt lehetne rájuk mondani, és egészen biztosan ők nem így látják önmagukat. Nem dobtak ki minden moralitást, úgy érzik, őket nem lehet akármire rávenni – és mégis, én azt hiszem, hogy az idő és a sors kereke lassan, de biztosan, efelé fogja őket sodorni. A sok kis kompromisszumban az évszázadok során el fog veszni egykori önmaguk, mintha egy szoborról mindig csak egy kis részt cserélnének ki, de ezer év után már egészen mást ábrázol.
Talán hasonló igaz a kapcsolatukra is. Bármennyire is szimpatikus a kitartásuk egymás mellett, megint csak úgy érzem, hogy ez is olyan, hogy kikezdi az idő vasfoga.
Túlságosan nagy bennem az abszolútum felé tendálás?
Nem tudom, hogy mi az, hogy „túlságosan”. Úgy vélem, hogy ez vagy-vagy kérdés.
Hozzám Fabrizio és Célia alakjai állnak közelebb, feltehetően pont emiatt.
Fabriziónál mutatja be azt az író, hogy a fiatalkori csapongások, felszínes keresések hogyan mennek át annak a keresésébe, hogy mi az igazán fontos a léleknek. Nem keveredik-e itt össze Isten és az egy ember, a lélek Isten fogalma?
Ez nem összekeveredés, hanem törvényszerűség, szerintem. Az embernek ahhoz az Isten fogalomhoz kell hűnek maradnia, amit ő alakít ki magának Istenről.
Fabrizio, amikor eljut a kereséshez, az önmagának fontos kereséséhez, akkor jut el Istenhez is. A társadalmi morál sokkal kevesebbet ad, mint ez a belső morál.
S valami hasonló játszódik le Céliánál is, csak egy picit fordítva: ő a benne meglevő erős hitet próbálja egyeztetni a környezete, az apja elvárásaival – hiszen az ezeknek való megfelelés is a morál része –, és hogy ez nem igazán jól sikerül, vezet oda, hogy végül nem tud boldog életet élni. A gyereke meghal, a Fabrizióval való szerelem csak megalkuvások árán megélt, stb. Mégis úgy érzem, hogy a kudarcai ellenére sem veszít, az önmaga maradó lélek ugyanaz az életből való kilépésnél, mint a belépésnél volt.
És Fabrizió?
Nehéz válaszolni rá. Mennyire marad tartós az, ami itt, mint jellemformálódás elindult benne? Mennyire tud a későbbi útjain hű maradni önmagához?
Ez talán az írónak is rejtély. Ezért a cím, hogy a Pármai kolostor? Hiszen a történetben alig-alig jön elő a kolostor. Ott dől el talán, hogy Fabrizió mit szűr le az életéből?
Vagy a kolostornak több hatása is volt a közelében élő emberek életére, csak láthatatlanul. A Város és a Kolostor. Bennem több helyen – nem a könyvben több helyen, hanem különböző téridő pontokon – előjött ez a téma.
Ahogy a mindennapok embere látja a kolostort, aszerint az „csak” a visszahúzódás, a meditáció, az elmélyülés helye. De nem sokkal több is annál? Mindenféle civilizációban.
Nem igazán tudom lezárni ezt a témát, csak most abbahagyni, félbeszakítani, és majd valamikor talán folytatni. Tulajdonképpen sok minden ehhez a problémafelvetéshez vezet: az értékek és azok megvalósítása.
S milyen gyönyörűen gazdag lenne – lehetne ez a világ, hiszen ahányan vagyunk emberek, annyiféleképpen próbáljuk ezt,
Vagy nemsokára mindez már csak múlt? Ami ember volt, megszűnik embernek lenni, és csak egy szabványosított bábu marad? A bios tönkretételével nem marad alakítási lehetőség a léleknek? Az egyénnek, a szabad akaratnak?
time2life 