Tavaszáldozat

Ezen a héten kezdődött el a „hivatalos“ tavasz. Pontosan ezen a napon, azaz szerdán koncerten voltam a Konzerthausban — hosszú idő óta megint először, mert kicsit jobban éreztem magam — és mint az gyakran előfordul, ha arra járok, sétáltam egy kicsit a Stadtparkban. Nem lehetett volna letagadni sem, hogy tavasz van: az egész Stadtpark tele volt emberekkel, és nemcsak a padokon, de már a füvön is sokan ültek, élvezték a meleget és a napsütést. És: most láttam először az életemben már márciusban virágzó orgonát! Nem jegyeztem fel, hogy mi volt eddig a legkorábbi időpont, de azt hiszem, hogy már az áprilisi orgonavirágzás is korainak számított eddig.
A tavasznak nincs külön ünnepnapja manapság, mint volt régen a természethez közelebben élt népeknél, bár a tavasz nekünk is nagy öröm. Hosszabbodnak a napok, tovább van világos, színesedik a világ: kinyílt az aranyeső, többféle gyümölcsfa virágzik és sokféle színben pompáznak a különféle apró virágok az ibolyától a krókuszokig.
Tavaszáldozat? Mi ez a cím? Valamilyen régi szokás volt, ami mára feledésbe merült? Netán valami olyan, mint amikor egy sámánt feláldoztak azért, mert sokáig nem jött az eső?
A franciául tudó és a klasszikus zenét kedvelő Olvasóimnak talán még Sztravinszkij is az eszükbe jutott a címről, az első előadásán nagy botrányt kavart alkotása a La sacre du printemps.
A találgatások közül többeknek kell igazat adnom: valóban, voltak helyek a Földön, ahol a régmúltban előfordultak emberáldozatok azért, hogy kegyessé tegyék Tavaszistent, és valóban, Sztravinszkij balettje is egy tavaszáldozatról szól.
Ennek a balettnek a mondanivalójával szeretnék egy kicsit foglalkozni. A tavaszt és a fény istenét köszöntő, táncoló lányok karából választják ki — avagy választódik ki? — az, aki az áldozat lesz. A kiválasztott lányt egyre vadabbul táncoló férfiak fogják közre, és neki is egyre gyorsabban, egyre felpörgetettebben kell táncolnia — egészen addig, amíg a végén holtan rogy össze.
Valakinek áldozattá kell válnia azért, hogy eljöhessen a természet megújulása, a fényt és virágzást hozó tavasz?
Bár első pillanatra talán kissé meghökkentő a mai embernek, ha belegondolunk, a ránk maradt legendák között több hasonló történettel találkozhatunk, amikor valaminek a teremtéséhez, az elkészültéhez egy ember feláldozására van szükség.
A magyar irodalmat ismerőknek például eszükbe juthat Kőmíves Kelemenné balladája. Akik nem ismerik, azok számára röviden egy-két mondatban leírom. Néhány kőművesnek egy várat kellett felépíteni, de többszöri próbálkozásuk sikertelen maradt, a fal újra és újra leomlott. Megállapodtak, hogy amelyikük felesége elsőként jön el a férjéhez, azt befalazzák az épülő falba, hogy az állva maradjon. Kőmíves Kelemen felesége lett az. A fal így nem dőlt össze és a vár felépült.
Egy hasonló és mégis különböző történetet ír le egy kínai mese is. Ennek a címe magyarul: A hűséges asszony, aki bánatával megindította a köveket. Az asszonyt Meng Csiangnak hívták, a férjét pedig Van-nak, ami tízezret jelentett. Amikor a Nagy Kínai Falat építették, ott is mindig leomlott a fal. Egyszer a császár egyik tanácsadója azt tanácsolta az urának, hogy mérföldenként falaztasson be egy embert, és annak a lelke majd összetartja a falat. Ezen tanács hírére nagy félelem és pánik tört ki az országban, mire egy bölcs figyelmeztette a császárt: Ha így bánsz a népeddel, abból baj lehet. Hallottam arról, hogy él egy Van (tízezer) nevű alattvalód. Elég, ha ezt az egyet falaztatod be, az elég lesz tízezer helyett.
Így is történt. Van éppen a lakodalmát tartotta Meng Csianggal, amikor elfogták és elhurcolták a császár emberei és befalazták őt a Nagy Falba.
Meng Csiang sokáig sírt, majd útra kelt megtalálni a férjét. A Nagy Fal tövében sok napon át zokogott, a bánata megindította a köveket, a fal leomlott és kiadta Van csontjait. A történet befejezése még szomorúbb: az asszony csak úgy tudott megmenekülni a császártól, hogy leugrott egy hatalmas torony tetejéről.
A halálunk árán megmenekülünk valakitől, valamitől — és ez sokaknak hoz Tavaszt, megújulást?
Mi a közös mondanivaló ezekben a történetekben? Valami újnak a megteremtéséhez, eljöveteléhez két dolog elengedhetetlen: az egyik a lélek, a másik az áldozat. Amit lélektelenül végzünk, abban sohasem lesz összetartó erő. Attól tartok, hogy ezt a régi igazságot mára sokan elfelejtették. Mint ahogy azt is, hogy néha áldozatot kell hoznunk — másokért. Mert az áldozat a születő Tavaszt, újat már nem éli meg, de nagyon sokaknak jót tesz vele.
Igen „viharos“ éjszakám volt egyik éjjel. Kifelé valószínűleg nem látszott semmi belőle, a vihar valahol a mélyben zajlott, nagyon mélyen a felszíntől. Mintha különböző erők küzdöttek volna egymással, és ebből még az a kérdés is maradt reggelre, hogy vajon, ha a lány (az áldozat) meghal, biztos, hogy Tavasz jön utána? Lehet, hogy az őrült fergeteg, amit azok az egyre jobban megvadultak elszabadítottak, elpusztít mindent és csak egy hosszú, kietlen tél jöhet utána?
Adja Isten, hogy ne így legyen. Mert ez a mai világ is olyannak tűnik néha, hogy egyre vadabbul táncoló őrültek forgatják a Világ Kerekét.

Tavasztündér hívó

Bimbót fejlesztő
Időtlen fény! Jöjj, növessz,
Milliónyi lényt!
A pusztulás mezején
Virágozzon mindig lét!

Az ismeretlen kezdetek

Volt-e kezdetben
Élettelen, vagy minden,
Mi létezett, élt,
Friss, kíváncsi erő-ár,
Terjedt az anyagban szét.

Hol alszik a kikelet

Csak a szívemben
Hordozom-e a reményt,
A jövőt hozót,
Avagy vannak még szívek,
Ugyane fényt hordozók.

Virágzó orgona márciusban

Ma volt először
Virágzó orgona már
Márciusban, jól
Eltolódott a naptár,
Ez a klímaváltozás.