A Napút folyóirat 9-dik számában megjelent a Hét nap, hét év című drámám.
Ideteszek ízelítőül egy jelenetet és néhány fotót.
Harmadik jelenet
Krisztina éppen befejezi egy könyvnek a felolvasását, s leteszi az ágy melletti kisasztalra a könyvet.
Olivér: Ez jó volt. Szeretem ezeket a távoli, keleti meséket. Oly sok minden természetes bennük, amit ez az itteni világ csak bolondságnak tart.
Krisztina: Én is szerettem a tündérekről, a koboldokról, a varázslókról szóló meséket, már a gyerekkoromban is.
Olivér: Talán természetesebb lenne a halál gondolata, ha elfogadnánk a másmilyen lényeket, a szellemeket, a dzsinneket, pláne, ha még beszélgetni is tudnánk velük, mint ez a mesebeli ember. Megkérdezhetném tőlük, hogy mi lesz odaát.
Krisztina csak elmosolyodik, de nem szólal meg.
Olivér: Hogy lehet úgy menni a halálba, hogy nem tudjuk, hogy hová megyünk? Senki sem szokott úgy felszállni egy vonatra, hogy nem tudja, hová megy a vonat!
Krisztina: Azt hiszem, hogy nem jó az, hogy az emberek mindent előre tudni szeretnének.
Olivér: Magát csak kellemes meglepetések érték az életében?
Miután Krisztina nem válaszol, más jut az eszébe:
Olivér: Tudja, hogy tegnap este, miután elment, itt járt az ügyvédem?
Krisztina tagadóan rázza a fejét.
Olivér: Szavaztam. Amiről már beszéltünk, erről a népszavazásról, az euthanáziáról. Az ügyvéd elintézte a megfelelő módon. Szavaztam arról, hogy szabad lehessen meghalni annak, aki meg akar halni.
Krisztina: Még mindig meg akar halni? — csak félig kérdés.
Olivér bólogat: Remélem segít majd, ha engedélyezik. Ha szabad választásom lehet, amit a jog is jóváhagy, akkor magától szeretném kapni a poharat.
Krisztina: Nem. Ne haragudjon, de nem.
Olivér: De miért? Miért nem? Azt hittem, már egy kicsit megkedvelt engem. Olyan szót, hogy szeretet, én nem is akarok használni.
Krisztina: Megkedveltem. — Csöppet elmosolyodik. — Tudja, én úgy gondolom, hogy ha lehet a halált választani, akkor kell, hogy legyen lehetőség arra is, hogy mindenki maga eldönthesse — minden orvos, minden ápoló, minden rokon — hogy ő maga akar-e segédkezni ebben.
Olivér egy rövid időre csöndben marad.
Olivér: Mint ahogy régen voltak gyerekorvosok, akik szülni segítettek, de abortuszt csinálni nem akartak?
Krisztina: Igen, valahogy úgy. Nem akarok ölni. Még akkor sem, ha engedélyezett.
Olivér: Akkor sem, ha pont azzal segítene? Ha úgy szabadít meg valakit a hosszas szenvedéstől? De hát, miért nem? Képzelje csak saját magát az én helyembe! — Egy pillanatra elhallgat. — Én segítenék magának hasonló helyzetben.
Krisztina: Ha kérném…
Olivér: Igen, természetesen, nem én dönteném el.
Krisztina feláll, de nem tud elindulni, mert Olivér megszólal.
Olivér: Hova megy?
Krisztina: A konyhába. Éppen ideje, hogy elkészítsem az ebédjét.
Olivér: Elszalad a beszélgetés elől? Az egyetlen témában, ami nekem még fontos?
Krisztina: Nem szaladok el. Csak ebben a kérdésben már nagyon sokszor hiába beszélgettünk. Nem akarom feladni, hogy az életvágyát erősítsem, ne a halálvágyát.
Olivér: Szóval, csak azért nem akarna segíteni, mert a halálomat a saját kudarcának fogná fel? Nem gondolja, hogy nagyon önző álláspont?
Krisztina: Jaj, de kiforgatja a szavaimat!
Közben elindul az ajtó felé:
Krisztina: Tartsunk egy kis ebédszünetet, jó? Hoztam valami finomat is.
Olivér elmosolyodik: Már azt hittem, hogy ma elfelejtette a születésnapomat!
Krisztina alig észrevehetően felsóhajt, örül, hogy témát váltottak: Nem felejtettem el, csak kint hagytam a tortát reggel a konyhában. Bekapcsoljak valami zenét, amíg kimegyek?
Olivér: Nem, most ne zenét, a spanyol nyelvű elbeszéléseket, legyen szíves.
Krisztina bekapcsolja a lejátszót, majd kimegy. Olivér csukott szemmel hallgatja az elbeszélést.
Néhány perc telik el. Krisztina jön a tolókocsival, rajta az ebéd, és a torta.
Olivér a szemével kéri, hogy kapcsolja ki a lejátszót.
Krisztina: Nézze milyen szép kis festményt találtam! — A torta melletti üdvözlőlapot veszi fel. — Ezzel szeretnék ma boldog születésnapot kívánni! — úgy tartja a képet, hogy Olivér láthassa.
Olivér nézi, nézi, aztán megszólal: Tudja, régen nagyon nem szerettem az ilyen realista képeket. Mindig gúnyolódtam rajta, minek a hegyeket, minek a fákat lefesteni, manapság, hogy olyan kitűnő fényképezőgépek vannak. De, ezt a képet, ahogy elnézem, olyan, mintha a festője emlékezetből festette volna, vagy talán csak megálmodta azt a tájat.
Krisztina: Nagyon valószínű.
Olivér: Valószínű? Miért?
Krisztina: A kép festőjének nincsen se keze, se lába. Szájjal fest. A szájában tartja az ecsetet. — Halkan, óvatosan mondja, nem tudja, hogy milyen hatást vált ki Olivérből.
Olivér elkomorodik, elhallgat, nem szól semmit. Figyeli, ahogy Krisztina előkészíti az ebédet, egy kis születésnapi bort önt egy csöppnyi pohárba.
Olivér: Nem iszik velem?
Krisztina: Nekem már nem lehet. A baba miatt, tudja. — Kicsit megsimogatja a pocakját:
Olivér ránéz: Még négy hónap?
Krisztina: Körülbelül.
Megemeli a kis borospoharat, majd megitatja Olivért.
time2life 