Új évre ébredtem
Prometheus monológja egy tiszta éjszakán
Megjelent egy rég nem látott csillag fent az égbolton. Rámköszönt, és én megörültem neki. Mi hírt hozol kedves, gondoltam, miért vet a sorsod erre a vidékre?
Lent, a völgyben az emberek ma este, ma éjjel igen hangosak. Tüzeket raktak, fáklyákat gyújtottak. Új évet ünnepelnek.
Isten, Isten! Mi az az új év? Nekem, idefent, a hegy tetején, a sziklán, ugyan semmi sem. Egy szempillantásnyi idő vagy még annál is kevesebb egy év. Hányszor kerültük már meg a napot, mióta itt vagyok? Nem számlálom, már régóta nem számlálom. Semmi értelme. Az időnek semmi, de semmi jelentősége. A kicsiknek, az embereknek talán igen? Akinek kevés jut belőle, az fontosnak érzi? Aki valahol a belsejében ösztönösen érzi, tudja, hogy ha nem él, nem szeret, nem alkot ma, akkor ki tudja, hogy lesz-e még holnapja? Az idő, az a kicsi idő, ami nekik megadatik, nagyon fontos nekik?
Próbálom magamnak az életüket elképzelni. Olyan könnyűnek tűnik innen fentről, hogy szép életeket éljenek, és mégis, azt hiszem, hogy nem sikerül nekik. Keveseknek sikerül. Hol rontják el?
Nézem a csillagokat, és nem fáj az örökkélét. Fáj a magatehetlenség, fáj a sziklához kötözöttség, fáj a társtalanság, de a végtelenség nem fáj. Az emberek közé nem tartozom, nem tartozhatok, a szellemek meg elhagytak. Az emberek azt beszélik, azt hiszik, hogy miattuk történt. Zeusz megharagudott a tűz miatt. Ha módom lenne rá, megnyugtatnám őket, ne aggódjanak. Soha nem szerettem a zsarnokokat.
Repülnek erre néha szellemek, de általában sietnek, és a legtöbben lejjebb mennek. Nekem úgy tűnik, hogy egyre jobban hasonlítanak az emberekre. Izgatottak, nyüzsgőek lettek, mindenféle apró-cseprő dolgokkal törődnek. Minek? Azt hiszik, hogy az emberek nem lennének meg nélkülük is?
Valaha én is azt hittem, hogy az embereknek jó a szellemek segítsége, sőt, elengedhetetlenül szükségük van rá. De ma már kételkedem ebben. Az élet valami sokkal nagyobb dolog. Nemcsak az embereknél sokkal nagyobb, de nálunk, a szellemeknél is, sőt, a napnál, az égitesteknél is. Még az időnél is.
Új évre ébredtem, mondják majd az emberek, mikor hajnalodik, mikor reggel felébrednek.
Kicsi vándor csillagom, te is egy új évet, egy új korszakot hozol nekem?
Megváltást? Hozhat-e bárki is, bárki más, mint önmagunk, megváltást?
Nem énrám vár-e, hogy elhagyjam a sziklát?
És akkor? Merre menjek?
Mivé legyek, csillaggá, emberré? Hol vár a boldogság, hol vár a szenvedés? Ugyanott, akármi is lesz a sorsom, mindig ugyanott van ez a kettő.
Új évre ébredtem, az elindulás évére. Nem tudom, hogy merre, és nem tudom, hogy mi vár az úton majd rám. De elmegyek. Elindulok.
Legyél vezetőm, kicsi fényes csillagom!
********************************************************
A révész és a lélekvezető
Két szellem rokon szakmából. Mind a kettőjük feladata a vándorok segítése, segítség az átkelésben, azon az úton, ami az átkelőknek általában ismeretlen.
Különbözőbbek nem is lehetnének: a révész szófukar, csak a szerény díjért visz át a túlpartra, közben hallgat, nem mondja, mi vár rád. A lélekvezető beszél, beszél és beszél, mintha a vándor lelkének mélyére hatolásához elengedhetetlen lenne a sok beszéd. Vagy vigasztalni akar? Utat mutatni arra az útszakaszra, ahol ő már nem lesz veled?
Ki tudja, lehet, hogy rosszak ezek a sztereotípiák. Van beszédes révész, és van szótlan lélekvezető is. Talán mindenkinek olyan jut, amilyet szíve mélyén, megfogalmazatlanul, de önmaga szeretne.
Mennyit tudnak ők maguk, a révész és a lélekvezető, annak a sorsáról, akit kísérnek? Mennyire van még a feladatukon kívüli önmaguk? Olyan, akinek a gondolatai munka közben néha elkószálnak, s ha nem is arra gondolnak, hogy várja-e őket este vacsorával otthon az asszony, mégsincsenek minden töredék pillanatban is annál, akit vezetnek.
Egy orvosnak, aki éppen operál, felmerülhet-e az agyában egy mondat, amit aznap reggel elfelejtett a szerelőjének mondani, mikor otthagyta a kocsiját a szervízben? Minden bizonnyal, még a legnagyobb koncentrálás mellett is vannak ilyen kóborló, nem hívott, de mégis előbukkanó gondolatok a fejében.
És a szellemeknek? Az emberektől valamennyire különböző lényeknek?
Mi a különbség a révész és a lélekvezető között? A révész munkája válhat rutinná, akár egész idő alatt gondolhat közben másra, de a lélekvezető nem?
Történt egyszer, ki tudja, hogy hol és mikor, hogy összetalálkoztak ők ketten. Véletlenül. És, mintha a véletlen még tovább akart volna játszani velük, ketten voltak bezárva egy elakadt liftben. A Révész és a Lélekvezető.
Sokáig csak hallgattak, mikor a lift elakadt. Aztán, megint csak véletlen, egyszerre szólaltak meg:
Én ismerem magát.
Persze, hogy ismerték egymást, minden szellem ismeri a másikat, még akkor is, ha sohasem találkoztak.
Aztán, egymásra pillantva, a Révész így folytatta:
Amennyire bárkit is ismerhetünk. Magamat se ismerem talán.
Kis szünet után a Lélekvezető bólintott:
Igaza lehet. Bennem is felmerült már. Elnyel minket a munkánk.
Ez az androgén-lét – mondta a révész. – Nem vagyunk se férfiak, se nők, az embernél azt hisszük, hogy többek, de így van-e? Egy megtestesült feladat egy szellemnek. Kinek jó ez?
Némi szünet után a Lélekvezető hangosan folytatta a töprengést:
Androgén… meglep ez a szó, bár találó. Nem jelentett-e valaha mást? Mintha az andro rész az emberhez kötődött volna, a gén meg – node tudja, a gének. Az emberlét génje. Pedig minket manapság nem is számítanak az emberek közé. Ki tudja, hogy ezeknek a mai embereknek van-e embergénjük, vagy csak csupa állati?
A Révész nem válaszolt, csak egy idő után azt kérdezte:
Nem találja furcsának, hogy mi is felejtünk? Nem csak ezek a csöppnyi állatemberkék?
Megint hallgattak egy ideig. Szótlanul nézték egymást, ez a véletlen összetalálkozás régóta szőnyeg-alá-söpört gondolatokat hozott elő bennük.
Minden lény felejt, válaszolt végül a Lélekvezető. Csak az Egész nem. A Világ nem. Valahol, valahogyan minden fennmarad, csak nem tudjuk, hogy hogyan.
Minek? Minek marad fenn, ha tényleg fennmarad, minden? Csak a fölösleg, csak a szemét nő, hiszen hasznosíthatatlan a sok-sok emlékmorzsa, nem? – a Révész maga sem volt biztos abban, hogy ezt mondani vagy kérdezni akarja. – Amire már senki sem tud emlékezni, még mi sem, ezer évek után, annak jobb a pusztulás.
Jobb-e? Nem tudom – a Lélekvezető úgy rázta a fejét, mintha nem is kételkednék, hanem biztosan hinne abban, hogy mindennek eljöhet még az ideje, akár hosszú elfelejtett idő után.
Egy kicsit zavaros monológba kezdett: Ki dönt? Ki dönthet arról, hogy valami megsemmisüljön, elpusztuljon? Maga? Én? Valami nálunk nagyobb, hatalmasabb szellem? Annál nincs nagyobb? Mindenkinél van még nagyobb, olyankor is, ha az illető ezt nem érzékeli.
Elhallgatott, mert nem tudta, hogy a sokfelé ágazó gondolataiból merre is folytassa. Mivel a Révész hallgatott, azért mégis folytatta:
Azt mondják ránk az emberek, hogy mi időtlenek vagyunk, végtelen lények. De mi tudjuk, hogy ez nem így van. Hozzájuk képest talán így látszik, de az időtlen is, a végtelenül hosszú is végetér, befejeződik, elfogy, lezárul, nekünk is vannak határaink. Csak kevesebbet foglalkozunk velük, mint az emberek, akik néha olyanok, mintha ketrecben élnének, és ezért lépten-nyomon beleütköznek a határaikba.
A Révész halkan mondta, egy cseppet bólintva:
Jobban hasonlítunk rájuk, mint gondoljuk. Mi is elfeledkezünk gyakran az egészről,az egész lét értelméről. Nekünk is fáj a magány, a társtalanság, mi is szeretnénk „valami mást”. Mást, mint a saját megadatott létünket, amelyhez azért mégis ragaszkodunk.
A lift hirtelen megindult. Céljukhoz eljutva kiszálltak, és egy röpke bólintással elköszönve elváltak. Mindketten haladtak tovább a maguk útján.
********************************************************************
(folyt.köv.)
time2life 