Egyfelvonásos dráma 2014
az élet a Kali Jugában, a sötétség korszakában
talán jobban élet, mint bármikor máskor,
benne van a feszültség, a kiszámíthatatlanság
az elemek alig visszafogott tobzódása,
élet,
vágyva a szeretetre, a szeretet uralmára,
jóra, szépre,
remélni a hordozottakat,
élet,
nem bezárható, csak ideiglenesen,
mindig új utakat keres s talál az élet,
melyben benne van a nyugalomra vágyás,
azért, hogy utána jobban érezzük
az élet lüktetését, a sokféle ritmust, mely
öntudatlanul keres harmóniát
éltem, élek, élni fogok
mindörökké
Egy palliatív intézményben vagyunk. A szobában két beteg van: Egyeske és Ketteske, mert a nővérek csak így beszélnek róluk egymás között. Egyeske már nem tud felkelni, ágyhoz kötött beteg,neki már nem jósolnak egy hónapnál többet. Ketteskének két hónappal ezelőtt még maximum fél évet mondtak. Ő még fel tud kelni az ágyból, egyedül ki tud menni a WC-re.
Szép napsütéses reggelre ébrednek, beszűrődik a napfény a reluxán keresztül. Ketteske éppen felül az ágyában.
Egyeske: Megkérhetlek, hogy húzd fel a redőnyt?
Ketteske feláll s az ablakhoz megy: Szép napsütésre ébredtünk ma. — Felhúzza a reluxát, besüt a nap. Visszaballag az ágyához, s közben beszél. — A reggel kicsit hasonlít néha a gyerekkoromhoz, olyankor, mikor még nem ébredtem teljesen fel, mikor még bennem zsibong az alvásból, az álomból sok minden.
Egyeske: Álmodtál valamit?
Ketteske: Iiiigen, csak az a baj, hogy szinte mindig elfelejtem. Kavarognak még egy kicsit bennem a képek, aztán elszállnak, tovalebegnek.
Egyeske: Szépek voltak?
Ketteske: Talán az is, nem tudom, talán jók is, nem olyan nyomasztók…
Egyeske: Én még ébren is álmodom… az alvás már gyakran nem megy, de álmodni …
Ketteske kicsit részvéttel néz rá, de közben már ő is az ágyban van megint.
Egyeske: Mi lesz a halál után, jönnek ezek az álmaim velem vajon? Némelyik olyan gyakran visszatér…
Ketteske: A doktornő azt mondta, hogy ne gondoljunk a halálra…
Egyesek: Mire gondoljak? Az injekciókra, a belőlem kilógó vezetékekre, az ágyhoz kötöttségre…? Erre a rabságra, amiben a halál előtt fogvatartanak?
Ketteske: Az életre.
Egyesek: Az álmaim az életem nekem. Szívesebben vagyok velük, mint azzal, ami itt nekem a valóság.
Ketteske: Az a baj, hogy nekünk már nincs perspektívánk. Nincs már ebben az életben semmi olyan, amiért éljünk, amiért úgy érezzük, hogy szeretnénk meggyógyulni, megerősödni, újra kint szaladni …
Egyeske: Neked még talán van. Rólam már lemondtak.
Ketteske: Én se fogok már kimenni innen, csak mikor visznek.
Hallgatnak egy darabig.
Ketteske: Ilyen gyönyörű napsütésben…! Legjobb lenne gyereknek lenni megint, kint szaladgálni valahol egy réten, nem gondolva semmire, csak futni, futni, nagy levegőt venni…
Egyeske: Amikor gyerek voltam, háború volt. Nem szaladgálhattam sokat, a pincében ültünk, napfény nélkül. Örültünk, ha nem oda csap be egy bomba.
Ketteske: Én a háború utolsó évében születtem, nincsenek emlékeim a háborúról.
Egyeske: Anyámra emlékszem, anyám szavaira a gyerekkoromból. Mindig azt mondogatta, még sokáig, a háború után is, csak béke legyen, kisfiam, béke.
Kintről hangok hallatszanak, tányérzörgés, tolókocsi hangjai. Valaki hangosan kiáltja: Reggeli!
Ketteske kiöblíti a csapnál a bögréjét, és várakozó mosollyal ül vissza az ágyára.
A reggelit csak Ketteske tudta elfogyasztani, Egyeskét csak megitatta a nővér. Ketteske utána belemerült az újságjába.
Ketteske: Már megint emelik az árakat! A benzint, az alkoholt meg a cigarettát.
Egyeske halkan: Nem mindegy már nekünk?
Ketteske közben továbblapozott az újságban, s most hangosan olvas:
Ketteske: A fekete lyuk olyan égitest, amelynél a felszínre vonatkoztatott szökési sebesség eléri vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Na tessék. Ezt megint nem értem. Ezek a tudósok szerintem legalább annyira tudnak handabandázni, mint a politikusok.
Egyeske: A fekete lyukakról még nagyon keveset tudunk.
Ketteske ránéz: Szóval, te érted?
Egyeske: Fizikát tanítottam. Gimnáziumban.
Ketteske: No, akkor majd ezt elmagyarázod nekem.
Egyeske: Jó.
Ketteske: De nem most. — Továbblapoz az újságban — Előbb még elolvasom a sporthíreket.
Kicsit csöndben olvas, megint lapoz, majd megszólal: Ajjaj!
Egyeske: Mi történt?
Ketteske: Mennek lefelé a biztosítóm részvényei.
Egyeske: Te tőzsdézel?
Kettecske: Csak egy kicsit. — Kissé sejtelmesen vigyorog hozzá. — Ennél a biztosítónál dolgoztam sokáig, szinte kötelező volt, hogy az embernek legyenek részvényei a cégtől.
Egyeske: Aha.
Ketteske: Kevesebb marad a fiamnak, nekem már valószínűleg mindegy. — Keserű a hangja.
Egyeske: Nekem sohasem volt sok pénzem, meg a kockázatot se szerettem. Tisztességesen felnevelni a gyerekeimet, csak ezt akartam.
Ketteske ránéz: A tanárok sohasem kerestek sokat.
Hallgatnak.
Egy falióra mutatja az idő múlását.
Egyeske: Ha otthon lennék, ha egy akkora házunk lenne, hogy elférne benne egy nagy család, még így betegen is láthatnám minden nap az unokám. Beszaladna hozzám, ha csak percekre is, elmondaná, hogy mi történt vele az iskolában. Aztán estefelé, mikor már alváshoz készülődik, leülne mellém, és én mesélnék neki.
Ketteske: Nincs szükségük a mai gyerekeknek a mi meséinkre. Ott van nekik a televízió. Megkapják külön a saját szobájukba.
Egyeske: Mikor én gyerek voltam, nagyon szerettem, ha a nagyapám mesélt nekem.
Ketteske: Mert akkor még nem volt televízió.
Egyeske: Azok a mesék sokkal jobbak voltak, mint amit a televízióban hallhatnak. Tele voltak sárkányokkal, démonokkal, sokféle rémisztő és csodás alakkal — elhallgat egy kicsit –, néha féltem utána a sötétben.
Ketteske: No, látod. Az biztosan nem volt jó.
Egyeske: Nagyanyám szidta mindig az öregapámat, ha észrevette rajtam, hogy megint valami olyat hallottam, ami túlságosan elfoglalta a fantáziám. Ne beszéljen már annyi bolondságot annak a gyereknek! — ezt mondogatta neki.
Ketteske: A tévében látott mesék se hatnak mindig jól a gyerekekre. Bár azt hiszem, inkább túl laposak, semmint félelemkeltők. Az olyan Piroska és a farkas jellegű mesék háttérbe szorultak. Minek a gyerekeket a farkasokkal ijesztgetni? Jön majd nekik elég baj, ha felnőnek!
Egyeske: A mesékben mindig igazság van, a jó mesékben jó igazságszolgáltatás van. A farkasokkal végül mindig elbánik valaki.
Ketteske: Csodálom, hogy ebbe még nem szóltak bele az állatvédők. „Hogyan járultak hozzá a farkasok kipusztításához a gyerekmesék?” — úgy mondja, mintha valami újságcím lenne.
Egyeske hallgat egy kicsit.
Egyeske: Mindig mindenből viccet csinálsz. Én azt hiszem, hogy a tündérek még visszatérnek.
Ketteske: A tündérek? — úgy kérdezi, mintha kissé bolondnak tartaná a másikat.
Egyeske: A tündérek. Hiszek bennük.
Ketteske: Te hiszel a tündérekben? Hogy léteznek?
Egyeske: Igen. Egészen biztosan léteznek. Nem csak mese.
Ketteske csóválja a fejét: Na, hinni persze sok mindent lehet…!
Egyeske: Visszajönnek majd még… Visszatérnek valamikor ebbe a világba…
Elhallgat, mert látja hogy Ketteske milyen idegenkedve néz rá. Majd később mégis megszólal:
Egyeske: Talán előbb is találkozom velük, talán amott, túl az életen, talán…
Ketteske: .. ha meghaltál?
Egyeske: Igen. Sokat gondolok arra, milyen lesz majd ott. Amott. Abban a másik világban.
Hallgat. Miután Ketteske nem szól semmit, folytatja.
Egyeske: Mi van ott? Odaát, a halál után? Egy másik fajta élet?
Ketteske: Volt egy sláger régen, hogy a „mindenen túl a minden jön el”. Hátha erre is igaz. Jön valami a halál után.
Egyeske: Jön-e még élet a halál után? Igen, azt hiszem. De mikor? Mennyit kell rá várni?
Ketteske: Ugye, ezeket nem tőlem kérdezed? Eddig még mindig úgy gondoltam, hogy ezt az életet kell élveznem, ami van, s nem azon töprenkednem, amiről fogalmam sincs, hogy lesz-e.
Egyeske: A reinkarnáció tana azt tanítja, hogy mindig újra és újra visszatérünk az életbe.
Szünet.
Ketteske: Zavarna, ha bekapcsolnám a rádiót?
Egyeske: Nem. Ha találnál valami szép zenét…
Ketteske bekapcsol egy öreg kis rádiót. Rövidebb zongoradarabokat játszik valaki, Chopint, Dvorakot, Lisztet. Csendben fekszenek, mindketten élvezettel hallgatják.
Egy idő múlva Ketteske az ablaknál áll, néz kifelé. Már nem szól a rádió.
Ketteske: Falevelek, zizegő falevelek… Mit érzékelnek vajon belőlünk? Látnak-e minket a fák? Mit gondolnak rólunk?
Egyeske: Nem hiszem, hogy túl sok jót. Az ember csak irtja a fákat, pusztítja a természetet. — Rövid szünetet tart. — Volt egy almafájuk a nagyanyáméknak, kamaszkoromban sokat másztam fel rá. Még olyan jó nagy, régi almafa volt. Nem olyan, mint azok a kis szerencsétlen csenyevészek, amelyeket úgy ültetnek sorba drót mellé, és nem hagyják őket mindenfelé nőni, csak hogy géppel tudják a gyümölcsöt leszedni.
Ketteske: A falevelek… Ősszel, ha kirándultunk, mindig gyűjtöttem a lehullott levelekből. A legszebbeket. — Majd a szoba felé fordulva hozzáteszi. — Persze csak gyerekként…
Egyeske: A gyümölcsök meg a falevelek elszakadnak a fájuktól … vajon mennyire természetes ez nekik? Éreznek vajon valamit? Fáj nekik?
Ketteske: Ez meg hogy jut az eszedbe? Miért fájna?
Egyeske: Nem tudom.
Hallgat.
Egyeske: Mit érzünk majd mi a halálunk után? Lehet, hogy fáj majd az élet hiánya?
Ketteske: Lehet. Ha érzünk majd hiányt, akkor érezhetünk fájdalmat is.
Egyeske: És visszavágyunk majd az életbe?
Ketteske ránéz: Te foglalkoztál vallásokkal, buddhizmussal, azt mesélted. Én nem gondoltam a halálra, egyáltalán nem.
Egyeske: Én igen. Már régóta, akkor is, amikor még messzinek tűnt.
Hallgatnak megint.
Egyeske: Jobb lenne-e, ha tudnánk, hogy van visszaút? Hogy valahol, valahogyan megint élhetünk? Könnyebb lenne akkor vajon?
Ketteske: Ha mindenki tudná, hogy hová és miként „jön vissza”, akkor azt csinálnák az emberek, mint az életükben: igyekeznének minél többet átmenteni maguknak abból, amijük van. Végül is érthető.
Egyeske: Az embereket, akiket szeretünk vagy szerettünk, azokat nem tudnánk „átmenteni”, ahogy te mondod. Az emberek biztosan mások lesznek.
Ketteske: Mi magunk is mások leszünk, ha egyáltalán leszünk.
Egyeske: Ebben talán van valami jó is, nem?
Ketteske felnevet: Lehet benne jó is.
Egyeske: Ha megjelenne egy tündér, és azt mondaná, kiválaszthatsz egy, de csakis egy valamit, amit szeretnél magaddal vinni, te mit mondanál?
Ketteske: Először is nincsenek tündérek, másodszor pedig nem szoktam ilyen marhaságokon gondolkodni.
Egyeske kicsit megbántva csendben marad. Ketteske belemerül egy könyvbe.
Bejön egy nővér, körbenéz, hogy mintha keresne valamit, majd kimegy.
Egyeske: Miért nem tudnak a gyerekeink egyenrangú felnőttként látni minket?
Ketteske: Ezt meg hogy érted?
Egyeske: Csak valami magányos öregnek látnak engem, már jó ideje. Akivel néha majdnem úgy gügyögnének, mint egy bébivel.
Ketteske: Talán azért, mert gondoskodásra szorulsz. Mert ápolni kell, ellátni, mint egy bébit.
Egyeske: Akkor sem vagyok bébi! A gondolataim, a lelkem, minden, aminek magam érzem… hogy tudnám megértetni, hogy egész más vagyok, sokkal több, mint amit az emberek kívülről látnak!
Ketteske megint egy kicsit szánakozva néz rá, mintha csak azt gondolná, hogy te bizony, reménytelen eset vagy már.
Ketteske: Én nem éreztem ilyet. Igaz, a fiamat sokkal ritkábban látom. Amerika messze van. — Kicsi, szinte észrevétlen sóhajjal mondja ezt.
Egyeske: Hál’Istennek, az én gyerekeim és unokáim itt vannak, talán jönnek ma délután is.
Ketteske: Ma nem jönnek, nincs látogatás.
Egyeske: Nincs? Pedig már úgy készültem rá. — Kis hallgatás után. — Tudod, az Évike a múltkor megígérte, hogy énekel majd nekem, elénekli azt a kis dalt, amit az óvodában tanult.
Ketteske mintha lenyelne egy gúnyolódó megjegyzést.
Ketteske: Aha. Majd talán holnap, holnap délután lesz látogatás.
Felcseng egy mobiltelefon, Ketteskéé. Felveszi, s mivel máshová visszahúzódni vele nem tud, az ablakhoz megy, s ott beszél.
Ketteske: Hallo, igen, te vagy? Örülök, hogy felhívsz, de, persze, hogy örülök … Nem tudtok most jönni? Csak két hónap múlva? … Igazán kár. Lily jól van? … Nem, nem rossz ez a hely. Megvagyok. …Akkor majd várlak benneteket… Szia!
A telefon után kicsit magába zárkózva megy vissza az ágyához, s lefekszik. Hallgatnak.
Egyeske halkan: A halálunkra magunk maradunk. Mindannyian.
Ketteske: Igen.
Egyeske: Nem akarjuk elhinni, nem akarjuk tudomásulvenni. Ahogy megöregszünk, eljön az idő, amikor már senkit nem érdekel, hogy mi van velünk. Hogy mit gondolunk. Hogy milyenek vagyunk.
A gyerekeink lehetnek kedvesek, udvariasak, de a gondolataikban már csak a saját problémáik vannak.
Ketteske: A saját életük.
Egyeske: Amelyik rég elszakadt a mienktől. A mi világunktól. A mi univerzumunktól.
Ketteske csak nézi, elkeseredetten, valószínűleg még a telefon miatt.
Egyeske: Minden ember egy külön kis univerzum, a saját égitesteivel, a saját kapcsolataival. A gyerekeink mintha olyan üstökösök lennének, akik eltávoznak a mi univerzumunkból. — Hallgat egy darabig. — Aztán mikor meghalunk, az univerzumunk is széthull, elvész. Senki sem tudja, hogy lesz-e valami apró részeivel.
Ketteske: Furcsa, mert fiatalon gyakran örültem, hogy egyedül voltam. Sokáig nem akartam nősülni se.
Egyeske: Amikor sokat vagyunk a nyüzsgésben, az élet sűrűjében, ahogy néha mondani szokták, akkor vágyunk a magányra. Az elvonulásra, az egyedüllétre, a feltöltődésre. De most, amikor már mindennapos a magány… — Elhallgat.
Ketteske: Azt mondják, hogy a városokban sok az egyedülálló, egyedülélő öreg, ilyen magunkfajta. Mintha ez csak mai probléma lenne. Pedig szerintem régen sem volt másképp. Az öregek a falun is egyedül maradtak.
Egyeske: Ki tudja? Lehet, hogy azért más volt falun. Ahol a nagyapámék éltek, ott mindenki ismerte egymást, az egész falu.
Ketteske: Mikor nyugdíjas lettem, egy darabig találkoztam még a régi kollégákkal, és eljártam kártyázni egy nyugdíjasklubba is. Aztán egyre kevésbé hiányzott az egész…
Ebédidő van. A folyosóról megint több zaj hallatszik be. Ketteske kezet mos, közben megjön a tolókocsin az ebédjük. Ketteske nagy lendülettel nekilát, Egyeskét pedig a levessel a nővér eteti.
Az ebéd után Ketteske mintha egy kicsit elszunnyadt volna. Egyeske nem tudott aludni, de csendben feküdt. Mikor Ketteske felébred, mintha tele lenne friss energiával.
Ketteske: Játszunk valamit?
Fantáziajátékokat szoktak „játszani”, például utazást. Úgy tesznek, mintha utaznának valahová.
Egyeske: Utazunk?
Ketteske: Jó, utazzunk. Hová megyünk?
Egyeske: A tengerpartra. Valahová a tengerhez. Olyan szívesen megnézném még egyszer a tengert!
Ketteske: Akkor indulás! Már meg is vettem a repülőjegyet.
Egyeske: Hová?
Ketteske: Rióba.
Egyeske: Brazíliába? Az nagyon messze van!
Ketteske: Ott meleg van, tenger és szép nők. — Olyan mozdulatot tesz, mintha egy szambázó nőt akarna utánozni. — Gyerünk, gyerünk, a csomagokat már leadtam, menjünk a beszálláshoz!
Egyeske: Mennyi ideig tart az út? Tudod, hogy én mindig utáltam repülni?
Ketteske: Ezt még eddig nem mondtad.
Némi szünet.
Ketteske miután eljátszotta, hogy a repülőn jót evett és ivott, s kigyönyörködte magát a stewardess-ekben, úgy csinál, mintha már leszálláshoz készülnének:
Ketteske: Kösd be magad, már megyünk lefelé, mindjárt ott vagyunk!
Egyeske: Hol van a szállodánk?
Ketteske: A tengerparton. Közvetlenül a tengernél, a szobádból is egész nap láthatod.
Mozdulataival már a szállodát és a tengert mutatja. Egyeske nem tud megmozdulni, ő csak mosolyogva figyeli.
Egyeske: Jössz úszni? Próbáljuk ki, most mindjárt, hogy milyen a tenger! Egészen csendesnek látom, nincs most szinte semmi hullám…
Ketteske: Nem tudok úszni.
Egyeske: Micsoda? Te nem tudsz úszni? Az meg hogy lehet?
Ketteske megvonja a vállát: Valahogy így adódott. Gyerekkoromban nem tanultam meg, aztán később már szégyelltem volna valami tanfolyamra járni…
Egyeske: Akkor miért nem tiltakoztál a tengerhez jövés ellen? Mit fogsz te itt most csinálni?
Ketteske széles vigyorral: Megtanulok szambázni.
Miután Egyeske kicsit meghökkenve hallgat, most ő folytatja.
Ketteske: Szambázni se tudok, de remélem találok olyat, akivel szívesen megtanulok. — Fütyörészni kezd, majd egy idő után beszél tovább. — Egész nap napfény, forróság, este meg izgató zene, izgató női idomok, képzeld magad elé…!
Miután Egyeske nem szól, felé fordul:
Ketteske: No, mi van? Elképzelted?
Egyeske: Csöngess kérlek a nővérnek. Ki kell vigye az ágytálat.
Megint fekszenek mind a ketten az ágyukban.
Egyeske: Milyen messzinek tűnik már minden! A gyerekkorom, mintha nem is én lettem volna, hanem valaki más. Eltűnt valahová, múlttá vált.
Ketteske: Megöregedtünk. Ez mindenkivel előfordul előbb-utóbb.
Egyeske: Úgy történik, hogy észre sem vesszük.
Ketteske: Aki rendszeresen néz a tükörbe, az észre kell, hogy vegye.
Egyeske: Persze, hogy észrevettem, nem a ráncokra, az öregedő arcomra gondoltam.
Ketteske: Hanem?
Egyeske: Arra, amit nem tudom, hogy mikor tűnt el, mikor vált múlttá. Például te meg tudnád egy konkrét nappal mondani, hogy addig voltál gyerek, és azután már felnőtt?
Ketteske kicsit eltöpreng, majd mondja: Nem, azt hiszem, nem tudnám csak egy naphoz kötni.– Kis szünetet tart. — Azt talán csak az olyanok tudják, akiknek valamilyen extra erős élmény egy nap alatt teljesen megváltoztatja az életét. Mondjuk, ha valaki balesetben hirtelen elveszti a szüleit.
Egyeske: Igen. Akinek nincs ilyen élménye, annak viszont úgy megy át az élete az egyik korszakából a másikba, hogy észre sem veszi. Nem tudom, hogy mikor múlt el a gyerekkorom, mikor múlt el a fiatalságom, csak azt vettem egyszer észre, hogy megöregedtem.
Ketteske: Mikor nézel egy fiatal nőt a buszon, aztán egy idő múlva a nő megkérdezi: Átadjam a helyet? Le tetszik ülni?
Egyeske kuncog egy kicsit.
Egyeske: Velem is előfordult hasonló. Más lett minden. Az emberek, még a családom is, egészen másképp szóltak hozzám. Mintha már nem is lennék teljesen felnőtt. Pedig akkor még nem is szorultam ápolásra.
Ketteske: Felgyorsultak manapság a változások. Minden más, mint a gyerekkorunkban volt. Megváltoztak az utcák, a közlekedés, a szokások, egy darabig követni tudtuk a változásokat, aztán egyszer csak elkezdtük idegennek érezni magunkat.
Egyeske mintha kicsit meglepődne, hogy Ketteske most nem a gúnyolódó hangján beszél.
Egyeske: Idegennek. Igen, ez jó szó. Kiszaladt a lábunk alól a világ. Kicserélődött a környezet. Ez már egy egészen más világ, mint amibe beleszülettünk.
Ketteske: Nincs visszaút. Olyan labirintus az élet, amelyben nincs visszaút.
Egyeske némi szünet után: Visszaút? Ez is furcsa. Néha olyan álmok jönnek, olyan félig éber álmok, amikről nem is tudom, hogy én vagyok-e bennük, vagy valaki más, csak azt érzem, hogy valami nagyon régi időben vagyok. Nem a mában, nem ebben a mai világban… — Elhallgat egy kicsit.– Mintha visszarepülnék valami múltba, régesrég elmúltba. Különös képek.
Ketteske: Régmúlt?
Egyeske: Igen. A furcsa benne, hogy néha egészen közelinek érzem. Mintha az a nem-tudom-mikor-volt régmúlt semmivel sem lenne messzebb, mint a gyerekkorom világa.
Ketteske: Talán nem is voltak nagyon régen sem másmilyenek az emberek, csak az élet, vagy a történelem díszletei voltak mások: másféle ruhákban jártak, más eszközöket használtak, más munkákat végeztek, de az emberek viszonya egymás között, ugyanolyan lehetett, mint ma.
Egyeske: Szerettek, gyűlöltek, egymás ellen áskálódtak, erre gondolsz…?
Ketteske: Igen, úgy nagyjából.
Egyeske: Mások voltak a vallások, a hitek, az elvek, amik vezették őket…
Ketteske: Nem hiszem, hogy olyan nagyon mások lettek volna. Az emberek élni akartak, érvényesülni, akármi is volt az uralkodó vallás.
Egyeske: Mindig voltak, akik hittek, és voltak olyanok is, akik csak álcának használták a hitet.
Ketteske: Ezek vannak mindig többen. Elhiheted.
Egyeske: Lehet. Bár, tudod, én azt gondolom, hogy mindenki keres valamit, amibe kapaszkodhat. Egy elvet, egy hitet, vagy más embereket, ez nagyon sok minden lehet.
Szünet. Egy idő után most Ketteske szólal meg.
Ketteske: Ha ki tudnék menni, ha kiengednének, elmennék egy jó kávéházba, rendelnék egy feketét meg egy csokoládétortát, kint üldögélnék a napsütésben, s örülnék, ha akkor érne a halál. Hirtelen, az élet közben. Miközben éppen a napsütést és a kávét élvezem.
Egyeske: Készületlenül?
Ketteske: Mi az, hogy készületlenül? Lehet felkészülni a halálra? Szerintem nem.
Egyeske: A régi vallások azt tanították, hogy igen. — Csöpp szünetet tart. — Először is rendet kell raknunk. Kívül is, és belül is.
Ketteske: Kívül és belül?
Egyeske: A külső dolgainkban, és önmagunkban.
Ketteske: Milyen külső dolgai lehetnek még egy nyugdíjasnak?
Egyeske: Nekem például van egy fiókom otthon az íróasztalomban, amelyik gyakran eszembe jut. Tele van kiszelektálatlan régi papírokkal. Olyasmikkel, amik még az én szüleimé és a nagyszüleimé voltak. Régen készültem rendet rakni benne, de valahogy mindig elhalasztódott.
Ketteske: A gyerekek majd kidobják.
Egyeske kicsit szomorúan: Lehetséges. Lehetséges, hogy elviszi valami ószeres, mikor felszámolják az egész lakást.
Ketteske: Megspóroltál magadnak egy pakolást.
Egyesek: Ó, nem, nem! Szívesen ott lennék most, s pakolgatnám. Biztosan van benne olyan, amit jó lenne, ha az unokáim is látnának.
Ketteske: Régi fényképek? Mama, papa, mint kisgyerek? — Miután látja, hogy Egyeskének nem esik jól a viccelődés, próbál kicsit kedves lenni hozzá.
Ketteske: És mi a belülről? Azt mondtad, belül, gondolom a lelkedben, ott is rendet kell még raknod? Csinálni egy utolsó gyónást?
Egyeskén látszik, hogy örömmel beszél erről, mint amikor valakit olyasmiről kérdeznek, amiről nem tudott senkivel sem beszélgetni: Tudod, a tibetiekről olvastam, hogy ők énekekkel és imákkal kísérik a haldoklót. Talán kicsit hasonlóan, mint régen a siratóasszonyok voltak vidéken.
Ketteske halkan megjegyzi: Az már elég régen volt…
Egyeske folytatja: A haldokló meg közben végigjárja gondolataiban az életét. Mi volt jó, mi volt rossz, vagy legalábbis mit lát ő ekkor, ennél a végső számvetésnél így. Rendet rak önmagában. Tisztázza az emlékeit. Felkészül arra, hogy elindul valahová máshová, és jó, ha minél többet itt tud hagyni. Ha nem lesznek olyan vétkei, melyek kísérik majd, kísértik majd a későbbi útján. — Kicsit elhallgat. — Mikor a rádiót hallgattuk, a zenét, akkor is erre gondoltam. A zene segít. A tibetieknek külön zenéik vannak ehhez.
Ketteske: Szóval, te akkor felkészültél? Készen állsz? — ezeket most nem gúnyolódva mondja.
Egyeske: Készen? Tudhatjuk magunkról bármikor is, hogy készen vagyunk? Azt hiszem, csak remélhetjük. Remélem.
Hallgatnak egy kicsit megint.
Egyeske: Remélem. Remélem az életet, hogy megadatik majd még élni. Élni, élni, élni.
Ketteske elgondolkodva megismétli: Élni, élni, élni…!
Ismét bekapcsolja a rádiót, ahol épp a Toscából éneklik a halálraítélt Cavaradossinak az élettől búcsúzó dalát.
Zárójelenet.
Kint már egészen besötétedett. Az ápolók között megtörtént a váltás, bejön az új éjszakás nővér. Nagyon csinos fiatal lány.
Kikapcsolja a rádiót. Rendezgeti az éjjeli szekrénykéket, majd az ablakhoz megy, elsötétít.
Ketteske az ágyán ül, a szemével kíséri a nővérkét, és énekelni kezd:
Ketteske: Tündérkirálynő légy a párom, …
A nővérke kikiált a társának a folyosóra: Ketteskének nyugtatót!
Függöny
time2life 