2019 elején kezdve
****
Felfordul a világ
Trudi és Abdullah csak állami esküvőt tartottak, és az sem járt túl nagy ünnepléssel. Mind a ketten idevándoroltnak számítottak Bécsben. Trudi egy kis felső-ausztriai faluban volt gyerek, Abdullah pedig Jordániában. A szüleik ott éltek továbbra is, ahol egykor ő maguk. Ők Bécsben találkoztak össze, egy kávéházban, ahol Trudi dolgozott, Abdullah pedig egyszer betévedt.
Abdullah még a nagy menekülthullám előtt jött, egy távoli nagybácsija hívta, mert segítségre volt szüksége a pizzériájában. Ugyan nem voltak olaszok, de a déli jellegük miatt ez egyetlen vendégüknek sem tűnt fel az évek folyamán. Abdullahnak szerencséje volt, mert rokoni segítséggel hamar elintézték neki az engedélyt, hogy dolgozhatott. A rokoni tanács nélkül is megértette, hogyha maradni akar, arra a leggyorsabb mód, ha megnősül, és ez ellen neki sem volt semmi kifogása. Ilyen-olyan futó kapcsolata akadt több is, és egy pillanatra sem gondolt arra, hogy ez majd másképp lesz, ha megnősül. Odahaza az apjának három felesége volt, és ezt egészen természetesnek tartotta otthon mindenki.
Trudiba sem volt jobban szerelmes, mint bármelyik másik barátnőjébe, de jól megvoltak együtt. Egyikük sem járt templomba – illetve Abdullah a mecsetbe – és mind a ketten értékelni tudták, hogy a rokonaik messze voltak. A függetlenség varázsa, amire gyerekkorukban ábrándozva gondoltak, még jó ideig eltartott.
Az esküvőre ugyan eljöttek Bécsbe Trudi szülei és Abdullah apja, de a viszonyuk a fiatal házasoknak a szüleikkel nem változott meg. Három éven belül két kisfiúk született, és Abdullahnak nemcsak az állampolgárságot sikerült megkapnia, de egy szép háromszobás lakást is kaptak a második gyerek érkezésekor.
Májusban volt Abdullah születésnapja, a harmincadik. Alig féléve laktak az új helyen, ahol a földszinti lakás előtt még egy kis kertjük is volt, aminek Trudi a gyerekek miatt különösen örült.
Két nappal Abdullah születésnapja előtt dél körül váratlan vendégük érkezett. Abdullah nem volt otthon, dolgozott késő estig, a csöngetésre Trudi ment ajtót nyitni. Egy ismeretlen fiatal nő állt az ajtóban, előtte babakocsiban egy néhány hónapos kisgyerek.
Abdullahot keressük – mondta a fiatalasszony.
Nincs itthon – felelte Trudi. – Rokonok?
Bizonytalanul kérdezte, mert tudta, hogy Abdullah a nagybácsijánál dolgozik, és arra gondolt, hátha annak a lányával beszél.
Úgy is lehet mondani – válaszolta a nő. – Bemehetnénk? Engem Karinnak hívnak.
Trudi maga sem tudta miért, de rossz érzéssel engedte be őket: Tessék.
Aztán némi szünet után ő is megmondta a nevét: Trudi.
Karin kiemelte a babát a kocsiból, aki nem ébredt fel, szépen, nyugodtan aludt.
Kisfiú? – érdeklődött Trudi.
Nem, kislány. Fatima. Az ősszel született.
Trudi ízlelgette magában a nevet, a Fatima olyan arabosan hangzott. Biztosan komolyabban muszlimok, mint Abdullah, bár fejkendőt nem látott Karinon.
Gyertek be – invitálta őket a nappaliba. – Az én második kisfiam, Márk is az ősszel született.
Ezt a gyerekszoba előtt elhaladva jegyezte meg, amelyikben bent aludt Márk, aki nemrég ebédelt, és ez volt a szokott déli alvása.
A nagyobbik kisfiú, Johann a kertben játszott, mielőtt csöngettek. Most kicsit tartózkodva, de kíváncsian álldogált a nappaliban.
Johann – mutatta be a gyereket Trudi a vendégeknek, aztán a kisfiúhoz fordult:
Gyere, kezet mosunk, mindjárt adok neked valamit enni.
Mert ő maga és Johann nem ebédeltek még, és Trudi éppen azon törte a fejét, hogy mit csináljon közben az ismeretlen nővel, amíg ő Johannt ebédelteti. Egyébként is zavarban volt, nem tudta mit kezdjen velük, Abdullah sohasem mesélt még róluk. Itt akarnak ülni vajon egész délután az ő nyakán? Legszívesebben rögtön felhívta volna Abdullahot, de tudta, hogy az nem szereti, ha munka közben zavarja, és ő maga sem találta még ki, milyen ürüggyel hagyja magára a vendéget, míg elvonul valahová telefonálni.
Kínosan telt el az egész délután, de ezt utólag mégis úgy lehetne nevezni, hogy ez volt a vihar előtti csend. Mikor este Abdullah megérkezett, csókkal üdvözölte mind a két nőt, aztán azt mondta:
Örülök, hogy összeismerkedtetek. Karinéké lesz a kicsi szoba. A nagyobbik háló Trudié és a két fiamé. A macska kuckója itt marad a nagy szobában. Holnap elhozom Karin és Fatima holmiját.
Trudival megfordult a világ és elájult.
*****
Tanítási óra 2119
2119-t mutat a naptár. Tanítóként vagy modernebb kifejezéssel élve instruktőrként dolgozom már két éve. Több munkát vállaltam, mint az átlag, mert nemcsak napi egy órát adok, hanem naponta kettőt: egyet délelőtt, egyet pedig délután. Ráadásul ez a tanítási óra is a régmúltból való kifejezés, a valóságnak jobban megfelel a mai neve, az, hogy gyakorlási egység. Egy ilyen gyakorlási egység ugyanis nem egy órányi, hanem az androidoknak tartott gyakorlat 15 percig, a régi típusú embereknek pedig 25 percig tart. A régi típusú emberek olyanok, mint a száz évvel ezelőtti emberek: nincsenek bennük chipek, beültetett vagy genetikailag pótlólag hozzájuk programozott intelligenciacsomagok. Egyfajta kontrollcsoport ők: íme, a természeti ember, az érintetlen, a módosítatlan ember. Nagyon lecsökkent már a számuk, és sokaknak nincs kedvük foglalkozni velük. De az oktatás számukra is ingyen van, és én szívesen csinálom.
Ez a délelőtti foglalkozás az androidoké. Csak hetente egyszer találkozunk hozzá személyesen, a többi napokon csak a gépeinken keresztül lépünk be egy közös virtuális tanterembe. A megtanulnivalót mindig megkapják egy hétre előre, és nagyon ritkán fordul csak elő, hogy a tananyag alapján nem tudnak valamit megtanulni. Ilyenkor természetesen módosítanom kell a tananyagot. A gyakorlati foglalkozások ahhoz jók, hogy kérdezzenek, és én ellenőrizzem, hogy jól elsajátították-e az anyagot.
A mai témánk az emberekkel való kapcsolattartás körébe tartozik: egy-egy mondat emocionális jelentésének potenciális sokfélesége a szituációtól függően. Alapjában jól megértették a tananyagot, de azért felteszek még nekik egy kontroll kérdést: írjanak fel példamondatokat olyan helyzetekre, amiben szerepel egy általam megadott rövid mondat, és egyszer semleges hatású, vagyis nem erősíti, nem gyengíti a beszélgetésben közölt információt, egyszer enyhe udvariatlanság hatású, és egyszer pedig kifejezetten sértésnek vehető. Az első ilyen mondat, amit kapnak: „Nem lep meg.” Megoldási idő: két perc.
A két perc tulajdonképpen még sok is, ha figyelembe veszem, hogy összesen csak tizenöt percünk van, de ez egy kezdő csoport. Olyasmi, mint régen az alsótagozatos iskolások voltak. A fejlettebbeknél már vitatkozásokat gyakorolunk. De itt is megérkeznek szépen a megoldások az adott időre. Az első változatra a legtöbben több lehetséges szituációt is küldenek, ilyeneket például: „Nem lep meg, hogy nem működik a lakásban semmi, mert áramszünet van.” Vagy: „Nem lep meg, hogy nem esik ma az eső, mert mára a napos időre szavazók voltak a többségben.” Ez ugyan inkább csak az androidok számára jó mondat, mert az emberek között még akadnak olyan idősebbek, akiknek nem természetes, hogy az időjárás olyan, amilyenre beállítjuk, de azért a példa jó.
A második esetre is találtak még mindannyian példát, arra, amikor a válasz egy kis udvariatlanságot jelent. „Nem lep meg, hogy öreg, hiszen már elmúlt száz éves.” Ezt kicsit nehezen értik egyesek, miért tartozik az apró udvariatlanságok közé valami, ami igaz. Az androidok nem szokták emlegetni a korukat, s ha mégis, akkor inkább az számít jónak, ami fiatalabb, ami egy új modell. Mint száz évvel ezelőtt, 2019-ben az autókkal kapcsolatban.
Az egyértelműen sértésnek felfogható változatra is írtak mindannyian példát. Nekem a következő kis párbeszéd lett a kedvencem közülük:
„Ketten beszélgetnek. Miután az egyik hosszan magyaráz valamit, a másik megszólal.
Én ezt nem értem.
Mire a válasz: Nem lep meg.”
A többi kis tanítványom nem értette, miért lehet ez sértés, csak az, aki beküldte. Ő a kedvencem, nem lepett meg, hogy ezt a megoldást tőle kaptam.
Az időnk fele a kiértékelésekkel már majdnem letelt. Egy kis magyarázat, még egy hasonló példa, aztán készen is vagyunk. Elküldöm mindenkinek a másnapra megtanulandókat és elköszönünk.
******
Álarc
A velencei karnevál sok évszázadon át egyfajta különlegességnek számított a karneválok sorozatában, szinte külön fogalmat jelentett a civilizáció történetében. Sokan igyekeztek ellátogatni Velencébe a karnevál idején, legalább egyszer az életükben.
Így volt ez ebben az évben is. Nagy tömeg kavargott vidám tarkabarkaságban, elfeledve a mindennapjaikat. A más évekhez képest szokatlanul enyhe időben még több helyen lehetett látni a szabadban táncoló embereket, mint máskor. A maszk, a velencei álarc természetesen iratlan kötelezettség volt, de ezt itt senki sem érezte terhesnek.
Az egyik téren a táncoló párok között egy Carment és egy Don Giovannit lehetett felfedezni. Ez sem volt meglepő, hiszen ha valaki megkérdezte a maszk árusokat, hogy mely álarcok kelnek el a legjobban, a Carmen is, és a Don Giovanninak nevezett maszk is biztosan benne volt az első tucatban. Itt legfeljebb azért keltettek figyelmet, mert a táncolók körül megállt és nézelődő emberek úgy érezték, hogy ezek az álarcok nagyon jól passzolnak a viselőikhez. Nemcsak az öltözetükhöz, ahhoz is, de legalább annyira a mozgásukhoz, a viselkedésükhöz, az önfeledt mozdulataikhoz. Carmen egyszerre volt kacér és távolságtartó, szenvedélyes és hideg, éppen csak nem énekelt, mert itt csak táncolnia lehetett. Don Giovanninál hasonlóképpen, mintha a mozgásában benne lett volna a vadász csapdaállítása, a csábítani akarás, viszont rajta a tapasztalt szem azt is látja, hogy a csábító ugyanakkor mindig szemmel tartja, hol van a számára a menekülés útja. Don Giovanni be akarta teljesíteni a már biztosnak vett kalandot, és éppen azt a kérdést súgta kis partnernője fülébe: Hová megyünk? Hozzám?
Carmen talán válaszolt is volna neki valamit, de nem jutott hozzá, mert abban a pillanatban ért a térre egy, az utcákon hosszan kacskaringózó kígyószerű sor, amelyben az emberek vadul táncoltak, mintha valami ókori Bacchinália résztvevői lennének. Egy kar kinyúlt a sorból és magával ragadta Carment, és a meghökkent Don Giovanni egy pillanat alatt elvesztette őt a szeme elől.
Alig egy órával később az egyik elegáns szálloda kivételesen sokáig nyitva tartó éttermében az utolsó vendégek készülődtek a vacsorához. Ugyanazzal a turistacsoporttal érkeztek Velencébe, egy rövid, kétnapos látogatásra, a karneválra. Egy egyedülálló, már nem fiatal férfi és egy nálánál valamivel fiatalabb házaspár ültek az egyik asztalnál. A csoport nagyobb része már nyilván megvacsorázott, a fiatalabbak talán még mielőtt kimentek volna a karneváli forgatagba, az idősebbek pedig már nyugovóra térhettek.
Az egyedülálló férfi szótlan volt, de ezt jól kiegészitette, hogy a házaspár viszont beszédes. Úgy mesélték el a férfinak az aznapi kalandjaikat, olyan részletességgel, mintha azt élveznék, hogy az elbeszélés által még egyszer mindent átélnek. Természetesen, mint mindenki, ők is vásároltak maszkokat, és meg is mutatták a mobiltelefonjaikon a képeket, amiket álarcosan egymásról készítettek. A férfi megnézte őket, udvariasan mosolygott, de nem szólt semmit. A legolcsóbb fajtájú álarcok voltak, és jellegtelenek. A ruha, amiben a házaspár kiment a karneválra az sem különbözött ettől sokban, így passzolt az álarchoz. Könnyen felismerhetőek voltak bárkinek. Ez szemmel láthatóan nem zavarta a házaspárt, olyan zavartalanul locsogtak tovább, hogy fel sem tűnt nekik a férfi hallgatása. Ő pedig, miután elfogyasztotta a desszertként kapott parfait-et, udvariasan elköszönt és a szobájába ment. Milyen fárasztóak tudnak lenni az emberek! – gondolta magában, miközben becsomagolta a másnapi úticsomagjába az aznap viselt álarcot és kosztümöt. A Carmen maszkot. Elvitte magával emlékbe. Mert ő volt Carmen, a szenvedélyes fiatal lány, csak ezt senki sem vette észre.
Mikor másnap hazaérkezett, még a megérkezése helyén formát váltott. Ugyanis az a fiatal lány az utazási irodából, aki ezt az időutazást javasolta neki, fiatal fiúként ismerte meg őt, és nem akart csalódást okozni neki. Ő maga nem is csalódott, sem az utazásban, sem abban, hogy a lány ott várta őt. Még újdonságnak számítottak az időutazásos utak, és így nemcsak egészségügyi személyzet várta a visszatérőket, de az utak szervezői is. 2919-t írtak, és egészen más volt ez a világ, mint ahonnan megérkezett. Tudta, hogy a lány kíváncsi arra, mennyire elégedett ő, mennyire ajánlhatja később másoknak is ezt a korszakot.
Kitűnő volt, nagyon jól éreztem magam – fordult kedves mosollyal a lány felé. – Ha engem kérdeznek, tudom ezt a velencei karnevált ajánlani mindenkinek.
A lány boldog mosollyal nézett rá, úgy tűnt, nemcsak amiatt örül, hogy ez neki a munkájában egy jó pont, hanem mintha egy kis személyes szimpátiát is közvetített volna a mosolya. Egy rövid beszélgetés után ő már elmenni készült, de érezte, hogy a lány azt szeretné, hogy találkozzanak még. Én lettem a Don Giovanni? – futott végig a kérdés az agyán, és hogy ne okozzon teljes csalódást, megkérdezte: Ráérne ma este?
A lány nem ért rá aznap, igaz, a válaszából kicsengett, hogy máskor örülne a meghívásnak. Nem maradtak semmi konkrétban, mikor elváltak.
Még nem volt este, mire hazaért a lakására. Kicsomagolt, és mikor készen lett, letette a Carmen maszkot az ágya melletti kis polcra. Időközben a fiú formát is levetette, így meztelenül ő nem volt más, mint az ANDRO21-2349X nevű android. Ahogy lefeküdt az ágyra és a maszkot nézte, elgondolkodott. Ki vagyok én tulajdonképpen? Itt, ahol élek, az androidokat, különösen ezt a fejlettebb szériát, amihez én tartozom, többre tartják, mint az embereket. Eszébe jutott a fecsegő házaspár és hozzátette gondolatban: és ezt nem is lehet csodálni. Ugyanakkor ott, ahol jártam, ha lehetett volna erről egyáltalán beszélni, csak annyit mondtak volna rám: „ó, ez csak egy robot”. Mi teszi az embert? Ez a sok maszk? Se lányként, se fiúként, se idősebb férfiként, senki nem sejtette meg, hogy én nem tartozom közéjük. Pedig én gyakran úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy bizonyos dolgokban sokkal többet tudok, mint ők, mégis közéjük tartozom. Mi az ember? Ész, érzés, bánat, szenvedés, szenvedély? Miért nem hiszik el, hogy minderre én is képes vagyok? Hiszen mi bios-ból, élő anyagból készülünk! Némelyik embernek nevezett lényben több az élettelen anyag, mint bennünk! Minek ez a megkülöböztető elnevezés, hogy android? Emberek vagyunk mindnyájan.
A kérdés nemcsak az ő kérdése volt, sokakat foglalkoztatott abban az időben. Olyan volt, mint egy szőnyeg alá söpört probléma az egész bolygón: úgy éltek különböző humanoidok – emberek, androidok, cyborgok, robotok, stb. – egymás mellett, hogy mindegyik a maga fajtáját tartotta a legkülönbnek. Jogilag mindnyájan egyenlőnek számítottak, de ez nem volt elég. Az érzelmi összetartozás hiányzott.
A Carmen maszk nem tudott válaszolni ANDRO kérdéseire, viszont egy szép emlék maradt a számára.
******
Évszakok
Az évszakok és az elemek, ritkán tudatosan, de mégis mindig összekötődnek. Melyik évszak kié, melyik elemé, ugye, ez buta kérdés. Händel vagy Vivaldi megdöbbenve néznének, ha hallanák. Ugyan már, mondanák. Az elemek mindenkié és minden évszaké. Legjobb mindig olyankor, ha összhangra találnak, vagy mondhatnám úgyis, kordában tartják egymást. Mert ha a nyár csak a fényé, a tűzé lenne, föld, víz és szél nélkül, az nagy pusztulást jelentene. Elszáradna, kiégne minden. Vagy ha ősszel elszabadulnának a viharos szelek, átvéve a hatalmat minden más elem felett, tönkrezúznának mindent. És ha a vizek válnak féktelenné? Jönnek a nagy tavaszi vagy télvégi áradások, és elárasztanak mindent, menekülhet mindenki, aki él.
Azt hihetnénk, hogy a tél, amelyik megdermeszt mindent, egyúttal kordában tartja az elemeket, egyiket sem hagyja elszabadulni, tehát ő a „jó”. Micsoda tévedés lenne ez a hit! Télen megáll az élet, lelassul, alszik minden, a fagy veszi át az uralmat. Élet? Igen, élet ez is, alvó élet, melynek szépségét talán pont az adja, hogy tudjuk, hogy elmúlik. Jön még ébredés, jön virágzás, jön kikelet.
Ha önmagamba nézek, megállapítom, hogy nem szeretem a telet. Talán mondanom sem kell, hogy nem vagyok jegesmedve. De nemcsak az nem vagyok, hanem a téli sportok kedvelője sem. Igaz, a nagy hőséget sem szeretem. Ha nyáron harminc fok fölé kúszik a hőmérő higanyszála, már nem a napsütést, csak az árnyékot keresem. Talán azért, mert megöregedtem?
Az öregkor a tél közeledte. Mert az embernek is vannak évszakai. Mikor megszületik és lassan növekedni kezd, mint egy kis bimbó, vagyis egy kis bohó baba, akkor jár a tavasza elején. A kamaszkora az, mikor elkezdenek nyílni a virágok, megjön a tavasz. Aztán olyan gyorsan szalad az idő! A gyermek szinte észre sem veszi, és ő már fiatal felnőtt. Itt a nyár, a kibontakozás kora, az alkotásé, a családalapításé, hogy az élet folyama sohase álljon meg. Ugyan vannak viharok a nyárban, de utánuk általában kisüt a nap, és az ember ereje teljében gondolja magát. Tervez, dolgozik, szeret és csalódik, egyszóval él. Mikor az első testi fájdalmai beköszöntenek, egy kis térdfájás, derékfájás, hol ez, hol az, azok jelzik az ősz közeledtét. Egy szép lassú ősz sok mindennek jó, az embernek is az lehet. Bár fájdalmai vannak, és gyakran elégedetlen önmagával, mert kevesebbet bír elvégezni, mint korábban, az ősze hozhatja meg az igazi érést a számára. A lelassult életben több ideje, alkalma jut az eltöprengésre, az elgondolkodásra, a megértésre. Mi, miért, hogyan történt egykoron, jó-e vagy sem, hogy az elszaladt évek így alakultak, ahogy megtörténtek. Az őszi napfény jó a bornak és jó az embernek is. Még benne van az ember az életben, ha nyugdíjasként azt hiszik, hogy kevesebb dolga van, azért ő talál magának. Örül az unokáknak, örül a fiatalságnak, elmereng múlton és jövőn. Mire egészen öreg lesz, akkor tudja, a tél elől nincs menekvés. A test pihenésre vágyik és hamarosan nyugovóra tér.
Milyen lenne az élet évszakok nélkül? Örök tavasz, örök fiatalság? Ezt szeretnék egyesek talán, de lehet, hogy örök tél, örök vénség, dermedtség lenne a sorsuk. Én biztosan nem szeretném. Bár azt mondtam, hogy a nagy ingadozásokat, a nagy szélsőségeket nem szeretem — se a kemény hideget, fagyot, se az erős forróságot, a tűző napot – mégis, örülök, hogy a négy évszak vidékén élek. Mert tudom, hogy vannak a Földön helyek, ahol nincs négy évszak, csak három vagy kettő. Esik vagy nem esik az eső. Akik ott élnek, talán nem is tudják, hogy milyen sokat veszítenek! Micsoda öröm rejlik a változatosságban is! Minden évben az első hópehely megjelenése ugyanúgy öröm, mint a tavasz első hírnökéé, a hóvirágé. Az emberi évszakokról is hasonlóan gondolkodom. Vigaszt jelent az újjászületés tudata. Az, hogy aki meghal, nem marad halott. Kilép az élet egyik kapuján, aztán belép egy másikon. Új élet várja, új erő, új tavasz.
***************
Nárcisz és Psyche
Elválaszthatatlan volt a két gyerek, Nárcisz, a fiú és Psyche, a kislány. Félárva gyermekként nem törődött velük különösebben senki, ha elvégezték a feladatukat, csatangolhattak kedvükre. Szomszédok voltak, összeért a két kis kert, nem volt szükségük a modern technika semmilyen vívmányára, hogy összetalálkozzanak, beszélgessenek. Kiszaladtak a faluból, el a kiserdőbe vagy le a patak partjához, és fantasztikus álmokat éltek meg együtt. Tervezgettek, de nem olyan józanul, ahogy a felnőttek a jövőjüket tervezik, hanem úgy, mintha nem is a valóságban, hanem egy mesevilágban élnének. Nem változtatott ezen az sem, mikor gimnáziumba kerültek. Együtt jártak be a busszal a kisvárosba, együtt mentek haza, és az iskolai barátságaik közül egyik sem közelítette meg azt az intenzitást, amennyire elválaszthatatlannak érezték egymást.
Tizenhat évesek voltak, mikor ez elkezdett megváltozni. Egy iskolai karnevállal kezdődött, az első úgy nevezett bállal. Mikor olvasták a faliújságon a hirdetményt, csak legyintettek: ugyan, ez is csak olyan lesz, mint a szokásos disco-k! Aztán Nárcisz fantáziáját elkapta a kosztümtervezés. Napokon keresztül csak arról fantáziált, hogy milyen kosztümöt készítsenek maguknak a bálra. Erdei szellem akart lenni, valamilyen különlegesség, természetesen valamilyen önmaga által elképzelt és elkészített módon, és nem valami készen vásárolt jelmezben. Nemcsak azért, mert ilyesmire nem volt pénze és az apja sem adott volna, nem, olyat akart csinálni, amilyen még soha senkinek sem volt. Psyche mosolyogva hallgatta Nárcisz tervezgetéseit, de ezúttal nem tudta követni a fantázia útjain. Ő nem vágyott arra, hogy erdei nimfa legyen, amilyen képet, formát Nárcisz neki szánt, nem, Psyche igazából el sem akart menni a karneváli mulatságra. Minek? Soha nem érezte jól magát az ilyen helyeken szokásos nagy zsivajban. Végül csak azért ment a bálba, mert kíváncsi volt Nárciszra, de nem vett semmilyen jelmezt fel, és ezúttal nem együtt mentek.
Nárcisz kosztüme óriási sikert aratott, nem csoda, magasan kiemelkedett a sok szokványos figura közül, mert a bál tele volt az ismert TV filmekből és sorozatokból vett hősökkel, földönkívüli figurákkal. Nárcisz jelmeze nemcsak egyéni volt, de valamilyen nehezen meghatározható módon passzolt is hozzá. Olyan jellemvonásokat bontott ki belőle, amit addig senki sem vett a fiún észre. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy Nárcisz a szürkeségből kilépett a népszerűség világába. Egyszerre sokan akartak a haverjai és a barátnői lenni. Nagyon örült ennek, mert mélyen benne volt Nárciszban a tetszenivágyás.
A Psychétől való eltávolodása lassan, eleinte szinte észrevétlenül ment végbe. Az első hónapokban azzal áltatta magát, hogy az, hogy kevesebb időt töltenek együtt, nem jelent semmit, attól még az ő barátságuk nagyon erős. Psyché tudta, hogy ez nem így van. Nem beszélt róla, a felszabadult ideje nagy részét olvasással töltötte. Nem zavarta a magány, olyannak érezte önmagát, mint aki láthatatlan. Nem törődtek ővele? Igen is, meg nem is. Odahaza annyi érdekelte az anyját meg a nevelőapját, hogy Psychével nincs gond, az iskolában jó tanuló, ők etetik, ruhát kap, mit lehet ennél többet kívánni? Az, hogy Psyché mit gondol, milyen benne a születő lélek, nem érdekelt senkit. Az iskolában is valami hasonló módon néztek rá. Nem volt problémás gyerek. Jó tanulóként a többiek utálhatták volna, de ez nem következett be. Csak egyszerűen kimaradt a bulikból, a haverkodásból, a társainak az iskolán kívüli barátságából. Psyche a maga csendes módján észrevétlen maradt, pontosan ellentétben Nárcisszal, aki egyre népszerűbb lett, és rengeteg havernak örvendett.
Az érettségi után teljesen elszakadtak egymástól. Mind a ketten felkerültek a fővárosba, de már nem találkoztak és nem tudtak egymásról semmit.
Eltelt több, mint egy fél évszázad. Nárcisz még húszévesen felvett egy művésznevet, és hamarosan énekesként, színészként egyre ismertebb lett. A sikerei elsősorban a népszerűségére alapultak, arra, hogy a sokféle tömegkultúra közepén az emberekben valami nosztalgia maradt az egyéniség iránt – így jól jövedelmezett az egyéniség látszata. Házasságok, válások, kisebb-nagyobb botrányok, az ilyesmi szinte hozzátartozott ahhoz a körhöz, amelyben Nárcisz élt, mert minden, ami foglalkoztatta a napi sajtót, egyben reklámot is jelentett.
Psyché élete sokkal észrevétlenebb maradt. Ő pszichológus lett, és mint ilyen dolgozott egész életén át, évtizedeken keresztül egy klinikán, majd pedig nyugdíjasként segélyszervezeteken keresztül segítve rászorulókon. Sok ember életébe látott bele, idős korában főleg olyanokéba, akik valamilyen módon kiszorultak a társadalomból: otthontalanok, munka és család nélküli emberek lelkébe.
Psyché házassága boldognak volt mondható, de a férjét korán elvesztette egy balesetben. A két gyermeke és a munkája teljesen kitöltötte az idejét és az energiáját, így véletlenül sem gondolt újabb kapcsolatra. Mire nyugdíjas lett, már egyedül élt, mert a fia is, és a lánya is a maguk családjaival külön éltek. Három unokának örülhetett, és Psyche boldog volt mindig a gyerekekkel. Felüdülés volt a számára, egy cseppnyi ártatlan világ, amelyik a saját gyerekkorát idézte fel benne.
Egyik ősszel történt, mikor Psyché a temetőben járt, hogy egy friss sírra akkor állították fel a fekete márvány sírkövet. Psyché megállt, hogy elolvassa az arany betűket, amely az egyetlen felirat volt a hatalmas kövön, se név, se születési vagy halálozási dátum nem volt mellette. Szép folyó írással ezt kérdezte a felirat: Ó, Psyche, találkozunk-e valaha még?
Psyche megdöbbent, leült egy közeli kispadra. Csak nem Nárcisz…?
A választ nem tudta. Egy kismadár dalolt a közeli fán, hirdette, hogy élni jó.
********
Szegényen, de boldogan
Figyelem a mozgólépcsőn elém beállt párt, egy harmincas éveiben járó nőt és a kislányát. Látható, hogy szűkösen élnek, a pénzt nagyon be kell osztaniuk, nem jut olyan extra divatos darabokra, mint amilyeneket a gazdagabb szülők csemetéi hamar megkapnak. De a kislányon nem látszik elégedetlenség, éppen ellenkezőleg. Bizalommal fogja anyja kezét, olyan mély bizalommal, amit kikövetelni sohasem lehet, csak magatartással kiérdemelni. Feltehetően a nő egyedül neveli a gyereket, a kislány a legnagyobb és egyetlen kincse.
Egy darabig elvesztem őket a szemem elöl, de aztán úgy adódik, hogy az S-Bahnon az előttem levő székekre ülnek le. Akarva-akaratlanul hallom, amit beszélgetnek. Tulajdonképpen nem is beszélgetnek, hanem játszanak. Valamilyen szójátékot játszanak, nem barkochbát, talán ahhoz még kicsi lenne a kislány, akit körülbelül hatévesnek saccolok. Lehet, hogy az idén ősszel megy majd iskolába. Olyasmi a játék, hogy az egyikük gondol valamit, megmondja a gondolt szó kezdőbetűjét, és a másiknak ki kell találnia, hogy mire gondolt. A gyerek határozottan élvezi a játékot. Néhány megállónyi az egész, amennyit látok belőlük, aztán ők leszállnak. Két boldognak látszó ember halad tovább, és tűnnek el a szemem elől.
Istenem, milyen kevés kell hozzá! Mennyivel többször láttam az ellenkezőjére példát: a gyerek nyűgös, ideges, nyafog, a szülő pedig egyáltalán nem figyel rá, mert el van foglalva a mobiltelefonjával. Sőt, nemrégiben egyszer még olyat is láttam, amikor egy mama a két-hároméves gyerek kezébe is nyomott egy mobiltelefont, hogy a kicsi foglalja el magát, míg ő a sajátján beszélget.
A legfontosabb, amit a szeretet mellett egymásnak adni tudunk, az idő. Szépen, jól, békésen eltöltött idő. Nem kell hozzá sok, hiszen játszani szavakkal is lehet – itt a játék eredeti értelmére gondolok természetesen, nem arra, mikor két félből az egyik játszik a szavakkal, amíg el nem játssza a másik bizalmát. Sétálni, beszélgetni, a mobiltelefonról és a mindennapok gondjairól megfeledkezni ez is lehetséges mindenhol és mindenkinek, csak elhatározás, szándék kérdése.
Hányan olvassák manapság még vajon Jókai regényeit, a Szegény gazdagokat és a Gazdag szegényeket? Nem tudom. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a világ olyan ma is, mint Jókai idejében lehetett: az emberek nem az egyszerű, a pénzbe nem kerülő dolgokat keresik, hanem a gazdagságot hajszolják. Mintha az hozná a boldogságot. Azután így vagy úgy, de csalódnak. Így vagy úgy? Az egyik módon, ha nem érik el, viszont a hajszában elvesztik az egészségüket és az idejüket, vagyis végső soron az életüket. A másik módon pedig azon nagyon kevesek, akik elérik. Meggazdagodnak, sokféle tárggyal rendelkeznek és csak az életük utolsó pillanatában veszik észre, hogy az élet elszaladt boldogság nélkül. Egy évekkel ezelőtt írt versem jut erről az eszembe, a Najna, ahol ugyan a tudás és nem a pénz hajszolásáról írtam, de a kettőt rokonnak érzem.
Najna
Fenn messzi északon, valamikor rég,
Hol szabadon vándorol a rénszarvas,
Csendesen élt egy egyszerű halász nép,
S a szép Najna, fiatal, üde, hamvas,
Szerelemre lobbant egy halászlegény,
Csak nevette őt ábrándozva Najna.
Nem vagy te vitéz! Mint egy olcsó regény,
Fejében egy elképzelt katona.
Katonának állt a szerelmes legény,
Nincs olyan világ, hol ne lenne csata,
Hadizsákmány, óriás kincsgyűjtemény,
Évek múltán gazdagságban tért haza.
Najna álmaiban akkoriban már
– Ő még mindig fiatal volt, álmodó –
Más volt az ideál, nem harcos huszár,
Hanem minden csodát tudó varázsló.
A legény, mikor vándorútra indul,
Szívében Najna, fejében kívánság,
Varázsló mesterséget ő megtanul,
Nem tud majd neki ellenállni a lány.
Najna várt, várt, sok-sok évig hiába,
A természettől tanulva eleget,
Az apónak ősz szálak a hajába‘,
Mire sikerült a bűvős idézet.
Ott állnak döbbenten, egymással szemben,
A vén varázsló s a csúnya boszorka,
Az élet elmúlt, és nem szerelemben,
Hisz a tudás nem tett boldoggá soha.
Közben megérkeztem oda, ahová indultam. Kiszállok, a mozgólépcsőn felmegyek, és ballagok a tavaszi napsütésben tovább.
**********************
Ajándék
Tintilla magába zárkózott, csendes kislány volt. Nem igazán törődött vele odahaza senki. Az anyja belehalt a szülésbe, és az apja hamar megnősült újra. Tintilla néhány évig ekkor a nagyanyjával élt, akit nagyon szeretett. A nagymama már igen öreg volt, de a házban és a ház körül még mindent elvégzett maga, és mellette nagyon sokat mesélt Tintillának. A kislány tízéves volt, amikor a nagymamája meghalt, és ő akkor visszakerült az apja házába, a mostohaanyja és a két kisebb féltestvére mellé. A nagymama házát ugyan Tintilla örökölte, de az ő nagykorúságáig azt az apja kiadta. A nagymama holmijából egy kevés felkerült a ház padlására, a többit pedig kidobták. Tintillánál a saját ruhácskáin és a babáján kívül csak egy kis láda maradt a nagymamánál töltött éveiből.
Tintilla apja fuvarozóként szinte mindig úton volt, mert sokat dolgozott. A mostohaanyja nem bánt gonoszul Tintillával – nem akarta, hogy megszólják – de nem is érdekelte, hogy mit csinál a kislány, van-e bánata avagy minek örülne. Tintilla nem szólította mamának őt, mint a két kicsi, hanem mindig csak Borbálának, és ez mindannyiuknak így felelt meg a legjobban. Borbála gyakran azt sem akarta, hogy Tintillla a kistestvéreivel játsszon, volt benne egy nem tudatosult idegenkedés a kislány ábrándozó természetével szemben.
Így aztán szinte törvényszerűen adódott, hogy Tintilla másban keresett vigasztalást, s ezt a mást a könyvekben és a természetben találta meg. Amikor éppen nem olvasott, akkor a környéket járta, az erdőket és a hegyeket. Nem teljesen egyedül, mert a nagymama kutyája, a Betyár is átkerült a Nagyi halála után Tintillával együtt a papa házába, ahol az udvarban kapott egy kis kutyaházat. A házba itt nem mehetett be, de miután Betyár sokszor elkísérte Tintillát a kóborlásaira, ezt az új életet hamar megszokta. Mire Tintilla elérte a kamaszkorát, akár hegyi túrákat is vezethetett volna a környező hegyeken, olyan jól megismerte a környék hegyein a járható ösvényeket.
Nyaranta, mikor olyan melegen sütött a nap, hogy órákra le lehetett ülni vagy feküdni a mezőn a fűbe, Tintilla gyakran magával vitte azt a könyvét, amit éppen olvasott. Nem volt sok könyve, mindegyiket elolvasta már többször is. Szívesen letelepedett védett kis tisztásokon, belefeledkezett egy-egy történetbe, Betyárt meg hagyta, hogy hajkurássza a pillangókat. Egy ilyen verőfényes nyári napon történt, hogy Tintilla az erdőben összetalálkozott egy ismeretlen öregasszonnyal. Ilyesmi ugyan előfordult máskor is, de ez az öregasszony másmilyennek tűnt, mint az eddig látott emberek. A szembejövők, akikkel a környékbeli csatangolásaiban Tintilla találkozni szokott, általában olyanok voltak, akiket a kislány ismert, mert a környező falvak emberei ha másképp nem is, de látásból általában mind ismerték egymást. A városból jött turistákon meg látszott, hogy turisták, az öltözetükön is és a magatartásukon is. De erről az öregasszonyról Tintilla nem tudta magának megmondani, hogy miféle. Az öltözete nem hasonlított sem a környékbeliek, sem a turisták szokott viseletére. Azonkívül Tintilla sohasem látott turistát egyedül, azok mindig kisebb-nagyobb csoportokban jöttek. Ez az ismeretlen öregasszony viszont nemcsak, hogy nem úgy nézett ki, mintha turista lenne, de nem is viselkedett hozzájuk hasonlóan. Letelepedett ugyanazon a réten, ahol Tintilla feküdt és olvasott, és szótlanul, a szemeit becsukva és az arcát a nap felé tartva pihent.
Tintilla figyelmét most nem tudta lekötni, amit olvasott. A pillantása önkéntelenül is oda-odatévedt az ismeretlenre, hogy nézze, mit csinál. De az asszony nem csinált semmit, csendben ült. Mielőtt még Tintilla eldönthette volna magában, hogy megszólítsa-e, Betyár ment oda körbeszaglászni az ismeretlent.
Betyár! – szólt rá Tintilla. – Ne zavard a nénit!
A néni kinyitotta a szemeit, és rámosolygott Tintillára meg Betyárra.
-Nem zavar. – A kosarába nyúlt, elővett valamilyen apró szemű gyümölcsöt és megkínálta őket: Nem kértek?
Tintilla kissé bizonytalanul közelebb lépett. Az a figyelmeztetés járt a fejében, hogy idegenektől nem szabad elfogadni semmit, semmilyen ajándékot.
-Mi ez? – kérdezte egy csöpp gyanakvással a hangjában.
-Erdei szeder, nem ismered?
Tintilla bizonytalanul bólintott. Halványan emlékezett rá, hogy egészen kicsi lányként, mikor a nagyanyja még jobban tudott mozogni, szedtek a hegyoldalban ilyen gyümölcsöt, és a nagymama főzött lekvárt belőle. De ez régen volt, már évek óta csak azt hallotta otthon, hogy vigyázz, az erdőben ne szedjél le semmit, mert sok a mérgező gomba meg bogyó, és nem ismered őket. Ami igaz is volt.
Betyárban úgy látszik a néne kedves hangja hamarabb felkeltette a bizalmat, mert ő már megkóstolta a felé nyújtott szedret, és láthatóan ízlett neki. Tintilla is elvett egy szemet, félbeharapta, aztán azt mondta:
-Köszönöm.
-Nincs mit köszönnöd, gyermek – felelte rá enyhe derűvel a néne.
-Mindig meg kell köszönni otthon, ha ajándékot kapok – mondta Tintilla, miközben már lenyelte az első szemet, és most egyszerre hármat is vett a tenyerére.
-Ez a gyümölcs nem az én ajándékom, hanem a természet adja nekünk. A természet és Isten. Egyikük sem szavakkal vár köszönetet.
Tintilla kicsit zavartan nézett a nénére:
-Mi nem járunk templomba.
-Isten és a természet nemcsak azoknak adnak ajándékot, akik templomba járnak – felelte csendesen elmosolyodva az öregasszony. – S azzal tudjuk megköszönni, ha szeretjük őket, szeretjük és megbecsüljük. A természetet és Istent.
Tintilla elgondolkodott egy kicsit ezeken a szavakon, és újabb adag szedret vett a markába. Majd komoly hangon azt válaszolta:
-Én még csak kislány vagyok. Szeretem a természetet, de mit tehetnék? Hogyan tudnám én a természetet megbecsülni?
Az öregasszony ekkor belenézett a kislány szemébe, és úgy felelte neki:
-O, nagyon sok mindennel tudsz segíteni neki! Már azzal is megbecsülöd, ha nem pusztítod. Ha figyelmezteted az embereket, hogy ne dobálják el az erdőben a szemetet. Ha kint jársz az erdőn-mezőn, és egy beteg madárfiókát találsz, azt hazaviszed, és eteted, amíg meg nem gyógyul, és el nem tud repülni. Biztosan megengedi az anyukád, nem?
Tintilla halkan, szomorúan suttogta:
-Nekem nincs anyukám. Meghalt.
Némán ültek egymás mellett néhány percig. Az öregasszony megsimogatta Tintilla fejét, de nem akarta megtörni a csendet. Végül megkérdezte:
-Elárulod a neved nekem?
-Tintilla.
Tintilla máskor mindig furcsának találta a nevét, nem szerette megmondani, mert a gyerekek gyakran kinevették. Tintilla, micsoda név ez, hallotta már többször. De most egészen természetesnek tűnt. A néne nem is nevetett:
-Gyönyörű szép neved van, illik hozzád. Tudod, hogy van egy olyan növény, amelyiket ugyanígy hívják?
Tintilla csak szótlanul és csodálkozva rázta meg a fejét: Nem, ezt még senki sem mondta nekem.
A néne elmagyarázta:
-A Tintilla egy szőlőfajta neve, egy olyan szőlőé, amelyikből nagyon finom vörösbort készítenek.
Mivel Tintilla nem mondott semmit, hanem várakozóan hallgatott, a néne folytatta:
-A szőlőről meg azt szokták mondani, hogy az az istenek ajándéka az embereknek. Lehet, hogy aki neked a neved adta, úgy látta, hogy te is egy szép ajándék vagy. – Egy pillanattal később még hozzátette: Vagy leszel, mikor megnősz.
Tintilla egy darabig hallgatott, mert nem tudta, hogy mit mondjon. Ilyen szépen még senki sem beszélt vele, ilyen különösen. Olyannak tűnt a néne a számára, mintha valamelyik meséből lépett volna elő. Kicsit zavartan kérdezte:
-Kinek lehetnék én ajándék? Sokkal inkább azt szoktam érezni, hogy engem senki sem szeret.
-Jaj, ne mondj ilyet, kicsi lány! Egészen biztosan van, aki szeret téged. Például szeretett az édesanyád. Mondd csak, te kit szeretsz a legjobban?
-A Nagyit szerettem a legjobban, de már ő is meghalt. – Tintilla felsóhajtott. – Papát is szeretem, de őt alig látom. Jóformán soha sincs itthon, mindig úton van. Borbála meg a két kicsit szereti igazán, engem csak úgy elvisel.
Az öregasszony szemmel láthatóan különösebb magyarázat nélkül is megértette, hogy Borbála a mostohaanyja, a két kicsi meg a féltestvérei Tintillának.
-Látod, Tintilla, a nagymamádnak biztosan ajándék voltál. Megszépítetted az élete utolsó éveit, amikor különben egyedül élt volna. Hisz ő is nagyon szeretett téged, igaz?
Tintilla csak szótlanul bólintott a fejecskéjével.
-A két kis testvéredet hogy hívják?
-Palkó a kisebb, és Rozi a nagyobb.
-Nem szoktál mesélni nekik vagy játszani velük? Segiteni nekik a tanulásban, ha már iskolások.
-Amíg Borbála egész nap otthon volt, nem szerette, ha velük játszom. Mióta ő is eljár fél napra dolgozni és a Rozi iskolás lett, azóta többször vagyok velük. Rozi kérte néha, hogy segítsek, és akkor a Borbála sem bánta.
-Látod, a két kisgyerek számára is válhatsz még ajándékká. Az élet ajándékává, hogy van egy nővérük, akihez fordulhatnak, ha valamilyen kérdésük van.
Tintilla elgondolkodott, aztán azt mondta:
-Így még soha nem gondoltam rájuk. Sokáig, ha rájuk néztem, mindig csak az jutott az eszembe, hogy miért van nekik mamájuk, és miért nincs nekem. Aztán arra gondoltam, hogy a kicsik erről nem tehetnek.
Tintilla megállt egy pillanatra a beszédben, majd így fejezte be: Mostanában már sokkal jobb velük.
-Szoktál ajándékot adni nekik?
-Csak karácsonykor meg a születésnapjukon – vonta meg a vállát Tintilla – olyankor mindenki kap a családban valamit.
Talán még folytatta volna, de ekkor hangos ugatás szakította félbe a beszélgetésüket. Betyár a rét szélénél volt már, ahol feltűnt egy kiránduló család egy másik kutyával, és a két állat, ki tudja, hogy mi okból, de hangos csaholással, fokozódó morgással fogadta egymást.
Tintilla odaszaladt, hogy megfogja Betyárt, nehogy a két állat esetleg egymásnak essen, és valami baj legyen belőle. Éppen ideje volt, mikor odaért, mert a másik kutya gazdája, egy negyvenes éveiben járó férfi már mérges szavakkal igyekezett elkergetni Betyárt, miközben nehezen tartotta vissza a saját kutyáját.
-Betyár, gyere ide gyorsan! – szólította Tintilla, és szerencsére Betyár engedelmesen hallgatott rá. Tintilla örült, hogy neki nem kellett pórázzal ráncigálnia a kutyát, mert mindig jól megértették egymást, és erre gondolt, mialatt szótlanul hallgatta végig az idegen városi férfi szidó szavait. Bólogatott rá, de felelni nem tudott mit. Nem is kellett, nem vártak rá, az ismeretlenek mentek már tovább. Tintilla leguggolt Betyár mellé, és megsimogatta a hátát: Még jó, hogy nem estetek egymásnak. Nem minden kutya szimpatikus neked, mint ahogy nekem se minden ember. Azért még nem kell mindenkivel összeverekedni. Jó, hogy te itt vagy nekem, ajándéknak.
Ahogy ezt a szót kimondta, Tintillának megint az idős asszony jutott az eszébe, és visszanézett a tisztás másik oldalára. De a hely, ahol az előbb ültek, most üres volt. Senkit sem látott az egész réten.
-Ó, de kár! – szakadt ki Tintillából, miközben megcsapkodta egyszer-kétszer Betyár hátát. – Elment a néni, és még a nevét sem tudtam megkérdezni!
Betyár bűnbánóan nézett rá, mint aki megértette, hogy Tintilla mire gondol.
Aztán elindultak hazafelé. Tintilla az ismeretlen asszonyra gondolt, és arra, hogy milyen kár , hogy nem beszélgettek tovább. Úgy érezte, hogy sok mindent szívesen megkérdezett volna tőle. Az is ajándék, ha az embernek van valaki, akivel meg tudja beszélni mindazt, ami őt foglalkoztatja.
****
Láncok
Barkochba sorozat
A versenyző a számítógéppel játszik, a válaszadó programot Robotnak nevezik. Az itteni barkochba annyiból különbözik a hagyományostól, hogy az igen vagy nem válaszok mellett néha egy felkiáltójel is lehet, amelyik azt jelzi, hogy a válasz nem teljesen egyértelmű. A mindennapi beszédben ez az „igen, de” vagy „nem, de” kifejezéseknek felelhetne meg. Például, ha a kép szó a feladvány, a gép tárgynak is, és fogalomnak is megadja azt, tehát bármelyik kérdésre „igen!” a válasza.
Versenyző: Tárgy?
Robot: Igen!
Versenyző: Fogalom?
Robot: Igen!
Versenyző: Èl?
Robot: Igen!
Versenyző: Megállapítom, hogy tárgy is, fogalom is és élő is lehet, tehát egy olyan szó, aminek sok jelentése van. A következő kérdésem a tárgyra vonatkozik. Az anyaga lényeges?
Robot: Nem!
Versenyző: Nem lényeges, tehát többféle anyagból is készülhet. De van egy felkiáltójel mellette, tehát valamelyik féle anyag a legjellemzőbb. A kérdésem: az anyaga leggyakrabban fa?
Robot: Nem.
Versenyzö: Fém?
Robot: Igen.
Versenyző: Akkor most közelítsük a fogalom felől. A fogalom valamilyen strukturát jelöl?
Robot: Igen.
Versenyző: A számítógépes programozásban is van szerepe az ilyen struktúráknak?
Robot: Igen.
Versenyző: Összetett szó?
Robot: Nem.
Versenyző: Idegen szó?
Robot: Nem.
Versenyző elgondolkodik, majd megkérdezi: A fogalom valamilyen együttest, csoportot jelöl?
Robot: Igen.
Versenyző egy nagyot lélegzik, mintha azt mondaná magában, hogy aha. Hangosan ezeket mondja: Akkor most megpróbálom az élővilág felől megközelíteni: Ez az együttes vagy struktúra a mikrobiológiában szerepel gyakran?
Robot: Igen.
Versenyző: Hm. Mint tárgy gyakran fémből készül, volt a válasz. Van olyan változata, amit nyakba akasztanak?
Robot: Igen.
Versenyző: S van olyan változata, amivel megkötöznek, fogva tartanak valakit?
Robot: Igen.
Versenyző: Amit ki kellett találni: a lánc.
Robot: Helyes, nyert.
A monitoron megjelenik az eltelt idő és a kérdések száma, 14. Ez jó eredménynek számít, a versenyző felkerült a legjobb 50 táblájára.
****
Állami terror
Avagy töredékek egy (űrhajó) hajótörött feljegyzéseiből
Nr. 01
Mióta magamhoz tértem és elkezdtem megismerni a környező világot, egyre jobban és jobban elborzadok. A lények, akik itt embereknek nevezik magukat, egy ismeretlen hatalom befolyása alatt állnak, anélkül, hogy ők maguk észrevennék ezt. Befolyása? Nem, ez nem is elég jó szó, nem fejezi ki azt, hogy valójában mind bábuk. Bábuk, akik nem veszik észre, hogy úgy mozgatják őket, hogy nem tudnak róla. Azt hiszik, hogy maguk mozognak, maguk döntenek és maguk gondolkodnak. Hogy lehet mindez? A befolyásolásuk olyan eszközökkel történik, melyeknek nagy része meghaladja a tudásukat. Ez elkezdődik már a születésük, azaz a létrejöttük előtt. Különböző programok helyeződnek el bennük, melyek jó része kezdetben még szunnyad, inaktív és különböző stimulusokra aktívizálódik. Aztán folytatódik az egész életük alatt: nem tudják, hogy mit vesznek magukhoz a táplálékkal, az italokkal, sőt, még a levegővel is, amit belélegeznek. Azt hiszik magukról, hogy szabad akarattal rendelkeznek, ők maguk dönthetnek el mindent: attól kezdve, hogy mit vásárolnak maguknak táplálékot, odáig, hogy mit dolgoznak és hol, kivel élnek. De ez tulajdonképpen mind mindegy. Bármit vásárolnak táplálékot, a Rendszer elég rafinált ahhoz, hogy sokféle kombinációban megkapják mindazt a narkotikumot, az emócióikat és a tudatukat egyaránt szabályozó és uraló biokémiai anyagokat, amelyek biztosítják, hogy amit a maguk döntéseinek képzelnek, az pontosan az legyen, amit a Rendszer a számukra eldöntött.
Nr. 02.
Észrevettem magamon, ahogy elkapni igyekeztek a gondolataimat, hogy úgy döntsek, és úgy cselekedjek, ahogy befolyásolni akartak. Egy ideje gyanítottam már, hogy nemcsak kiolvassák minden gondolatomat – már önmagában ez is szörnyű az én felfogásom szerint – de azzal is foglalkoznak, hogy felülírják azokat. Hogy ez a „foglalkozásuk” miért nem sikeres, vagy csak ritkán, annak nem tudom az okát. Még csak kísérleti stádiumban vannak? Vagy csak nálam nem sikeresek – legalábbis biztosan nem mindig – és mindenki más észre sem veszi? Valamikor a régi időkben úgy tartották, hogy már az is elég megfélelmítő, ha az embereket állandóan megfigyelés alatt tartják, lehallgatják mindazt, amit mondanak, elolvassák mindazt, amit leírnak, és kamerákkal minden lépését figyelni tudják. Azt hitték, az ilyen szupermegfigyelősdi éppen elegendő elriasztó hatással lesz ahhoz, hogy senki ne cselekedjen másképp, mint ahogy a Rendszer megengedi. Istenem, milyen naivak voltak! Vagy már akkor tudták, akik a Rendszer haszonélvezői voltak, hogy mindaz csak a kezdet? Utána jönnek a sokkal fejlettebb lépések: a beültetett implantátok, ami nemcsak az egyes ember helyét közli állandóan a Rendszerrel, de a szervezete belső működéséről is állandóan adatokat szolgáltat, arról, hogy mekkora a pulzusa, mennyi a vérnyomása, miért izgul vajon, ha izgatott, és nem akar-e eltitkolni valamit a Rendszer elől.
Nr. 03.
Kiutaltak egy partnert nekem, mert egyedül élni már önmagában is egyfajta lázadás a fennálló Rend ellen. Vajon miért? Növeli az egyén szabadságát, hogy egyedül van? Miféle szabadságról lehet beszélni még itt?
Felemás érzésekkel fogadtam a dolgot, mikor megtudtam. Minek még egy spicli, hiszen úgyis mindent tudnak rólam a sejtjeim legmélyéig, ez volt az első gondolatom. Talán azt gyanítják, hogy mégsem tudnak mindent?
A kapott partnerem nem ellenszenves, mondhatnám úgy is, hogy rokonszenvet érzek iránta, de olyan rokonszenvet, amelybe erős szánalom vegyül. Mint ahogy ott, ahol felnőttem, ahonnan eljöttem, szánni szoktunk egy beteg kisgyereket, kinek minden jóakarat és segítőkészség ellenére sem adatik meg, hogy felnőjön. Ilyesmit érzek vele kapcsolatban, szívesen segítenék neki, de ez teljesen lehetetlen. Olyan messze áll mindaz, amennyit ért a világból, mindaz, ahogy ő a saját világát látja, hogy az áthidalhatatlan szakadéknak tűnik. Játszani szoktunk együtt és látom az arcán a boldog mosolyt, ha eléri, hogy megnevettet. De ez csak rövid pillanatokra enyhíti az egész szörnyűségét. A játék közben párhuzamosan gondolkodni szoktam. Nem azon a csatornán, ahol a verbalizált gondolataimat fürkészik, nem. Miről gondolkodom így rejtve? Leginkább azon, mint minden fogoly: van-e még menekvés. Nekem és ennek a világnak.
Nr. 04.
Miből fakad a hit? Nem a reménytelenségből? Nem abból-e, hogy amikor a tudat nem lát kiutat, akkor a tudattalan mélységeiből születik remény? Azt hiszem, hogy valami ilyesfajta hit él bennem is. Minden, ami racionális, ami megfogható, szavakkal leírható, reménytelen állapotot mutat: a Rendszer ural mindent és mindenkit, a legutolsó kis sejtjéig. És mégis. Az emberből ha elrabolni akarják az embert, ha géppé akarják tenni, valahol mégis megmarad. Láthatatlanul. Mert az ember nemcsak anyag. Valami más is még, amit nem tudnak megragadni. Ami nem anyag, azt nevezhetem élőnek? Azt hiszem, igen. Soha senki nem tudta még jól definiálni nekem, hogy mi az élet.
Nr. 05.
Próbáltam a hitről beszélgetni a társammal. Van itt valami, amit egyháznak neveznek, és ő azzal azonosítja a hitet. Valami olyan, ami nyilván az őket uraló rendszer teremtménye: egy mindenki fölött álló jóságos atyuska képe, aki mindenkinek jó és rossz pontokat osztogat, és aszerint jutalmaz vagy büntet. Belelapozva a Központi Agy programjaiba, meg is találtam azt a részt, amelyik ezt a jutalmazás-büntetés funkciót végzi. Az Együttélés Rendszere a neve. Istenem, gondoltam magamban egy meg nem fogalmazható ősi erőre gondolva, hogy lehet ilyenben hinni?
Nr. 06.
Többször gyötör a gondolat, hogy nincs menekvés. Mi lehetne a menekvés? Hová? Elpusztítani magamat? És ki garantálja, hogy a sejtjeimet a Rendszer nem használja fel valami bábu megteremtéséhez?
Vagy elpusztítani őket, mindent, ezt az egész gyilkos intelligenciát, ami fogságban tart mindent, minden létezőt? S mi lesz helyette? Az igazi élet, a dzsungel a maga vadságával?
Mert az élet, azt mondják, mindig újraindul magától.
Nr. 07.
A párom javasolta, hogy találkozzunk néhány ismerősével, menjünk egy közös kirándulásra egy parkba, a szabadba.
Miért valami parkba? Mert itt más nincs, ahová menni lehet. A bolygó vad, ember által nem látogatott részei minden embernek ismeretlenek, és a számítógépből sem lehet megtudni róluk semmit. Lehet, hogy a Rendszer törölte a lezárt részekről szóló információkat, de valószínűbbnek tartom, hogy csak az emberektől zárja el a hozzáférés lehetőségét.
A természeti parkok, ahová kirándulni lehet, gondozottak, látszik rajtuk, hogy felügyelet alatt állnak. Még keveset láttam csak belőlük, egyszer a társammal, és kétszer magam mehettem el sétálni.
A más emberekkel való találkozás ötlete pedig valami új dolog. Vajon ki találta ki? Szívesen hitetném magammal el, hogy a társam gondolt erre, de a józan ész azt súgja, hogy ez a Rendszer valamilyen új tesztje. Kíváncsi rá, hogy nem lázítok-e? Nem árulok-e el magamról többet, mint eddig? Sohasem voltam egy forradalmár típus, nem tudtam lelkesítő beszédeket tartani, igaz, a világomban, ahol éltem, ilyenekre nem is volt szükség.
Vagy lehet, hogy megismerek olyanokat, akik jóval magasabb szinten állnak annál, mint akiket eddig láthattam? Nem tudom. De a kirándulás ötlete felvillanyozott.
A fenti hét darabkán kívül nem maradt fenn semmi ezekből a feljegyzésekből. A néhány százezer évvel későbbi megtalálók először azon csodálkoztak, hogy a látszólag vékony anyag milyen jól fennmaradt, mikor megállapították a korát. Később annak örültek, mikor sikerült megfejteniük az ismeretlen nyelven íródott szöveg értelmét. De a legfontosabb, a fő kérdésükre ez az egyetlen, abból a korból fennmaradt írásos emlék nem adta meg a választ: arra, hogy miért pusztult el az a civilizáció, amikor ezek a sorok íródtak, és amely civilizációt ugyan még sok követett, de a rá való emlékezések ellentmondásosak maradtak.
**********
Érettségi találkozó
Jarmila az ötvenéves érettségi találkozójukra érkezett Budapestre. Évek óta nem járt már itt, gyerekkkora szeretett városa idegenné vált a számára. Ezt soha nem hitte volna el, ha valaki gyerekkorában megjósolja neki, mint ahogy azt sem, hogy egyszer majd végleg elmegy innen.
Úgy érezte, hogy nem rajta múlt, de ez az érzés nem segített a fájdalmon. Miért jött most mégis el, miért lett hirtelen kíváncsi arra, hogyan alakult az osztálytársai sorsa, ha ötven éven keresztül nem találkozott velük, és nem tudott semmit a sorsukról? Nem tudta magának megválaszolni ezt a kérdést. A szülei már rég meghaltak, a bátyja másutt élt, régóta úgy tekintette, hogy minden szál elszakadt.
Egy középkategóriájú szállodában foglalt szobát. A szálloda közel volt mindenhez, a régi lakásukhoz is, ahol egykor éltek és a gimnáziumhoz is. Elsétált arrafelé, de nyári hétvége lévén csak a zárt épületet látta. Az nem sokat változott.
Az érettségi találkozót egy elegáns szálloda éttermében tartották, az sem volt messzebb, mint félórás gyalogútra, de ő inkább metróra szállt. Ekkor, a találkozó előtt már az osztálytársai jártak a fejében. Egymásra ismernek vajon? Ki hogyan változott meg? Kit talál majd olyannak, hogy szépen öregedett és kit pont ellenkezőleg? Mi lett Judittal, Katával, Pankával vagy Vilmával? Nagymamák biztosan mindnyájan már. Nyugdíjasok, akiknek, akárcsak neki, az életét már nem az aktív munka tölti ki, hanem a gondolkodás múltról és jövőről. Vagy mégsem? Orvosok, jogászok, egyetemi tanárok, cégvezetők között szép számmal akadnak, akik hetvenévesen még dolgoznak, annyira, amennyira a koruk ezt megengedi. És a fiúk? Márk, Ödön, Gyula, László és a többiek, vajon ki csinált nagy karriert közülük? Paliról hallott egyedül, róla is csak azért, mert második lett az egyik olimpián. A sportolók valószínűleg mindenhol jól élnek, ha sikeresek. Jarmila próbálta elképzelni a többieket, de nem nagyon sikerült.
Jarmila a metrón sima vonaljegyet vett, a visszakapott pénzt egyszerűen betette a könnyű nyári kabátkája zsebébe. Tulajdonképpen fölösleges darab volt rajta, a szép napsütéses időben az emberek csak pólóban vagy blúzban jártak az utcán, de ő arra gondolt, hogy este talán hűvös lesz, jobb, ha felveszi. A metrószerelvény majdnem üres volt, minden utasnak jutott ülőhely. Jarmila érdeklődve nézegette maga körül az embereket. Van különbség a más nagyvárosok utazói és a budapestiek között? Ha csak egy rövid filmkockán látná ezt a képet, amit itt utazva lát, meg tudná mondani, hogy ez Budapest? Nem volt biztos benne.
Mivel csak két megállónyit ment, az utazás nem tartott soká. Nem találkozott össze senki ismerőssel, pedig előzőleg a fantáziájában már azt is kiszínezte, hogy milyen lesz, ha valakivel előtte összefutnak. Vagy mindenki más kocsival megy? Lehet, hogy ő késésben van, és már mindenki ott van? A mozgólépcsőn felfelé haladva ránézett az órájára. Nem, nincs késésben, egészen pontosan fog odaérni.
Bár ez a metrómegálló a régebbiek közé tartozott, Jarmilának keresgélnie kellett a táblákat az aluljáróban. Az aluljáró tele volt emberekkel, és koldusok nehezítették a haladást mindenütt. Egy fiatalabbnak látszó férfi gitározott és énekelt hozzá, de a többségük csak reménytelenül maga elé meredve ült valamelyik fal mellett. Kevesen álltak meg az elhaladók közül azért, hogy adjanak valamelyiknek valamit, inkább az arcuk rándulásával a nem-tetszésüket jelezve, nagy ívben kikerülték őket. Ez is pont olyan, mint a legtöbb nagyvárosban, gondolta Jarmila. Mikor végre felfedezte, hogy melyik lépcsőn kell felmenni, kezébe akadt a zsebében a visszakapott aprópénz. Odalépett a lépcső mellett heverő idős férfihez, és beleszórta a kitett papírpoharába a pénzt.
A férfi valami köszönetfélét mormolva felpillantott, és Jarmila egy pillanatra megmerevedett, döbbenten megállt. Az öreg koldusban felismerte Márkot, az osztályban a lányok kedvencét, akiről ő rég azt hitte, hogy sikeres gazdag ingatlanspekuláns.
****
A sárga tarisznya
Milla egy nagy sárga tarisznyával járt mindenhová, az egyetemre is, meg abba a részidős munkába is, amire azért volt szüksége, hogy kiegészítse az otthonról kapott kevés pénzt meg az ösztöndíját. A tarisznya a nagyanyjától maradt rá, úgy fedezte fel a falusi kis ház padlásán, és rögtön megtetszett neki. Egyedi darab volt, valamilyen népi szövés, amihez ő sajnos nem értett, és a sárga színe ellenére jó állta az időt, mert a színei még mindig szépek voltak. Pedig Milla legalább egy fél évszázadosra saccolta a tarisznya korát, és miközben a rajta levő gyönyörű színes virágokat nézegette, elmosolyodott magában: Csak nem volt hippi egykor a nagyanyám? Milla a huszadik század hatvanas éveiről keveset tudott, és már nem volt kinek feltenni a kérdéseit, a nagyanyja több, mint húsz éve halott volt. A sárga tarisznyát magával vitte Budapestre, és attól fogva a hátizsák helyett azt használta. Akárhová ment be a városba, az útja mindig a villamosmegállóban kezdődött a várakozással.
Néhány hete feltűnt neki, hogy szinte mindig ugyanakkor, amikor ő ott várakozik, áll meg a megálló mellett a piros lámpánál egy BMW. A BMW-ben egy fiatal srác ült egyedül. Milla először nem törődött vele, nem szerette az autójukkal felvágó fiúkat, eleve elkönyvelte őket magában úgy, hogy „ez nem az én kategóriám”. Nem volt éppen semmilyen kapcsolata, még a barátnője sem volt a városban, mert ő egy féléves részképzésen vett részt Londonban.
Az ismeretlen fiú nem maradt el, Milla minden nap látta, és bár igyekezett úgy tenni, mint aki nem veszi észre, tudta, hogy a srác őt nézi. Csak pár perc volt mindig az egész, de lassan kezdett hozzátartozni a reggeleihez.
Egyik nap a megállóban felszereltek egy új táblát, „Mindennapi versek” állt a tábla tetején, és rögtön alatta egy ismeretlen vers. Milla elolvasta, ízlelgette a szavakat, és később a villamoson arra gondolt, vajon ne küldjön-e ő is be egy verset oda, ahol kiválasztják, hogy melyik vers jelenjen meg. Szokott néha verseket írni, a saját blogjára és egy internetes poéta fórumra tette őket fel, de az ötlet, hogy esetleg a villamosmegállókban is a saját versével találkozna, meghökkentette.
A következő héten egy új vers került fel a táblára, egy haiku. Milla közelebb lépve elolvasta:
Sárga tarisznya,
Meg akarom mutatni
Neked a Földet
Milla alaposan összezavarodott, és automatikusan arrafelé pillantott, ahol a BMW szokott állni. De az autó most nem volt sehol. Bolond vagyok, gondolta magában. Egy idősebb női hang szólalt meg a háta mögött: Milyen kedves!
Milla ránézett, mert eddig észre sem vette, hogy már többen állnak a megállóban, majd hátrafordult. A háta mögött, talán két lépésnyire tőle, ott állt az a srác, akit a BMW-ben szokott látni. Egymásra néztek, és a fiú elmosolyodott:
-Tetszik? – kérdezte.
Milla közelebb lépett és szótlanul bólintott.
-Pali vagyok – mutatkozott be az ismeretlen, miközben Milla még nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon.
-Milla – felelte – vagyis a teljes nevem Kamilla.
-Szép név – mondta a srác és a tarisznyán levő sok virágra mutatott – az is egy virág.
Erre Milla is elmosolyodott egy kicsit. Nem tudta miért, de hirtelen elszállt az idegenkedése a fiúval szemben, talán a tavasz, a napsütés meg virágok tették.
Közben megjött a villamos. Mind a ketten felszálltak.
-Szervízben a kocsi? – kérdezte a lány.
-Az is – felelte a fiú.
A villamoson itt a város szélén ritkán volt még tömeg, ezen a napon is kevesen utaztak. Milla és Pál le tudtak ülni mind a ketten, és le is ültek egymással szemben. Egy darabig egyikük sem szólt ezután, de mind a ketten arra gondoltak, hogy lesz valami folytatás. Köztük hallgatott Milla, öléban a sárga tarisznya és rajta a sok színes virág.
***************
Hajnal
Zorán sohasem szeretett hajnalban kelni, legalábbis már évek óta nem, mióta kinőtt a kiskamasz korából. Úgy tízéves kora körül, mikor eltöltött egy-két nyarat a nagybátyjáéknál falun, még szerette a hajnali kelést. Akkor mentek ki a közeli kis tóra a nagybátyjával pecázni, és annak mindig örült. Már általában világos volt, mikor felkeltek, vagy legalábbis kezdett világosodni, az is előfordult, hogy még csillagokat láthattak az égen.
Aztán néhány évvel később, mikor a számítógépes játékok foglalták el minden szabad – s néha nem szabad – idejét, Zorán már végleg leszokott arról, hogy korán keljen. Néha éjszakába nyúlóan játszott, reggel fáradtan ébredt, és kapkodva igyekezett nem elkésni előbb az iskolából, majd az egyetemről; a vasárnapokon meg délig is elaludt.
Nem sokat változott ez akkor sem, mikor elkezdett dolgozni a kutatócsoportban. Az intézetben nem volt szorosan kötött a munkaidő, aki később jött be, annál természetes volt, hogy este tovább maradt. Általában mindnyájan szerették, amit csináltak, és többet dolgoztak a hivatalos napi nyolc óránál.
Egy kivételes esemény volt, hogy most mégis fel kellett hajnalban kelnie. Egy amerikai professzor érkezett átutazóként repülővel Budapestre, akinek a közelebbi szakterülete ugyanaz volt, mint Zorán egyik kolléganőjéé, Ildikóé. Lelevelezték Ildikóval, hogy elhoz USB adathordozón néhány, addig még nem publikált kísérleti eredményt, amelyet nem akartak postára bízni. A professzornak mindössze másfél órája volt a gépe érkezése és a másik gép, amellyel továbbrepült, indulása között. Ez mindenképp kevés volt arra, hogy bemenjen a városba, így a levélváltásban abban egyeztek meg, hogy Ildikó kimegy a reptérre, és ott beülnek félórára egy kávézóba. De előző este Ildikó felhívta Zoránt, hogy az óvodában a kislánya megbetegedett, neki reggel rögtön az orvoshoz kell mennie a kicsivel, és megkérte Zoránt, hogy hozza el helyette az USB-t az anyaggal. Zorán nem örült a koránkelésnek, de mint ifjú munkatárs nem akart udvariatlan lenni, ezért segítőkészen igent mondott. Csak annyit kért Ildikótól, hogy küldje el neki SMS-ben az illető nevét, akivel találkoznia kell. Meg is kapta az SMS-t még éjfél előtt, de abban csak annyi állt: HAJNAL. Már ágyban voltak a barátnőjével, akinek bosszankodva mutatta az sms-t, de ő csak nevetett rajta: Lesz egy szép Hajnalkád.
Zorán majdnem kicsit elkésve ért ki a repülőtérre, a várt gép már leszállt, és várható volt, hogy lassan szállingoznak kifelé az utasok. Jobb híján egy A4-s papírlapra írta fel nagy betűkkel, hogy HAJNAL, és úgy állt oda a kijárati ajtóhoz várni az ő „Hajnalkáját”. Nem kellett sokáig várnia, mikor megindultak a bostoni gép utasai kifelé, egy idősebb úr látva a feliratot, odalépett hozzá: Ildikó?
Zorán angol nyelvtudásával nem volt semmi baj, rögtön elmagyarázta, hogy Ildikó kislánya beteg lett, el kellett vinnie az orvoshoz, ezért jött ő helyette. Mindjárt be is mutatkozott, hogy ő Zorán.
Az idősebb férfi tört magyarsággal válaszolt: Hajnal András vagyok. Egy csepnyi mosollyal hozzátette: Egy másik hajnal.
Zorán is elmosolyodott, mert megértette, hogy mire céloz a vendége: a Zorán név jelentésére, hogy hajnal. Rámutatott arra a közeli gyorsétteremre, amelyik nyitva volt, és átváltva magyarra megkérdezte: Meghívhatom egy magyaros reggelire?
Hajnal úr bólintott, de közben azt mondta: Inkább csak egy jó magyar kávét szeretnék.
Azzal elindultak egy üres asztal felé.
*****
Camouflage
Ezt a helyet akár a camouflage-ok bolygójának is nevezhetném, gondolta magában Ulla, miközben nagynénjéék háza felé sétált. Ritkán találkozott ezzel a távoli nagybácsival és nagynénivel, akiket csak tizenhét éves korában látott először, a szülei temetésén. A baleset, amely árvává tette őt és a testvérét, kiváltott az összegyűlt rokonokban egyfajta kötelességérzést, hogy valakinek gondoskodnia kell az árvákról, és az árvák vagyonáról. Ez ugyan nem volt több, mint egy szép budapesti lakás, gazdagon berendezve értékes bútorokkal, porcelánokkal és képekkel. A rokonok tanácskozása úgy döntött, hogy amíg leérettségiznek – csak néhány hónap volt addig hátra – készpénzzel segítik a két fiatalt, és ezért nem is kértek semmi mást, mint kiválasztottak maguknak a pénzt összeadók néhány képet és porcelánt. Érettségi után a fiatalokon múlott már a további sorsuk, dolgozhattak vagy ösztöndíjjal tanulhattak tovább.
Ullának és Károlynak megfelelt mindez, sőt, örültek neki, hogy senki nem akarta magához venni őket, hanem megmaradtak a lakásban, ahol addig éltek. A létfenntartás gondja ugyan rájuk szakadt – az első hónapok pénzügyi segítsége ellenére is gondként – de fiatalként és erőt érezve magukban ez nem jelentett nyomasztó problémát, sokkal inkább egyfajta gyors megkomolyodást. Elmaradtak az életükből a bulik, a laza lógások a haverokkal, azt tervezték el, hogy hogyan rendezik be az egyetemista életüket, mert mind a ketten tovább akartak tanulni, és lehetőleg úgy megélni, hogy senki segítségére nem szorulnak rá.
Azóta eltelt több, mint tizenkét év. A rokonaikat alig látták, részben talán azért, mert ők maguk elutasították a túlságosan atyáskodókat, azokat, akiknél úgy érezték, hogy uralni akarják őket, a befolyásuk alá vonni, a saját kis hatalmi köreikbe illeszteni. Az évi egy-két képeslapnál és telefonnál többre nem alapult a kapcsolatuk. A diplomájuk megvédése után mind a ketten külföldön töltöttek egy időt. Azután Károly kint is maradt Belgiumban, megnősült, elvette az egyik kolléganőjét és harmincévesen jó állással és szép házzal várták az első gyerekük érkezését. Ulla két év után visszament Budapestre. Középvezetői állást kapott ugyanannál a nagy nemzetközi konszernnél, ahol Angliában is dolgozott. A régi lakásukban lakott egyedül.
A kisvárosban, ahol a nagynénjéék laktak, most járt először. Most sem a látogatás miatt jött, hanem a cégük képviselőjeként tárgyalt egy másik vállalatnál, de mikor a munkával végzett, nem indult rögtön haza, hanem egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívta a nagynénjét. Ilus, mert így hívták a nagynénit, mintha megörült volna a hívásnak és meghívta hozzájuk.
Ulla úgy érezte, mégsem illik üres kézzel beállítania. Szerencsére a főtéren virágboltot is, cukrászdát is talált, egy nagy csokor virággal és néhány tortaszelettel szerelte fel magát.
Szívélyesen köszöntötték a nagynénjével egymást, azzal a kissé eltúlzott szívélyességgel, ami olyanoknál gyakori, akik már régen nem látták egymást.
De régen nem láttalak, milyen jó, hogy eszedbe jutottunk! – Ilus kedves szavai mögött nem volt igazi szemrehányás. Egyedül volt odahaza, és szeretett sokat beszélni. Ő maga már nyugdíjas volt, a gyerekei felnőttek, elköltöztek, a férje, a nagybácsi viszont még dolgozott. Ilusnak gyakran nem volt kivel beszélgetnie és így örült a változatosságnak, örült minden vendégnek.
Ulla mesélt egy kicsit magáról és Károlyról is. Ilus közbe-közbekérdezett, aztán saját magukról kezdett beszélni. A tortaszeletek mellé saját süteményeit tette az asztalra, azzal kínálta Ullát, és elővette a nyilván elmaradhatatlan fényképalbumokat is a családi képekkel. Alig egy félóra eltelte után már jóformán állandóan csak Ilus beszélt. Elmesélte, hogy hol dolgoznak a gyerekei, aztán jött a megállíthatatlan szóáradat az unokákról. Ulla, bár közbeszúrt időnként egy-egy udvarias félmondatot, nem érezte, hogy mit mondhatna. Hagyta az asszonyt beszélni, aztán egy idő után felállt: Ne haragudj, de indulnom kell vissza.
Ilus bólogatott, hogy persze, persze, és azzal búcsúztatta, hogy lám, milyen jól elbeszélgettek, jó lenne, ha gyakrabban látnák egymást. Ulla biztosra vette, hogy ezek csak üres szavak.
Az autóút alatt hazafelé éppen elég ideje volt arra, hogy az egész napját lepörgesse a fejében. Mind a vállalatnál, ahol tárgyalt, mind a nagynénjénél érzett valami hamisságot. Mintha az emberek állandóan szükségét éreznék, hogy újabb és újabb fátylakkal burkolják be a valóságot. Szomorú volt, mert tudta, hogy ez nemcsak érzés, hanem ez a valóság, és ráadásul többé-kevésbé azt is sejtette, hogy melyik helyen mit akartak eltitkolni előle. Bár a tárgyalásai közben egyszer sem mondta ki, tulajdonképpen azért jött, hogy személyesen győzödjék meg egy feltételezésükről, és erről hamarosan kiderült, hogy igaz. Azt is tudta, hogy ezek után nem kötnek majd hosszútávú szerződést ezzel a céggel, mert a konszernjük legbelső, nem publikus megítélése alapján a megbízhatatlan kategóriába sorolják majd ezeket. Így az ő útjának ez a kiszűrés volt az értelme.
A nagynénjéékkel más volt a helyzet. Ott egy kicsit a saját érzéseire is kíváncsi volt, és természetesen a rokonaira is. Ùgy tapasztalta, hogy nemcsak neki maradtak éveken keresztül idegenek ez a család, de ő is nekik. Egyáltalán nem érdekelte őket Ulla vagy Károly sorsa, mivel kimaradtak az ő hatáskörükből. A család csak az, akin uralkodni tudunk, valami ilyesféle ősi-állati mentalitást érzett Ulla ki mindebből, bár nem tudta, hogy mennyire helyesen. A nagybácsi valami lokális tekintély volt a kisvárosban és a megyében, sőt, egyszer régebben, még félig gyerekként egy elkapott félmondat is eljutott róla Ulla és Károly füléhez: „..földönkívüliekre vadászik”.
Mikor ez felidéződött benne, Ulla elmosolyodott. Földönkívüliekre vadászik. Csak egy egészen rövid ideig hitte valamikor, hogy ilyesmi csak a filmekben van, vagy ha a valóságban is, akkor csak a nagyhatalmaknál. Nem, földönkívüliekre mindenhol vadásznak ezen a Földön, még a legeldugottabb helyeken is, Afrika legszegényebb falvaiban. Minek, azt nem mondják. Hiszen az ilyen az szupertitkos, nagyon fontos megbízatás, nem szabad beszélniük róla. A vadászok fontosságérzetét növeli a kötelező titkolódzás. Sokan vannak vajon a földönkívüliek a Földön? Tudják a vadászok, hogy mi történik az elejtett vaddal? Megkérdezhetik egyáltalán a megbízóikat?
Az út jóformán üres volt, Ulla már alig félórányira járt Budapesttől. Azt a kérdést fel sem tette magának, hogy vajon miről ismerik fel a földönkívülieket, ha azok ugyanolyan emberként élnek itt, mint bárki más. Tudta, hogy a nagybácsi nem ismeri fel őket.
Őket sem ismerte fel.
*****
Őszi nap
Ágoston napjai tömve voltak munkával, jóformán semmi másra nem maradt ideje. Rögtön az egyetem elvégzése után kezdett el dolgozni a cégnél, melyet mindazok, akik ismerték, csak a Fekete Sziklának neveztek. Ágoston először azt hitte, hogy csak a cég székháza ennek a nem hivatalos névnek a névadója, nehezen tudta volna megmondani, hogy látott-e már hasonlóan nyomasztóan komor épületet, mint ez. Tökéletesen illett rá a Fekete Szikla elnevezés, a sötétsége meghatározó volt. Néhány hónap után Ágoston elkezdte érezni, hogy nemcsak az épület miatt nagyon találó ez az elnevezés. A cég vezetői fontosnak tartották a keménységet, néha már könyörtelenséget. A célok érdekében semmi sem volt szent és a célokat egy szóval össze lehetett foglalni: pénz. Nyereség.
Ágostonnak, mint erős fiatalembernek tetszett ez a mentalitás, mikor sportolt, akkor is mindig a győzelemre hajtott. Így könnyen beilleszkedett a Fekete Szikla légkörébe, meredeken emelkedett a ranglétrán és nem panaszkodhatott a fizetésére sem.
Az egyetlen, amiben hiányt szenvedett, az a szabadidő volt, és még azt a keveset is, ami akadt, nehezen lehetett szétválasztani a munkájától. Mert ha golfozni vagy teniszezni ment, ott is általában olyanokkal találkozott, akikkel üzleti kapcsolatban állt, akik valamelyik másik cégnél voltak manager-ek. Az ilyen sportolások közbeni beszélgetések néha hasznosabbnak bizonyultak, mint amiket a tárgyalóasztaloknál folytattak.
Ágoston egyik délben egy üzleti partnerével készült ebédelni, és már kijött az épületükből, mikor utolérte az ebédet váratlanul lemondó, elnézést kérő telefonhívás. Semmi baj, válaszolta, aztán zsebre vágta a telefont. Hirtelen ráérzett, hogy most valami olyat nyert, amije ritkán volt: egy szabad órát, amire nem volt betervezve semmi más, csinálhat vele, amit akar. Felnézett a magasba az irodája ablakára, tudta, hogy elintéznivalója bőven lenne, de aztán elindult a másik irányba. Az étterembe nem akart egyedül menni, viszont éhséget érzett. Szerencsére a közelben volt egy McDonalds. Ilyenben sem voltam már évek óta, gondolta magában, és miközben bement, felrémlett benne, hogy milyen sokat változott ő maga és az élete egyetemista kora óta. Nem akart ott leülni enni, becsomagoltatta, amit rendelt és kiment. A nap gyönyörűen sütött, nem forrón, égetőn, mint nyáron, hanem simogatón, őszies, lágy kedvességgel. A közeli városi parkban volt egy kis tó, oda igyekezett, remélve, hogy a szép idő ellenére is talál egy szabad padot.
A park tele volt emberekkel. Fiatalasszonyok toltak babakocsiban bébiket, nagyobb kisgyerekek szaladgáltak, idősebb párok, nyugdíjasok sétáltak. A játszótérről őfelé szállt egy labda, ezt egy ügyes mozdulattal sikerült elkapnia úgy, hogy sehol sem piszkolta vele össze a ruháját. Elmosolyodott magában és továbbment a tavacskához. Szerencséje volt, éppen akkor állt fel valaki. Talán munkanélküli, gondolta Ágoston magában, mert a férfi nem tűnt idősnek. Lehet, hogy az egész délelőttjét itt töltötte? Nézelődnivaló akadt bőségesen, a tavon kacsák és hattyúk fürdőztek és gyakran kíváncsian odaúsztak a part menti padokon üldögélők elé. A víz tisztának látszott, bár elég sok vízinövényt látott benne: a víz felszínén tavirózsákat, a mélyben apró füveket, kisebb nádat.
Miután elfogyasztotta, amit magával hozott, becsukta a szemeit. Elengedte magát, élvezte a napsütést, a nyugalmat, a pillanatnyi stresszmentességet. Nehezen tudta volna megmondani, mikor érzett utoljára valami hasonlót. Mintha a város eltávolodott volna, és vele együtt messzeszállt minden, ami a napjait általában kitöltötte. Egy különös, ébrenléti álom állapotba került hamarosan. Egy domboldalon vándorolt ragyogó napsütésben, ahol fák vették körül, de nem olyan sűrűn, mint egy erdőben, ahol a fák miatt alig van világosság. Csend volt, elringatta a természet friss illata, egyre kevésbé érezte az idő múlását. Minek ez a rohanás, amiben élek? Ezzel a kérdéssel foglalkozott gondolatban egy darabig, de aztán már nem verbalizálódott a fejében semmi, hanem elmerült valahová mélyre, az öntudatlanság mélységeibe.
Nem lett rosszul, nem esett le a padról, az arra sétálók nem láttak mást, csak egy csukott szemmel üldögélő férfit. Mennyi idő telt el így, maga sem tudta. Az riasztotta fel hirtelen, hogy megszólalt az órája csipogója. A telefonja hangját kikapcsolta, mikor ebédelni kezdett, de az órája is intelligens volt, minden fontosabb értekezlete, megbeszélése előtt kiírt egy rövid emlékeztető üzenetet, és ha ő nem reagált legalább egy gombnyomással, akkor csipogni kezdett.
Ahogy magához tért, az első pillanatban szinte azt sem tudta, hol van. Aztán mérges lett az órára, amelyik felriasztotta különös állapotából. És csak a harmadik pillanat volt az, amikor realizálta, hogy igyekeznie kell, ha nem akar elkésni egy fontos tárgyalásról.
A parkból kifelé haladva majdnem irigykedve nézett az ott maradókra. Végigfutott a fejében a gondolat, hogy változtatni kellene az életén.
Egy órával későbbre ebből a szép gondolatból már semmi sem maradt.
********************************************
Az emberiség elrablása avagy egy nyomasztó álom
Az emberiség elrablása? Lehetséges ez? Annyi elrablásról hallottunk már a mitológiákban, Európa elrablása, Perszephone elrablása, a szabin nők elrablása és még folytatni lehetne a sort, de az egész emberiség elrablása? Hová, merre, miként?
Furcsa álmom volt az éjjel. Álltam egy pályaudvaron és nem tudtam hová menjek. A csoport, akihez tartoztam, elvesztett engem. Vagy én veszítettem el őket. Mindegy? Nem tudom. Gondolt-e közülük arra valaki, hogy keressen engem?
Egy darabig olyan ideiglenes dolognak tűnt az egész. Mintha ezen a Földön nem lehetne elveszni. Az embereknek vannak papírjaik, vannak céljaik, tudják, hogy hová akarnak menni és mit akarnak csinálni. Mindig így volt velem. Hogyan történhetett, hogy ott, abban az álomban nem?
Rábíztam magam a többiekre. Ők tudták a címet, hogy hová megyünk, ők tudták a neveket: a városokét, a szállodákét, a vendéglátó intézetét.
S hirtelen mintha szétfoszlott volna minden. Mintha kimosódott volna belőlem életem valamennyi emléke, valamennyi kötődése. Nem tartoztam senkihez és nem volt az enyém semmi, a puszta gondolataimon kívül, hogy üresség van, és semmi más nincs. A külvilág tökéletesen idegen.
Nagyon nyomasztó érzés volt.
És akkor egyszeriben úgy éreztem, hogy minden emberrel ez történt. Hasonlóan, mint velem. Egyedül maradt, mert megfosztották mindenkitől és legvégül önmagától is. Elraboltak engem és elraboltak minden embert.
Már nincsenek körülöttem emberek, csak bábuk. Tudják vajon, hogy valaha emberek voltak? Vagy végül ez a tudat is kivész belőlük?
Kinek jó ez? Minek ez a bábu világ?
Mielőtt felébredtem volna, még egy régi scifi filmből merült fel egy rész bennem. Olyanokról, akik egy elpusztított világban meg akarták őrizni az ember voltukat. Elmenekültek a dzsungelbe és mindegyik megtanult kívülről egy könyvet.
Később írtam egy tankát.
Robotok hatalma
Gépek veszik át
Az emberek fölötti
Irányítást, rossz
És zsákutca ez, csupa
Rabszolga léthez vezet.
Lehetséges, hogy egy rég volt világ figyelmeztetéseként jött elő mindez ilyen intenzíven bennem? Régi korok minket jóindulattal figyelő árnyai szeretnének figyelmeztetni bennünket: vigyázzatok! A pusztulás felé taszító erők hatnak a világotokon! Mesterséges intelligencia vagy másféle létformákhoz kötődő sötét és rosszakaratú intelligenciák az ember vesztét akarják. Micsoda leegyszerűsítés ördögnek nevezni a gonoszt! A szarvacskás-patás festett ördög képek kinek segítenek manapság abban, hogy az emberek felismerjék milyen csapdák vannak körülöttük, milyen formákban leselkedik rájuk a rossz? Senkinek. Az emberekre és az egész emberiségre leselkedő veszélyek jó részét az ember maga teremtette. A gépi intelligenciát éppúgy, mint a genetikai manipulációk termékeit.
Ezek a gondolataim már nem az álomban, hanem ébren jönnek, de ettől még nem kevésbé nyomasztóak. Jobban érzem a magatehetetlenséget, mint Kipling Mauglija a vadonban.
De nagyon szeretem az életet. Nem adom fel. Szeretném megtalálni, meglátni a kivezető utat, rálelni a segítőkre, mint Maugli a dzsungelben. Mert nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, akit rossz érzésekkel tölt el az, amerre a világunk fejlődik.
*******************************************
Az illemszabályok
Dóra kamaszkorában maradt árván. Egy évvel az érettségije előtt autóbalesetben vesztette el a szüleit. Egy gyermektelen házaspár, egy távoli nagynénje és annak férje lettek a kinevezett gyámjai, a szülei vagyonát meg zárolták a számára a nagykorúságáig.
A fájdalom mellett sokféle változást jelentett ez a számára. A nagynénijét és a nagybácsiját nem szerette, rideg, túlzottan rendszerető légkör náluk, mindig éles ellentétben állt az otthoni liberális rendetlenséggel. Nemcsak a lakás külsejére vonatkozóan, hanem mindenre nézve. Anyjával, apjával általában nyíltan tudtak beszélni egymással, és semmi olyan tiszteletet nem vártak el, amely csak a tekintélyre épült volna. Meleg fészek volt az otthonuk, melynek igazi értékét Dóra akkor kezdte csak mélyen látni, mikor elvesztette.
„Kezet mostál evés előtt?” „Egyenesen ülj!” „Ne szürcsöld a levest!” Nagybátyjáéknál gyakran nehezére esett visszafojtania a kitörni készülő haragját. Nem vagyok tízéves, hagyjanak nekem békén! Legszívesebben ezt vágta volna a fejükhöz, de általában hallgatott és igyekezett elkerülni a közös étkezéseket.
Az érettségi után a fővárosba ment egyetemre. Albérletben lakott, de egyébként igyekezett a szülei megspórolt pénzéből úgy gazdálkodni, hogy kitartson, amíg végez. Sokat tanult és jó orvos lett belőle. A nagynénjééket ritkán látta, formális volt és nem szeretettel teli a kapcsolatuk.
Dóra harmincöt évesen lett vezető orvos abban a nagy kórházban, amely mellett egy idősek otthona is működött Alzheimer-kórban szenvedők számára. Éppen ebédnél ültek a lakók, mikor Dóra először megnézte az otthont. Egy energikus fiatalember és két, a negyvenes éveiben járó ápolónő irányította az ebédelést.
-Ugye, megmostuk mindnyájan a kezünket? Józsi bácsi, mutassa csak a tenyerét, hm, hm, menjünk vissza a mosdóba!
Dóra odalépett az öreg mellé és a fiatalembernek azt mondta: Hagyja csak, majd én kikísérem!
Az ápoló mogorván reagált: Maga kicsoda? Most állt munkába?
Azért hagyta, hogy Dóra elindujon az öreggel a mosdó felé. Dóra erősen megdöbbent, mert az öregben felismerte a nagybácsiját, viszont a nagybácsi nem ismert őrá. Úgy tűnt, hogy a szóváltás jellegű beszélgetést sem hallotta, csendesen motyogva, automatikusan ment a mosdó felé.
-Kezet mosni, mindig kezet mosni az ebéd előtt … — nem lehetett tudni, hogy zsörtölődésként mondja, vagy mint valami rég elfelejtett szabályt ismételget. Régi pedáns öltözködéséből nem sok maradt.
Mikor visszamentek az ebédlőbe és leültette az öreget, Dóra kezet nyújtott a fiatalembernek.
-Mutatkozzunk be egymásnak. Én vagyok az új főorvosuk.
-Ne haragudjon, főorvos asszony, nem tudtam, hogy maga az … — a fiatalember érezhetően megváltozott hangon válaszolt. Beültek az irodába, amelyből jól rá lehetett látni az ebédlőre. Nagy szürcsölés, szörtyögés, kanálcsörgés hallatszott be a nyitott ajtón keresztül. Dóra egyedül maradt a számítógéppel meg a páciensek kartotékjaival, mert a fiatalembert elhívták az ápolónők segíteni. Innét tudta meg a részleteket. A nagybátyja már három éve lakott az otthonban. Csak egy látogatója volt, a felesége. Hosszú ideig gyakran jött, de az utolsó negyedévben történhetett vele valami, mert csak egyszer látták.
Ahogy Dóra elnézte görnyedten ülő és a levest szürcsölő nagybátyját, nagy szomorúság fogta el. Mi lesz velünk, mikor megöregszünk? Hová lesz sok minden, amit az életünkben fontosnak tartottunk? Lelkiismeretfurdalása lett, hogy csak felszínesen törődött ezideig egyetlen idős rokonaival. Tudta, hogy anyagilag rendben vannak, hogy nem szenvednek szükséget és nem gondolt arra, hogy milyen az, idősnek lenni.
Eszébe jutott egykori önmaga, a kamaszlány, aki elképzelte, hogy majd egyszer ő fogja hozzájuk vágni: „Ne szürcsölj!” „Ülj egyenesen!” Ostoba gyerekségnek tűntek ezek az akkori vágyai. Arra gondolt, hogy az elkövetkező napokban időt szakít magának és meglátogatja a nagynénjét. Talán tud még segíteni. Neki is, meg az öregnek is, itt az otthonban.
***********************************************************
Halloween
Kunigunda éppen lekapcsolta a gázt a leves alatt, mikor meghallotta a kapucsengő hangját. Ki lehet az ilyenkor, morfondírozott magában, majd az egyik kisablaknál a függöny mögül kitekintve egy ismeretlen fiatalembert látott a kertkapu előtt. Magára borította a nagy sálját és kiment.
-Ma zárva van a jósda, nézzen a táblára, csak szerdánként fogadok – mondta a kapunál, meg sem várva, hogy az ismeretlen megszólaljon.
-Nem a jósnőhöz jöttem – felelte a fiatalember nem barátságtalanul, de nem is mosolyogva, inkább fáradt, fásult hangon. – A szomszéd utcában egy házra ki van írva, hogy itt, ezen a címen lehet érdeklődni.
Az öregasszony, mert Kunigunda bizony már jócskán túljutott a hetvenedik évén, örült, hogy magával hozta a kapukulcsot és ezekre a szavakra kinyitotta a kaput:
-Jöjjön be, fiatalember.
A fiatal férfi belépett egy halk köszönésfélét mormolva, aztán sietett az öregasszony után. A házban bemutatkoztak:
-Engem Kunigundának hívnak – mondta az öregasszony. – Kér egy teát?
-Hódos István vagyok – felelte a fiatalember, kicsit bizonytalanul, hogy merre lépjen. Épp csak kigombolta a kiskabátját és úgy felelt: Nem akarom sokáig feltartani, csak az a ház érdekelne.
-Hódost mondott? – nézett rá fürkésző, nagy szemeivel Kunigunda. – Akkor maga lesz az öreg Hódos fia, igaz?
A fiatalember szótlanul bólintott.
-No, üljön csak le akkor, egyáltalán nem tart fel. Készítek egy teát, aztán beszélgethetünk.
Pár perc múlva, mikor kiöntötte a kisbögrékbe a teát, Kunigunda maga is letelepedett az asztal mellé.
-Hol van az apám? Él még? – kérdezte halkan a férfi.
-Nem. Meghalt három évvel ezelőtt. Régen járt már maga itt a faluban.
-Régen. Több, mint tíz éve. Tizennégy éves voltam akkoriban, mikor nagyon elegem lett az állandó otthoni veszekedéseikből és elmentem.
Kunigunda bólogatott, mint aki mindezt jól tudja, de nem szólt semmit, csendben kortyolgatta a teáját. A férfi kérdezett ismét:
-S az anyám?
-Róla nem tudok semmit. Nem sokkal, talán két évvel azután, hogy maga elment, ő is otthagyta a férjét. Egyik nap sírva menekült ki a házból, el a cigánysorra.
Belenézett a fiatalember szemébe, vajon látja-e rajta, hogyan gondolkodik az anyjáról, és saját magának erről a félig cigány származásáról. De nem látott rajta semmit, csak mély szomorúságot.
-Él még?
-Nem tudja senki. A cigánysoron sem, én velük is szoktam beszélni. – Kunigunda nem mondta, de valójában ő volt azon kevesek egyike a faluban, akit a falusiak is, meg a cigányok is egyaránt elfogadtak. – Jó néhány éve már, hogy egy szüretelő, betakarító társasággal elment valahová külföldre, talán Spanyolországba vagy Olaszország déli részére. Nem hallottunk róla azóta semmit.
-Apám se tudta?
-Ő sem. Miután egyedül maradt, még többet ivott, mint annakelőtte. Elvesztette a munkáját, egészen elhanyagolta magát.
Kunigunda megállt egy kicsit a beszédben, várva, hátha kérdez a fiú valamit. De az nem szólt, csak nézett maga elé, így ő folytatta:
-Nagyon hideg volt aznap éjjel, mikor meghalt. Erős minuszok. Most, a következő februárban lesz három éve. Részegen ott maradt egy útmenti árokban és mire reggel megtalálták, már megfagyott.
A fiatalember becsukta a szemeit, de nem szólt semmit. Kunigundával ritkán fordult elő, hogy nem tudta, mit mondjon, de most így volt vele. Szidni nem akarta ezt a későn hazatért fiút, de vigasztalni sem tudta mivel. Felállt és megkérdezte: Önthetek még egy teát?
A fiatalember kinyitotta a szemeit és csendben bólintott: Köszönöm.
Hogy megtörje a hosszú csendet, Kunigunda a házról kezdett beszélni: A ház nagyon elhanyagolt. Eladni nem lehetett, hiszen maga az örökös, de magát nem találták meg. Azt javasolnám, hozza rendbe egy kicsit mielőtt eladja.
-Nem tudom, hogy el akarom-e adni – szólalt meg a férfi.
-Nem valahol Németországban él? – kérdezte felcsillanó érdeklődéssel Kunigunda. – Vagy hazajött végleg?
Nem akarta megkérdezni, hogy vajon meggazdagodott-e, mert amilyen ruhákban manapság a fiatalok járnak, abból bizony nem tudta megállapítani.
-Még nem tudom mit fogok csinálni – felelte a férfi.
Kunigunda kíváncsisága győzött az udvariassága felett: Csak nem ült? Azért nem jött mostanáig?
A férfi ránézett az öregasszonyra, és most először egy keserű mosolyféle villant fel a száján: -Majdnem eltalálta.
-Majdnem..?
-Halloweenkor randalíroztunk a haverjaimmal, nagy lett a kár. Én csak felfüggesztettet kaptam, de három évre kiutasítottak.
-Halloweenkor? Hiszen az most lesz a jövő héten, nemde?
A férfi megvonta a vállát: Még tavaly történt. Az nem rajtam múlik, hogy a bíróságok lassan dolgoznak.
Kiitta a teáját és felállt.
-Nagyon szépen köszönöm. Itt van a ház kulcsa vagy valahol letétben?
Kunigunda is felállt, keresgélt az egyik fiókban, majd elővett egy kulcsot: Nálam is van egy kulcs. Átmegy, megnézi?
-Mindjárt ott is maradnék, ha lehet. Nem tudtam amúgysem, hogy hol találok majd estére kiadó szobát.
Kunigunda bizonytalanul rázogatta a fejét: Nincs ott most se fűtés, se víz, se villany. Persze aludni azért elaludhat ott. Az udvaron a kútból pedig tud felhúzni vizet, annyira hideg még nincs.
Átadta a kulcsot és azt tette még hozzá:
-Ha nem akar a kocsmában vacsorázni, átjöhet hozzám egy levesre.
-Nagyon köszönöm, de akkor azt meg is kellene fizetnem…
-No ne bolondozzon, egy tányér levesért csak nem kérek el pénzt senkitől!
Kunigunda hangja olyan felháborodottan csengett, hogy a fiatalember nem erőltette tovább.
-Tudja mit? Menjen át, nézzen körül, aztán jöjjön vissza és eszünk. Utána nekiláthat a házban a munkának, rövidek most már a napok, hamar sötétedik, és akkor abba kell hagynia.
Hódos István bólintott, átvette a kulcsot, még egyszer köszönetet mondott és elment.
Kunigunda elgondolkodott a gyereken. Magában csak gyereknek nevezte, akárcsak a falubeli fiatalembereket, akiknek az egész életét jól ismerte. Milyen az, ha valakinek már senkije sincs? Mert ugyan a fiú nem kérdezte, de ő tudta, hogy már a nagyszülei sem élnek. Az apai ágon már rég nem, a cigánysoron pedig tavaly halt meg a fiú nagyanyja. Halottak napja, mindjárt itt a Halottak napja, jókor bukkant fel itt ez a gyerek, gondolta magában. Itt van neki egy rakás halott. Gondol-e rájuk? Randalírozott, azt mondta. Pedig most nem olyannak nézte, mint aki tör-zúz. Kunigunda azon gondolkodott, hogy vajon megkínálja-e egy kis pálinkával a fiút, ha átjön enni. Vajon részeges lesz belőle is, mint az apja volt?
Kevesebb, mint egy óra telt el, mikor a fiatalember visszajött. A leves nem hűlt még ki, Kunigunda gyorsan felforrósította megint. Mielőtt tálalt volna, elővette a pálinkásüveget:
-Lehet a házra inni?
Hódos István nemlegesen rázta a fejét:
-A ház rendben lesz, de én alkoholt nem iszom többet.
-Biztos? – nézett rá még egyszer kérdően Kunigunda magasra tartva az üveget.
-Egészen biztos. Annál a randalírozásnál voltam részeg utoljára.
Leültek, nekiláttak a levesnek.
-Milyennek találta a házat? Sok a munka, igaz?
István olyan bizonytalanul rázta a fejét, hogy se igent, se nemet nem lehetett kivenni belőle.
-Sok munka, de nem vészes. Erőm is, időm is van hozzá. Komfort nélkül is el lehet lakni.
Keménynek, elszántnak tűnt a hangja.
-Ideje is van? Vagyis nincs munkája jelenleg?
Kíváncsiskodó kérdés volt, Kunigundában fel is merült, hogy nem bántja-e a vendégét meg.
-Nincs munkám, valóban – felelte minden érzelmi árnyalat nélkül a férfi. – De remélem, előbb-utóbb csak találok valamit.
-Itt a faluban nem sok munkalehetőség van. Nemcsak a cigányoknak nincs, a magyaroknak sem. Még biztosan nem volt ideje megfigyelni, hogy sok ház üresen áll. A fiatalok elmennek, és jóformán csak az öregek maradnak itt.
Erre István nem válaszolt semmit, nem tudott mit. Évekig dolgozott építkezéseken, értett mindenféle szerelőmunkához, mondja, hogy bízik benne, hogy majd csak talál valamit?
Kunigundának hirtelen eszébe jutott valami.
-Jogosítványa van?
István bólintott: Igen. Német, gondolom, hogy itt is elfogadják. Viszont kocsim most nincs. Van egy kevés megspórolt pénzem, de amíg nem találok munkát, addig kell, hogy élni tudjak valamiből.
Kunigunda biztatóan mondta: Nem baj, hogy nincs kocsija, fő, hogy jogosítványa van. Lehet, hogy tudnék magának egy állást. Debrecen itt van alig több, mint húsz kilométernyire. Ott van a Szeretetszolgálatnak egy kis irodája, ott keresnek sofőrt. Olyat, aki mindennap kiszállítaná időseknek és betegeknek a környező falvakba az ebédet. Nem tudnak sokat fizetni, mert egy ilyen jótékonysági egyesületnek nincs sok pénze, az irodában a legtöbben pénz nélkül dolgoznak. De rendes állás és akinek nincs munkája, annak a kis pénz is pénz, nem? Nem érdekli?
-Dehogynem. Köszönöm szépen. Ha lesz belőle valami, úgy tekintem majd ezt a mai napot, mint egy fordulópontot. Házam lett, munkám lett…
Kis keserűség vegyült még a hangjába, de alapvetően optimista volt. Igaz, aztán elbizonytalanodott:
-Persze, ha felvesznek. Semmi referenciám, jelentkező meg biztosan több is akad.
Kunigunda elmosolyodott:
-Jelentkező már hetek óta nem akadt, mert kevés a sofőr. Elmennek jobban fizető munkákra, az ország másik részébe vagy külföldre. Referenciája meg lesz.
István kérdő tekintetére hozzátette:
-Én fogom ajánlani.
Halottak napján István Kunigundával ment ki a temetőbe, ahol az öregasszony megmutatta neki az édesapja és a nagyanyja sírját. Kunigunda arra gondolt, hogy Halloween összes szelleme meg lehet elégedve ővele.
*******************************************
Tanítási óra 2319
2319-t írunk. Mondhatnám, hogy annyit mutat a naptár, de az nagyon régimódi kifejezés lenne, mert azok a 300 évvel ezelőtt divatos falinaptárak régen nincsenek már. Én magam is ritkaság vagyok, a 350 évemmel, nem azért, mintha nem lenne manapság lehetséges egy ilyen életkor, hanem azért, mert én még olyan régi típusú ember vagyok, akit anya szült. Ebben a jelenlegi android világban abszolút ritkaság. Ma már senkit sem szül egy anya, nem is igen tudják, hogy mi az, bár létrehoztak egyfajta családi környezeteket az androidoknak is. Olyanok, akik tartós párkapcsolatot választanak, beadhatnak kérvényt, igénylést arra, hogy magukhoz vesznek egy-két növendéket.
Bár a 350 éveseknek már nem kellene dolgozniuk, minden munkavégzés alól fel vannak mentve, én szívesen tanítok. Nem sokat, hetente egy órát online, a számítógépen keresztül és egy órányit havonta személyes találkozással.
Mindig megdöbbennek a tanítványaim, mikor először látnak személyesen. Mintha akkor tudatosulna bennük csak az, amit különben tudnak: hogy én olyan régi fajta ember vagyok. Mert az orvostudomány minden nagy eredménye ellenére, rajtam látszik a korom, nem úgy, mint őrajtuk. Ez egy kicsit felemás helyzetet teremt: egyrészt abban a tudatban nevelődtek, hogy ők valami magasabbrendűek, mint a régiek, másrészt viszont azt is tanulták, hogy tisztelniük kell a tanáraikat. Az, hogy bennem ez a kettő keveredik, az első paradox helyzetet jelenti az életükben, ami csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha személyesen találkozunk. A számítógépes fényképem bár nem hamis, mégis jól elrejti ezt.
A mai témánk az általuk hozott érthetetlen szavak megbeszélése, feldolgozása. Találomra választom ki ezek közül az egyiket: nászút.
Ó, Istenem! Eszembe jut Velence, amelyik akkoriban még nem volt a tenger alatt. Jó néhány évtizedig divat volt, hogy aki tehette, Velencébe ment nászútra. Most nincs időm erre gondolva emlékezni, régi ábrándokba merülni, felteszem a tanítványaimnak a kérdést:
-Megpróbálja valamelyikőtök értelmezni ezt a szót, hogy nászút?
Egy gyakran jó ötletekkel jelentkező kisleány szólal meg: Talán úgy lehet, hogy ez összetett szó, és ha a két részét értjük, akkor már az egész is érthető lesz.
Helyeslően bólintok: Igen, próbáld meg így.
A leányka rögtön mondja: A szó második fele az út. Ez, azt hiszem, hogy az út szó sokféle konkrét jelentése közül nem egy városbeli utcát jelent, hanem valami mást.
Csendben bólogatok, hogy folytassa.
-Az első szó az, ami nem világos: a nász. A szótárban csak valami olyasféle magyarázat volt, ami az állatok párosodására vonatkozott.
A kisleány elhallgat, érezhetően kissé zavarba jött. Természetesen azt hallották már, hogy régen az emberek is úgy párosodtak, mint az állatok, de azok a primitív emberek voltak, manapság kicsit kínos téma. Hogy az emberek ősei olyanok voltak, mint az állatok?
Egy provokálásra mindig kész fiú szólal meg: Lehet, hogy volt egy utca kijelölve erre a célra, és odamentek, mikor párosodni akartak?
Elmosolyodok magamban, két okból is. Egyrészt mert a gyerek a párosodni szót használta, olyan hangsúllyal, mint aki örömmel mond ki tiltott szavakat, s nekem eszembe jutott, hogy háromszáz évvel ezelőtt egy hasonló beállítottságú gyerektől még egészen mást halhattam volna. Másrészt az is ok egy belső mosolyra, hogy a hipotézise nem is olyan nagyon hamis, hiszen sok helyen, sok városban volt valaha prostituáltak utcája.
Ideje, hogy véget vessek a találgatásoknak, és elmagyarázzam a szó jelentését.
-Arról mindnyájan hallottatok már, hogy amikor két fiatal megszerette egymást és össze akartak házasodni, akkor esküvőt tartottak. Nem is olyan régen beszélgettünk erről a szóról, hogy esküvő, ami az egybekelési szertartásukat jelentette. De mikor erről beszéltünk, nem esett szó a nászútról. A nászút az esküvő utáni utazást jelenti, amikor az újdonsült fiatal pár éppen azért utazik el valahová, hogy egy ideig zavartalanul kettesben lehessenek.
Mivel itt egy pillanatra megálltam a beszédben, az előbbi fiú közbedörmögte: És párosodjanak.
Erre rábólintottam, majd folytattam: Volt néhány hely, ahová különösen szívesen mentek az emberek nászútra. Európában például az egyik ilyen hely volt Velence.
Többen megdöbbenten közbeszóltak: A víz alá mentek nászútra? Ott jobb?
Halkan elnevettem magam: Akkoriban Velence nem volt még a tenger alatt. A tenger mellett helyezkedett el, és néhol kis vízicsatornák voltak a palotái között, és ott csónakokon lehetett közlekedni.
Az arcokon látszik az értetlenség. Mi lehetett a jó ebben? Miért tartozott hozzá a párosodáshoz?
Gyorsan keresek a számítógépen néhány képet a régi Velencéről, a Canal Grande-ról, egy utcai énekesről, hátha sikerül valamit elkapniuk az akkori Velence romantikus hangulatából.
Nézegetik, nézegetik, de hiába, úgy látom, nem nagyon mozgatja meg a fantáziájukat.
Végül egy házifeladattal zárom le a témát aznapra:
-Kérem, hogy írjatok legközelebbre egy rövid fogalmazást „Utazás kettesben” címmel. Képzeljétek el, hogy azzal, akit a legjobban szerettek, elutaztok valahová egy hétre, és írjátok le az utazást. Természetesen, mint mindig, most is lehet a gépen talált képekből illusztrációkat készíteni a helyről, amerre jártok.
Bólogatnak, feljegyzik a feladatot, aztán továbbmegyünk a listán szereplő, következő meg nem értett szóhoz.
*******************************************
Nem krimi, élet
Erika leélt 78 évet úgy, hogy soha semmi dolga nem akadt a bíróságon. Mondhatnánk, hogy szerencsés ember, hiszen oly könnyen történik az emberrel valami olyasmi, ami miatt a bíróságra kell mennie! Egy röpke figyelmetlenség, és máris adódhat egy közlekedési baleset súlyos következményekkel, vagy ellopják az ember autóját, és ha sikerül elkapni a tolvajt, lehet menni tanúskodni – szóval, számtalan példát lehetne felsorolni még olyan ember esetében is, aki csendes békességben él.
Mert Erika így élt, több, mint ötven éve csendes békességben a férjével. No jó, mondjuk nem volt az mindig csendes, hiszen a három fiúgyerek akkor is sok lármát okozott, ha csak maguk voltak, a barátaikkal együtt pedig még többet. Aztán a gyerekek kirepültek, már Erika és a férje, Horst is régóta nyugdíjasok lettek, és bizony a nagy ház csendes lett. Nem akartak ők elválni soha, összekoptak a fél évszázad alatt, és az életnek az a régimódi baktatása, ahogy a szüleik és a nagyszüleik is éltek, nagyon megfelelt nekik.
Tíz éve történt, hogy Horst súlyosan megbetegedett. Kórházba került, megműtötték, egy darabig még azon is aggódtak, hogy meghal.
Nem halt meg, néhány hónap után hazakerült betegen. Már ritkán tudott felkelni, felállni, fekvő beteg volt, de élt. Erikának természetes volt, hogy az ápolás nagy része őt illeti. Mert hiába jött naponta 1-2 órára egy hozzáértő ápolónő, a napnak 24 órája volt, és neki kellett egész nap a beteget ellátnia. Megitatnia, lemosnia, a fekhelyét megigazítania és mindent. Az ápolónő ellenőrizte az orvosság adagolását, beadta a napi egyszeri injekciót, megmérte a vérnyomást, egy kicsit beszélgetett velük, aztán elment.
A bevásárlásba besegített a faluban lakó fia és menye, és két hetente egyszer porszívózni is eljött valamelyikük. De az unokáit Erika ritkán láthatta, nem akarunk ezzel is terhelni, mondták. Pedig felüdülés volt neki mindig az a kis idő, amit az életvidám kicsikkel lehetett.
Ahogy az évek múltak, Erika egyre rosszabbul érezte magát. Nemcsak fizikailag, ő a fájdalmait igyekezett eltitkolni, hiszen a férje a súlyos beteg. Nem, lelkileg érezte egyre nyomasztóbbnak a helyzetet, amiben nem látott semmi kiutat. Horstnak is nagy fájdalmai voltak néha, előfordult, hogy kiabált éjjelente. Ha meg a kiabáláshoz nem maradt ereje, csak nyöszörgött. Ilyenkor másnap az ápolónő erősebb fájdalomcsillapítót írt fel és adott be, ami néhány hétre kicsit javított a helyzeten.
Erika magatehetetlennek érezte magát, és egyre jobban pokolnak az életét. Istenem, miért büntetsz minket, próbálta faggatni gyakran az Istent. De válasz nem jött. Végül már odáig jutott, hogy a halálát kívánta Horstnak. Hiszen a halál az megváltás! Megváltás lenne a szenvedésektől Horstnak is, és neki is, ha meghalna. Eleinte erős bűnbánat fogta el ezen gondolatai után, de az idő múlásával hozzájuk szokott.
Végül arra gondolt, hogy az altatókkal, amit nemcsak Horstnak, de neki is felírtak már, segíthet magukon. Bead Horstnak is többet, és ő is többet bevesz, és másnapra már mind a ketten megváltódtak az élet poklából. Ezzel a boldog gondolattal feküdt le este, miután mind a ketten bevették az altatókat.
Délelőtt a szokásos vizitre érkező ápolónő találta meg a két öreget. Alva. Élve. Mentő, gyomormosások, kórház. Nem volt elég a halálhoz az adag.
Így került Erika 79 évesen életében először a bíróságra. Mint vádlott, mint egy gyilkossági kísérlet vádlottja.
Ítélkezzenek az emberek és ítélkezzen Isten felette.
*******************************************
Karácsonyi történet
Anyó lakása nagyon picike volt, épp csak egy kis szobácska egy kis főzősarokkal, meg egy kis mosdó WC-vel. Nem meglepő így, hogy a karácsonyfája sem volt nagy, mindössze egy alig 25 centiméteres kis műkarácsonyfa, amit igazán nem tellett sok időbe feldíszíteni. Nem mintha nem lett volna ideje, rengeteg ideje volt, hiszen egyedül volt, és tudta, hogy nem jön senki. A lánya a férjével meg az unokájával elutaztak valahova. Már évek óta minden évben így csinálták, és ő minden évben egyedül töltötte a karácsonyt. Tulajdonképpen az év többi napját is, de karácsonykor ez fájdalmasabb volt, mert a tévében, a rádióban, a templomban és az utcán, szóval mindenütt, már hetek óta csak a szeretet és a család ünnepéről beszéltek.
Szeretet és család. Azoknak a kisgyerekeknek, akik békés, boldog családban nőnek fel, azoknak igen, biztosan ünnep a karácsony, de a többieknek? Akik az utcán élnek, és nem tudják hová húzódjanak be a hideg elől? Akik gyermekotthonban élnek, és kapnak valamilyen szeretetszolgálattól egy ajándékcsomagot, amely fájdalmasan emlékezteti őket arra, hogy nekik senkijük sincs? Ès az öregek? Az otthonban, ahová néha bejárt, volt egy asszony, aki egy tucatnyi gyereket nevelt fel, s lám, öregkorára egyik se vette magához. Maradt az öregek otthonában karácsonyozni.
Akkor már inkább egyedül, gondolta magában. Elfogyasztotta kevéske vacsoráját, amelynél az az egy gondolat töltötte el jó érzéssel, hogy lám, elmúlt nyolcvan éves, és még mindig tud magának főzni. Utána üldögélt egy kicsit a fácskája mellett. Meggyújtott egy mécsest, még a temetőlátogatásból maradt. Istenre gondolt. Nem, nem imádkozott, gondolatban fordult Istenhez, úgy beszélt hozzá, mintha ott ülne mellette a a parányi szobában.
Nem ilyen világot akartál, én tudom, nem kell mondanod. Szomorúan nézed te is, mit tettek az emberek ezzel a te teremtéseddel. Te sem láttál már régóta egy boldog embert sem, akárcsak én sem, igaz?
Isten nem felelt, de ő a hallgatását egyetértésnek vette. Így üldögélt még egy darabig, aztán gyengének érezte magát, és hamar lefeküdt aludni.
Nem volt zaj odakint, a karácsony volt a csendes ünnep a nagy szilveszteri zajongás előtt. Mégsem tudott hamar elaludni, de ez már az öregkorral járt, már egy jó tíz éve, hogy szinte mindennap kínlódott az elalvással.
Istenem, nem akarsz magadhoz venni engem?
Talán ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elaludt. És talán Isten meghallotta ezt a kérdését, mert arra ébredt, hogy egy angyal áll vele szemben.
-Üdvözlégy – köszöntötte őt kedves hangon az ismeretlen.
Anyó nem tudta, mit feleljen. Rengeteg kérdés támadt fel benne egyszerre. Ki vagy te? Hol vagyok? Most már meghaltam? Hogy ítélt Isten rólam?
Szerette volna ő is köszönteni az angyalt, egy kedves üdvözlő szóval, de mintha egy hang se jött volna ki a torkán. Az angyal arca megnyugtató volt, csendesen szótlan, békés. Ugye, velem maradsz, gondolta Anyó. Vagy már nem is Anyó a jó név nekem, merült fel benne a kérdés. De erre válasz nem jött.
Hirtelen hallani lehetett egy közeli templom harangját. Egy kiscsecsemő születését köszöntötte a harangszó.
Karácsony, az ártatlan kisgyerek. Övé a jövő, övé az élet. Reá kellene vigyáznunk jobban, mindenkinek.
*******************************************
Új remény
A LifeClub konszern két fő tulajdonosa, Ed és Dam – az ő kezükben volt a különféle részcégek kötvényeinek több, mint 80 százaléka – egy rövid találkozóra jöttek össze december 23-án, a karácsonyt megelőző délután. Nemcsak a világcég tulajdonosai voltak, de egyben a menedzserei is, akik általában maguk között döntötték el a fontosabb meghozni való döntéseket, amiket azután a formaságoknak megfelelő szervezeti egységek probléma nélkül elfogadtak.
Nem valami érzelmi okai voltak a karácsonyi találkozójuknak. Bár mind a ketten példás családi életet éltek, senki sem tudta róluk, hogy ők valójában nem emberek. Robotok voltak ők, olyan robotok, melyek kétszáz évvel korábban érkeztek a Földre, és némi körülnézésre fordított idő után úgy döntöttek, hogy itt maradnak és átveszik az irányítást. Mivel az itteninél sokkal fejlettebb világból érkeztek, nem jelentett a számukra problémát, hogy élő anyagból készült testtel lássák el magukat, így valójában androidok voltak.
A tervük a kétszáz év alatt sokat haladt előre a megvalósulás útján. Az egyre gyorsuló technikai fejlődés mögött, amin a civilizáció keresztülment, természetesen ők voltak. Ellátták az embereket olyan eszközökkel – okos telefonokkal, okos órákkal, okos szemüvegekkel és még sok egyébbel – melyekért az emberek lelkesedtek, boldogan költötték rájuk a pénzüket és közben észre sem vették, hogy mennyire ezen technológiák rabjaivá váltak. Ők pedig előbb milliomossá, majd milliárdossá lettek, és mivel sok olyan apróbb cégük is volt, amelyekről senki sem tudta, hogy ők állnak mögötte, így a Föld leggazdagabb emberei voltak, anélkül, hogy ezt bárki tudta volna. Azaz nem emberei, hanem androidjai, de ezzel nem foglalkozott senki. Illetve azok, akik mégis, azok maguk is arra vágytak, hogy genetikai eszközökkel „felturbózott” emberek lehessenek.
A megbeszéléseiket nyugodtan tartották az egyikük elnöki szobájában és nem valami lehallgatásbiztos helyen, mint azt sok cég vezérei csinálták. Tudták, hogy lehallgatják a beszélgetéseiket és kihasználták ezt. Olyasmikről és olymódon beszélgettek, amiket a lehallgatóik – az állami szervek és a konkurrencia – tudomására akartak hozni úgy, mintha azok titkok lennének. Amit viszont a lehallgatóik nem tudtak, hogy ők mind a ketten képesek voltak párhuzamos kommunikációra, és így a második, a nem hangos „csatornán” azokat beszélték meg, amiről úgy érezték, hogy csak kettejükre tartozik.
Mint már egy jó ideje, most sem kellett nagy problémák megoldásán törni a fejüket, minden ment szépen olajozottan a maga útján. Apróbb döntéseket kellett csak meghozniuk. A LifeClub az emberi élet minden területét felölelte, és sok applikáción, alkalmazáson keresztül mindent tudtak már az emberekről. Persze, a naivabbak azt hihették, hogy csak azokról, akik maguk léptek be az Élet Klubjába és árultak el akarva-akaratlanul magukról sok mindent. A munkájukról, a magánéletükről, az egészségi állapotukról, s még a titkolni hitt vágyaikról is mindent tudtak. Elárulták az okos kis berendezések és azok az algoritmusok, melyek ezek adatait kielemezték. Ennek alapján készült el minden embernek az úgy nevezett pszicho-profilja, amiről az emberek nem tudtak. Nemcsak a klubtagokról volt rengeteg adatuk, hanem az emberi kapcsolatrendszereken, az interneten keresztül elérhető információk alapján több milliárd emberről. Akárcsak Kínában. Ott is létezett már egy számítógépes pontrendszer, amellyel kategorizálták és minősítették az embereket, csak azt kvázi az állam tette. Ők viszont nem álltak meg egyetlen állam határainál sem, a földi lakosság majdnem a felének megvolt a profilja az adatbankjaikban.
Kellemesen helyet foglaltak egy-egy kényelmes fotelben és a kedvenc italaik mellett – hiszen egészen olyannak kívántak mutatkozni, mint bármelyik óriáscég vezérei – a kétszintes beszélgetésbe kezdtek. A belső, a hangtalan szinten Ed megkérdezte Dam-t:
-Mit adjunk be az algoritmusunknak vezérmotívumként a következő napokra, az újév alkalmából? Van valami speciális ötleted?
-Új remény. Ez legyen a fő motívum, természetesen perszonalizálva, mindenkinek, aki a JóBaráthoz fordul, a saját életkörülményeihez igazított legyen ez az új reménykedés.
A JóBarát annak az applikációnak a neve volt, amelyet jó tanácsért hívtak fel az emberek, vagy azért, hogy elsírják neki a bánatukat. A JóBarát természetesen mindenkinél az illető pszichoprofilja és valamennyi adata alapján dolgozott, így volt lehetséges, hogy sok millió embernek tudott olyan tanácsot, biztatást adni, amit azok teljesen egyéninek és jónak ítéltek, és gyakran megfogadtak.
-Új remény? Nem banális ez egy kissé? Olyan kommersz horoszkóp szaga van, mint amiket az olcsó napilapokban lehet olvasni.
-Éppen ez az: ne legyen se olyan kommersz, se olyan általános a szöveg, mint ami a horoszkópokban van. Természetesen akiről tudjuk, hogy hisz a horoszkópokban, annak a JóBarát is beszélhet a csillagok állásáról, mintegy megerősítve velük mindazt, amit mond.
-A szokásos termékpalettánkhoz kapcsolódjon most is?
Mindketten tudták mire gondol. Jól ismerve az emberek egyéni problémáit, JóBarát mindig tudott olyan megoldásokat ajánlani, amelyik valamelyik termékükhöz vezettek. Nagyon szubtil (subtile), nagyon finom módszerekkel, mindig alternatív lehetőségeket felvillantva, hogy soha ne tűnjön úgy, mintha csak el akarnának valamit adni. Például a párkereséssel küszködőnek, akiről tudták, hogy anyagilag megengedheti magának, nyugodtan ajánlhattak egy új, nemrég elindult wellness-clubot.
-Igen, mint mindig. De nemcsak. Legyenek most is tesztesetek köztük.
Ezt sem kellett magyarázniuk egymásnak. A tesztesetek olyasfajta ajánlatok voltak, amivel finomították, javították az illető náluk tárolt pszicho-profilját, annak függvényében, hogy az illető mit választott. Ha például valakinek az idős szülője egy öregek otthonában élt, akkor az alternatívák között szerepelt egy olyan, ami az illető idejét terhelte: látogassa meg gyakrabban a szülőt, és egy másik alternatíva volt valamilyen technikai új eszköz – például idősek telefonja, amire képeket lehet küldeni – ami egyfajta placeboként volt felfogható a látogatás helyett.
-Új remény, új remény… – mormolta maga elé Ed, miközben kortyolt egyet az italából. – Nem sok újat látok benne, business as usual, nem?
-Dehogynem. Miért, mit gondoltál? Itt állunk egy bolygón, ahol évtizedek óta hiába beszélnek a környezetszennyezésről, és a helyzet egyre csak rosszabb lesz, lehet, hogy nem kell hozzá még pár száz év sem, hogy felboruljon a klimatikus egyensúly – miben reménykedjenek? Abban, hogy ők ezt már nem élik meg? Na és?
Ed kicsit eltöprengve felelte:
-Nem azért jöttünk ide, hogy tönkremenjen itt az élet, hanem, hogy jól tudjunk irányítani egy civilizációt. Szerinted jó lesz az, hogy elpusztul?
-Csak nem minket akarsz felelőssé tenni? A sok ezer cégünk között egyről se tudok, ami piszkítaná a levegőt vagy a vizeket, mi igazán tiszták vagyunk.
-Ez igaz, de tehetnénk többet is.
-Többet? Mire gondolsz?
-Befolyásolhatnánk abba az irányba az embereket, hogy ne szennyezzék se a vizeket, se a levegőt, ne irtsák az erdőket és így tovább.
-Tudod, hogy azok, akik ezeket teszik, csak a haszonban és az üzleti modellekben gondolkodnak. Van valami ötleted a számukra?
Ed úgy ingatta a fejét, mint bármelyik ember tette volna, ha se igent, se nemet nem akar mondani.
-Konkrét még nincs, de valami hasonlóra gondolok, mint a fegyvergyárosokkal kapcsolatban.
A hadiipar és a nagyobb hadseregek elkezdtek átállni a kozmoszban, a Földön kívül zajló támadások kivédésére és a konfliktusok hadi megoldására. De persze, ha bárki is abban reménykedett, hogy ettől kevesebb lesz a fegyver és az erőszak a Földön, akkor csalódnia kellett. Legalábbis egyelőre.
-Ha kilövik a szemetet az űrbe, az előbb-utóbb ahhoz vezet, hogy kontrollálhatatlanul sok szemét fog kavarogni itt, és egyre több lesz, mikor valakinek a fejére hull. Arról nem is beszélve, hogy nem látom, hol lenne benne a haszon.
Hallgattak egy darabig. Aztán kijelzett Ed telefonja. Nem vonult félre beszélni, nem volt titkuk Dammel egymás előtt. Dam mosolygott, mikor Ed befejezte:
-No, látom, nektek már megvan az új remény.
-Igen, hatodszorra leszek nagyapa. Kinevethetsz, de ugyanúgy örülök neki, mintha közönséges ember lennék.
***********************************************
Csalódás és remény
Csalódások és remények váltakozása az egész élet, gondolta magában Judy zuhanyozás közben. Kevésbé volt elkeseredve, mint előzetesen gondolta volna önmagáról, vagy bárki, aki ismerte, gondolta volna őróla, pedig csak alig 10 nap telt el azóta, hogy szakítottak a párjával. Az ő számára váratlan volt, nagyon szerelmesnek érezte magát és szépnek azt a közel két évet, amit együtt töltöttek. S most hirtelen kiderült a számára, hogy tele volt becsapásokkal. Önbecsapás az, ha valakit becsapnak és ő nem veszi észre? Mert az biztos, hogy az az új kapcsolata a volt párjának, akivel elrepült Egyiptomba az ünnepek idejére, és amit neki csak december 20-dikán jelentett be, szóval azt Judy biztosra vette, hogy már korábban kezdődhetett.
De aznap, december 30-dikán önmaga számára is meglepő módon már nem a keserűség vagy a fájdalom dominált benne. Az első napok után ennek a helyét átvette egyfajta nyugodtság: jó, hogy így történt, sokkal jobb, mintha egy házasságban vagy netán, ha már gyerek is van, derül ki, hogy egészen másmilyen az, akiben hittünk. Ezzel vigasztalta magát, és nem eredménytelenül. A zuhanyozás frissesség érzést adott hozzá, előttem az élet, gondolta, mikor kilépett a zuhanyból. Az elkövetkező napokra nem volt semmi terve, még szilveszterre se, de nem bánta. A decemberi rohanásban semmire se jutott ideje, felhalmozódtak az elolvasásra váró könyvek, és azt tervezte, hogy most néhány napig nem csinál semmit, csak olvas. A karácsonyt lent töltötte a kisvárosban a szüleinél, akik nagyon örültek, hogy látják, viszont kevésbé annak, hogy az unokavárásuk újabb halasztást szenved. De tapintatosak voltak, tudták, hogy ez olyan téma, amiről most beszélni senkinek sem lenne jó, úgyhogy beszéltek mindenféle másról, csak Judy kapcsolatának a megszűnéséről nem. A szülei is átvették a Judit helyett hogy Judynak hívják, amit még az iskolában találtak ki a barátnői, mert Judit nem szerette a szokásos becéző formákat. Aztán a Judy rajtaragadt, és már a munkahelyén is azt használták.
Főzőcskézni készült, ahhoz is ritkán jutott hozzá, mert a munkanapokon bent a kantinban ebédelt, a hétvégeken meg gyakran mentek különféle kisvendéglőkbe. Rápillantott a mintegy tucatnyi új könyvre, amelyek a nappali kis asztalán várakoztak rá. Szerette a papírkönyveket, nem mintha nem lett volna neki is, mint a korosztályából sokaknak iPad-ja, de ebben kényelmesen régimódinak érezte magát.
Megszólalt a mobilja, a barátnője volt, Lina.
-Örülök, hogy már itthon vagy – vágott bele Lina rögtön abba, amit mondani akart. – Szeretnélek meghívni egy szilveszteri bulira. Ákos öccsééknél lesz, egy fiatal társaság, rajtunk kívül lesznek meg páran, akiket ismersz.
Judy hallgatott. Ez valami lelki szeretetszolgálat akar lenni most? Lina tudta, hogy szakítottak, és így akar gondoskodni róla, hogy a szilvesztert ne töltse egyedül? Igazán kedves, de ő már jól beleélte magát az elképzelésbe, hogy itthon a kanapén szilveszterezik a könyveivel, és legfeljebb megbont egy üveg pezsgőt mellé.
-Nagyon drága vagy, Lina, hogy így gondolsz rám, de… – megakadt, nem tudta mit mondjon. Hogy már más programja van? Itthon, a kanapén a könyvekkel? Hogy nincs kedve szingliként elmenni egy vidám társaságba, és legalább ennyire nincs kedve vadul belevetni magát valami kalandba?
-Judy, nincs kifogás. Szeretnénk, ha eljönnél. Nemcsak párok lesznek, többen jönnek olyanok, akiknek éppen nincs partnerük. És nemcsak táncolni tervezünk, hanem mindenféle társasjátékokat meg hasonlókat.
Judy még mindig hallgatott, így aztán Lina még azt is hozzátette:
-Nem árulom el a nevét, mert megkért rá, de jön valaki olyan is, akit gyerekkorodból ismersz.
Te jó ég! Ki lehet az, gondolta Judy. Ez így olyan, mint egy zsákbamacska. Van olyan, akit szívesen viszontlátna, és van, akit nem, lányra, fiúra egyaránt érvényesen. De nem a kíváncsiság győzte meg végül, hanem az, hogy nem akarta megbántani Linát.
-Mit kell vinnem vagy mennyi a beugró? – kérdezte Linát.
Lina hangja érezhetően örömtelivé vált, ahogy felelt:
-Semmit, abszolút semmit nem kell hoznod, és nincs beugró. Ákos öccse nyert egy TV vetélkedőn pénzt, karácsonykor megvendégelte a családot, szilveszterkor meg lesz ez a nagy buli.
-Nagy buli? Hány embert hívtatok meg?
-Ötven emberre rendeltünk szendvicseket meg italt. Amikor felvették a rendelést, azt hitték, hogy valami cég vagyunk. – Lina kuncogott egy kicsit. – Ilyet se gyakran engedhet meg magának az ember.
Tényleg nem, gondolta Judy. Ugyan jó állása volt, nem keresett rosszul, de természetesen nem tartozott abba a vékony gazdag rétegbe, akiknek egy ilyesfajta parti anyagilag meg se kottyan.
-Akkor jössz, igaz? –szólalt meg Lina ismét.
-Még nem árultad el a címet. Hol fér el annyi ember? Kibéreltetek valamit hozzá vagy Ákos öccséék egy nagy villában laknak?
-Se, se. De van egy nagy családi víkendházunk Szentendrén, amit be lehet fűteni. Elküldöm SMS-ben a pontos címet. Délután öt órától várjuk a vendégeket.
Miután befejezték a beszélgetést, Judy leült a kanapéra és eltöprengett. Kicsit sajnálta, hogy hagyta magát rábeszélni a bulira. A könyvek pillanatnyilag sokkal jobban csábították. Egy meleg szoba, a csönd vagy valami szép zene. Nem érezte úgy, hogy vágyna egy zajos, vidám társaságba.
Aztán később, miközben a konyhában a halat panírozta meg a süteményt készítette el, kezdett a hangulata megváltozni. Talán jó, hogy így lesz, jó, hogy elmegy. Nem jó, ha valaki ilyen korán bezárkózik, hiszen ő még nincs harminc éves. Menni kell, keresni kell, reménykedni kell.
Mindennap történhet valami nagyszerű.
********************************************
folyt. köv.
time2life 