A különbségtételről

Végéhez közeledik az augusztus, és, bár ma még nagy a hőség, a végéhez közeledik ez a nyár is. Nem panaszkodhatunk, hogy nem volt meleg, bőségesen akadtak napok, ahol a hőmérséklet meghaladta a 30 fokot.
Az unokáim a szüleikkel elutaztak nyaralni. Megint a Bauernhofra, a parasztgazdaságba, ami ilyen csöpp lánykáknak valószínűleg az egyik legjobb nyaralás. Előtte még találkoztunk, hiszen Olíviának 25-dikén volt a születésnapja, és felköszöntöttem. Erről a találkozóról sajnos nem készültek képek, helyette ideteszek egyet a lányok új kedvenc foglalatosságáról: az autóversenyzésről. 🙂
Mit akarok itt a címben a különbségtétellel mondani?
Egy felmérésen töprengtem el. Készítettek egy felmérést öt országban – csupa Nyugat-Európa – és ebből az derült ki, hogy Ausztriában a százalékosan a legmagasabb az idegenkedés a muszlimokkal szemben.
Vajon tényleg muszlim probléma ez? Jól tették fel a kérdéseket? Nem lehet, hogy nem minden muszlimmal szemben van idegenkedés, csak olyanokkal szemben, akik nagyon a normáktól elterő módon viselkednek mindenütt, utcán, boltban, hivatalban, stb.?
Megpróbálom megvilágítani, hogy mire gondolok. Mivel a marcheggi vonathoz villamossal szoktam menni, így gyakran látok olyan példákat, amilyeneket az általában kocsival közlekedő politikusok biztosan nem.
Egy apró tünettel kezdem. Gyerekkoromban minket arra neveltek, hogy a villamoson, buszon utazván, mikor le akarunk szállni, már jó előre a megálló előtt álljunk oda az ajtóhoz, hogy ne akkor kezdjünk összeszedelődzködni, amikor a jármű már megállt a megállóban. Manapság ez sok embernek, és ezek többsége bevándorlónak tűnik, nem automatikus. Ellenkezőleg. A villamos megáll, kinyitja az ajtókat, ha vannak le és felszállók, és, mikor már indulna tovább, akkor indulnak gyorsani leszállni egyesek. Akkor vette észre az illető, hogy hol van? Vagy? Amikor az első ilyen esetet láttam, még azt hittem, hogy véletlen. Mióta már legalább egy tucatot, azóta nem hiszem.
Olyasfajta hozzáállásból fakad, amelyik nem törődik másokkal. Nem törődik azzal, hogy a villamoson még sokan vannak, azok sietnének, stb. Erre a nemtörődömségre pedig sokkal durvább példákat is produkálnak. Például felszáll valahol egy átlag muszlim család: két babakocsival, néhány nagyobb gyerekkel négy-öt felnőtt. Az egyik nő barátnője – vagy egy ott maradó családtag, nem tudom – a megállóban állva tovább társalog velük, blokkolva a villamos ajtaját, hogy az ne tudjon továbbmenni. Jó pár percbe beletelik, mire „észreveszik magukat”.
A legzavaróbb természetesen az állandó telefonálgatás. Mindenki telefonál, nemcsak a fejkendős asszonyok, csak a török nők gyakrabban sokkal nagyobb hangerővel, mint az átlag. Mintha a hangerő valami státusszimbólum lenne? Otthon az beszélhet az asszonyok közül a leghangosabban, aki a legtekintélyesebb?
Általában az emberek – nekem ez a tapasztalatom – kulturáltabban viselkednek, ha egyedül vannak, mintha társasággal. Gyakran láttam muszlim fiatalembereket átadni idős embernek a helyüket – ha egyedül voltak. Ha hárman vagy többen, akkor nem láttam rá példát. Persze, mindez lehet véletlen is, és ami ezt illeti, ugyanezt figyeltem meg nem muszlim, hanem átlagos itteni iskolásgyerekeken is. Ha csoporttal vannak, viaskodnak a helyekért, egyedül jobban odafigyelnek másokra.
Szóval ezt akartam mondani a különbségtétellel. Azt hiszem, hogy a normák megváltozása az, ami az emberek többségét zavarja, és talán az integrációs tanfolyamok nagyobb súlyt fektethetnének erre. Nem tudom, hogy Afrika hány országában van villamos, amit az egyes ottani országokban levő buszközlekedésről hallottam, az nagyon messze esik az itteni normáktól (állandó zsúfoltság, ennek megfelelő tolakodás, stb.).
Egy nemrég olvasott interjú rávilágított még egy ehhez kapcsolódó problémára. Egy fiatal afgán nővel beszélgettek, aki büszkén mesélte, hogy elvégezte az iskolát, és tovább akar tanulni. Azt is mondta, hogy a szülei engedélyével ő nem visel burkát, még talán fejkendőt sem mindig. A kérdésre, hogy férjhez menne-e nem muszlim és nem afgán fiúhoz, nemet mondott. Azt nem.
Úgy érzem, hogy valahol a mélyben sokan egyoldalúan tekintik a toleranciát. Legyenek mások ővelük szemben toleránsak, értsék meg őket, fogadják el, fogadják be, de ők maguk nem toleránsak másokkal szemben. Ami rajtuk múlik, abban kirekesztőek.
Talán ez az igazi muszlim probléma?

Az elmúlásról

Az egyik könyvben, amelyiket az elmúlt héten olvastam, szerepelt a következő mondat: „Vernünftige Leute erledigen den größten Teil des Sterben zu ihren Lebzeiten.” Ami magyarul körülbelül így hangzik: Az értelmes emberek elvégzik a meghalás nagyobb részét még az életükben.
Mi is a meghalás, mi a halál? Meg tudjuk precízen fogalmazni? Orvosi értelemben talán igen, de általánosságban?
A halál bár sok tekintetben határ, mert elhatárol sok mindentől, mégsem egy jól meghúzott határvonal. Sokkal inkább egy folyamatnak tűnik. Egy elmúlási folyamatnak. Valami végetér, lezárul, és – sokunk hite szerint – új szakasz kezdődik.
De, ha kicsit belegondolunk, az egész életünk televan elmúlásokkal. Elmúlik a gyerekkor, elmúlik az ifjúság, mire megöregszünk, általában elmúlik az egészségünk, és még nagyon sok minden. Minél tovább élünk, annál jobban és teljesebben épülnek le az emberi kapcsolataink: akiket ismertünk, akiket szerettünk, akikkel egy darabig együtt haladtunk az életünk útján, azok így vagy úgy, de mind-mind messze vannak már. Így vagy úgy? A nálunk idősebbek és a korosztályunk beliek úgy, hogy maguk is átlépik a határt, a gyerekeink, a fiatalok pedig úgy, hogy érzékeljük, hogy másmilyen az ő világuk már.
Mikor volt a zenit, mikor voltunk életünk csúcspontján? Nem hiszem, hogy meg tudjuk fogni a pillanatot, valószínűleg még utólag sem, nemhogy, amikor átéljük.
Így aztán nem csoda, ha azt sem vesszük észre, amikor a meghalás folyamata elkezdődik. A kapcsolatok leépülése, az egészség leépülése, az erre a világra orientáltság leépülése. Ha egy szóval kellene megfogalmazni, azt mondanám, a perspektíva-nélküliség.
Szomorúan hangzik, pedig talán nem kellene, hogy az legyen. A perspektíva-nélküliség ugyanis nem jelent teljes reménytelenséget. Spes altrix senectae. A remény az időskorban is táplál minket. A remény az elvégzettekben, és a remény a jövőben.
Egyfajta számvetés a hitben.
Ez egy másik most olvasott könyvhöz kapcsolódik, amelyik Ruth Pfau életéről szól. Ruth Pfau 1929-ben Németországban született (így a szüleim generációjához tartozott), és az idén, 2017 augusztus elején halt meg Pakisztánban. Egész életét a lepra gyógyításának szentelte. Mélységesen tisztelendő, és ugyanakkor szomorú, hogy az ő nevét sokkal kevesebben ismerik, mint egy-egy pop csillagét. A fiatalságnak a könnyű és sikeres élet a példakép, és nem az, aki sokat tesz a szenvedőkért.
Milyen erős hit kell ahhoz, hogy nap mint nap, csak betegeket látva, gyógyulást és szeretetet adni tudjunk? Pfau asszony elbeszélései több helyen emlékeztettek arra, amit Teréz anyánál is olvastam: az időskor felé haladva egyre gyakrabban fel-feltörő kétségbeesésre, a kérdésre, hogy „miért ilyen ez a világ, Istenem?”. Fiatalkori hitük sok tekintetben átalakult, nem elveszett, de másmilyen lett.
Tudták, hogy élnünk kell az életet.

Emlékoszlop

Ruth Pfau emlékére, aki 2017-ben bekövetkezett haláláig sok évtizeden keresztül leprabetegeket gyógyított

1.

Igazi nagyság
Észrevétlen, gyógyít, ad,
Nem győzi le sok
Látott rossz, kétség, hiány,
Hite egyetlen forrás.

2.

Szavak nélkül mit
Adhatnék, pedig tudom,
Semmik a szavak,
Cselekvő élet, mi hat,
Példád gyógyítóm marad.

3.

Nem panaszkodtál,
Hová lett a jó forrás,
Közöny-páncél nem
Nőtt rajtad, szavak nélkül
Gyógyulást adtál soknak.

semmi sem történt hét

Ránézve az előző bejegyzésem dátumára, megállapítottam, hogy “jé, már megint eltelt egy hét!”.
S mi történt ezalatt?
A nagypolitikában egy hátborzongató szél söpört végig a világon: mikor politikusok úgy fenyegetőznek egymással, mint macho-k egy kocsmai verekedés előtt, akkor azt hiszem, hogy sokan rosszul érzik magukat. Èn is.
S a magánéletben?
Ezt mondja a cím: semmi sem történt.
A szívem fáj nagyon, mert nem láthatom Flórát, de ez nem rajtam múlik.
Miket csináltam?
Voltam néhányszor a kertben, és olvastam-írtam néhány nap itthon.
Talán egy kedves epizód, ami feljegyzésre érdemes, történt egyik nap a vonaton.
Egyik nap, lehet, hogy pont aznap, mikor egy matematikus beállt politikusnak, a vonaton egy mama és a kislánya mellett jutott hely nekem. (Ilyenkor nyáron kevés a szabad hely a pozsonyi vonaton.) Nem tudtak németül, csak szlovákul, de a kislány — olyan 9-10 éves forma lehetett — kicsit unatkozott. Mikor elővettem a szokásos napi adag Sudoku-mat az aznapi napilapból, érdeklődéssel nézegette.
Megkérdeztem: Hányadikos vagy?
Mivel németül beszéltem, csak integetett a fejével, hogy nem érti, de aztán szerencsére a “skola” szóval meg az ujjainkkal való mutogatással csak megértettük egymást. A harmadik osztályt végezte, most megy majd negyedikbe.
Felírtam az újságpapír szélére egy összeadást, a korának megfelelőt.
Boldogan nekilátott, s egy pillanat alatt meg is lett vele.
Akkor egy kivonás következett, a kicsit nehezebb fajtából (amikor a kisebbítendő számjegyei kisebbek a kivonandóénál).
Ez is meglett némi töprengés és ujjrágcsálás után helyesen.
Szépen megdicsértem, sajnos nem volt nálam semmi olyan apróság, amivel megajándékozhattam volna. De ő nem volt elégedett: még, még! — mutogatott a papírra.
Felírtam neki három újabb “rejtvényt”, talán kitartottak Pozsonyig, én már mehettem Marcheggnél leszállni.

Szóval, ennyi. Mi tette kellemes élménnyé?
1. A matematika nyelve nemzetközi, megértést teremt ott is, ahol a nyelv nem közös.
2. A kislány lelkesedése az újabb feladványokért.
Vajon hány gyerek unatkozik így a szünidőben, hogy még egy kis matematika változatosságnak is örül?

Pinocchio paradicsom és gyereknevelés anno 2017

A címben említett két dolognak — Pinocchio paradicsom és gyereknevelés manapság — nincs semmi köze egymáshoz, mindössze annyi, hogy mindkettő a mai napomhoz kapcsolódik.
Az elmúlt napok hősége olyannyira elviselhetetlen volt, hogy ma, az első hűvösebb napon, az esős idő ellenére lementem a kertbe. Ott nőtt egy kis “Pinocchio” paradicsom, nem tudom, mitől lett orra.
Mialatt a vonatra vártam, az eső miatt behúzódtam a megálló kis tetővel védett része alá. Ott már álldogált egy négytagú család: papa, mama, nagymama és egy körülbelül négyéves kisfiú. A gyerek nyilván kissé nehezen bírta a szűk helyen való várakozást, s mivel az eső csak csepegett, kilépett a fedett rész alól, és a mellette levő korlátnál élvezte a kis szabad teret. Veszélyben nem volt egy pillanatig sem, a korlát egy felvezető út (babakocsi, bicikli, stb., a lépcsőt nehezen viselőknek) mellett volt, s két lépésnyire tőle nagymama, mama, papa. Ehhez képest meglepő volt, hogy a papa kilépett mellé, meglehetősen durván megragadta a gyereket, és betette erővel a fedett rész üvegfala mellé. Mégpedig olymódon, hogy a gyerek egyik irányba se tudott kiszabadulni. Próbálkozott, próbálkozott a szerencsétlen, egyre kétségbeesettebben, olyan elkeseredetten vinnyogva közben, mint egy csapdába szorult kis állat. A nagyanyja megpróbált segíteni, és valami kedves, emberi szóval megszólítani a gyereket, de csak rosszabb lett a helyzet: a papa, mint szemmel láthatóan a család diktátora (fia vagy veje vajon), durván letorkolta a nagymamát, hogy maradjon csöndben, és körülbelül hasonló durvasággal kinyilvánította a gyereknek, hogy: “meg kell tanulnod engedelmeskedni”.
Mert különben a csapdába zárás vár rád?
Borzasztó érzés volt, még nézni is. Az ilyesfajta nevelést én nem nevezem nevelésnek, legfeljebb idomitásnak, de még annak is lélektelenül rossz.
(Még mindig a jelenet hatása alatt álltam, mikor felszálltak a rossz vonatra.)

Vajon nem a család kellene legyen az első hely, ahol a demokráciát meg lehet(ne) tanulni?
Vagy ha arról kevés fogalma van a szülőnek, legalább szeretettel nevelné csemetéjét, az sokat segíthetne, hogy erőszak helyett magyarázni próbáljon.

Az egész valahogy összekapcsolódott bennem a tegnapi bejegyzésemmel: nemcsak a nők helyzete mutatja, hogy milyen a világ, milyen az emberi társadalom, hanem az is, ahogy a gyengébbekkel — öregekkel és gyerekekkel — bánnak. Ez sem rózsás képet mutat.

A nők helyzete és a párválasztás 2017

Néhány napja volt egy meglehetősen lehangoló dokumentumfilm a TV-ben Kínáról, a mai kínai fiatalok párválasztási szokásairól. A lehangoltság érzésem részben abból is fakadt, hogy egy illúzióm semmisült meg. Az illúzióm pedig az volt, hogy a nők helyzete Kínában jobb, mint például Indiában (egymás melletti két nagyméretű ország), mert azt hittem, hogy ott nincs Kuhhandel, vagyis emberkereskedelem a nőkkel, ebbe természetesen beleértve a házasság címén folytatott emberkereskedelmet is. De. Sajnos van, és úgy tűnik, hogy nemcsak elszórtan, hanem az az általános. A szülők és a pénzhajhász kereskedők-közvetítők intézik a párok összepárosítását egy házasságba. Micsoda barbárság! És ez a XXI-dik században! Milyen messze van ez az egész civilizáció attól, hogy bármi is a lélek szerint történne! Nagyon-nagyon elkeserítő. És fejlődés helyett – igazi fejlődést, emberi érést értve alatta – csak visszafejlődést látok.
Kínában külön nehezíti az egész kérdést az évtizedeken át fennállt egy-gyermek politika. Most kezdenek előjönni a káros mellékhatásai – sokkal több fiúgyerek, mint lánygyerek; nincs, aki gondoskodjon az idősekről, stb. – és attól tartok, hogy mégcsak a jéghegy csúcsa látszik.
A házasságkeresésben – mivel a szülők és a közvetítők érdekei a meghatározóak – kizárólag az anyagi szempontok számítanak. A közfelfogás taszítja a fiatalembereket a házasság felé, egyedül maradni szinte szégyen, fogyatékosság. Ezért a házasodást magának anyagilag megengedni nem tudó kínai fiatalemberek a szomszéd, szegényebb országokban néznek körül (Laosz, Kambodzsa, Vietnám.) Ez általában nemcsak egyfajta ártatlan körülnézés, hiszen a „pénz mozgatja a világot” elv érvényesül. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ezekben az országokban lánygyermekeket rabolnak el azért, hogy Kínában eladják őket. Prostitúcióra vagy házasságba, az a rabszolgakereskedőknek mindegy.
Emberi jogok? Istenem, hány milliárd ember él, aki nem tudja, hogy mi az! Mutattak a filmben egy kínai parasztot, akitől elszökött a pénzen vett felesége, és aztán, mikor a rendőrségre ment panaszkodni, akkor magyarázták el neki, hogy asszonyt venni illegális.
No, legalább papíron az. Ha a gyakorlat mégis mást mutat.
Hol van ma olyan hely a Földön, ahol a leánygyermekek emberhez méltó életesélyt kapnak? Nagyon-nagyon szomorú a kép. Mennyi idő kell, hogy ez megváltozzon?
Vagy az, hogy ez a civilizáció mintha már pusztulásra ítélte volna önmagát, az ilyen jelenségek miatt is van, és nemcsak a környezetszennyezés miatt?

Ugorjunk át Európába. És mi a helyzet itt? Több esély van a szabad választásra, a lélek szerinti egymásra találásra? Többnek több, de hogy elegendő-e?
Van az osztrák tévében egy rendszeresen visszatérő párosító műsor: emberek bemutatják néhány perces filmben magukat, és elmondják milyen társat szeretnének. Nem szoktam nézni, mindig bosszankodtam, ha a műsorújságban láttam, hogy lesz.
De ebben talán nincs igazam. Én rossznak érzem a bármiféle közvetítést, de sokan szükségesnek tartják. Könnyít valami olyan problémájukon, mit másképp nem tudtak megoldani.
Miért?
Egy német filmet néztem tegnap az internetes társkeresőkről, amely sok kérdést felvetett bennem, és néhány emberi problémára is rámutatott.
Ezen társkeresők határozott előnye a Kínában látottakkal szemben, hogy a választást nem a közvetítő végzi, az csak hasonló párkeresők választékát kínálja. Aztán lehet találkozni, ismerkedni, választani.
A fiatal társkeresők ahogy önmagukról, a párválasztási elképzeléseikről beszéltek, az már közelített ahhoz, amit a lélek szerinti kapcsolatkeresés alatt értek. Többen megfogalmazták, bár más és más módon, azt, hogy az egyik legfontosabbnak tartják az összehangolódást (természetesen nemcsak szexualitást értve alatta).
De hamar kiderül, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog: a kezdeti, a felszínen levő paraméterek mögül (csinos, sportos, egészségesen táplálkozik, etc.) hamar előtör még sok minden.
Ez a tudatos hangolódási törekvés hogy viszonyul a szerelemhez?
A valamivel idősebb, néha már elvált, egyedül gyereket nevelők pedig sok más problémával is küzdenek. Itt már nemcsak két embernek, hanem, ha gyerekek is érintve vannak, többnek kellene összehangolódnia. A már kialakult, jól bevált életrendek – az iskolától a kutyasétáltatásig – óhatatlanul is felborulhatnak egy új kapcsolattal. Érdemes? Felborítani egy jól bevált rendet valami bizonytalanért?

Egy teljes földi körképhez még sok minden hozzátartozna. Tartok tőle, hogy a Föld legtöbb országában a helyzet ahhoz hasonló, amit Kínában láthatunk, vagy még sokkal rosszabb. Afrikában, az arab országokban, mindenhol, ahol a többnejűség hivatalosan elfogadott, és a férfiak az országuk törvényei szerint több jogokkal rendelkeznek, mint a nők.
Ahogy az előbb már írtam: az emberi társadalom problémái, ha tömegében mindig inkább visszafelé haladnak, semmint fejlődnének – az állatvilág struktúráiból egy emberi világ felé – az a civilizáció önpusztításának az útja.