Kellemes meglepetés volt a ma déli koncert két fiatal elöadója, két fiatal lány, akik négykezest játszottak a zongorán. Ideírom a neveiket is, mert számomra eddig ismeretlenek voltak: Johanna Gröbler és Veronika Trisko.
Azt is fel kellett “fedeznem”, hogy mennyire kevéssé ismerem Dvorákot.
Kint tél van, nemcsak hó, tél is. Mindenki fázósan húzza össze magát, és siet valahová melegbe.
Lassan, szomorkásan, téliesen telnek a napok, az idöjárás és a hangulatom, a belsö idöjárás, valahogy most összhangban vannak.
A házban elkezdödött a nagy felújitás, odakint esett egy kis hó, a legutóbbi szombaton a fizika elöadást kevésbé tartottam érdekesnek, mint az elözöeket.
Irok, olvasok, korrepetálni és koncertre megyek — szóval semmi különös nem történik velem. Talán mondhatnám, hogy szerencsére.
Egy verssor jutott a napokban sokszor az eszembe: “ahol az angyal állt a karddal, ott most senki nincs.” Nem, nem, nem magamra gondolok ilyenkor, úgy érzem, engem megörzött, én megöriztem a jó örzö angyalom. De sokakra nézve vagy gondolva jut ez az eszembe.
Az ablakomban kinyíltak megint az orchideák. Nyáron “szünetet tartanak”, télen megint újranyílnak. Vigasztalnak, színt hoznak.
Supraleitung: der Walzer der Elektronen — erröl szólt a mai fizika elöadás. Nagyon érdekes volt, s a téma érdekességein kívül még azt is bemutatta, hogy ebben a mikrovilágban is lehet nemcsak méregdrága berendezésekkel, de relatíven egyszerü eszközökkel is kísérleteket elvégezni, és elveket bemutatni.
Olyan érdekes dolgokról hallhattunk például, mint a Flussquantisierung (elnézést, nem ismerem a megfelelö magyar terminológiát), vagy a virtuelle Protone (virtuális protonok.) A teremben készített képeim sajnos nem nagyon sikerültek, kettöt teszek fel ide. Az egyiken a mini lebegö vasút modellje látható, a másikon egy lebegö keringözö pár (akik sohasem hagynák abba, ha hagynánk öket).
Gyönyörü napsütésben sétáltam utána haza, természetesen a Wasserparkon keresztül. Sajnos drága kisunokámat sokkal kevesebbszer látom, mint szeretném, de remélem ö is sétált ma a meleg napsugarakat élvezve.
Mintha tavasz lenne, olyan meleg volt ma, miközben az USA-ból extra fagyokról szólnak a hírek. Jót sétáltunk a napsütésben, hegyre fel, hegyre le, Flóra meg békésen aludt apja mellén.
A felejtés betegsége és az emberi kapcsolatok
Ezzel a címmel írtam egy kis cikket az ehavi Fénypress Journalba:
http://fenypress.eu/hu/rovatok/a_fold_es_mi/cikk_02.htm
Arról gondolkodom el benne, hogy mennyire természetes folyamat a felejtés, hogy vajon meg tudjuk-e húzni, hogy hol van a határ a betegség és a mindenkit érintö idöskori felejtés között, és hogy az emberi kapcsolatok milyensége mennyire fontos szerepet játszik az idöskorban is.
Szeretettel ajánlom mindenkinek a figyelmébe, örülök minden kedves olvasómnak. Aki esetleg szeretné elmondani a véleményét vagy a saját tapasztalait nekem, annak az email címem:
lilapetunia@gmail.com
🙂
Bár lehet, hogy akad olvasóm, aki unja már, hogy mindig csak a napsütésnek örvendezem, nézze el nekem, ma is ezt teszem. Ùgy hallottam, hogy több helyen — például a Waldviertelben — erös köd volt tegnap; itt Bécsben ma gyönyörü, tiszta, napsütéses, szélcsendes idö. Nem csoda, hogy sokan mentek ki sétálni, a szilveszter éjszaka maradványait a fejükböl kiszellöztetni. A petárdák, rakéták által okozott szemétböl sokat lehetett látni a Duna mellett — ahol két horgász is kint üldögélt –, de szerencsére keveset a Wasserparkban.
A TV-ben lehet látni, hogy sok helyen divattá vált a téli fürdözés. Egy embert láttam csak bemenni a Dunába, a többiek megmaradtak a sétánál.
time2life 