Kund Abigél
A kastély
Másképp érzékeli a teret az, aki a síkságon született, és az, aki a hegyek között nőtt fel. Talán még a kialakuló egyéniségre is hatással van a környezet. Az ember persze nem maga választ, mint ahogy szülői házat sem.
A Felvidék, a maga dimbes-dombos tájával, hegyeivel, bár zordnak tűnhetett az utazónak, viszonylag békés hely volt mindig. Fontos a szó, hogy viszonylag, mert csak a nagy csaták, népirtások kerülték el; zsiványok és kegyetlen nagyurak itt is voltak.
A települések a völgyekben alakultak ki, melyeket sebes rohamú hegyi folyók szeltek ketté. A városok komoly önállósággal rendelkeztek, lakóik szabad polgárok voltak. Ilyen város volt Beszterce is. Tőle nem messze, a gyors és általában jéghideg Garam folyó jobb partján állt a radványi kastély, és kezdődött a radványi uradalom. A radványi vár ura, a gróf, volt a legnagyobb hatalmasság messze az egész környéken. Az ő akaratának megfelelően történt minden.
A kastély — mellett jellegénél fogva talán helyesebb várnak hívni — egy hosszú, négy szögletet képező, erős kövekből készült masszív épület. Négy bástyájáról messze el lehetett látni tiszta időben. A délkeleti, a Zólyom felé néző bástyán állandó őrséget tartottak. A kastély erődítmény jellegét fokozta a felhúzható ajtó és a vasrostélyok, nemcsak a földszinti, de az első emeleti ablakok előtt is.
A belseje már sokkal inkább kastélyszerű volt: tágas lépcső vitt az első emeletre, ahol egy hatalmas előtérből több ajtó nyílt. Az egyik ajtó az ebédlőbe vezetett, itt a hosszú, legalább húsz személynek kényelmes asztalnál étkezett napjában háromszor a főúri család. Egy másik ajtó a női díszterembe nyílt, egy harmadik pedig a fegyvertárba. A fegyvertárból át lehetett menni a könyvtárba. A könyvtártól balra, egy kőoszlopos, tágas folyosóról nyíltak a vendégszobák, a másik oldalon pedig a háziúr szobái helyezkedtek el. Annak ablakai a körmöci hegyekre és Beszterce felé nyíltak.
A kastélynak volt saját kis házikápolnája, a grófi családnak. A kastéllyal szemben, a Garam túloldalán állt a templom, amit az uradalom népe, a falusiak használtak. Néha, nagyobb ünnepek alkalmából, a grófok is megjelentek a templomban a szentmisén.
Egy levél
Stephan atyának
Növendék kispapnak
N szerzetesrend
Drága Szeretett Egyetlen Fiam!
Minden nap a Jóisten áldását kérem, hogy tartson Téged jó egészségben, jó erőben, boldogságban. Sokat gondolok Felőled, s a leveleid nagyon megörvendeztetnek. Nagyon várlak, édes Kisfiam, hogy ha az apátúr megengedi, Pünkösdre hazagyere. A holmidhoz semmihez sem nyúltam, minden ugyanúgy vár, ahogy volt egy évvel ezelőtt. A kiskertben, a rózsabokor az idén is nagyon szépnek ígérkezik. Mindig Rád gondolok, mikor arra járok, édes Kisfiam.
Idehaza egyetlen nagy újság van: hazajött Benő úrfi. Kérdezett felőled, szeretettel gondol Rád.
A méltóságos úr meg van elégedve, már el is küldte a leánykérő levelet. Benő úrfi beleegyezett mindenbe. De én aggódom érte. Egészen megváltozott. Csöndes és nagyon szomorú. Bejött hozzám egyik este, hisz tudod, mintha második fiam lenne. Olyan jólesett nekem mindig, hogy Te sohasem voltál féltékeny őrá az én anyáskodó szeretetem miatt!
Most tudott meg csak mindent: A. házasságát, a halva született gyermeket. Beszélni akar vele. Engem kért, hogy vigyek el egy levelet neki, de én lebeszéltem, nem vállaltam. Helyesen tettem-e vajon? Ùgy félek! Ha találkozni akar vele, úgysem tudom megakadályozni! Csak a bizalmát vesztettem el. Isten látja a lelkemet, nagyon szeretnék segíteni neki.
Pál atya vigasztal. A Jóistenben kell bíznunk, ő elrendezi a dolgokat. Vigyáz mindannyiunkra, ahogy Terád és énreám is.
Az embernek, aki ezt a levelet viszi, adok egy kis csomagot is: a kalácsot Neked sütöttem, fogyaszd egészséggel, drága jó Fiam.
Szíve minden melegével ölel és csókol:
szerető Anyád.
( A levelet — tollbamondás alapján — Pál atya jegyezte le, hiszen Benő úrfi dadusa, mint a környéken a legtöbb ember, nem tudott írni – olvasni.)
Egy éjszaka
Tiszta, csillagos májusi éjszaka volt. Az orgonák illata kiemelkedett az illatözönből és csodálatossá tette a levegőt. A csöndben hallani lehetett a tücskök ciripelését, s a kabócák zenéjét.
A faluban csak a kocsmából szűrődött ki lárma, az emberek nagy része már aludt. Néhol kutyaugatás verte fel a csendet, mikor egy-egy hazatántorgó részeget megugattak a kutyák.
Messzire hallatszott, mikor a nagy templom órája elütötte a tizet. Ekkor a falu szélén, az erdő közelében két alak vált ki a sötétből. Egy férfialak és egy nőalak. Bár senki nem hallhatta őket, akaratlanul is suttogva szóltak egymáshoz:
— Köszönöm, hogy eljöttél. Nem bírom nélküled.
— Pedig csak azért jöttem, hogy megmondjam: menj el innen. Miért kellett visszajönnöd? Az uram megölne minket, ha együtt találna.
— Nem tudom elhinni, hogy nem szeretsz már.
Szótlanul, összefonódva álltak néhány percig, csukott szemmel.
— Gyere velem, szökj el tőle, hagyjuk itt a falut.
— Nem tehetem — a nő érezhetően elhúzódott egy picit.
Léptek hallatszottak, meg némi dünnyögés. „Vörös bort ittam az este …“. A párocska összerezzent, összebújtak, és behúzódtak a fák közé. Az erdő a grófé volt, a kastélyhoz tartozott. De azért a falu népe szabadon használhatta: idejártak gombát szedni, rőzsét gyűjteni, no és itt bújtak meg általában a szerelmespárok is.
Mikor megálltak, akkor szólalt csak meg a férfi:
— Ha szeretsz, mindent megtehetsz. Elmegyünk innen, nagyon messzire, ahol senki sem ismer minket. Soha életemben nem hagylak el. — Gyorsan , hadarva beszélt, kicsit könyörgően.
— Késő. Késő már arról beszélni, szeretlek-e vagy sem. Az ő gyereke van a hasamban. Még csak négy hónapja, azért nem láttad rajtam, de hamarosan mindenki tudni fogja. — Elhallgatott egy percre, aztán folytatta. — Jó ember. És a kislánya is nagyon megszeretett. Féltem, hogy mostohának tekint majd.
Már nem fogták egymás kezét sem. A férfi megértette, hogy vége, mindennek végérvényesen vége. Némán elindultak a falu felé.
— Jaj! Jézusmária! — A nő halkan sikoltott, mert megbotlott valamiben, és elesett. — Úristen, valaki fekszik itt!
— Talán csak részeg… — mondta bizonytalanul a férfi. Közelebb lépett, megérintette a fekvő embert. Hirtelen úgy érezte, mintha vér folyna végig a kezén. — Úristen! — nyögött fel ő is. — Itt valami szörnyűség történt!
Futva tették meg a hátralévő kétszáz métert a falu széléig.
— Be kellene menned a csendőrhöz — mondta búcsúzásképpen a nő.
— Igen… –válaszolta bizonytalanul a férfi.
Elköszöntek egymástól. A férfi egy közeli kútnál lemosta a kezét, majd némi bizonytalankodás után elindult a csendőr háza felé.
— Biztos úr! Biztos úr! — zörgette meg az ablakot.
Hosszú percekbe tellett, míg gyertyát gyújtott odabent valaki, majd megjelent az ablakban a csendőrbiztos borzas feje.
— Ki az? Mi történt? — dörmögte álmos-morcos hangon.
— Én vagyok az, Cserepes Pál, az új kántor — válaszolta a férfi, maga sem értvén hangja remegését. Meg azt se, hogy miért nem egyszerűen Pali gyereket mondott, hiszen ebben a faluban nőtt fel. — Jöjjön ki, kérem, azt hiszem, valami rettenetes dolog történt.
Elmondta, hogy nem tudott aludni, és kisétált az erdőbe. Már hazafelé tartott, mikor megbotlott a hullában.
— Biztos benne, hogy halott? — kérdezte a csendőr, miközben az erdő felé siettek.
Most nyilalt csak az eszébe, hogy esetleg mulasztást követett el. Talán a doktorért kellett volna először mennie … Hiszen ők meg sem nézték, meg sem tapogatták alaposabban azt a fekvő embert! Hátha csak sebesült volt, akin még segíteni kellene? Mély lelkiismeretfurdalást érzett. A saját problémái annyira lekötötték, hogy elfogadta az első eszükbe ötlő feltevést, és nem gondolkodott.
A falu szélénél meggyújtottak még egy gyertyát, és valamivel lassabban, kutató szemekkel mentek tovább. Hamar megtalálták a fekvő alakot. Ahogy a gyertyákkal rávilágítottak, döbbenten szakadt ki mindkettőjükből:
— Úristen!
Az ifjú földesúr feküdt ott. Bárczi Benő. Hozzá se kellett nyúlni, a szemein látszott, hogy halott. Nagy vértócsa vette körül. Mindig elegáns, finom anyagból készült ruhája most sáros, véres volt. Mikor közelebb hajoltak a gyertyával, észrevették, hogy Bárczi Benő melléből egy tőr markolata áll ki.
A ravatal
Másnap reggel aztán az egész falu csak erről beszélt.
— Hallotta, nénémasszony?
— Mit lelkem?
— Hát, hogy az éjjel halva találták az ifjú földesurat, a Benő úrfit!
— Jézusmária, szentséges Szűzanya! Mi történhetett?
— Ki tudja, ki tudja!
A csóváló fejek, a sejtelmesen egymásra villanó szemek mögött sok kimondatlan gondolat lapult az emberek fejében. A nagy pusmorgásban minden aprócska tényt ízekre szedtek.
— Azt mondják, a kántor talált rá.
— De mit keresett az oly késő este az erdőben?
— A fejét ment kiszellőztetni, azt mondta.
— Lehet, hogy ő ölte meg?
— Inkább valamelyik cimborája tehette, olyan úrféle.
— Talán olyan, akivel párbajozott előtte.
— Á, azt mondják, az úrfi mióta hazajött a külországokból, egészen megváltozott. Nem gyógyult meg…
Valahogy úgy alakult ki, hogy a férfiak a kocsmában — sose volt még ilyen korán ilyen jó forgalma a korcsmárosnak — az asszonyok a boltban tárgyalták az eseményeket. Mikor a téren feltűnt a csendőrbiztos, egyszeribe egész kis csoportosulás támadt körülötte.
— Meséljen már, biztos úr, valamit! Igaz, hogy egy nagy kést döftek a szívibe?
— Tőr volt az lelkem, tőr!
— Tudják már, ki tette?
A tettesre vonatkozó kérdésekre a csendőrbiztos fensőbbséges és titoktartó arccal hallgatott. Nem mintha tudott volna bármit is — csak annyit tudott már, hogy nem az ő dolga lesz ezt a rejtélyt megfejteni. A gőgös várúr, Bárczi Eduárd, már hajnalban lovas futárt küldött a városba a főbíróhoz.
Amikor éjféltájban a csendőrbiztos jelentette Bárczi Eduárdnak a fia halálát, a kastély népe már aludt. A várúr nem sírt, nem jajveszékelt, nem átkozódott, csak hosszú perceken át komoran meredt maga elé. Majd magához hívatta a hadnagyát, és megparancsolta:
— Legyen készenlétben négy emberrel két perc múlva az udvaron. Azonnal indulunk. És itt senkinek egy szót se.
A kis csapat hamar kiért az erdőbe. Ott Bárczi Eduárd leugrott a lováról, kiragadta egyik embere kezéből a fáklyát és végtelennek tűnő néma percekben nézte a fia holttestét. Ki tudja, mi minden fordult meg a fejében? Törvényes fia, vagyonának legfőbb örököse halott. Szép reményei, óriási tervei mind füstbe mentek. Az ország egyik leggazdagabb eladó leányát szándékozott megkérni a fia számára. Álmaiban látta őt, mint az ország leghatalmasabb főúrát. És most, mindebből nem lesz semmi. Nehéz ezt a tudatot elviselni annak, aki több, mint fél évszázadon keresztül ahhoz szokott, hogy a dolgok úgy történnek, ahogy ő akarja.
A kastélyban az északi oldalon egy soha nem használt szobát nyittatatott ki. Kihordattatott minden bútort, és csak egy fekete lepellel letakart, hosszú lócát hagytak a szoba közepén. Arra helyezték el Bárczi Benő holttestét, úgy, ahogy megtalálták, véresen, sárosan.
Négy alabárdost állíttatott a szoba ajtaja elé, s a legszigorúbban megparancsolta, hogy senkit ne engedjenek be. Lovas küldöncöt menesztett a városba, aztán bezárkózott a szobájába.
A nagy, boltíves szoba viszonylag egyszerűen volt berendezve. A keleti irányba néző nagy ablak előtt állt a hatalmas, tölgyfából készült íróasztal. Északi irányban egy kicsi alkóv, bemélyedés volt, aprócska ablakkal: ide imazsámolyt, s fölé feszületet helyeztek. A szemközti falon a Bárczi címer alatt hosszú asztal állt, s körülötte tizenkét szék.
Bárczi Eduárd az imazsámolyon térdelt. „Ki tehette ezt? Ki követte el? Isten, Isten, mit tettél velem! Miért hagytad, hogy ez megtörténjék? Vétett ő neked valamit? Vagy én? A család? Kis, mindennapi bűneinkért nem túl nagy büntetés ez? Nem, nem, nem tudom elhinni, hogy Te akartál volna büntetni minket! Emberi gonoszság műve ez!
De miért hagytad? Hogyan hagyhattad? Te, aki örökéletű vagy, és Mindenható, ez lett volna a célod vele? Hiszen alig élt! Most kezdett volna, ifjonti bohóságán túljutva, hazájához és családjához hűen élni!
Szándékaid kifürkészhetetlenek, és a mi dolgunk hinni. De én nem hiszem, Istenem, hogy ez lett volna a Te akaratod! A Sátán munkálkodott itt, s esküszöm Neked, Isten, hogy megtalálom a bűnöst, és bosszút állok! Keményen meg kell bűnhödnie annak, aki miatt megszakad az ősi Bárczi ág! Istenem, segíts a munkámban, segíts, hogy megleljem a gazt, hogy igazságot tehessek a földön!
Anya és leánya
A folyosóról zaj hallatszott. Bár általában senki sem merészkedett arra, hogy parancsa ellenére zavarja Bárczi Eduárdot, most nyílt az ajtó és zokogó felesége sietett be éjjeli köntösében.
— Uram! Mit jelentsen ez? Igaz, amit hallottam? Miért nem engednek hozzá?
— Nyugodjon meg, kedvesem. Igaz, amit hallott. Rettenetes csapás ért minket. De én esküszöm Önnek … — itt félbeszakadt, mert a felesége olyan heves zokogásban tört ki — esküszöm, hogy bosszút állok a gyilkosán!
— Mindenható Szentséges Szűzanyám! Gyilkos? Mit beszél?
— Igen, gyilkosság történt. Már elküldtem egy embert a városba a főbíróért. — Kis szünetet tartott, majd folytatta. — Ha nem engedték Önt hozzá, az én paramcsomra tették. Bocsássa meg nekem, asszonyom, kérem, értsen meg. Istenhez könyörgök, hogy segítsen megtalálni a gyilkost, és beteljesítenem az isteni igazságszolgáltatást.
— De hát én … én az anyja vagyok! Édes szülőanyja!
— Higgye el, hitvesem, megértem a fájdalmát, de mégis kérem, hogy legyen türelemmel! Imádkozzon a fiúnk lelkéért, és kérje a Mindenhatót, adjon erőt nekünk e rettenetes fájdalom elviseléséhez!
A grófnő nem bírta tovább a szenvedést, ájultan rogyott össze. A háziorvos megvizsgálta, majd megkérte a komornát, maradjon mellette éjszakára.
A hajnal már a kápolnában találta Clarissa grófnőt, nem tudott aludni ezen az éjszakán. Egész élete előjött benne: leánykora, ábrándjai, házassága, gyermekei, minden, minden, egészen eddig a szörnyűséges pillanatig. Fájdalmas tompultságban próbálta kideríteni, mikor is szakadt el valójában a fiától, miért nem bízott őbenne a fia, miért nem tudott segíteni neki. Milyen jó lenne, ha elölről lehetne kezdeni mindent! Nem hagyná, hogy elvegyék tőle a gyermekét, dadusra, nevelőkre bízzák! Hogy az apja oly keményen, szinte kegyetlenül, férfivá akarja nevelni! Micsoda élet! Elvehette volna azt a szegény lányt, nem dől össze a világ. Segíteni kellett volna neki, hogy csak egyszer legalább, az apja akarata ellen tegyen valamit. Szegény Eduárd! Hiszen ő jót akart!
Magányából a lánya emelte ki. Csendesen jött be, átkarolta az anyja vállát, aztán összeborulva sírtak. Bárczi Krisztina sok tekintetben hasonlított az édesanyjára, külsőre pedig egészen — mintha ugyanaz az ember lett volna huszonöt évvel fiatalabb változatban. Szerette Benőt, bár gyakran nem értette a tetteinek a mozgatórugóit. Kislány volt még, lélekben is gyerek, akit csak megcsapott a tragédia szele, de nem érezte át teljes mélységében. Odabújt az anyjához, akit a legjobban szeretett a világon, és halkan suttogva a szavakat, együtt imádkoztak.
A főbíró
Alig hangzott el a falu templomában a hatórás harangszó, már jelentették Bárczi Eduárdnak a főbíró érkezését. A főbíró, Kemény Simon, magas, szikár ember volt. Negyvenöt és ötven közöttinek tűnt, pedig már elmúlt ötven éves. Zárkózott, magányos természetű agglegénynek látszott, és az is volt, egy évvel ezelőttig: amikor váratlanul megnősült, feleségül vett egy nálánál jóval fiatalabb teremtést.
Bárczi Eduárddal régről, már a gyerekkorból ismerték egymást. Kemény Simon szegény sorból származott, és Bárczi Eduárd apjának köszönhette, hogy tanulhatott, hogy kiemelkedett abból a közegből, amelybe beleszületett. Rebesgettek valami régi szerelmet, „balkézre“ kötött házasságot, fattyúgyereket — ezek a beszédek, melyek minden bizonnyal befolyásolták a főbíró gyerekkorát, a történetünk idejére már teljesen elhaltak. Az emberek, amikor levették a kalapjukat előtte, a magasan fölöttük állót, az úrfélét félték és tisztelték benne. Igazságos, de kemény embernek tartották, megvesztegethetetlenségéről híres volt az egész vármegyében.
Megérkezése után rögtön Bárczi Eduárd szobájához kísérték, nem mintha a kíséretre szüksége lett volna, ismerte a járást, akárcsak a saját házában. Gyakran hívatta őt a vár ura, hogy ügyes-bajos dolgait megtanácskozza vele.
— Csakhogy végre megjött! — némi türelmetlenség érződött a gróf komor hangján. — Hallotta, micsoda csapás ért. Meg akarom találni a gyilkost, és meg akarom büntetni.
Kemény kövekként görögtek a szavai.
— Engedjen meg egy kérdést — kezdte a főbíró lassan , miközben elővette a pipáját, tanácskozásaik elmaradhatatlan kellékét — miért olyan biztos benne, hogy gyilkosság történt? Balesetet nehéz lenne a tények ismeretében elképzelni, de öngyilkosság …?
— Ezt nem mondja komolyan! — tört ki haragosan a főúr. — Ismerte Benőt, ugyanolyan jól, mint én magam! Fájdalom egy atyának az egyetlen fiáról ilyet mondani, de gyáva, gyenge ember volt; nem lett volna soha képes végezni magával! S ha mégis, akkor egy éve, amikor … hiszen tudja! De most? Nem, ez gyilkosság, melyet nem hagyhatunk bosszulatlanul!
A főbíró nem válaszolt, rágyújtott. Szinte sohasem fordult elő, hogy fölöslegesen elmondta volna, ha mást gondol. Várt, hogy meghallgassa, mit is akar tőle Bárczi Eduárd.
— Gondolom, nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy nem bízom abban, hogy a vármegye pandúrai kiderítik nekem, hogy ki követte el ezt a gaztettet.
A főbíró egyetértően bólintott. Valóban, a vármegye pandúrai ritkán jönnek rá bármire maguktól.
— S ha kiderítenék is valaha, az nekem nem elég! Én magam akarom megbüntetni a gyilkost!
A főbíró a lelke mélyén érzett némi kísértést, hogy megemlítse a pallosjog régi szokásának az eltörlését, de természetesen hallgatott.
— Emlékszik arra az ősi szokásra, hogy tetemrehívással derítették ki a tettest? Senkinek nem engedtem meg, hogy hozzányúljon, úgy van, ahogy rátaláltunk. Ide idéztetek mindenkit, aki csak gyanús lehet. Hiszek benne, hogy a vér megmutatja nekem, hogy ki volt a gyilkosa… Mit szól hozzá?
A kérdés elöl nem lehetett kitérni. S bár a főbíró nem nagyon hitt az egészben, fennhangon csak ennyit mondott:
— Feltétlenül szükséges, hogy egyházi közreműködéssel csináljuk, hogy eleve elkerüljünk minden boszorkányságra vagy sámánkodásra vonatkozó vádat…
A gróf csöngetett, majd így szólt a belépő legényhez:
— Álljon készenlétben egy lovas, azonnal indul Eperjesre a püspök úr őszentségéhez!
Gyorsan megírta a püspöknek szóló levelet, és útnak indította vele a küldöncöt.
Biztos volt a dolgában, a püspöki beleegyezésben. Ezért aztán a főbíró gyakorlati tanácsai segítségével haladéktalanul megkezdték az előkészületeket a tetemrehíváshoz.
Egy öreg pap
— Jó estét, atyám.
— Örülök, hogy eljött.
Az öreg pap hozott egy demizson bort, és két poharat. Leültek a kályha elé, rágyújtottak a pipára. Sokszor üldögéltek így együtt, még a főbíró házassága előtt, kialakult szokásaik voltak.
— Hogy van a felesége? — törte meg a csendet az öreg.
— Nagyon aggódom miatta — válaszolta halkan a főbíró. — Félek. Félek, hogy …hogy beleőrül.
Nagyon nehezen mondta ki a szavakat. Maga elé meredt, a tűzbe, szenvedett a tehetetlensége tudatától. Hiába mondta ki, amit mostanáig magába zárt, nem könnyebbült meg tőle.
— Bocsásson meg, hogy megkérdezem, egészen biztos benne, hogy azon az éjszakán …
— Biztos vagyok benne, hogy nem ő ölte meg, végig vele voltam, este is, éjszaka is. — Megállt egy pillanatra. — Nagyon ideges volt, és … nem is tudom megfogalmazni, olyan furcsa. Valamikor előzőleg találkozhattak, beszélhettek …
Megint elakadt. Pál atya nem szólt közbe, nem akarta megzavarni.
–Élesen előttem van az az éjszaka, alig több, mint egy éve — hisz’ biztosan éppenolyan jól emlékszik — mikor megmentettük az életét, s itt, ön előtt megesküdtem, hogy csak a világ szemében leszek a férje… Nemcsak fizikailag nem mertem közeledni hozzá, de még a lelkéhez se. Nem mertem megkérdezni tőle, mi bánt kedvesem, mert biztosan hittem, hogy csak őrá gondol. Igyekeztem biztonságot nyújtani, gyöngédséggel körülvenni, olyan lehettem, mintha az apját pótolnám inkább, és nem őt …akit úgysem tudtam volna pótolni.
Rövid szünet után folytatta.
— A gyermek halvaszületése után változott egy kicsit a viszonyunk. A szomorúsága megmaradt az erős bánat elmúlta után is, de többet beszélgettünk, mint azelőtt. Esténként együtt üldögéltünk, és vagy ő mesélt, vagy engem kérdezgetett. Néha, mikor az asztalnál rám emelte tiszta szép szemét, olyan érzés fogott el, mint még sohasem. Egészen mostanáig…
Nem tudta folytatni. Pál atya, aki már oly sokat látott az életben, és jól ismerte ennek a történetnek valamennyi szereplőjét, megérezte a vele szemben ülő férfi szerelmes fájdalmát. Ezt nem lehet enyhíteni, nem lehet kívülről elmúlasztani, ilyenkor nem szabad azt mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. A lányra gondolt, meg az apjára, a néhai vívómesterre, aki nem akarta zárdába adni a féltett kincsét, inkább maga nevelte. Kicsit fiúsan, kicsit különc módon, kicsit szigorúan, de nagy-nagy szeretettel. Tiszta, igaz teremtés lett a kislányból, de magányos. Úgy kapta el a szerelem, mint egy mindent felforgató elemi erő.
— Mennem kell — állt fel a főbíró.
— Nem tudta volna megakadályozni azt az őrültséget? — kérdezte, szintén felállva, az atya.
— A tetemrehívást? Ismeri a grófot, ha valamit a fejébe vesz!
— De távol tudja tartani őt?
— Ó, igen, mindenképpen. Én vezetem az egész processzust, én szólítom az embereket, őneki semmiképpen sem kell eljönnie.
— Isten segítse magát, fiam.
— Köszönöm, atyám.
Tetemrehívás. Első nap
Mintha ősz lett volna, olyan csendesen, kilátástalanul esett az eső a kitűzött napon. A kastély is feketébe öltözött, akárcsak valamennyi lakója. A grófnő és a leánya a kápolnában imádkoztak. A megidézetteknek az első emeleti előtérben kellett várakozniuk. Valamennyien megjelentek, már korán reggel.
A gróf nem aludt az éjjel, a térdeplőjén töltötte az éjszakát, Istenhez fohászkodott. Az érseki küldött már előző délután megérkezett, és talán ő volt a legnyugodtabb ember az egész kastélyban.
A terem, amit a tetemrehíváshoz berendeztek, megborzongatta a belépőt. Fekete posztóval bevont falak, fekete posztóval letakart asztal, fekete posztóval letakart lóca — ennyi volt a berendezés. Az asztal az ajtóval szemközti falon állt, egy óriási ezüst feszületet tettek a közepére. Bárczi Benő holtteste a terem közepén, a lócán nyugodott. Az ablakot is bevonták feketével, így a falak mentén elhelyezett több száz gyertya kísérteties fénybe burkolta a helységet.
A tízórás harangszó után kezdődött a tetemrehívás. Hárman álltak fekete ruhában, sápadt fényü arccal a feszület mögött: Bárczi Eduárd, az érseki küldött és a főbíró.
Akit a gróf megnevezett, annak a nevét hangosan kikiáltották az előtérben. A nevezett bejött, és meg kellett állnia a holttest fejénél, amíg a gróf egy intéssel, vagy egy szóval el nem bocsátotta. A tekintetek maguk elé meredtek, vagy a feszületre, csak a gróf nézett időnként az áldozatára lecsapni készülő tigris szemével egy-egy megidézettre.
„Uram, add, hogy meginduljon a vér, add, hogy vége legyen ennek a szörnyűségnek, segíts meg, hogy elmehessünk erről az átkozott helyről! Egészen mostanáig mindig megbékéltem a sorsommal, elfogadtam az életemet olyannak, amilyennek Te adtad. De most, most végre, mikor először szeretek valakit jobban önmagamnál, most könyörgök Hozzád, Teremtő, hogy mentsd meg őt! Nem ő a gyilkos, tudom, de találkoztak, s ez a találkozás valamiképp végzetes lett. Látom rajta, érzem rajta, a halált kívánja már.
Szerették egymást — gyönyörűek lehettek együtt! Uramisten, természetes, hogy az ő felesége kellett volna legyen, és nem az enyém. Ha Eduárd tudta volna a fiát önmagáért szeretni, s nem a saját nagyratörő ábrándjait ráerőltetni…! Lám, most is bosszúszomjas a szeme, ahelyett, hogy néha megkérdőjelezné önmagát, hogy fel merné magának tenni a kérdést, hogy hát én …? .. én helyesen tettem, amit tettem? De nem, biztos, hogy nincsenek kétségei. Ő a fia érdekében, a fia jövőjéért tette, amit tett. Hogy most itt fekszik szegény Benő, az a Gonosz műve.”
Nem sokkal múlt dél, mire minden beidézettel végeztek. A tetemrehívás eredménytelen maradt, nem indult meg a sebből a vér. A gróf megparancsolta, hogy másnap folytatják, a falu és a kastély valamennyi emberének meg kell jelennie a holttestnél.
Tetemrehívás. Második nap.
Másnap kora hajnaltól kezdődött meg a tetemrehívás. Most már szólítás nélkül, sorban egymás után vonultak fel az emberek, a tízéves gyermektől az aggastyánokig mindenki, az egész falu. Megálltak egy pillanatra a holttestnél, aztán átadták a helyüket a soronkövetkezőnek. Kísérteties volt a csend, senki nem szólt, senki nem zokogott. Tizenegy órára a falu és a kastély valamennyi embere megfordult már a teremben — de a tetemrehívás eredménytelen maradt, nem indult meg a vér. Ekkor a gróf megparancsolta, hogy hívják be a feleségét és a leányát.
Messziről hallatszott a zokogásuk, fel-feltörő hörgésekkel tarkítva, míg csak közeledtek. A grófnő ráborult a fia holttestére, s csókolta a kezét, az arcát, ölelte a fejét, ki tudja, mily régóta elnyomott érzései törtek most a felszínre. A grófkisasszony csak letérdelt, és halkan imádkozott. A tetemrehívás továbbra is eredménytelen volt.
Vagy egy jó félóra múltán az érseki küldött lépett a grófnőhöz, felsegítette, és kikísérte a két nőt. A gróf és a főbíró egyedül maradtak ezen a különös helyen.
— Sohasem kételkedtem a szavában — szólalt meg maga elé meredve Bárczi Eduárd — és most mégis megparancsolom — ekkor felemelte a tekintetét és a főbíróra szegezte — megparancsolom, hogy holnapra idézze be a feleségét.
A főbíró szótlanul bólintott. Valahol mélyen már rég tudta, hogy ez be fog következni. Az embernek viselnie kell a maga keresztjét. Tagadta Istent, s a könyörületéért imádkozott, szinte egyszerre. Nem várta meg a kastélyban az ebédet, hanem hazahajtott. A kis szalonukban találta a feleségét, csendesen ült, a rózsafüzérét morzsolgatva.
— Abigél, kedvesem — kezdte szomorú halk hangon Kemény Simon. — Beszélnem kell Önnel. Tudja, hogy meg akartam kímélni ettől a rettenetes processzustól, ami most zajlik. Nem tehetem tovább. Bárczi Eduárd parancsba adta, hogy holnap Önnek kell megjelennie.
Kicsit hadarva mondta el mindezt, majd elhallgatott.
— Ha akarja, elutazunk, most azonnal, messze-messze …– elhallgatott, mert a felesége ráemelte döbbent tiszta szemét.
— Ha elutaznék, mindenki gyilkosnak tartana — szólalt meg az asszony. Asszony! Olyan fiatal volt még, olyan üde, szinte gyermeki. — Elmegyek holnap. Elbúcsúzom Benőtől.
Kemény Simon félt megszólalni. Majd mégis megkérdezte:
— Nem volt az édesapjának egy apró piros rubintokkal kirakott nyelű tőre?
— Szentséges Szűzanya, könyörülj rajtam! Csak nem az okozta a vesztét? — Abigél térdre rogyott, megfogta az ura kezét. — Hallgassa meg, hallgassa meg kérem, annak a szerencsétlen fegyvernek a történetét. Egy régesrégi szomorú történet tapad hozzá, amit még atyámtól hallottam. Ő az öreg E.hercegtől kapta ajándékba, az öreg herceg barátsága jeléül. Még a herceg fiatalkorában az egyik hercegkisasszony beleszeretett egy szegény fiúba. A fiút megölték, a lány pedig esküvője előestéjén e tőrrel végzett magával.
Akkor, amikor rádöbbentem, hogy Isten ellen való vétkezésünknek gyümölcse lesz, odaadtam ezt a tőrt Benőnek, s kértem, végezzen mindannyiunkkal.
Ő feleségül akart venni, apja akarata ellenére is, ha kitagadja is, mindenképp. Úgy döntött, hogy előre megmondja.
A többit maga is tudja. Nem láttam többé, egészen egy héttel ezelőttig.
Abigél elhallgatott, fejével a kézre borulva, csendesen sírni kezdett.
A főbíró folytatta helyette:
— És ő arra kérte, hogy szökjön el vele. Hogy hagyjon itt engem, s menjenek el, messze-messze, idegenbe, az elhalt gyerek helyett másik gyereket nevelni…
A síró fej szótlanul bólintott. Vajon miért nem ment vele? Hisz nem szereti szerelemmel a férjét! Annyit vétkezett már Isten ellen, most mi tartotta vissza?
Abigél
Megjavult az idő, beköszöntött a nyár, már hajnalban melegen sütött a nap. Senki sem ment a dolga után, majd’ mindenki összegyűlt megint a kastély körül. Mindenki tudta, hogy kit idéztek mára be, de senki sem beszélt róla fennhangon. Mindenki valamiféle titok kipattanását várta, egy rejtély megoldását — pedig nem is volt titok, nem is volt rejtély. A történtek ismertek voltak, olymódon, mikor mindenki tud mindent, és senki nem beszél semmiről.
A fekete szobában szótlanul várakoztak ők hárman: a várúr, a pap és a bíró. Nyolcat ütött a nagytemplom órája, mikor a terem ajtajában megjelent Abigél. Hosszú fekete ruhája kiemelte szőke haját, és arcának sápadtságát. Mellén viselte az apjától kapott kicsi keresztet. Lassan lépkedett. Tekintete előremeredt: a feszületre vagy a semmibe, nem lehetett tudni.
Azok hárman csendben nézték. Még a gróf szeme sem lövellt lángokat, inkább szomorúság költözött bele. A főbíró ordítani szeretett volna, felkapni a feleségét és elrohanni vele, de csak csorgott róla a veríték és majdnem összeesett.
Abigél megállt Benő fejénél, ránézett, majd letérdelt, és megcsókolta a homlokát. Ebben a pillanatban a sebből erősen megeredt a friss vér.
Abigél kikapta a jólismert tőrt, és a feszületre emelve a tekintetét, felkiáltott:
— Tanúm a Mindenható Isten, én őt meg nem öltem!
Ránézett Benőre, és neki suttogta a folytatást:
— Követlek Téged, kedvesem!
S mielőtt bárki megakadályozhatta volna, mellbe szúrta önmagát.
Epilógus.
Abigél napokig lebegett élet és halál között, de végül nem halt meg.
A főbíró messze vidéken rejtette el őt, és a környéken soha senki nem látta őket többé.
***********************************
***********************************
A novelláról:
A Kund Abigélt a fiók mélyéröl vettem elö: valamikor az 1980-s évek elején írtam.
2013-ban jelent meg, az epublio kiadónál, nyomtatott és ekönyvként pdf formában.
A link hozzá:
https://www.epubli.de/shop/buch/Kund-Abig%C3%A9l-M%C3%A1rta-M%C3%BCller-9783844254044/26657
Az epublin látható Buch Vorschau:
http://www.epubli.de/preview/publication/26657
Ezt írtam hozzá bevezetöül:
Találnak egy holttestet, gyilkosság vagy öngyilkosság? Nem egy ma szokásos krimi ez, hanem egy régi történet, amikor még nem génanalízissel és fejlett módszerekkel keresték a tettest. De, a halál ugyanúgy megrázta a halott környezetét, mint ahogy ma is.
Arany János megírta már Kund Abigél történetét, egy szép balladában, minek ez a novella? Válaszolhatnám, hogy a Lamb testvérek is írtak meseformát Shakespeare drámáiból, és sokan szeretik azokat is, nemcsak gyerekek. De nemcsak ez a novellám célja, hanem más is. Egy másfajta nézőpont szerinti bemutatása a történteknek. Amikor, ha nem is jogilag, de az örök emberi értékelés szerint, megkérdőjeleződik, hogy ki is a tettes és ki az áldozat.
Megrendelhetö az amazonon keresztül is:
*****************************
A Kund Abigél elolvasható a Magyarországon a Holnap Magazin gondozásában megjelent Igy írunk mi II antológiában is.
time2life 