történetek 2

(2017)

***********

Fehér mese

Fekszem a havon. Csönd van, olyan, amilyen a városban soha. Lassan teljesen sötét lesz, de ma felhőtlen az égbolt, látni lehet majd a csillagokat. Hideg van. Fázom, időnként minden porcikámban remegek. Meddig tart vajon?
Nem hallani még állatok hangját sem, csak néha a távolban szólal meg valamilyen madár. Ez jó, az egyetlen jó talán most, nem tudnék mit sem tenni, ha megjelenne egy farkas vagy egy medve itt.
Olvastam régen falvakról, ahol az öreget kivitték a magas hegyekbe, hogy meghaljon. Engem nem hozott senki. Magam jöttem. De le már nem megyek. Azt mondták azok a régiek, hogy ha elkezdett esni a hó, az volt a szép halál. Ki tudja, miért.
Csendes éj, szent éj! Tiszta éj. Hegyek, hó, mint valami állandóság egy csöppnyi emberélettel szemben. Pedig a hó is elolvad, talán még itt fent is. És a hegyek is elporladnak valamikor.
Ha betakarna a hó, talán kevésbé fáznék? Elaludnék, és jönne egy szép álom?
Istenem, de rég volt már igazán szép álmom! Ha éhes lennék, süteményről álmodnék vagy frissen sült kalácsról, de nem érzem az éhséget, csak a hideget. Fázom. Nagyon fázom.
Sohasem szerettem a hideget. A meleg szobát, azt igen. Jó legalább elképzelni a lángokat, a lobogást, a tüzet. Legalább egy gyertyát hozhattam volna.
Már rég elmúlt az életem valójában, most nem múlik el más, csak ez az öreg test. Minden, ami az életem volt, tovaszállt, eltűnt, tán valahol vár rám. Micsoda bolond szlogenekkel hitegetik az embereket! „Kezdjen új életet!” Mintha az olyan egyszerű lenne! Volt a nagyapámnak egy kutyája, mikor a nagyapám meghalt, a kutya nem akart már új életet kezdeni. Ott feküdt a sírján, hónapokon át, amíg el nem pusztult. Lehet, hogy többet tudott az életről, mint az emberek?
Nini, egy hópehely! Elkezdett esni a hó. Ha gyerek lennék, erős és életvidám, most felkelnék és nagyokat ugrálnék örömömben. Hó, hó, halihó!
De én már nem kelek fel. Becsukom a szemem, talán meghozza a havazás az álmokat is.
Ki vagy te, gyönyörű fehér lény? Azért jöttél, hogy segíts? Gyerek leszek megint, ugye? Gyerek egy jó meleg fészekben, szerető családban, gyerek valahol, ki tudja melyik világban. Tudod, hogy egyre többször gondolok a gyerekkoromra? Egyre több emlék tér vissza? Most úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan elmúlt, mint ahogyan a hó is hamar elolvad. Legalábbis lent a városban. Idefent megmarad tavaszig, aztán majd valamikor májusban egy kiránduló megtalálja a testemet. Addig beborítja ez a szép fehér takaró. Mintha én is olyan szép fehér lény lennék, mint te. Akarnék?
Mi hiányzik hozzá? Van vajon ember, kinek ez sikerül? Hogy a testét elhagyva valami ilyen szép fehérséggé válik?
Egyre sűrűbben hull a hó. Ha kinyitom a szemem, már látom a csillagokat. Milyen kár, hogy a városban olyan keveset néztem őket! Most milyen jó barátok lehetnénk már!
Nem menj el! Ne hagyj itt! Fogd a kezemet!
Hó, hó, hó. A fákat feldíszíti, rátelepszik az ágaikra. Olyanok lesznek némelyik, mint egy-egy karácsonyfa. Ők az én karácsonyfáim.
Hideg van, nagyon hideg. A gyerekkorom karácsonyain nem volt ennyire hideg. Vagy csak azért érzem így, mert akkor mindig meleg szobában voltam?
Sűrűn hull a hó. Ahogy az ajkaimra ér, megkóstolom, érzem az ízét. Karácsonyital. Frissen hullott hó.
Mi kell az embereknek a boldogsághoz? Egy kis melegség? Vagy vannak, akik a hidegben boldogok?
Mit mond majd az a léten kívüli ítélőszék? Munkámat elvégeztem, gyerekeket felneveltem, amit tennem kellett, megtettem? Egy életet mégsem lehet csak úgy nézni, mint egy bevásárlólistát, végigböngészve, hgy megvan-e minden tétel.
Éltem, és ember maradtam? Úgy hiszem. De mi lesz velem most? Mi jön az ember lét után?
Mit hoz a halál?
Esik, esik, esik a hó. Elaludni jó. Esik, esik, esik a hó.
Vigyél! Vigyél!
Csak a csönd és a hóesés vesz körül. Senki nem siet sehová.
Nem vittél el, még mindig itt vagyok. Miért nem indulunk, mondd? Csak állsz, vagy inkább lebegsz, vársz, nézel, miért nem segítesz? Nem teheted? Vagy hiányzik valami még?
Olyan fehér vagy! Olyan hideg. Miért hiszik az emberek a fehéret mindig szépnek? Hiszen az élet színei sokfélék, de egyáltalán nem fehérek!
Láttál egy nyári mezőt? Az színes. És a színektől valahogy meleg. Nem úgy meleg, mint a tűz, de meleg. De jó lenne most egy kis melegség. Vagy egy nagy-nagy tűz.
Már nem nyitom ki a szemeimet. Behúzodom egy meleg kemence mellé, amilyet én csak a mesékből ismerek, mert a városokban már csak fűtőtestek vannak. Egy nagy kemence, melynek kis ajtaján keresztül látszik a lobogó tűz. Tűz, tűz, tűz! Mennyiféle színe van a fénynek, mennyi féle színe van a tűznek!
Eltűnt a fehérség. Megjelentek a színek. Honnan jöttetek? Hová visztek? Ne ilyen sebesen kavarogjatok! Sosem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok! Sötétek és világosak, hullámzók és táncolók, ismeretlen tájakra sodrók! Mi lesz velem, Istenem? Része leszek ennek a kavargásnak? Vagy része is voltam mindig, csak nem éreztem? Ez az élet? Az igazi? Vagy egy másik igazi? Hányféle van?
Elfogynak a szavaim. Már nincs semmi értelmük. Kinek és mit mondhatnék velük?

******************

A védőoltás

Mély istenhitben nőttem fel. És mindannak ellenére, amit a világban tapasztaltam, a hitem megmaradt. Templom nélkül, egyház nélkül, dogmák nélkül. A hit Istenben, a gyermeki hit a jóban, amely végül, akármilyen messze is van ez a végül, mindig győzedelmeskedik. Zárkózott, befelé forduló gyerekként könnyen ment a tanulás. A könyvek között gyakran jobban éreztem magam, mint az emberek között. Sportoltam ugyan, hogy erősödjek, de csupa magányos sportot: hosszú távokon futottam, úsztam, kerékpároztam. Versenyezni csak akkor versenyeztem, ha muszáj volt.
Nem tudtam haverok között jól érezni magam. Hiányoztak a barátok. Hiányoztak a testvérek, hiányoztak olyan emberek, akik között elengedni tudtam volna magam.
Orvos lettem. Talán pont azért, mert reméltem, hogy legalább adni tudok valamit az embereknek, ha már olyan a világból kiszorultnak érzem magam. Magam sem tudom, miért lettem ilyen a világból kiszorult. Vannak, voltak nálam csúnyább emberek is, visszahúzódóbbak, akik aztán mégis társakra lettek, boldog családi életet éltek. Nekem valahogy nem sikerült. Lehet, hogy rajtam is múlt.
Sokat tanultam, sokat dolgoztam. Egyetemistaként is, utána is. Kutatóorvosként kezdtem dolgozni, különféle szérumok kifejlesztésével foglalkoztunk. Elég sikeresen. De nem éreztem magam megelégedettnek. Lehet, hogy a kifejlesztett anyagunkból gyógyszer lesz, lehet, hogy ezzel majd betegeken segítek, de valami másra vágytam.
Jelentkeztem orvosnak az Orvosok határok nélkül szervezetbe. A felvételi beszélgetésen azt mondtam, hogy küldjenek bárhová, Afrikába vagy Ázsiába, szívesen megyek.
Afrikába kerültem. Egy olyan országba, amelyik ugyan nem szerepel gyakran a hírekben, mert hivatalosan nincs benne háború, de ahol óriási szegénység van. Olyan nyomor, amit Európában, azt hiszem, már leküzdöttünk. Vagy ott sem mindenütt? Mivel nem foglalkoztam soha politikával, el kellett jönnöm Európából ahhoz, hogy rádöbbenjek, hogy Európáról sem tudok sok mindent.
Afrikában a legnehezebb volt megszoknom a valamennyire elfogadható higéniai feltételek teljes hiányát. Nemhogy mosakodáshoz, tisztálkodáshoz, de ivásra és főzésre sincs elég víz. Amit mi itt kórháznak nevezünk, az valójában egy szegényes kis barakk, néhány deszkaépület cölöpökre verve, moszkitóhálókkal az ablakokon. A gyógyszerek, amit a szervezetünknek egy kis helikoptere hetente egyszer szállít, hamar elfogynak. Sok a régóta húzódó betegség, amivel nem törődtek, mert magatehetetlenek voltak, mert nem volt senki, aki segíteni tudott volna. Illetve, aki volt, az nem értett hozzá. Minden törzsnek van egy varázslója, egy gyógyítója, és lehet, hogy akadnak köztük olyanok is, akik tényleg értenek a bajok orvoslásához. De itt, ezen a mi környékünkön, én nem láttam ilyet. Néha nagyobb bajt okoztak, mint amekkorát a betegség jelentett, néha csak azáltal, hogy megakadályozták, hogy orvoshoz forduljon a beteg. Igaz, könnyű mondani, hogy forduljon valaki orvoshoz, ha több száz kilométeres körzetben a mi kórházunk az egyetlen hely, ahol orvos van. Mi is kevesen vagyunk. Tulajdonképpen orvosok csak ketten, mert aki még volt, egy fiatal nő, az nem sokkal az én ideérkezésem után itt befejezte, és hazarepült. Vissza Európába. Gyereket akar, de nem ide. Ezt is meg lehet érteni.
Nekem itt van annyi beteg néger gyerek, hogy több focicsapatot ki lehetne állítani belőlük. Persze, ha egészségesek lennének. Nem lennének elüszkösödött lábak, hályogos szemek, és még millió más baj. Szerencsére ápolónőnk van egy féltucat. Többségük ugyan idősödő, volt apácák, meg egy, aki még ma is az, de végtelenül türelmesek, és a korukhoz képest nagyon teherbíróak.
A sok baj és nehézség ellenére talán pont nekik köszönhetem leginkább, hogy hamar otthon éreztem magam. Úgy otthon, ahogy az otthon egy közösséget jelent, embereket, kikkel együvé tartozunk. Mióta itt vagyok, egyszer sem volt semmi komolyabb veszekedés vagy szóváltás köztünk. Senkit nem kellett soha megszidni, hogy miért nem végezte el ezt vagy azt, mindenki tudta a dolgát, és inkább segíteni igyekezett a másiknak, semmint egymást bármivel is megbántani. Hogy ez milyen jó érzés, ez csak most tudatosul bennem, hogy ezeket a sorokat írom. A kutatólaborban más volt, mosolygós udvariasság a felszínen, de versengés és féltékenység a mélyben.
Két hete kezdődött a Nagy Járvány. Ahogy egyetlen még működő televíziónkban látjuk, az egész Földre kiterjedő bajról van szó, ami nagyon gyorsan terjed, és nem látszik a vége. Nincs orvosság. Pontosabban van egy védőoltás, de eddig még csak kísérleti stádiumnak számított, ahogy nyilvántartották. Ha jól sejtem, abból a szérumból fejlesztették ki, aminek kidolgozásában annak idején én is részt vettem.
De most nem a dicsőség ideje van, hanem a bajoké. Nyilvánvaló, hogy nem tudnak bennünket megfelelő mennyiségű védőoltással ellátni, amit eddig kaptunk, az nagyon kevés. És ki tudja, meddig fog tudni jönni még a helikopterünk? A járvánnyal együtt a káosz is egyre nő. A közeli falvakból sokan idevándoroltak a közelünkbe, egyre hatalmasabbá nő az a szedett-vedett kis kalyibákból, sátorponyvákból álló tábor, ami körbeveszi a kórházunkat.
Tegnap este a kollégámmal és az ápolókkal egy kis megbeszélést tartottunk. Hogyan osszuk fel a védőoltást? Ki kapjon belőle? Ki döntse el, hogy kik kapnak és kik nem?
Nehéz döntés ez, hiszen emberek életéről és haláláról kell dönteni. Azt hiheti valaki, hogy az orvosok megszokhatták az ilyesmit, de azért ez nem így van. Nekem eddig még nem kellett úgy döntenem, hogy különböző emberek életei állnak a mérlegen egymással szemben. Vagy-vagy. Ami az egyiknek élet – legalábbis talán, mert ki tudja, mennyire jó a védőoltás – az a másiknak a halál. Vagy legalábbis a valószínű halál.
Rengeteg szervezni valónk akadt: tudunk-e majd fertőtleníteni, hová tesszük a betegeket, hogy amennyire lehet ne fertőzzenek, kik gondoskodnak a halottak eltemetéséről – az a két emberünk, akik eddig ezt végezték, biztosan nem bírják majd, ha tényleg kitör a járvány. Ezek a szerveznivalók átgondolást igényeltek, úgyhogy egy darabig elhessegettem a fejemből az alapproblémát: hogyan osszuk el a védőoltást?
Ma estére egy nagy gyűlést hirdettünk mindazoknak, akik már itt vannak a kórház környékén. Döntsenek az emberek, megkérdezem őket.

Hajnal van, most világosodott ki. Elfogadták, amit javasoltam. Azt mondtam, hogy elsősorban a gyerekeket mentsük. Elmagyaráztam, hogy nem elég az oltóanyagunk, de a gyerekeknek kevesebb kell, mint egy felnőttnek. Ahogy számoltam, elég lesz minden gyereknek, de rajtuk kívül talán csak három-négy felnőttnek. Ezeket még kiválasztják.
Örültem, hogy elfogadták nagyobb veszekedés vagy vita nélkül, amit mondtam. Eddig mindig valahogy azt hittük, hogy a négerek nem becsülik eléggé a gyerekeket. Sok gyerek születik, és ha meghal, majd jön másik, ezt a szemléletet éreztük. De úgy látszik, tévedtünk. Jó meglepetés volt. Miért tudunk az itteni emberekről olyan keveset? Talán, ha jobban megismertük volna őket, ismernék most olyan gyógyítót közülük, akivel egymás segítségére lehetnénk. Én nem ismerem eléggé az itteni növényeket. Nem tudom, hogy mit mire használhatnék, ha beáll a teljes gyógyszerhiány.
Amíg élek majd. Két adag oltóanyagot tettünk félre a magunk számára: a kollégámnak és az egyik nővérnek.
Számomra eljött megint az, hogy a hitemre bízom a döntést. Pontosabban Istenre, vagy nem tudom, hogy hogyan fejezzem ki magam. Legyen az övé a túlélésem eldöntésének a joga.
****

http://www.naputonline.hu/2017/02/20/muller-marta-a-vedooltas/

****************************************
****************

Álomvilág

1. ez a szép, mai civilizácó

Elborzadok, és rögtön gyanút fogok, ha egy újságban azt látom leírva, hogy álomvilág. Nekem olyan ez a szó, mint egy figyelmeztető jel az erdőben: arra ne menj!
Mi az az álomvilág? Sokaknak Las Vegas vagy Monaco, a gyors meggazdagodás reménye? Micsoda balgaság! Nem tudom, hogy voltak-e, akik ott gazdagodtak meg – a kaszinótulajdonosokon kívül – de egészen biztosan sokan voltak, akik ott vesztették el mindenüket. Nemcsak az álmaik. Az olyasfajta álmaik talán jobb is, hogy elvesztették, mert életüket tévútra vitték.
Mi az az álomvilág? A kis zsúfolt bérlakás garzonban szorongó kétgyermekes családnak egy soknégyzetméteres, óriási villa? Tele gyönyörű bútorokkal, modern technikákkal, ahol minden családtagnak megvan a saját kuckója, nem mennek állandóan egymás idegeire? Ez utóbbi nem biztos. A villalakók gyerekei sem boldogabbak gyakrabban, mint a szegényeké. Korán elkapják a „csak a pénz számít” betegséget. Nekik mi az álomvilág? Vannak abban emberek is vagy csak tárgyak?
Mi az az álomvilág? A fagyos téli utcán heverő hajléktalannak egy kis tűz. Egy kis melegség, talán delíriumos képek, reménytelen elvágyódás egy jobb életbe. Van olyan? Jobb élet? Vagy csak egy álomvilágban?
Mi az az álomvilág? A magányos öregnek, aki hosszú heteken át hiába várja, hogy jelentkezzenek a gyerekei, a saját gyerekkora az álomvilág. Megszépült minden, azok, akik már elköltöztek egy másik világba, és akik valaha az életet jelentették. Mert az embernek az emberek jelentik az életet. A magány mindig dermesztő, az életből kifelé vivő, bárhogy is próbálunk küzdeni ellene. Vagy nem. Nem küzdünk, mert tudjuk, hogy reménytelen. A halálára mindenki magára marad, akár próbálja egy álomvilággal vigasztalni magát, akár nem.
Mi az az álomvilág? Kamaszkislányok modellek szeretnének lenni, és nincs, aki megóvja őket, hogy „gyerek, arra ne menj!” Tested, lelked eladod, és miért? Mi vár ott? Siker, azt mondod? Miféle siker? A sok pénz? Ha lenne is, aki mondaná nekik, a gyerekek nem hallgatnak rá. Miért is hallgatnának? Mik az értékek a mai világban? Emberség, becsületesség, hűség? Nevetséges anakronizmusnak tartanak, ha ezt mondom. Miféle példák vannak a gyerekek előtt? A politikusok? Akiknek véletlenül sincs egy igaz szavuk?
Mi az az álomvilág? A katonának a lövészárokban a békés otthon, a fogolynak a szabadság, a gyógyíthatatlan betegnek az egészséges ifjúság? Mindenkinek az, amije nincs, és ami elérhetetlen? Nem mindenkinek elérhetetlen, nem valami kitalált fantáziavilág, nagyon is valós, de valahol másutt, máskor, másoknak.

Nekem mi az álomvilág? Egy régesrégi múlt, egy letűnt világban, ahol hinni tudtak egymásnak az emberek, és nem csalódtak a másikban, csak nagyon ritkán. Nemcsak a párkapcsolatokban, nemcsak a családban, de mindig és mindenütt. Hogy érték el ezt, nem tudom. Hová születtek akkor a hazudozók, az embervadász csirkefogók? Nem tudom. Egy másik faj volt az talán?
Egy másik világ volt az. Egy rég elfeledett, letűnt világ. Volt ilyen, de lesz-e még vajon? Hol, és mikor? Elvisz-e oda a sorsom? Nekem ez az álomvilág.

2. a régiek, és az un. természeti népek

Mi az az álomvilág? Ez a szóösszetétel a mai mindennapi felfogásban olyan álmokra vonatkozik, amik ébren álmodott álmok, helyesebb lenne vágyakat mondani helyettük. A régi népek, az ókoriak és a mai, úgy nevezett természeti népek felfogásában viszont valami egészen más.
Az álomvilág, vagy néhol álomidő, egy nagyon fontos része az életnek. Az álmokon keresztül az istenek, vagy az istenek üzeneteinek a közvetítői, az ősök lépnek kapcsolatba az emberekkel. Az álmok fontos üzenetet hordozhatnak, óva intenek valamitől, veszélyre figyelmeztetnek vagy tanácsot adnak. Egy probléma eldöntésénél gyakran éppen az álmoktól várnak választ, segítséget, útmutatást. Az álmodó lehet ilyenkor a sámán, ha például az egész törzset érintő kérdésről van szó, de lehet a törzs valamelyik felnőtt tagja is, ha ő az érintett az adott kérdésben.
Erre vonatkozó történeteket és mítoszokat nagyon sok népnél megtalálhatunk, Szibériától Ausztráliáig, vagy az amerikai kontinenstől Afrikáig.
Ezenkívül az álomvilág felfogásához kapcsolhatjuk a több észak-amerikai törzsnél meglévő, úgy nevezett látomáskérési szertartást. A látomás valami nagyon fontos dolog, valami olyan jelentése van, hogy a látomást kérő szeretné megkapni Istentől a feladatát. Az ő saját életfeladatát, melynek megismerése elengedhetetlen a felnőtté váláshoz.
Ideteszem egy indiánnak, Fekete Szarvasnak a szavait a látomáskérésről:
„Vannak néhányan, akik már egészen fiatalon átélnek egy látomást, olyankor, amikor még nem is várják. Utána gyakran azért mennek látomást kérni, hogy jobban megértsék az élményüket. Sokan látomást kérnek olyankor, amikor valamilyen nagyobb esemény előtt állunk, például a nagy Nyári Tánc Ünnepére készülünk, vagy harcba készülődés előtt.
Néhányan imádkoznak azért, mert valamit kérni szeretnének a Nagy Szellemtől, például egy hozzátartozójuk meggyógyulását. Máskor azért imádkozunk a Nagy Szellemhez, hogy köszönetet mondjuk valamiért, amiben segített, vagy amivel megajándékozott bennünket.
A legfontosabb ok az imára, a látomás kérésére az, hogy ez segít megérteni nekünk a legfontosabbat: azt, hogy minden egy, minden lény, minden dolog egy, minden összetartozik, minden a rokonunk. Ezért imádkozunk minden dolog nevében Wakan Tankához, aki minden dolog forrása, de egyúttal nagyobb, több minden dolognál, és kérjük, hogy adjon nekünk belátást, megismerést.”
A látomások, az álmok a civilizáció embere számára valamiféle ezoteria, legalábbis az ezekben való hit. Legfeljebb a pszichológia és az etnológia azok a tudományok, melyek foglalkoznak vele. De a természeti embereknek ezek ugyanolyan végtelenül komolyan veendő források, megismerési források, mint például a természet, amelynek megismerésével a mindennapjaikban foglalkoznak.
Az álomvilág nekik reális világ, ha mindenképp kategorizálni akarjuk, talán azt mondhatjuk, hogy a valóságnak egy másik szintje, ami nem a szavakon keresztül tart kapcsolatot velünk, az emberekkel. Az álomvilággal való kapcsolat az Istennel, az ősökkel való kapcsolattartás egyik módja, kiegészítője az analitikus gondolkodásnak, az embernek nem elhanyagolható része, éppen olyan szervesen összetartozik az álomvilág a mindennapok világával, mint az éjszaka a nappallal.
Jó lenne, ha a civilizáció embere is megtanulná ezt megbecsülni.

*****************************
Halálodra magad maradsz

Fekszem a havon. Csönd van, olyan, amilyen a városban soha. Lassan teljesen sötét lesz, de ma felhőtlen az égbolt, látni lehet majd a csillagokat. Hideg van. Fázom, időnként minden porcikámban remegek. Meddig tart vajon?
Nem hallani még állatok hangját sem, csak néha a távolban szólal meg valamilyen madár. Ez jó, az egyetlen jó talán most, nem tudnék mit sem tenni, ha megjelenne egy farkas vagy egy medve itt.
Olvastam régen falvakról, ahol az öreget kivitték a magas hegyekbe, hogy meghaljon. Engem nem hozott senki. Magam jöttem. De le már nem megyek. Azt mondták azok a régiek, hogy ha elkezdett esni a hó, az volt a szép halál. Ki tudja, miért.
Csendes éj, szent éj! Tiszta éj. Hegyek, hó, mint valami állandóság egy csöppnyi emberélettel szemben. Pedig a hó is elolvad, talán még itt fent is. És a hegyek is elporladnak valamikor.
Ha betakarna a hó, talán kevésbé fáznék? Elaludnék, és jönne egy szép álom?
Istenem, de rég volt már igazán szép álmom! Ha éhes lennék, süteményről álmodnék vagy frissen sült kalácsról, de nem érzem az éhséget, csak a hideget. Fázom. Nagyon fázom.
Sohasem szerettem a hideget. A meleg szobát, azt igen. Jó legalább elképzelni a lángokat, a lobogást, a tüzet. Legalább egy gyertyát hozhattam volna.
Már rég elmúlt az életem valójában, most nem múlik el más, csak ez az öreg test. Minden, ami az életem volt, tovaszállt, eltűnt, tán valahol vár rám. Micsoda bolond szlogenekkel hitegetik az embereket! „Kezdjen új életet!” Mintha az olyan egyszerű lenne! Volt a nagyapámnak egy kutyája, mikor a nagyapám meghalt, a kutya nem akart már új életet kezdeni. Ott feküdt a sírján, hónapokon át, amíg el nem pusztult. Lehet, hogy többet tudott az életről, mint az emberek?
Nini, egy hópehely! Elkezdett esni a hó. Ha gyerek lennék, erős és életvidám, most felkelnék és nagyokat ugrálnék örömömben. Hó, hó, halihó!
De én már nem kelek fel. Becsukom a szemem, talán meghozza a havazás az álmokat is.

Jó volt gyereknek lenni egy kicsi hegyi faluban. Sok volt a munka nyáron, természetes volt, hogy már gyerekekként is segítettük apánk, anyánk. Olyan családi parasztgazdaság, ma valahogy így hívják. Nekünk mintha nem is lehetett volna másképp, mintha nem is létezett volna a nagyvilág. Különösen telente, télen ritkán vetődött mifelénk idegen. Beborított mindent a hó, a házat, a pajtát, az istállókat, a fák tetejét, a hegyeket. Szép volt és zord egyszerre. A rövid nappalokon, ha kimentünk a hóba, ritkán távolodtunk el a háztól messzire, mert anyánk féltett. Hóval dobáltuk egymást a bátyámmal, vagy birkóztunk a hóban, aztán hóembert építettünk együtt. A hóban volt valami mágikus, de jó. A mágikus erők többségétől féltünk, a lavinát elindító szellemtől vagy az erdei manóktól. De a hótól önmagában nem. A hónak valami szép fehér tündér lehetett a szelleme.

Ki vagy te, gyönyörű fehér lény? Azért jöttél, hogy segíts? Gyerek leszek megint, ugye? Gyerek egy jó meleg fészekben, szerető családban, gyerek valahol, ki tudja melyik világban. Tudod, hogy egyre többször gondolok a gyerekkoromra? Egyre több emlék tér vissza? Most úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan elmúlt, mint ahogyan a hó is hamar elolvad. Legalábbis lent a városban. Idefent megmarad tavaszig, aztán majd valamikor májusban egy kiránduló megtalálja a testemet. Addig beborítja ez a szép fehér takaró. Mintha én is olyan szép fehér lény lennék, mint te. Akarnék? Akarhatnék ilyen szelleménnyé válni? Vagy az én sorsom más? Mi hiányzik hozzá? Van vajon ember, kinek ez sikerül? Hogy a testét elhagyva valami ilyen szép fehérséggé válik?
Egyre sűrűbben hull a hó. Ha kinyitom a szemem, már látom a csillagokat. Milyen kár, hogy a városban, az öregek otthonában olyan keveset néztem őket! Nem engedtek ki esténként. Még nyáron se, nemhogy télen, a hósesésben.
Nem menj el! Ne hagyj itt! Fogd a kezemet!
Hó, hó, hó. A fákat feldíszíti, rátelepszik az ágaikra. Olyanok lesznek némelyik, mint egy-egy karácsonyfa. Ők az én karácsonyfáim.
Hideg van, nagyon hideg. A gyerekkorom karácsonyain nem volt ennyire hideg. Vagy csak azért érzem így, mert akkor mindig meleg szobában voltam?

Szépek voltak a karácsonyok akkor is, mikor már nekem volt családom. A feleségem jó asszony volt. Kevésszavú, dolgos, ugyanúgy szerette a hegyvidéki magányt, mint én. Jó életünk volt. Felneveltük a három gyerekünket, de egyikük se maradt velünk. Elcsábította őket a hegyekből ez a modern kor, a városi élet. Először csak tanulni, de aztán ottmaradtak dolgozni és élni is. Most már családjaik vannak, nekem unokáim, akiket alig láttam. Pedig szívesen eljátszottam volna velük. Tehetnék nekik szemrehányást, de minek. Úgy kell vennünk az életet, ahogyan kapjuk, mondta mindig a nagyanyám. Egyedül marad mindenki, a halálára mindenki egyedül marad.

Sűrűn hull a hó. Ahogy az ajkaimra ér, megkóstolom, érzem az ízét. Karácsonyital. Frissen hullott hó.
Mi kell az embereknek a boldogsághoz? Egy kis melegség? Vagy vannak, akik a hidegben boldogok?
Mit mond majd az a léten kívüli ítélőszék? Munkámat elvégeztem, gyerekeket felneveltem, amit tennem kellett, megtettem? Egy életet mégsem lehet csak úgy nézni, mint egy bevásárlólistát, végigböngészve, hogy megvan-e minden tétel.
Éltem, és ember maradtam? Úgy hiszem. De mi lesz velem most? Mi jön az ember lét után?
Mit hoz a halál?
Esik, esik, esik a hó. Elaludni jó. Esik, esik, esik a hó.
Vigyél! Vigyél!
Csak a csönd és a hóesés vesz körül. Senki nem siet sehová.

Éltem és ember maradtam. Ketten maradtunk a párommal, mikor megöregedtünk. A gyerekek ritkán jöttek már haza hozzánk. Mikor az asszony beteg lett, súlyos beteg, én ápoltam sokáig. Pedig azt mondják, ez általában fordítva szokott lenni, a férfiak halnak meg előbb, és a nők ápolják őket évekig. Nálunk fordítva lett. Ahogy Isten adja, hisz ezt senki sem tervezheti meg. Rossz igazából akkor lett, mikor ő meghalt. Magamra maradtam.
Nem vágytam már semmire. Az emberek egyre idegenebbekké váltak.
Mikor egyik télen eltört a lábam, akkor vittek be abba az otthonba. Azt mondták, majd a ház fedezi a költségeket. Ez így duplán szomorúvá tett. Egyrészt a ház miatt. Titokban mindig reméltem, hogyha a gyerekeim nem is, de majd talán az unokáimból valamelyik ezt választja, idejön lakni. Nem rossz ez a hegyi élet, legalábbis én sokkal jobbnak tartom a város zajánál. Így csak elkótyavetyélődik ez a szép ház, mert engem már magatehetetlennek ítéltek!
Másrészt nem tetszett nekem az az otthon. Már kezdettől fogva se, és a hónapok múltával egyre kevésbé. Vannak ápolók, akik durván bánnak mivelünk. Van ott egy szegény kis magatehetetlenül fekvő öregasszony az egyik szobában, azt különösen sajnáltam, ha néha olyankor bepislantottam a szobájukba, mikor etették vagy mosdatták. Olyan lélek nélkül, olyan nyersen, nem törődve, hogy talán fáj neki!
Mit várhatnak az öregek, ha már a gyerekeik se tudják vállalni, hogy ápolják őket? Mennyi kis szerencsétlen öreg van! Hiába, a halálodra magadra maradsz.

A karácsonyt használtam ki arra, hogy az otthonból megléptem. Egy ismerős öreg sofőr volt a buszon, az hozott el ide. Még egyszer ránéztem a házra. Nem mentem be, nem tudom hová tették a kulcsom, csak a pajtába. Aztán elindultam felfelé.

Ó, te tündér! Nem vittél el, még mindig itt vagyok. Miért nem indulunk, mondd? Csak állsz, vagy inkább lebegsz, vársz, nézel, miért nem segítesz? Nem teheted? Vagy hiányzik valami még?
Olyan fehér vagy! Olyan hideg. Miért hiszik az emberek a fehéret mindig szépnek? Hiszen az élet színei sokfélék, de egyáltalán nem fehérek!
Láttál egy nyári mezőt? Az színes. És a színektől valahogy meleg. Nem úgy meleg, mint a tűz, de meleg. De jó lenne most egy kis melegség. Vagy egy nagy-nagy tűz.
Már nem nyitom ki a szemeimet. Behúzodom egy meleg kemence mellé, amilyet én csak a mesékből ismerek, mert a városokban már csak fűtőtestek vannak. Egy nagy kemence, melynek kis ajtaján keresztül látszik a lobogó tűz. Tűz, tűz, tűz! Mennyiféle színe van a fénynek, mennyi féle színe van a tűznek!
Eltűnt a fehérség. Megjelentek a színek. Honnan jöttetek? Hová visztek? Ne ilyen sebesen kavarogjatok! Sosem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok! Sötétek és világosak, hullámzók és táncolók, ismeretlen tájakra sodrók! Mi lesz velem, Istenem? Része leszek ennek a kavargásnak? Vagy része is voltam mindig, csak nem éreztem? Ez az élet? Az igazi? Vagy egy másik igazi? Hányféle van?
Elfogynak a szavaim. Már nincs semmi értelmük. Kinek és mit mondhatnék velük?
Isten legyen velem mindenek felett!

*******
******

A szemüveg

Hol a szemüvegem?
A férfi már jó ideje járt-kelt ide-oda a kicsi lakásban, mire kijött belőle a kérdés. Már úgy érezte, hogy mindenhol megnézte, nem volt több ötlete. De nem találta meg a szemüvegét, pedig anélkül nehezen tudott már bármit is elolvasni.
Hol a szemüvegem?
Ránézett a feleségére, annak szemei mintha szótlanul mondták volna, hogy nem tudom. A szavaival az asszony viszont azt mondta:
Ahová letetted, kedves. – Még a karját is megsimogatta, mert jó felesége volt, már évtizedek óta, úgy ismerte a szokásait, mint ő a magáét. Szerette is nagyon, hogy olyan csillapító, olyan meleg a hangja, de ma mintha az ördög bújt volna belé, veszekedni akart.
Hol a szemüvegem? Miért nem lehet itt semmit sem megtalálni?
Ez persze nem volt igaz. A lakásban általában rend volt, most is, rend, amelyet nem is volt könnyű fenntartani három férfi mellett. Mert két nagy fiúk volt, az egyik ugyan még iskolás, de a másik már álláskeresőben. Nem is lett volna semmi baj velük, ha nem lettek volna a családnak filléres gondjai. Állandóan hiányzott a pénz valamihez. Például egy tartalékszemüveghez is. Hányszor mondta már ezt is a felesége, hogy csináltasson egyet!
Egy szemüveg. Volt idő, amikor ez nem jelentett volna problémát. Igaz, akkor még nem is volt szemüvegre szüksége.
Hol a szemüvegem? A mérgelődés nem segített semmit. A szemüveg nem jelentkezett magától. És nem is lógott ott a nyakában, mint ahogy valami vicces jelenetben látott egyszer egy öregasszonyt, aki a szemüvegét kereste, miközben ott lógott egy láncon a nyakában. Nem, ő soha nem fogja a szemüvegét egy láncon viselni, ezt már akkor eldöntötte magában.
Hol a szemüvegem? Miközben itt-ott kotorászott a lakásban, a fiúk elkészültek már és indultak. A kisebbik az iskolába, a nagyobbik meg az alkalmi munkája után. Látták, hogy dühös az apjuk, csöndben, sietve szedelődzködtek. Nekik se tudott úgy pénzt adni, ahogy szerette volna. A kisebbiknek mindig kellett volna valami extra az iskolába, a nagyobbiknak meg egy tanfolyamhoz hiányzott a pénz. Állást ígértek neki, ha két hónap alatt leteszi a jogosítványhoz szükséges vizsgát. De a jogosítvány megszerzéséhez is pénz kellett volna.
Hol a szemüvegem? Mintha az a nyavalyás szemüveg lenne a felelős mindenért. A sok bajért, ami rászakadt. Egy apa, egy családapa, aki nem tudja eltartani rendesen a családját. 56 éves és pizzakihordó. Szégyellte a státuszát, szégyellte a nyomorát, pedig szerencsésnek kellett volna éreznie magát. Sokan irigyelték a honfitársai közül. Nekik sikerült kijutni Szíriából. Együtt a családnak. Menedéket kaptak Németországban, ezt a kis lakást bérelhetik, és állása is van. Csupa olyan dolog, amire nagyon sokan még csak vágyakoztak. Az, hogy odahaza a háború előtt ő és a családja sokkal jobban éltek, az nem érdekelt senkit. A legtöbben elvesztették mindenüket, legkésőbb a menekülés közben. Egy fényképe maradt csak meg arról az étteremről, amelyik a nagyapjáé volt, majd az apjáé, és néhány évig az övé. Lebombázták, elpusztult, mint mindenük.
Mihez kellene most a szemüveg? A felesége kérdezte csendesen, miközben látta, hogy ő is keresgél a lakásban.
Az újság, motyogta válaszként. Nem is volt igazi újság, csak amolyan ingyenes, kora reggel hozta fel az asszony a ház előtti tárolóból. Meg akarom nézni a lottószámokat.
Az asszony csak ingatta a fejét, nem mondta, hogy minek, hogy úgyse nyersz soha semmit. Ez az egy fölösleges kiadása maradt egyedül a férjének, ez az egy lottószelvény hetente, nem akarta negfosztani ettől. Legalább reménykedik valamiben, ha már másban nem tud.
Kezébe vette az újságlapot, és megkérdezte:
Felolvassam neked?
A férfi szótlanul bólintott rá, hogy igen.
Az asszony elővette a saját szemüvegét, megkereste a lottóhúzásról szóló kis hírt, és lassan olvasta:
A nyertes számok ezen a héten: 7, 17, 22, 28, 30, 42.
Ezek a mi számaink!
Az úgynevezett családi számokkal játszottak, mindegyik számnak volt valami jelentése a számukra, a gyerekek születésnapjától kezdve a 42-ig, amely az évek számát jelentette, amelyet az asszony szülei együtt leéltek.
Ezek a mi számaink!
Hol a szemüvegem?
Hol a lottószelvény?
A szemüveg most se lett meg, de a szelvény szerencsére hamar előkerült. Onnan is felolvasta az asszony: 7, 17, 22, 28, 30 és 42.
Nyertünk! A mi számaink!
Ez olyan hihetetlen volt, hogy nem is tudtak rögtön örülni neki. Hátha nem igaz? Felálltak, átkarolták egymást, biztatóan, reménykedve, hogy most talán, végre, aztán a férfi megkérdezte:
Nincs ott, hogy mennyi a nyeremény?
Várj csak, de, itt van – nézett bele az újságba megint az asszony. Több, mint félmillió euró!
Le kellett ülniük.
Félmillió euró! Istenem, ha ez igaz, újrakezdhetik az életet. Nemcsak jogosítványt, de még egy autót is vehet a fiának, a kicsinek azt a laptopot, amit már oly régóta szeretne, maguknak meg? Nem lesz többé pizzakihordó, lesz egy étterme megint.
Adjunk hálát Istennek, akarta mondani a feleségének, de mikor ránézett, látta, hogy annak már össze vannak kulcsolva a kezei, csukva a szeme, és már azt teszi.
S mintha lett volna a szemüvegben némi kajánság, ebben a pillanatban meglátta azt is, a függöny mögött az ablak párkányán.

***
Újsághír Németországból: egy 56 éves szír férfi több mint félmillió eurót nyert a lottón.

************
************

Belépő Meseországba

Eredetileg a folyóhoz készültünk lemenni, fürödni és labdázni. Ilyen meleg nyári napokon majdnem minden napot ezzel töltöttünk. Örültünk a szabadságnak, a nyárnak, a gimnáziumnak még az emléke is messzeszállt. Hatan voltunk fiúk és hatan voltak a lányok is, de ez a paritás véletlen volt, egyszerűen így alakult. Volt még néhány haverunk, akik hozzánk tartoztak, de valamiért kiestek ebből a nyárból. Az egyiket elvitték egy külföldi nyaralásra, egy másik dolgozik egész nyáron az apja vendéglőjében, egy harmadik meg otthon fekszik begipszelt lábbal, és a PC-jén játszik egész nap. Szóval így maradtunk csak hatan a napi csellengésekhez. A lányokat ismertük a suliból, de csak felületesen, nem ugyanabba az osztályba jártunk, mi matek-fizika szakosok voltunk, ők meg egy nyelvi osztály.
A nap jó melegen sütött már délelőtt is, a biciklijeink felverték a szántóföld melletti kis földúton a port, ahogy karikáztunk a folyó felé. Az egyik lány, azt hiszem a Panka, megkérdezte:
-Voltatok már a Meseországban?
Ez a Meseország valami frissen nyílt látványosság volt a szomszéd kisvárosban, úgy körülbelül öt kilométernyire innen. Nem tudtuk pontosan, hogy mit takar a neve, valami olyasmi lehet, mint a Disneyland, egy kalandpark mindenféle attrakcióval.
-Állítólag van benne egy szuperlabirintus – szólalt meg Döme, miután a kérdésre senki sem válaszolt, mindenki csak a fejét rázogatta, hogy nem.
-Menjünk el! – Zoli kiáltotta, aki a boly végén karikázott.
Az elől haladók leálltak az út szélén, és aztán mindnyájan csatlakoztunk hozzájuk
-Most menjünk el oda? Komolyan gondoljátok?
-Miért ne? – ezt ketten is mondták egyszerre.
-Tényleg, miért is ne?
Nálam nincs pénz, akartam mondani, de aztán mégse szólaltam meg hangosan. Az állandó pénznélküliséget kicsit kínosnak éreztem mindig, bár tulajdonképpen rendesek voltak a srácok, mert nem éreztették velem a csóróságot. Minek mondjam, úgyis sejtik, gondoltam magamban, meg aztán úgysem mennék most egyedül le a folyóhoz, biciklizem velük, aztán legfeljebb majd ott csak kívülről nézelődöm.
A lányoknak se volt kifogásuk, úgy látszik, mindenkiben erős volt a kíváncsiság. Nyilván ilyen parkokba jobb haverokkal menni, és nem a családdal. Bár akik itt a társaságból voltak az igazi Disneylandben is, mert volt két ilyen lány, azok persze a mamájukkal meg a papájukkal voltak ott. Ők bicikliztek mellettem, mikor továbbindultunk, hallgathattam a beszélgetésüket az élményeikről. Én csak Budapesten voltam a Vidám Parkban, azt is csak egyszer, gondolom az összes ilyen kalandpark hasonló lehet.
Valamivel több, mint félórába tellett, mint odaértünk. Az egész kívülről olyan volt, mint egy nagy erődítmény, óriási falakkal. Hatalmas betűkkel állt a tetején: Meseország. De csöppet sem tűnt mesésen vonzónak, mintha nem is valami szórakozáshoz építették volna, hanem őrzésre. Azt a filmet juttatta az eszembe, ahol óriási dinoszauruszokat keltettek életre, azért kellett a nagy kerítés.
Bár nem jártam errefelé, amíóta ezt a parkot ideépítették, azért a környék ismerős volt. Itt sem volt messze a folyó, gondoltam, legurulok majd oda, míg a többiek bemennek. Oda is mentek már rajtam kívül mindnyájan a Bejárat feliratú kapuhoz. Aztán egyszerre csak hallom, hogy kiabálnak utánam: Pisti, Pisti!
A csoda vigye el! Azt hittem, tudják, hogy nincs pénzem, utálom magyarázgatni. Azért odamentem.
Itt nincs is belépő! Csak kilépő van, de csak azoknak, akik nem találnak ki a labirintusból! Nem akarod megpróbálni?
A bejáratnál volt egy reklámpapír, azon lehetett elolvasni a részleteket. Tényleg nem kellett belépőt fizetni, hanem aki akart, kaphatott – valamilyen tárgy letétbe helyezése ellenében – egy csodaszemüveget. Azután majd bevezetnek mindenkit egy labirintusba, amelyikből itt a bejáratnál még semmi sem látszott.
A többiek már mind leadták valamelyik darabjukat, a legtöbben a mobiljukat, mert azt amúgyis tilos volt bevinni. Én a pecabotomat adtam le, a biciklim meg kintmaradt lezárva. Gondoltam, csak megoldom valahogy azt a labirintus rejtvényt, és akkor biztosan nem kell fizetnem – úgysem tudnék miből. Úgy láttam, hogy a többiek is valahogy hasonlóan éreztek, mindenki biztos volt abban, hogy ez egy jó ingyen mulatság lesz.
A csodaszemüvegről nem derült ki semmi, hogy mitől csoda. Állítólag segít a haladásban. Vagy végigmegy valaki a segítségével a labirintuson, és akkor bejut az igazi Meseországba, vagy van rajta egy segélykérő gomb: ha azt megnyomja, érte jön egy drón és visszaviszi oda a bejárathoz, ahonnan elindultunk. Ezen persze nagy fensőbbségtudattal nevetgéltünk mindannyian: egy ilyen gomb nyilván az egész kicsi gyerekeknek van, számunkra nem lehet probléma a keresztülvágás a labirintuson. Ugyan az egyik lány félig félve, félig halkan megjegyezte, hogy talán olyan ez a labirintus, mint amilyen a Harry Potter filmben volt, de hangos kacagással feleltünk rá.
Furcsa módon azt egyikünk se kérdezte meg, hogy milyen az az igazi Meseország, ahová majd bejutunk. Úgyis hamar ott leszünk, majd meglátjuk, talán erre gondoltunk mindannyian, mikor elindultunk.
A labirintus elején még együtt haladtunk mindannyian. Nem volt semmiféle tervünk vagy taktikánk, egyszerűen nem hittük, hogy az egész több lehet, mint valamiféle könnyen átlátható látványosság. A szemüvegeinket próbálgattuk, mint valami újfajta elektromos játékot szoktunk próbálgatni, de túl sokat nem segített. Így értünk egy elágazáshoz, vagy pontosabban egy kis térhez, ahonnan három irányba lehetett továbbmenni.
Még alig töprengtünk pár percet, mikor a Kati hirtelen felkiáltott: Jé, ez működik! Látott valamit a szemüvegén, talán az egész labirintusnak egy nagyobb részletét, és azután mi kérdezni se tudtunk már semmit, olyan gyorsan elindult három barátnőjével az egyik úton.
Mi többiek erre a saját szemüvegeinkkel lettünk elfoglalva. Szóval, ezek mégiscsak jók valamire? Csak ki kell találnunk, hogyan működnek? Forgattuk, nézegettük őket, de hiába.
Az egyik srácnak, Ricsinek nagyon tetszett az egyik lány, Èva. Látszott, hogy se ő, se a haverja, a Gyula, nemigen fogalkoznak a szemüvegeikkel, az Èvát meg az Esztit figyelték, akik nem mentek el az elindult lánycsoporttal, és hamarosan rábeszélték őket, hogy menjenek négyesben együtt tovább. Mi kijutunk majd a szemüvegek segítsége nélkül is, mondták magabiztosan a lányoknak, és úgy tűnt, hogy azoknak nem kellett sok biztatás. Elindultak négyen egy másik úton.
Mi is négyen voltunk, akik ott maradtunk: Döme, Zoli, Pali meg én. Nézegettük a szemüvegeinket, de egyikünknél sem mutatott semmit. Nem láttunk rajta semmi bekapcsolót vagy ilyesmit, de végül mindannyian feltettük a magunkét, és úgy indultunk tovább, a harmadik úton. Ugyan nem látszott belőle több, mint az elsőből vagy a másodikból, de úgy éreztük, hogy jobb, ha mi valami mással próbálkozunk.
Nem tudom, hogy a többi út is homályos volt-e, de a mienk igen. Nem volt teljesen koromsötét, halványan látszott valamiféle ösvény, de ami az utat szegélyezte, abban már bizonytalanok voltunk. Fal? Fák? Bokrok? Akár le is térhetnénk az ösvényről, amelyen haladunk? Néha különös hangokat hallottunk, emberi és állati hangokat egyaránt. A furcsa az volt, hogy úgy éreztük magunkat, mintha teljesen egyedül lennénk egy dzsungelben, pedig a tudatunkban bennünk volt, hogy itt valahol rengeteg ember kell legyen a közelben. Próbáltuk időnként forgatni, nyomkodni a szemüvegeinket, csak úgy találomra, de hiába. Nem sikerült „bekapcsolnunk” őket. Alig-alig beszélgettünk, talán azért, mert lefoglalt mindannyiunkat a félhomályban való útkeresés, de lehet, hogy azért is, mert kezdett egyfajta bizonytalanságérzés, félelemérzés költözni belénk. A magabiztosságunk elszállt, de ezt még önmagunknak sem vallottuk be, nemhogy egymásnak. Lassan haladtunk, és egy darabig nem történt semmi. Ellenkezőleg. Az, hogy menni tudunk a félhomály ellenére is, egy kicsit csalóka vigasztalást adott: haladunk a szemüvegek nélkül is, nem lesz itt semmi veszélyes, nyilván előbb-utóbb kijutunk ebből a labirintusból.
Egyszercsak a Dömével történt valami. Nagyot, kétségbeesettet kiáltott, és futni kezdett. Meneküljünk, kiabálta. Mi, a többiek, nem értettünk semmit. Nem láttunk semmilyen szörnyeteget, zavarosnak tűnt a hadarása. Mi elől menekül? Látott valamit a szemüvegén? Miért nem áll meg inkább, és mondta el, hogy sikerült működésbe hoznia? Hiába kiabáltunk utána, hamar eltűnt a szemünk elől.
Akkor megálltunk, és a Pali azt mondta:
Srácok, mi maradjunk együtt. Ha bármit mutatna valamelyikünk szemüvege, mindenekelőtt mondjuk el egymásnak, jó?
Ebben megállapodtunk. Tényleg ez tűnt logikusnak. Eddig két szemüvegről láttuk, hogy valahogy mozgásba jöttek, és a mind a kettő gazdája, a Kati is meg a Döme is, ahelyett, hogy elmesélték volna, mit látnak, gyorsan elindultak. Miért? Valami ijesztőt láttak? Nehezen leírhatót, elmesélhetőt?
Mielőtt továbbindultunk volna, Zoli megszólalt:
Mennyi az idő? Úgy látszik, hogy most fogyott ki az elem az órámból, mert megállt.
Palinál nem volt óra, mert azt mondta, hogy ő mindig csak a mobilja óráját szokta nézni. Nekem nem volt mobilom, viszont volt rajtam egy öreg karóra, még a nagyapámé volt valamikor. Amint ráneztem, láttam, hogy az is megállt. Elfelejtettem volna felhúzni reggel? Bizonytalan voltam.
Nem tudtuk, hogy mennyi idő telt el, mióta bejöttünk ide. Azt gondoltuk, hogy nem lehet több, mint félóra, de kezdtük úgy érezni magunkat, mintha már hetek óta elszakadtunk volna a külvilágtól.
Kicsit komoran, óvatosan indultunk tovább.
Talán tíz perc se telt el, mikor a Zoli felkiáltott. Nem értettük, hogy mit, megálltunk, elkaptuk a karját, úgy kérdeztük: Mi az? Láttál valamit? Mit?
A homályban is jól látszott, hogy egészen feldúlt az arca.
Ahová megyünk, az valami nem jó hely, srácok, forduljunk vissza… – motyogta.
Miért? Mit láttál?
Látszott rajta, hogy küzdött magával, mintha félne, hogy bolondnak tartjuk majd.
A nagyanyámék házát láttam, afelé megyünk, és benne a nagyanyámat és a nagyapámat. Várnak minket.
Na és?
A nagyszüleim évek óta halottak, majdnem egyidőben haltak meg.
Erre nem tudtunk mit mondani. Egyre kevesebbet értettünk az egészből. Zoli szólalt meg elsőként:
Ne haragudjatok, de nekem elég volt. Kimegyek.
Megnyomta a vészgombot a szemüvegén, és hamarosan megjelent egy drón. Zoli követte azt, visszafelé, oda, ahol bejöttünk.
Szótlanul álltunk Palival. Magunk se értettük, hogy mi hajt még minket előre, miért nem mentünk vissza a Zolival. Biztos adott volna nekem is kölcsön valamelyik srác pénzt. Lehet, hogy a többiek már mind kint vannak valahogy, és beültek a büfébe, és azóta már jót nevetgélnek rajtunk?
Lehet. De ugyanúgy lehet az ellenkezője is, hogy még itt bolyonganak valahol, hiszem mi csak a Zolit láttuk visszafordulni.
Nem feladni semmit, amibe belevágok. Ki nevelte ezt belém? Vagy így születtem? Nem tudom, de, mint már sokszor az életemben, ez az érzés volt bennem.
Továbbmentünk. Pali haladt elől, én meg mögötte. Szótlanul mentünk. Lehet, hogy érzékcsalódás volt, de úgy éreztük, mintha világosabb kezdene lenni. Egyszercsak Pali megtorpant, és azt mondta: Ez az!
Mi az? Kérdeztem.
Egy pillanatra mintha felvillant volna az egész, ahol vagyunk. Vagy legalábbis egy nagyobb rész. Mintha madár lennék, és felülről nézném.
Ez kicsit furcsán hangzott, nem feleltem rá semmit.
Pali megfordult, hogy lássa, ott vagyok-e még, és úgy folytatta:
Mindjárt ki fogunk érni egy nagy, világos tisztásra. Még a napot is látjuk majd, és …
Nem tudta befejezni a mondatot. Mivel nem figyelte, hogy hová belép, lezuhant valahová. Egy gödörbe, egy szakadékba, egy mesterséges süllyesztőbe? Fogalmam se volt. Kiabáltam utána: Pali, Pali! De a föld mintha már bezáródott volna, Pali eltűnt, és a nyílás is eltűnt.
Segítség, segítség!
Hiába kiabáltam, senki sem hallotta meg. Vagy legalábbis én semmi jelét nem észleltem, hogy bárki is meghallotta volna, reagált volna. Hová tűnt Pali? Ez a valami, ahová lepotyogott, is része az egész labirintusnak, és semmi baja, vagy kellene segítséget hoznom? Nem tudtam a választ.
Egyedül maradtam, és nem tudtam, hogy mit csináljak.
Vajon, ha a szemüvegen megnyomom a vészgombot, akkor kivezet egy drón, de a Palin nem segítek, vagy…?
Még néhányszor kiáltottam a nevét: Pali! Pali!
Senki sem válaszolt.
Leültem, és próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek. Tovább vagy vissza?

***

Aznap délután a kis társaság Pista nélkül karikázott haza. Nevetgéltek, vidámak voltak, megbeszélték, hogy másnap megint a folyóparton találkoznak.
Egy hét is beletelt, mire a rendőrség az eltűnt fiú keresésében odáig jutott, hogy bementek a labirintusba. Nem találtak ott mást, csak a Pista által használt szemüveget.

*******************************
*******************************

Ház a hegyekben

Lassan harminc éve, hogy nem jártam ott fent a régi háznál. Mikor az öreg meghalt, kiadtam a völgyben lévő kisváros turistairodájának bérletbe. Úgy gondolták, jól tudják majd kiadni egy éjszakás turistáknak, a hegyeken kirándulóknak, akik nem nagy komfortra vágynak, csak két hosszabb menetelés között egy viszonylag kényelmes szállásra. Nem tudom, hogy jött be az elképzelésük. Nekem rendesen fizették a bérleti szerződésünkben megállapított díjat, igaz, az nem volt sok, alig maradt belőle valami, miután kifizettem a ház költségeit. De legalább nem volt ráfizetésem vele.
Nemcsak kedvem nem volt arrafelé menni, de időm se. Elsodort az élet, mondanák az emberek valami frázisszagú kifejezéssel. Sokfelé utaztam, sokfelé dolgoztam, volt egy házasságom, egy válásom. Két gyerekem van, akik már az anyjuktól is elköltöztek, és önállóan élnek. Nem rossz a viszonyom velük, de nem is nagyon közeli. Az élettársaikkal élnek, akárcsak én a magaméval, és mindenki éli a maga életét.
A gyerekkorom messzi múltnak tűnik. Tizenhat éves voltam, mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben, akkor vett az öreg engem magához. Nem volt se jó, se rossz a viszonyunk, vagy ahogy nézzük. Örültem, és örülök ma is, hogy nem kerültem valami árvaházfélébe, de a tragédia nagyon megviselt és megváltoztatott. A szüleim halála önmagában is, meg az, hogy ezzel minden megváltozott, az egész addigi életem. Más lett a környezet, más lett az iskola, más lett az egész életforma. Mintha a szüleim mellett az én egész addigi életem is elveszett volna. A barátaim, az iskolatársaim ott maradtak a fővárosban, és még szerencse, hogy a kisvárosban a völgyben volt egy gimnázium. Be tudtam fejezni a következő két év alatt az iskolát, leérettségiztem, és visszamentem Bécsbe. Beiratkoztam a műszaki egyetemre, és némi újságkihordás meg egyéb alkalmi munkák után találtam egy elég tisztességes félállást. Dolgoztam és tanultam, és hamar kimosódott belőlem az a két év, amit ott fenn éltem a hegyen.
Az öreg halála után kezdtem el csak őróla gondolkodni. Szeretett engem vajon? Szótlan és mogorva volt mindig. Nem tudtam semmit az életéről. Merre járt, miket csinált, hogy maradt így egyedül? Segítettem természetesen a ház körül, de mindig csak azt, amit mondott, hogy csináljak meg. Emlékszem, hogy megdöbbentem, mikor először mondta, hogy vágjam fel a fát. Elkényeztetett városi gyerek lehettem az ő szemében, mikor elnézte, ahogy ügyetlenkedem. Aztán nem szidott, csak megmutatta, hogyan kell.
Inkább egymás mellett éltünk, mint együtt. Nem volt tévéje, nem volt telefonja, semmije se volt, ami nekem addig természetes volt. Amikor a munkámat elvégeztem, a könyveimhez menekültem, meg a tanuláshoz.
Nem beszéltem ezekről az éveimről azóta se senkivel. Kivel is beszélhettem volna? Nem érdekeltek senkit. A feleségemet se, a fiamat se, a lányomat se. Mintha egyetemistaként jöttem volna a világra a számukra.

Lizi, a mostani élettársam foglalta ezt a kétnapos hétvégi pihenést a hegyekben. Nagyon romantikus lesz, mondta. Kandalló meg gyertyafényes vacsora. Friss levegő és jó sok séta. Csak most reggel, mikor beültünk a kocsiba, kérdeztem meg, hogy tulajdonképpen hová is megyünk. Mikor megmondta a kisváros nevét, egy pillanatra ledöbbentem. No, ezt jól eltaláltad, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit. Minek? Majd talán rájön, miközben járjuk az erdőt, hogy nekem az a környék már ismerős. Az meg se fordult a fejemben, hogy hol lesz a szállásunk. Tele volt a környék vendégfogadókkal, kiadó szobákkal, tulajdonképpen teljesen mindegynek tűnt. Biztosra vettem, hogy senki sem emlékszik már arrafelé énrám.
Az autópályán jól lehetett haladni, és az időjárás is kedvezett. Mielőtt vége lett volna az autópályán megteendő útszakaszunknak, tankoltunk. Ettünk is valamit a gyorsétteremben, hogy érkezés után tudjunk sétálni még egyet az erdőben, és ne rögtön az éhség legyen a probléma. Ezenkívül a benzinkútnál helyet cseréltünk. Nem mintha elfáradtam volna a vezetésben, de megszoktuk, hogy felváltva vezetünk. Talán kellett Lizinek az öntudatlan egyenjogúság-érzéséhez, nem tudom, lehet, hogy csak így szokta meg, és szeretett vezetni. Így, mialatt ő vezettt, még jobban elmélyültem a gyerekkoromban, a gondolataimban. Olyan távolinak tűnt! Lehet, hogy sokat szépített a távolság is, de szép gyerekkornak éreztem. Pedig nehezen tudtam volna már megmondani, mennyire volt tényleg jó a viszony a szüleim között. Szerelem volt-e még, vagy csak egyfajta beletörődés az életbe? Nem emlékeztem arra, hogy veszekedtek volna, ez jó volt, de különösebben gyengéd pillanatokra sem emlékszem. Aztán később az Öreg. Anyámnak volt rokona, de nem tudom, hogy láttam-e egyszer is a szüleim halála előtt. Alajos volt a neve, de egymás közt mindig csak az Öregként említették, és ezt átvettem tőlük. Sohasem hívtam magamban másképp, mint az Öregnek.
A kisváros a völgyben olyannak tűnt, mintha mit sem változott volna az elmúlt évtizedek alatt. Talán azért, mert a főtéren álltunk meg, és a legtöbb kisvárosnak a főtere a magja, amelyik leginkább hordozza a múltját. Városháza, templom, Szentháromság szobor, egy cukrászda. Vagy talán jobb úgy mondanom, hogy a cukrászda? A gimnáziumból sokan jártak tanítás után oda, de én jóformán soha. Nem volt pénzem. Ez is elszigetelt.
Az utazási irodába csak Lizi ment be, én kint maradtam a napon. Jött is vissza hamar, mosolyogva, egy halom papírral a kezében, felül egy röpke vázlattal, hogy merre menjünk. Elég volt rápillantanom, már tudtam: a saját házamat béreltük ki. Ott lesz a „romantikus hétvégénk”.
Csak álltam, kicsit megmeredve, nem tudtam, mit mondjak. Lizi azt hitte, hogy a városkában gyönyörködöm, nevetett: Helyes kis hely, ugye?
Bólintottam. Beültünk a kocsiba, és hagytam, hogy ő vezessen. Pedig nekem nem kellett volna se GPS, se az a kis skicc, hogy feltaláljak oda. Istenem, hogy tudta pont ezt a helyet kiválasztani! Meg se néztem azt a prospektust, amit mutatott, bár ha jól emlékszem, egy gyertyával megterített asztal volt a képen. Romantikus hétvége. Mit értenek az emberek ilyen marhaság alatt? Na, nekem ez a ház a legkevésbé alkalmas ilyesmire.
Hamar felértünk, Lizi jól vezetett. A ház szépen ki volt festve, és muskátlis virágcserepek voltak az ablakaiban. Tényleg, egészen képeslapra illő. Persze csak annak, aki nem élt itt két évet a kamaszkorában, sötét elkeseredésben.
Belül egyszerű, de tiszta volt minden. Fabútorok, fapadló, néhány takaró. Meg faburkolat mögé elrejtve néhány modern berendezés, egy hűtőszekrény, meg egy villanytűzhely. Az öreg fatüzeléses tűzhelyünket persze már kidobták, helyette volt egy modern kandalló. Kíváncsian jártuk be a kis házat. Az egykori kamránkból csinálták a zuhanyozót, meg egy mosdókagylót WC-vel. A hálószoba, ahol egykor az öreg is aludt meg én is, az volt most is a háló, csak egy nagy franciaágyat tettek bele a két külön ágy helyett. A nagy szoba, ahová először beléptünk, pedig minden volt: szoba, előszoba, konyha, de ez manapság a modern lakásokban is szokásos.
A villanytűzhely sütőjében elő volt készítve az étel a romantikus vacsorához, csak melegíteni kellett, a hűtőben pedig bőségesen volt innivaló.
Ne menjünk sétálni egyet? – kérdezte Lizi. – Olyan szótlannak tűnsz.
Mosolyogtam, és magamhoz öleltem.
Tényleg jobb lenne, ha járnánk előbb egyet, ha te sem vagy éhes.
Kimentünk. Gyönyörűen sütött a nap, olyan igazi vénasszonyok nyara idő volt, pedig általában itt fent a hegyen előbb köszöntött be a hideg. Minden szép volt, festőiek a lombok, ahogy szinte pazarolták a színeket. Nem is értettem magam: hogyhogy erre én mind nem emlékszem? Hiszen ezek a fák már akkor is itt voltak! Miért nem láttam őket akkor? Hogy mit látunk meg a környezetünkből, az azon is múlik, hogy mi zajlik bennünk belül?
Emlékeztem jól egy kis tisztásra az erdő mélyén, nem túl messze. Arrafelé indultunk. Szerencsére Lizi nagyon mesélős kedvében volt, mindent, amit az elmúlt hét hajszájában elmúlasztottam, be akart most pótolni. Máskor örültem neki, de most képtelen voltam teljes figyelmemet őrá fordítani. Nem mintha nem érdekelt volna, hiszen tetszett az, hogy szereti a munkáját és sikeres, de az itteni erdő olyan volt nekem, mint egy régi ismerős. Hangtalanul is köszöntöttek a fák, boldogan regisztráltam magamban, hogy ők is élnek még. Itt egy görbület, ott egy kétfelé vált törzs, mintha nem is telt volna el néhány évtized. Nem hiányoztam nektek, kérdeztem volna tőlük a legszívesebben, de hallgattam. Fájón tudatosult bennem, hogy milyen sok évet leéltem úgy, hogy egyszer sem jöttem ide.
A tisztásra úgy értünk fel, mintha véletlenül bukkantunk volna rá. Miért hallgattam el Lizi előtt, hogy az egész hely nekem fájdalmasan ismerős, magam sem tudom. Talán a vacsoránál mesélek majd, gondoltam.
Kellemesen elfáradva értünk vissza estére a házhoz. Lizi nekilátott a vacsora elkészítésének, ami elő volt készítve, és nem tartott igényt a segítségemre, így benéztem a pajtába. A pajta olyan volt, mint régen. Csak az öreg szekér helyére lehetett volna a kocsival beállni, de mi inkább kint hagytuk az autót. Messze voltunk minden településtől, minek itt garázs?
Felvágott és szépen halomba rendezett fa ma is állt még a pajtában, nem tudom, minek, hiszen úgy gondoltam, hogy télen nem használják a házat. Azután felfedeztem az öreg fejszét, meglehetősen rozsdásan. Régen használhatták ezt már. A padlásra felvivő létra is a régi volt még, felkapaszkodtam. Furcsa, hogy mennyi lomot itt hagytak még ezen a padláson, vajon miért nem dobálták ki? Némi lelkiismeretfurdalást is éreztem, talán nekem kellett volna ide lejönni az öreg halála után, és kiválogatni, kiszelektálni a személyes dolgokat. Megtaláltam az Öreg festett virágos faládáját, benne volt a kulcsa. Az Öreg soha nem engedte annak idején, hogy abba belenézzek. Már éppen kinyitottam volna, mikor meghallottam Lizi hívó hangját.
Jövök! –kiabáltam vissza, és fogva a ládát, lassan leegyensúlyoztam magam a létrán.
Lent letettem a ládát egy kisebb farakás tetejére, és siettem a vacsorához.

Bár állandóan motoszkált bennem a kíváncsiság, jó néhány óra eltelt, mire visszajutottam a ládához. A vacsora finom volt, a gyertyák szépek, a hangulatunk tökéletes, azt hiszem, hogy beváltotta a romantikus vacsorához fűzött reményeket. Lizi boldogan aludt el mellettem. De én képtelen voltam elaludni. Csendesen felkeltem, megkerestem a zseblámpámat és kimentem. Elég hűvös volt az éjszaka, tiszta és csillagos az égbolt. Egy pokrócot borítottam a hátamra, és leültem a pajtában egy farönkre a láda mellé. Kinyitottam.
Csupa személyes dolog volt benne. Papírok, füzetek, fényképek. Egy bicska, egy pakli kártya. Az első, ami a kezembe került, egy igazolás volt. Igazolás a háborús évekről, és a háború utáni évekről, a fogságról. Kiadták a nyugdíjhoz. A dátuma szerint pont abban az évben, amikor én születtem.
Megdöbbenve nézegettem. Miért nem tudtam én erről semmit? Miért nem érdekelt az Öreg élete soha? Hogy lehettem ilyen közömbös? Vagy minden fiatal ilyen? Lefoglalják őket a saját gondjaik, és nem törődnek azzal, hogy az idősebbek mi mindent éltek már át? Ne csodálkozzak, ha a gyerekeim se kérdeznek tőlem semmit?
Hol volt az Öreg fogságban? Oroszországban? Hogy élt, hogy jutott végül haza? Nagyon bántam, hogy annak idején nem kérdeztem az életéről soha.
Aztán tovább keresgéltem a ládában, kiemeltem egy fényképcsomagot. Mind régi, fekete-fehér kép, amilyeneket manapság már nyilván nem csinál senki. A legtöbbjén csupa számomra ismeretlen ember. Lehet, hogy a rokonaim voltak? Vagy legalábbis vannak köztük, akik rokonaim? Mi lett velük? Nincsenek leszármazottaik?
A képek hátán nem volt felirat, csak némelyiken egy évszám, az legalább valamit mondott. Aztán jött egy kép, amelyen egy fiatal férfi állt, meg egy kislány. A férfi a kislány vállára tette a karját, úgy mosolyogtak bele a kamerába. Az Öreg és az anyám. Megismertem őket. 1937.
Úristen! Milyen szépnek és naivnak tűntek azzal a fiatalos mosollyal az arcukon! Nem érzékeltek semmit a közelgő veszedelemből, a háborúból, a pusztításból, ami nem sokkal később elkezdődött.
Becsuktam a szemem, nekidöntöttem a hátam a pajta falának, és próbáltam elképzelni őket. Szerethették egymást, feltehetően nem úgy, mint egy szerelmespár, de úgy, mint egy idősebb bátyra felnéz egy kamaszodó kislány. Igaz, nem volt a bátyja, talán unokabáty, nem tudtam még ezt sem pontosan. Nem emlékeztem arra, hogy amíg a szüleim éltek, mennyi volt a kapcsolatuk vele. Lehetett egyfajta erős vonzalom úgy is, amit ez a mai, szexben gondolkodó ifjúság nehezen tudna megérteni.
Próbáltam elképzelni mi történhetett. Anyám ott élt a közelben? Aztán mikor vége lett a háborúnak, és ő tizennyolc éves lett, elment Bécsbe? Talán nagyon hasonlóan, mint én? Dolgozott, tanult, megismerte apámat, összeházasodtak, és nemsokára megszülettem én.
Akkor jött haza az Öreg a fogságból.
Tudtak még mit mondani egymásnak? Nem vitte el már őket az élet messze, messze, egészen más utakon?
De. Amennyire nem beszélltek soha a családunkban a múltról, annyira erősen úgy éreztem, hogy ez valahogy így történhetett. Vannak távolságok, melyeket már nem lehet szavakkal áthidalni. A beszéd fölösleges.

Hajnalodott. Arra riadtam fel, hogy valaki a vállamra tette a kezét. Természetesen Lizi volt. Kérdő arccal, de szótlanul nézett rám. Végül csak azt mondta:
Gyere, csinálok neked egy jó meleg teát!
Bementünk. Leültem. Mikor a tea meglett, elkezdett áradni belőlem a szó, és elmeséltem neki az egész gyerekkoromat, az egész életemet.

Sokkal közelebb hozott minket egymáshoz ez a romantikus hétvége.

*******************************
*******************************

Ellentéteink

Tina két éve dolgozott már állandó állásban a kórházban, mikor megtartották az esküvőt Sammel. Több, mint hét éve éltek együtt. Tina még fiatal egyetemista volt, mikor elkezdődött a kapcsolata az akkor végzős jogásszal. Olyan óvatos viszonynak indult, mindketten a függetlenségüket hangsúlyozták, elsősorban önmaguknak, mert senki nem volt, aki erre vagy arra befolyásolni akarta volna őket. Mégis, lassan-lassan, de egyre szorosabban kötődtek, egyre inkább természetesnek érezték az összetartozásuk. Nem viharos nagy szerelem volt, hanem lassan beérő, egyre több láthatatlan szállal összekötő kapocs.
Pedig természetre nem voltak egyformák. Tinát inkább befelé forduló, visszahúzódó, hallgatag lánynak ismerték a társai, míg Sam éppen az ellenkezőjének tűnt: minden társaságban könnyen hangot talált. Egy apró baleset ismertette össze őket, egy szép napos vasárnap délelőtt összekoccantak biciklivel. Együtt bicikliztek tovább, aztán elváltak anélkül, hogy akárcsak egy telefonszámot adtak volna a másiknak. De néhány hónap múlva összefutottak egy kiállításon, és utána már rendszeresen találkozni kezdtek.
Újabb néhány hónap elteltével összeköltöztek, pontosabban Tina költözött Sam lakásába, a magáét meg kiadta.
Az évek gyorsan szaladtak, szinte észrevétlen. Mikor kész orvos lett, Tinát rögtön felvették a kórházba, mert ismerték már, ott gyakornokoskodott az egyetem utolsó évében. Sam pedig ismert nevű jogász volt, több cikke jelent meg szakmai folyóiratokban, és egy nagy gyógyszergyár jogászaként dolgozott.
Az esküvőről úgy kezdtek el beszélni, hogy Sam hazahozott valamilyen prospektust egy erdő közepén álló magányos kis házról.
Szeretném, ha elmennénk együtt megnézni. Nincs ott semmi, a környék csupa erdő, nincs a házban se villany, se víz, és feltehetően a mobiltelefonjaink se működnek ott.
Tina kérdőn nézett rá:
Minek? Csak nem akarod megvenni?
A szabadságaikat mostanáig utazásokkal töltötték, és egyszer-kétszer külön is elmentek valahová. Sam extrém hegymászó volt, és bár az erre fordított ideje az utóbbi években nagyon lecsökkent, volt néhány túrán azóta is, mióta együtt éltek. Tina közben dolgozott, vagy elutazott a szüleihez, egyszer pedig elment egy társasutazással Angliába kerteket nézegetni. Egyikük sem érezte tragikusnak, hogy nem minden hobbijuk esik egybe, és fel sem merült, hogy rátukmálni próbálják a másikra azt, amit maguk szívesen csináltak.
De, szeretném, ha megvennénk. Együtt. Szeretném, ha összeházasodnánk.
Tina néha várta már ezt a mondatot, hogy elhangzik, de valahogy másképp. Talán egy gyertyafényes vacsora keretében? Maga sem tudta miért, de ünnepélyesebben.
Ez a ház kell hozzá? A kérdés kicsit nyersen szaladt ki Tinából.
Sam töltött mind a kettejüknek egy kis italt, aztán visszaült mellé.
Megpróbálom elmondani, mire gondolok.
Tina bólintott, koccintottak, ittak egy kortyot, aztán Sam belekezdett.
Jól megvagyunk, olyan békésen, amilyenre mindig vágytam. Vannak emberek, akik szeretik, ha állandóan felfokozott légkörben élnek, én nem. És te sem. Ez így jó, és szeretném, ha gyerekeink lennének. De.
Itt szünetet tartott, s bár a az előző szavainál Tina boldogan hunyta le egy pillanatra a szempilláit, most megint várakozásteljesen nézett rá.
De?
De sok a szőnyeg-alá-söpört dolog, úgy érzem.
A múltjaink, amikről nem beszéltünk eleget?
Sam a fejét rázta:
Nem. Nem elsősorban. Inkább az ellentéteink.
Ellentéteink?
Igen. Sok mindenrôl másképp gondolkodunk, mások a prioritásaink és vannak ellentétes tulajdonságaink. Ez persze mind természetes. De, nehezen tudom megfogalmazni, amit szeretnék, nem tudom, hogy az ellentéteink, ha nehézségeink lesznek, mennyire erősödnek majd fel, nem válnak-e döntő akadállyá, hogy együtt tudjunk maradni.
Tina kissé értetlenül hallgatott. Persze, ez mind igaz, de mit változtatna ezen egy öreg ház valahol a vadonban?
Sam folytatta.
Szeretnék egy közös „projektet”. Sam kissé elhúzta a száját, miközben mondta, mert tudta, hogy a projekt egy divatos szó, és bár nem teljesen megfelelő, nem tudott hosszas körülírás nélkül jobbat.
Nem lesz elég „közös projekt” egynéhány gyerek? Tinából kissé gúnyosan szakadt ki ez a mondat.
Nem, egyáltalán nem. Azt hiszem, a legtöbb embernél a gyereknevelés csak tovább söpri a szőnyeg alá a problémákat. Amellett ez valamelyest érthetô, minden gyerekneveléssel foglalkozó könyv előnyben részesíti a szülők egységes fellépését a gyerekek mellett.
Úgy érted, egyfajta egységes felszínt, akkor is, ha a mélyben nincs egység? A kérdés majdnem olyan volt, mintha kijelentés lenne.
Sam bólintott.
Igen. A gyerekeknek jobb, ha harmóniát élnek meg. Hogy a harmónia milyen mély, mély-e vagy sem, az jóval később jelentkezik csak bennük kérdésként.
Tina hallgatott egy darabig, majd azt mondta: Nem is beszélve arról, hogy a szülők általában maguk se tudják.
Sam ránézett, úgy mondta: Pontosan erre gondoltam.
Tina csak annyit felelt: Jó, beszélj meg egy időpontot, menjünk ki oda a hétvégén.

Így is történt. Szép napsütés volt szombaton, mikor kimentek. A ház közelebb bizonyult, mint gondolták, alig egy óra autózással odaértek. A kocsiban mindenféle másról beszélgettek, az egész hét apró-cseprő dolgairól. Az autópályáról lekanyarodtak egy kisebb útra, majd arról hamarosan egy földútra, amelyen már nem is volt semmi jelzés, amelyik vitt be az erdőbe egyenesen. Szerencsére a terepjárójuk jól bírta a domboldalt, és Tina magában arra gondolt, vajon hogyan jutnának el ide autó nélkül. Mintha egy negyedfordulatot tettek volna a hegyen, aztán hirtelen előbukkant a kis ház. Nem lehetett látni sehonnan sem messziről, annyira takarták a fák, csak az egyik irányban volt egy szélesebb ösvény a fák között, amelyik levezetett a tóhoz.
A kis úton hagyták a kocsit, felballagtak a házhoz. Egyszerű, vastag gerendákból készített építmény volt, bár nem fiatal, de a fa nem látszott korhadtnak. Egy kis ablaka volt azon az oldalon, ahol az ajtaja, és még egy ablaka az egyik másik oldalán, dél felé. Kinyitották az ajtót, és beléptek. Az egész ház egyetlen helységből állt. Nem volt benne semmi, csak egy rozoga háromlábú faszék meg egy öreg vaskályha, amelyik tűzhely is volt egyben. Állott volt a levegő, érezhetően régen nem szellőztetett odabent senki. Sam az ablakokhoz ment, és kinyitotta őket. Mivel Tina hallgatott, ő sem szólalt meg, félt, hogy nagy a lányban a sokk. Elbizonytalanodott magában, mi lesz, ha Tina nemet mond. Ha úgy tenné fel a kérdést, hogy vagy ez a ház, vagy ő. Nem akart erre gondolni, kiment a házból. A hátsó oldalánál volt még egy csöppnyi szerszámoskamra féle, abban talált némi tüzelőfát, egy öreg fejszét, egy rozsdásodó vödröt meg egy söprűt.
Körülnézett mit csinál Tina. Látta, hogy leült egy kidőlt fatörzsre a ház előtti kis tisztás szélén.
Odaült mellé.
Nagyon jó tiszta itt a levegő, szólalt meg végül Tina. Olyan friss, amilyet már rég nem éreztem sehol.
Sam egy árnyalatnyit fellélegzett magában észrevétlen. Megnyugtató kezdet.
Igen. És csönd van. Rég nem élveztem már ilyen tökéletes csöndet.
Tulajdonképpen nem volt tökéletes a csönd, mert madarakat lehetett hallani időnként, és a lombok zizegését, mikor megmozgatta őket a szél. De régóta városban élő embereknek ez igazi csönd volt.
Tina vágott bele abba, amiről tulajdonképpen beszélni akartak:
Én egy szép kertre vágytam mindig, zöldségekkel, virágokkal, bokrokkal, és persze fákkal is, de nem így…
Nem fejezte be a mondatot, fölösleges is lett volna, hiszen mindketten tudták, hogy mire gondol.
Sam a maga álmát kezdte el mondani:
Mikor fenn aludtam valahol egy hegyen egy nagyobb túra közben, gyakran gondoltam arra, vajon mi lenne velem, mi lenne velünk emberekkel mind, ha hirtelen eltűnne a civilizáció. Itt állnánk egy vadonban, minden nélkül, csak azzal a tudással, ami bennünk van. Meg tudnánk élni? Meddig? Hogyan? Néztem a csillagokat, kicsinek és jelentéktelennek éreztem az embert, nemcsak magamat, az embert úgy általában. Aztán mikor visszajöttem a civilizált világunkba, többször mellbevágott, hogy mi, emberek milyen nagyra tartjuk magunkat. Az őseink valahogy talán jobban elhelyezték magukat középen, a természet közepében…
Sam elhallgatott, mert nem akarta, hogy csak egy monológgá váljon mindez. Szerette volna hallani, hogy Tina mit szól mindehhez.
De Tina csak hallgatott. Végül azt mondta:
Itt még víz sincs. Semmihez. Mosakodni, inni, főzni, növényeket locsolni, mindenhez kell a víz. Ha élni akarnánk itt, csak el kellene kezdenünk valamiféle civilizálódást.
Sam nem bólintott rá: Amiket mostanában látok, nagyon elriaszt ettől a civilizációtól. Amit az emberek a tévében látnak környezetszennyezésről, az csak a jéghegy csúcsa. Rohamosan pusztítunk magunk körül mindent. És a gyógyszergyárak meg a nagy élelmiszerkonszernek hozzáteszik a magukét, hogy az ember se maradjon ki a mérgekből.
Tina tudta, hogy Samnek igaza van ebben, bár ritkán került ez szóba eddig kettejük között.
Azt hiszed, mi életben tudnánk maradni, ha köröskörül minden és mindenki elpusztul?
Nem tudom. Valószínűleg nem. De az is lehet, hogy azért nem, mert már minden kapcsolatunkat elvesztettük a természettel. Nem tudnánk megélni, életben maradni úgy, hogy semmink sincs, csak a tudásunk. A mi mai tudásaink akkor már mit sem érnének.
Még folytatta volna, de Tina közbeszólt:
Ezek szerint nem is akarnál ide kihozni semmit? Kényelmesebbé tenni, fejleszteni, Wc-t, fürdőt építeni, és …
Most ő nem tudta befejezni, mert Sam bólogatott és azt mondta:
Még élelmet se. Semmit se akarok a civilizációból kihozni ide.
Akkor mindig csak pár órát lennénk itt, hiszen itt nincs min aludni, nincs mit enni …
Nem, nem, nem! Sam hevesen rázta a fejét. Berendeznénk, de csak úgy, abból, amit magunk itt fából, meg a környéken található anyagokból meg tudunk csinálni.
Tina erősen kételkedett:
Még kosarat se tudnék fonni gallyakból, nemhogy valamilyen bútort csinálni. Ez nonszensz. – Kis szünetet tartva folytatta. – És főzni is azt főznénk, amit itt találunk? Sam bólintott, Tina beszélt tovább: Akkor az első dolgom az lenne, hogy legalább magokat hozzak ki, készíteni egy kis konyhakertet.
Sam a fejét rázta: Nem, az lenne jobb, ha még azt sem.
De miért? Azt hiszed, hogy minden vetőmag már genetikailag manipulált?
Sam örült, hogy benne vannak a vitában, az átbeszélésében annak, amin ő már annyit töprengett, és igyekezett nem elragadtatni magát, de így folytatta:
Szeretném, ha újratanulnánk mindent. Itt, az erdőben is biztosan van sok minden, ami ehető. Növények, bogyók, gyümölcsök, madártojások. Lent a tóban vannak halak.
Tina közben olyan mélyet sóhajtott, hogy Sam nem folytatta.
Hogyan képzeled? Kétféle életet élnénk? Bent a városban mint mindenki más, idekint meg …
Nem is tudom, hogy nevezzem.
Igen, valahogy így képzeltem. Bent a városban élünk, mint eddig, legfeljebb annyiból másképp, hogy felkészülünk. Felkészülünk arra az időre, azokra a napokra, hetekre, hónapokra – ezeknél a szavainál Tina erősen csóválta a fejét – amiket itt töltünk. Például szeretném megtanulni, hogyan csináltak régen az emberek csapdát, az erdőben a vadászathoz, meg a halfogáshoz a tóban. Szeretném végiggondolni, hogyan lehet teljesen szemét nélkül gazdálkodni. Mert nemcsak kihozni nem akarok semmit, de bevinni a városba se. Még szemetet se. Itt legfeljebb a szerves hulladékot ásnánk el, más szemetet meg nem termelnénk.
Kicsit elmosolyodott a termelés szónál, de Tina fagyos arcát látva elhallgatott.
Egy darabig hallgattak, majd Tina azt mondta:
Mostanáig olyan jó volt együtt, te is mondtad. Nem próbáltunk egymásra erőltetni semmit.
Sam közbevágott:
Erőltetni most sem akarom.
Felhők jöttek a nap elé, hűvösebbé vált az idő. Tina felállt, de közben megkérdezte:
Mikorra kell választ adnod?
Sam is felegyenesedett.
Nincs nagy tolongás ezért a házért, gondolhatod. De azt ígértem, hogy két-három héten belül odatelefonálok.

Bezárták a házat, aztán visszaautóztak a városba. Alig szóltak egymáshoz, mind a ketten elmerültek a gondolataikban. Sam arra gondolt, hogy kár, hogy nem mentek le még a tóhoz, eredetileg tervezte, hogy leméri hány perc az út. Különösen vizesvödörrel. Vajon miben lenne jó, ha engedményeket tenne a saját elképzeléseivel szemben, hogy semmit sem visz ki? Kések biztosan kellenének. Gyufa tűzgyújtáshoz, mert sokféle campingelési tapasztalata ellenére se tanult meg még másképp tüzet gyújtani. Aztán egy nagy tartály az esővíz összegyűjtéséhez.
Tina arra gondolt, vajon mi lesz, ha gyerekük lesz. Mert azt még csak elképzelhetőnek tartotta, hogy ő maga belevág egy ilyen nomád kísérletbe, de azt már teljesen lehetetlennek, hogy egy kisgyerekkel kimenjen oda. Igaz, hogy ő orvos, de … Minden eddigi tudása, tapasztalata tiltakozott benne az ellen, hogy egy csöppséget kitegyen ilyen körülményeknek. Pedig! Pedig sokáig éltek emberek úgy, hogy örültek volna, ha olyan tető van legalább a fejük felett, mint ott volt. Igaza van Samnak annyiból, hogy nagyon messze kerültünk a természeti embertől. Egy kis természetgyógyász tudomány nekem se ártana, mosolyodott el magában, de vigyázva, hogy ebből Sam semmit se vegyen észre.

Eltelt két hét. Lehet, hogy külön-külön mindketten gondoltak a projektjükre, de beszélni nem beszéltek róla egy szót sem. Aztán a második hétvégén Sam megkérdezte: Fel kellene hívnom őket, mit mondjak?
Kint ültek a teraszukon az ebéd utáni kávét kortyolgatva, és Tina már várta a kérdést:
Próbáljuk meg – mondta halkan.
Megpróbáljuk?
Tina bólintott.
De semmi garancia …
Sam nem hagyta, hogy befejezze, megcsókolta.
Az egész életre nincs semmi garancia. Az a lényeg, hogy megpróbáljuk.

Megvették a kis házat és összeházasodtak.

*******************************
*******************************

Ünnepi mesék

Egy karácsonytól újévig tartó hét krónikája

2004. december 22.
A párom ma repült a szüleivel valahová Indonéziába. Ugyan mondták többször a nyaralóhely nevét, de nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerült megjegyeznem azt a furcsa nevet. Banda Aceh.
Még csak alig több, mint egy éve élünk együtt. A tavalyi karácsonyt még természetes volt, hogy külön töltjük, mindenki a saját családjával, de az idén már nem természetes. Nem beszéltünk róla, de azt vártam, hogy majd együtt leszünk. Együtt meglátogatjuk anyámat, meg az ő szüleit, és lesznek meghitt óráink kettesben is.
Ehelyett veszekedés lett. Meglepetéssel jött haza néhány hete, azzal, hogy karácsonyra elrepülünk valami melegebb vidékre.
Nem szeretem az ilyen meglepetéseket. Jobb lett volna, ha megkérdez előre.
Nagy családi kirándulás lesz, jönnek a szülei, meg a húga a párjával. Olyan magabiztos arccal mondta mindezt, mintha fel sem merülhetne, hogy én nem akarok menni.
Nem tudom elképzelni, hogy valami vidám tengerparton töltsem a karácsonyt, nyárias melegben. Mi marad az egész karácsonyi varázslatból? Csak az, ami kommersz?
Anyámat se akartam itthagyni egyedül. Mióta apám meghalt, olyan kifelé nem mutatni akart szomorúság van benne. Sokat van egyedül, hiszen én ritkán tudok menni, a bátyám meg nagyon messze van, ő még annyit se. Nem akartam, hogy az egész karácsony alatt ne legyen senki, akihez még egy szót szólhatna. Tudtam, hogy ha nem is mondja, de biztos süt sok mindent, hiszen azzal is vár, azzal is reményteljes a várakozás.
Így aztán én itt maradtam. Reméltem, hogy senki se bántódik meg. A jövendőbeli anyósomék se, ha egyáltalán házasság lesz ebből. Nem tudom.

2004. december 23.
Jó, hogy a holnapi félnapot elengedték mindenkinek a cégnél. Ma ugyan sokáig dolgoztunk még, de miután hazajöttem, bepakoltam mindent, holnap a kora reggeli vonattal megyek. Így is majdnem dél lesz, mire odaérek, de legalább anyám örülni fog. Vettem neki egy jó meleg kesztyűt, már nagyon elhasználódottnak láttam a régijét, egy nyugdíjas mobiltelefont, amit időseknek is könnyű használni, meg egy rakás narancsot. Gyümölcsöt sohasem vesz magának eleget. És gyertyákat is viszek még, legyen abból is bőven, nekem a karácsony gyertya nélkül nem lenne igazi.

2004. december 24
Ó, de megörült anyám, mikor megjöttem! Tudta pedig, hogy jövök, csak talán későbbre várt. Így még kivehettem a részem a készülődésből: betettem a lábába – a karácsonyfatartóba – a kis fát, amit ő már megvett, hoztam még a boltból bort meg néhány apróságot, aztán együtt feldíszítettük a fát. Jó volt érezni, hogy örül nekem. Amikor nem is beszélgettünk, mert az elmesélnivalóból hamar kifogytunk, akkor is volt valami melegség érzés bennünk, köztünk. Kérdeztem, hogy nem akarja-e, hogy elkísérjem az éjféli misére, de nem akarta. Ő sem ment.
Megajándékoztuk egymást, megvacsoráztunk, aztán a múltról mesélt. Régi képeket találtam az egyik fiókban, és az indította el benne az emlékezést. Örültem neki, úgy láttam jól esett beszélnie.
Egy gyönyörű pulóvert horgolt nekem karácsonyra. Ma már mindenki csak tucat-árut hord, ami egy-két szezonra jó, aztán jön valami más. Ez a pulóver egy olyan ritkaság, biztosan meg fogom tartani az életem végéig. Ő is örült az ajándékoknak, amit én hoztam. Persze, hogy a mobilt használja-e majd, az a következő hónapokban derül ki. Jó lenne. Egyikünk se szokott levelet írni, csak nagyon ritkán. Így talán többet hallom majd a hangját.

2004. december 25.
Már majdnem éjfél van, a késő délutáni vonattal jöttem haza. Holnapra nagytakarítást terveztem, meg mosnom kell, és jó lenne, ha kicsit kipihenném magam, mire holnapután megyek dolgozni.
Pillanatnyilag rettenetesen fáradtnak érzem magam. Nem, nem anyám miatt, az a régi, kamaszkori korszakom már rég elmúlt, mikor fárasztottuk egymást.
A vonatút volt valami furcsán rossz. A kupéban rajtam kivül csak egy fiatal férfi volt. Nem nézett ki messziről jött idegennek, lehet, hogy az volt, de éppúgy lehet, hogy nem. Nem szólt semmit, csak ült és nézett, és bennem növekedett a rossz érzés. Megmagyarázhatatlanul, mert bár sok mindenféle esetet lehet az újságokban olvasni, eddig sohasem éreztem úgy, hogy félős típus lennék.
Aztán ráadásul lett egy áramszünet is, az egész vagonban nem volt villany, bár haladtunk, úgyhogy nem tudom, miért. Ültem a sötétben, és egyfolytában imádkoztam magamban: Istenem, segíts meg, Istenem, segíts meg! Semmi imát, csak ezt a segélykérő fohászt, ezt mondtam magamban, talán több, mint egy órán keresztül is.
A férfi meg sem mozdult, és én is dermedten ültem a helyemen. Istenem, segíts meg, Istenem, segíts meg!
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor beértünk a városba, és mikor lett megint villany.
Azóta se megy ki a fejemből: vajon akart valami rosszat az a férfi nekem? Az ima segített, hogy nem történt semmi?
Ezt el sem merem majd a páromnak mesélni. Lehet, hogy kinevetne. Vagy meg kellene próbálni? Ha kinevet, akkor nem is lehet igazi társam?
Nem tudom. Most iszom egy jó pohár bort, és remélem, hogy jól kialszom magam.

2004. december 26.
Úristen! Én ma kipihenten ébredtem – használt a bor – de a világ! Borzasztó szerencsétlenség történt, ott valahol arrafelé, ahol a páromék nyaralnak: egy óriás tsunami söpört végig több helyen a partokon. Reggel óta ezt lehet látni a TV-ben szinte minden csatornán. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen, hogy tsunami.
Ugyan abban maradtunk a párommal, hogy ilyen messze lévén nem telefonálgatunk egymásnak, de most mégis megpróbáltam felhívni.
Csönd. Még azt sem tudom megállapítani, hogy kiment-e valahová az a hívás.
Próbálok nem idegeskedni. Lehet, hogy nem működnek a hálózatok, lehet, hogy túl vannak terhelve, remélem nagyon, hogy majd jelentkezik, ha már telefonálni tud. Igyekeztem nem nézni a tévét, de az nem sikerült. Úgy még jobban idegeskedtem.
Megcsináltam a rendrakást, a porszívózást, a mosást, közben állandóan a fél szemem a tévén meg a telefonon.
Este csörgött a mobilom. Örömmel felkaptam. Anya volt. Kipróbálta az új készülékét, aminek persze örültem, de ugyanakkor nem tudtam eltitkolni, mennyire aggódom. Ő is hallotta már a híreket.
Nem tudok mást csinálni, várok.

2004. december 27.
Még mindig semmi hír, ma egész nap dolgoztam, de a gondolataim messze jártak. Valaki a munkahelyemen adott egy tippet, hogy próbáljak meg a Külügyminisztériumban érdeklődni. Lehet, hogy megpróbálom majd, ha holnap se lesz hívás.
Még azon is gondolkodtam, hogy ne telefonáljak-e be a munkahelyére, de nyilván nem érdemes, honnan tudnának ők többet. Mást nem tudok, akit még felhívhatnék, hiszen a szülei meg a húga is mentek ugyanoda.
A tévében borzalmas képeket lehet látni. Iszonyatos ereje lehetett annak a víznek, tarolt le mindent. Banda Aceh-ben is. Ott is elérte a partot egy ilyen gyilkos hullám.
Istenem!

2004. december 29.
Érdeklődtem a Külügyminisztériumban, még kevés biztosat tudnak, de már többfajta segítséget elindítottak oda. Vannak listáik, ahol megtekinthetőek a már biztosan tudott áldozatok nevei, de személyesen kell odamenni, nem teszik fel az internetre. Holnap délelőttre elkértem magam a munkából – be kell pótolnom majd – és odamegyek.

2004. december 30.
Ki vagyok borulva, szabadságot kértem mára és holnapra, csak januárban megyek be dolgozni ismét.
A nevét, a párom nevét megtaláltam a listán. De…
De az apját is ugyanúgy hívják. Se kor, se útlevélszám semmi nem volt mellette, csak a név. Melyikük halt meg?
Ha ő él, miért nem próbált felhívni?
Azt mondták a Külügyminisztériumban, hogy abból még ne vonjak le semmilyen rossz következtetést, hogy valaki nem telefonál. A legtöbben elvesztették a mobiljukat, elvesztették a papírjaikat, elvesztették mindenüket. Akik élnek, örülnek, hogy maguk életben maradtak. Óriási még a kavarodás.

2004. január 1.
Ma telefonált onnan a párom húga. A volt páromé. Mert ő meghalt. És az apja is. Az anyja kórházban van sebesülten. Kérdeztem, hogy nem tudnék-e bármiben is segíteni, de azt mondta, hogy nem. Azt mondta, hogy megkeres majd, mikor hazajöttek.
Nem akarok ma senkit sem látni, ne mondja ma senki nekem, hogy: Boldog új évet!

*******************************
*******************************

Útkeresők

A sikeres érettségi után következett ez a közös nyaralás Görögországban. Az egész osztály résztvett rajta, egyfajta búcsúút, hiszen most következik az élet, vagy ahogy néha mondták a nagybetűs Élet. Szerencsére senki szüleinek nem okozott problémát, hogy az utat kifizesse, bár az iskola felajánlotta, hogy ahol gond lenne, ott besegítenek.
Alfonznak bizony problémát jelentett, de ezt véletlenül se árulta volna el senkinek. Mióta apja két éve otthagyta őket és elköltözött egy nőhöz, hárman éltek anyja fizetéséből, és az bizony nem volt sok. Hajnalonként korán kelt, újságot hordott ki, hogy legyen valami kis saját pénze. Próbált anyjának is adni belőle, de az nem fogadta el, azt mondta, hogy már az is nagy segítség, hogy ha Alfi saját magának megveszi azokat a drága holmikat, amikre vágyik. Így is történt. Senkinek sem tűnt fel az osztályból, hogy ő bizony nagyon szigorúan gazdálkodik a pénzével, mert magányos gyerek volt, ritkán ült be sörözni a többiekkel.
Viszont, mikor látta, hogy a húga nagyon vágyik egy pulóverre, de nem akarja nyaggatni az anyjukat miatta, tudván, hogy úgy is kevés a pénz, megvette ő neki a születésnapjára. És a drágább, ritkább gyümölcsöket is gyakran ő vette és vitte haza, az anya-féle bevásárlásban többnyire csak alma szerepelt.
Így aztán az érettségi utáni utazásra is maga gyűjtötte össze a pénzt. Azt se érezte volna tragédiának, ha nem megy el, a pénzből helyette egy laptopot vehetett volna, de aztán mégis az utazás mellett döntött. Laptopja lesz még biztosan, de az osztálytársait talán most látja utoljára. Bár közeli barátja nem volt, de ellensége se, érzett valamiféle közéjük tartozást, amit az együtt töltött idő hozott létre.
Most repült először az életében. Ez megint olyan volt, amit nem árult volna el senkinek, mert ahogy belehallgatott az osztálytársai beszélgetésébe, úgy érezte, ő lehet az egyetlen ilyen, a legtöbben azt mesélték a többieknek, hogy hol mindenhol jártak már. Arra gondolt, vajon akkor míért nem vitték őket sehová, amikor még velük élt az apja, de nem tudta a választ. A pénzen múlott volna csak, vagy a szülei házassága már sokkal régebben megromlott, mielőtt a tényleges elválás bekövetkezett? Most utólag úgy érezte, hogy igen. De azt is tudta, hogy ezt ők, a gyerekek, nem vették észre, csak akkor, mikor már az apjuk elment. Nem voltak otthon látványos veszekedések, nem volt erőszak vagy részegen hazajövő apa, nem, kívülről ők egy egészen normális család voltak. De nem jártak külföldre nyaralni, csak vidékre a nagyanyjukhoz, vagy néha a szüleivel a Mátrába.
A repülőn úgy érezte, hogy szerencséje volt, mert egy másik hallgatag ember került melléje. Egy lány, Eszti. Az osztályban elég távol ültek egymástól, így a sok együtt töltött iskolaév ellenére sem tudtak sokat egymásról. Egyszer tűnt fel neki ez a lány, nem azért, mert jó tanuló volt, olyan lány volt az osztályukban több is. Hanem volt egy rendezvény, ahol egy verset mondott, egy olyan verset, amit ő nem ismert – ami önmagában nem volt meglepő, mert ritkán olvasott verseket – de az egésznek a csendes fájdalma, szomorúsága megfogta. A leszállás után úgy adódott, hogy a szállodába vivő buszon is egymás mellé kerültek, és miután segített feltenni a lány hátizsákját a csomagtartóba, halkan beszélgetni kezdtek. Talán az ő kettősük volt az egyetlen a buszban, ahol senki sem billentyűzgetett, a többség küldte az sms-ket haza, hogy rendben megérkeztek.
Másnap már szinte tudatos választásnak lehet nevezni, hogy együtt ültek le a buszban, mikor az első nagy kirándulásra indultak.
Gyönyörű napsütés volt, és már kora reggel is jó meleg. Hangos vidámság töltötte be a buszt, jókedvű várakozás, várakozás új élményekre, kalandokra, az ismeretlenre, erősödve azon szabadságérzés által, melyet minden ember átél, mikor végre befejezi az iskolát, és nemcsak mondják neki, de maga is úgy érzi, hogy „előtted az élet”. Három fiú volt mindössze, akik meglehetősen kókadtan üldögéltek, ők még nem heverték ki az előző esti, nyilván túlzott sörözést.
Az osztályfőnökük mellett egy idegenvezetőjük is volt, és ahogy kiértek a hegyi útra, bekapcsolta a hangszóróját, hogy megismertesse velük az aznapi programot. Az egyik, kissé vaduló társaság ugyan hangoskodva próbálta ezt megakadályozni, de az osztályfőnök rendre intette őket. Ennek ellenére az idegenvezető nem sokáig jutott a beszédében, mert köszöntő szavai után hirtelen egy óriási pukkanás hallatszott, és a busz némi csúszkálás után megállt. Valami történt vele, és a sofőr kérte, hogy mindenki szálljon le, amíg kideríti, hogy mi a probléma. Ahol az eset történt, ott az egyik oldalon egy sűrű erdő szegélyezte az utat, a másik oldalon viszont egy domboldal. A fiataloknak megengedték, hogy mindenki valami kényelmes helyet keressen magának a közelben, persze úgy, hogy hallótávolságban legyen, ha a busz újra indulásra képes.
Alfonz és Eszti felvették a hátizsákjaikat, és együtt indultak el. A domboldalt választották inkább az útkeresésre, azon mentek felfelé. Hamarosan beértek a fák közé, ahol egy darabig egy keskeny ösvényfélén haladtak tovább. Eszti ment elöl, a fiú önkéntelenül is úgy döntött, jobb, ha ő igazodik a lány tempójához. Sütött a nap, jó meleg volt, és alig egy negyedóra bandukolás után már a hangjait se hallották a többieknek.
Nem kellene itt valahol megállnunk? – fordult hátra ezt kérdezve Eszti, mert bár jól bírta a gyaloglást, és élvezte nagyon, hogy az erdőben van, nem akarta, hogy túlságosan eltávolódjanak a csoporttól. De nem várva a válaszra, lépkedett tovább. Alfonznak nem jutott ideje válaszolni, mert a lány hirtelen felsikoltott, és zuhanni kezdett. Egy nehezen észrevehető kerek, mély hasadék, lyuk szélére értek, és a pillanat tört része épp csak arra volt elég, hogy Alfonz elkapta a lefelé zuhanó lány csuklóját. Eszti pánikba esett, kapálódzott, képtelen volt a lábával újra megtámaszkodni a teljesen meredek sziklafalon. Alfonz még annyit mondott éppen, hogy tartalak, ne félj, kihúzlak, de ő maga is megcsúszott, és már mind a ketten zuhantak lefelé. A sziklafalon néhol apró törpefenyők nőttek ki, Alfonznak sikerült egyet-egyet elkapnia a másik, a szabad kezével, de csak egy-egy pillanatra, mert aztán az ágak kicsúsztak a markából, és zuhantak tovább. Az fel sem merült benne, hogy a lányt elengedje, és akkor talán két kézzel sikerülne megkapaszkodnia. Az egész lyuk, vagy hasadék, nem tudta volna, hogy hogyan nevezze, ha lett volna ideje gondolkodni ezen, sokkal mélyebb volt, mint bármi ilyesmi, amiről valaha is hallott vagy olvasott. Az volt az érzése, hogy a lány elvesztette az eszméletét, mert egy szót sem szólt. Amikor végre elérték a gödör mélyét, vízbe zuhantak, tiszta, de hideg vízbe. Talán az időnkénti pillanatnyi megkapaszkodások segitettek abban, hogy lassult annyira a zuhanásuk, hogy nem haltak meg.
Ahol a víz a sziklafallal találkozott, volt egy bemélyedés. Mintha egy föld alatti folyó lett volna, ott haladt a mélyben tovább. Egy csöppnyi barlangot talált Alfonz a folyó partján. Oda vonszolta be az ájult lányt, és lefektette a kövekre egy száraz helyre. Nem volt sok világosság, csak éppen egy kicsi, amely annak volt köszönhető, hogy még közel voltak a hasadékhoz, melyen keresztül lezuhantak ide.
Furcsa módon Alfi első gondolatai nem is a praktikus tennivalók voltak, hanem ennek a mélyedésnek a nevén töprengett. Cenota? Vagy dolina? Olvasott ilyenekről, bár úgy emlékezett, hogy inkább valahol Mexikóban fordulnak ezek elő, nem itt, nem Európában, nem Görögországban. Vagy mégis?
Otthagyta egy kicsit a lányt a barlangfélében, visszaúszott oda, ahol a vízbeestek, és próbált hangosan felfelé kiabálni.
Nem tudta, milyen magasra szállhat fel a hangja. Nem tudta, hogy meghallotta-e ezt valaki, meghallhatta-e ezt bárki is.
Semmi reagálás nem érkezett, úgyhogy ezt egy idő után feladta. Visszament Esztihez, leült mellé, az ölébe vette a fejét, végignézte, nem sérülhetett-e meg valahol. Semmit sem talált.
Egy negyedóra telt körülbelül így el, mikor a lány kezdett magához térni.
Hol vagyunk? Ez volt az első kérdése, mikor kinyitotta a szemét.
Én sem tudom, felelte a fiú. Lezuhantunk ide a mélybe.
Hívtál már segítséget?
Próbáltam felfelé kiabálni, de nem tűnt úgy, hogy bárki is meghallotta volna. – Aztán még hozzátette: Visszaúsztam oda, és ott próbálkoztam.
Eszti megpróbált felülni:
Én a telefonra gondoltam.
Alfi nem szívesen vallotta be, hogy nála bizony nincs mobiltelefon. Látta, hogy a lány már nyúl a hátizsákja felé, és veszi elő az övét.
De hiába. A telefon nem működött. Nem sérült meg, bizonyos funkciók használhatóak maradtak rajta, de nem volt semmi kapcsolata a külvilággal, semmilyen hálózattal.
Mi lesz velünk? Ez a gondolat futott át kimondatlanul is mind a kettőjük fején, hogyan találnak vissza, jön-e segítség.
Egy félóra, órán belül biztosan észreveszik, hogy eltűntünk, és kihívják a rendőrséget meg a mentőket – Alfonz hangja nem hangzott valami nagyon magabiztosan miközben ezt mondta.
Legjobb, ha itt megvárjuk, amíg megtalálnak.
Mást úgysem tehetünk – válaszolta a lány halkan.
Ránéztek az óráikra, és megállapították, hogy nem egyformán járnak. Alfonznak egy régi, mechanikus órája volt, annak hittek inkább, mivel a lány a telefon óráját használta, és az most egész mást mutatott.
Legjobb lett volna, ha le tudták volna venni magukról a vizes holmit, és szárazba bújni, de egyrészt nem volt náluk semmi száraz, másrészt meztelenül lenni szégyelltek volna egymás előtt. Csak leültek jó szorosan egymás mellé, hogy valamennyire melegítsék egymást, és csendben várakoztak.
Szerencséjükre a barlangocskájukban nem volt hideg, és mivel egy folyó partján üldögéltek, állandóan jött friss levegő.
Levegő és víz. Mi kell az embernek a túléléshez? Amíg azt hitték, hogy pár órán belül biztosan ott lesz valami mentőcsapat, addig úgy gondolták, hogy nem is kell semmi más. Tudnak lélegezni, vizük van, és szemmel láthatóan az egyiküknek sincs a horzsolásaikon kívül semmi komolyabb sérülése.
Aztán este lett, egészen besötétedett. Az ijedtség és a feszültség ellenére előbb-utóbb győzött a fáradtság, a kimerültség, és elnyomta őket az álom.

Másnap éhesen ébredtek. Eszti hátizsákjában még volt egy kis tábla otthon elpakolt nápolyi, azt kettéosztották és megették. Nem volt sok.
Az alvás jót tett nekik, felébresztett bennük valami tettvágyat, bár még mindig rendíthetetlenül hitték, hogy hamarosan megjön fentről a segítség. Alfi felfedező útra indult, megnézni mekkora is ez az egész nagy barlang, hová folyik a folyó. Levette a trikóját és a farmernadrágját, hogy ne legyen minden újból vizes.
Egy jó óra telhetett el, mire visszajött. Hozott magával néhány kagylót, de viccesnek szánt megjegyzésére, hogy „itt az ebédünk”, Eszti nem mosolyodott el. Alfi elmesélte, hogy nagyon hosszú ez a barlangrendszer, amiben vannak, feltehetően még messze nem ért a végére. Nem túl messze nagyobb kiszélesedett termekre talált – maga se tudta, hogy miért nevezte termeknek őket, talán mert sokkal nagyobbak voltak, mint ahol most kuporogtak – úgy vélte, átmehetnének valamelyikbe. Valahonnan szűrődött be egy kis világosság, mert egyikben sem volt teljesen sötét, bár mindegyik felülről zártnak tűnt.
A lány először ragaszkodott ahhoz a helyhez, ahol voltak, hiszen az volt a legközelebb ahhoz, ahol lepottyantak, ott látszott a legnagyobbnak az esélye, hogy rájuk találnak. De aztán Alfi meggyőzte, hogy ha hagynak valami jelet, ami mutatja, hogy ők itt jártak, az ugyanolyan jó erre a célra, viszont sokkal kényelmesebbnek tűnik ott beljebb, relative persze. Mert azért a kényelemről még a régi fogalmaik éltek bennük. Apró kavicsokból, kövekből, melyeket ott találtak, készítettek egy jelet, melyről kis fantáziával fel lehetett ismerni az iskolájuk emblémáját. Ezt persze a víztől lehető legtávolabb eső ponton hagyták, ahová nem ért fel a víz soha.

Egy hete laktak már a palotában, így nevezték el a termet, ahol letelepedtek. Eszti telefonján működött a zseblámpa funkció, ami nagy segítségükre volt abban, hogy kicsit megvizsgálják a barlang falait. Találtak némi moszatfélét, amit ehetőnek ítéltek. Saláta a hús mellé, mondták először viccelni próbálva, de minél több nap múlt el, annál komolyabbnak érezve a helyzetüket. Nem értették, hogy miért nem találták még meg őket. Már elmúlt a kezdeti magabiztosságuk, hogy ennek hamar vége lesz, hiszen itt Európában nem lehet elveszni. Sokat segített abban, hogy ne keseredjenek nagyon el, hogy ketten voltak. Esténként meséltek egymásnak, az életükről, a családjukról, a gyerekkorukról, az álmaikról. Ez észrevétlenül közel hozta őket egymáshoz. Nem szerelmet éreztek, hanem egyfajta álllandóan mélyülő barátságot, mintha egész életükben ismerték volna egymást.
Egy hónap telhetett el, mikor továbbindultak. Már alig beszéltek arról, hogy majd jönnek valakik és megmentik őket, olyan terveket kovácsoltak, hogy maguk hogyan jutnak ki innen a hegyből, hogyan találnak majd valami utat felfelé.
Az egy hónap alatt némileg lefogytak, de mivel kényszerítették magukat, hogy amit ehetőnek ítélnek azt nyersen is megegyék, így nem vesztették el teljesen az erejüket. Alfinak a végtelenül sok próbálkozása után sikerült végre néha szikrákat pattintania, majdnem tüzet gyújtania. Csak nem volt semmi éghető a közelben, ezért is tovább akartak menni, hátha valami kedvezőbb helyet találnak.

A folyó egy idő után határozottan lefelé folyt, mintha ment volna még mélyebbre a Föld belsejébe. Egy helyen világosságot láttak, s mikor odaértek, látták, hogy mintha egy virágzó nyári rétre jutottak volna. Nyári rét itt lent a Föld mélyén? Nem értették, de nem töprengtek rajta sokat, mert annyira megörültek a friss zöldnek, meg a szeder jellegű bogyóknak, hogy alaposan belakomáztak. A rét óriási volt, és a folyótól eltávolódva, még egy kis tavat is találtak, a tó másik oldalán meg egy erdő kezdődött. Annyira olyan volt minden, mint odafent, hogy nem is akarták elhinni, hogy valahol a Föld mélyén vannak, és nem ott, ahol szerettek volna lenni.
Ez fantasztikus! Mondta Eszti. Olvastad Vernét? Alfi ugyan lényegesen kevesebbet olvasott, mint Eszti, de az Utazás a Föld mélyére történetet látta filmen. Bólogatott. Amennyire emékezett, ott egy vulkánkitörésnek köszönhették a kirándulók, hogy visszajutottak a Föld felszínére. Ez nem tűnt biztatónak.
Néhány nap alatt egészen jól berendezkedtek a rét szélén. Faágakból, nádból, füvekből készítettek maguknak egy kunyhófélét, nem mintha lett volna valaki is, aki ellen védeni akarták volna magukat, mert még egy teremtett lelket sem láttak önmagukon kívül, de így volt megszokottabb, így volt otthonosabb a számukra. A faágra szúrt sült hal volt a kedvenc ételük és a legfőbb táplálékuk a bogyók, és a zöld levelek mellett.

Nem tudták mennyi idő, talán egy fél év telhetett el, mikor egyik nap egy nagyon vén öregasszonyt pillantottak meg a kis tó partján. Próbálták megszólítani, de az öregasszony valami számukra érthetetlen nyelven válaszolt, meglehetősen barátságtalanul. Aztán egy idő múlva mégiscsak beszélgetni kezdtek vele, egy faággal a homokba rajzolt jelek segítségével.
Így tudták meg, hogy nem ők az egyetlen lakók itt a Föld mélyén. Élnek jóval kisebb és jóval nagyobb emberek is. Óriások és törpék? Ezek az ő szavaik voltak, messzire szállt gyerekkoruk meséiből, amit az öregasszony szavaiból és rajzaiból megérteni véltek, aszerint körülbelül másfél – kétszeres szorzóval számolhattak. Vagyis körülbelül másfélszer akkora emberekkel, mint ő maguk, és feleakkorákkal. Az óriások és a törpék egymással békében élnek? Csodálkozva kérdezték az öregasszonyt, mire az rázta a fejét: Nem együtt! Olyat rajzolt, mintha egy hármas útelágazás lenne: az egyik út vezetett az óriásokhoz, a másik pedig a törpékhez. És a harmadik út hová visz? Hiába kérdezték, az öregasszony csak mutogatott őrájuk. A harmadik hely lenne a mi helyünk? Kicsit értetlenül nézték egymást, mintha most tudatosult volna bennük először, hogy lehet, hogy egész életüket itt a Föld mélyén fogják most már leélni.
Fölfelé, fölfelé, oda nem visz út? Rajzolva, meg kézzel-lábbal mutogatva próbálták megértetni a kérdést az öregasszonnyal. Az csak érthetetlenül ingatta a fejét.
Mire nagy sokára megértették, megdöbbentek attól, amit megtudtak: azalatt a néhány hónap alatt, amióta ők itt vannak, a Föld felszínén több száz év telt el. Nem élnek már rég a szeretteik, megváltozott nagyon a fenti világ.
Merre induljanak hát?

**************************************
**************************************

**************************

folyt. köv.