Morál és politika

Morál és politika. Két homlokegyenest ellenkező fogalom, melyek mindig kétfelé tendálnak?
Az én maradék naivitásom, idealizmusom szeretne erre nemleges választ adni: ó, nem, nem, lehetne ez másképpen is!
De a gyakorlat, az élet mást mutat. A politikát a „hamis látszatok és sötét üzletek a háttérben” fogalmává tették. Nem ma, és nemcsak a Földnek egy pontján.
Az embereket nem érdekli a politika – lehet hallani gyakran. A múlt szombat mintha rácáfolt volna erre: olyan nagy volt a TV-ben egész nap menő politikai hírműsor nézettsége, mint semmilyen más esemény, népszerű sportviadal vagy egyéb kapcsán.
Miért? Mert fellebbent egy pillanatra a függöny, és lehetett látni, hogy krimi megy a színpadon? Ami azt mutatja be, hogy egy aktuális politikai vezető 0, azaz nulla erkölcsi érzékkel rendelkezik? És ezt a későbbi napok során az illető még meg is erősíti azzal, hogy nem érti, hogy ő „mit vétkezett”. Olyan kijelentéseket tesz, mintha az „egyetlen vétke” az lenne, hogy részeg volt, és még ő érzi magát tőrbe csalt áldozatnak.
Nem érzékeli, hogy a probléma sokkal mélyebb. A jellemében van, nem a butaságában, mint az emberek mondják. Mert a megkérdezett emberek közül igen sokan azt mondták: „Hogy lehet ilyen buta, hogy ilyeneket beszél?” S nem teszik hozzá, amit magukban gondolnak: „mindegyik így csinálja”.
Tisztességet, jó erkölcsöt, megélt morált nem tud adni az oktatás egyedül. Ahhoz jó nevelés kell, megfelelő társadalmi környezet és még talán más is.
Egy rövid elemzést hallottam egy pszichológustól az illető politikusról: „hiányzott neki az apa-modell”. A mai világban az úgy nevezett apa-modellek csak Keresztapákat, Pate-kat jelentenek?
Attól tartok, hogy az adott eset csak a jéghegy csúcsát jelenti. Ugyan a politika ezúttal gyorsan reagált, az állam pozítiv erői hamar „kivágták a beteg részt”, de nekem a politikához fűződő pesszimizmusom megmaradt.
Az élet a politikusok marakodásának a színtere, és mint ilyen, csatatérré vált. (Bár valószínűleg az volt mindig.) Az uralkodó réteg, a politkusok kezében az emberek mindig csak egy hatalmi játszma bábui maradnak?
Ha igen, akkor nem kellene csodálkoznom, hogy elvész a morál. A háborúkban egészen ritkán van csak erkölcs. Nincsenek „fair” háborúk, és nincsenek bennük erkölcsös szereplők. Csak emberségüket vesztett emberek.
A mindennapok erkölcsi tartása vész el rohamosan a világból, ha a politikusokból már kiveszett. Egyfajta negatív szelekció, negatív evolúció ez: a hamis lesz az ügyes, az erőszakos az uralkodó. Attól érzi magát többnek, „magasabbrendűnek”, ha becsap mindenkit, ha keresztülgázol másokon.
„Utánunk az özönvíz” – lehet, hogy ezt gondolják e korszak harácsolói, haszonszerzői. S szomorú módon lehet, hogy ezt maguk hozzák a világra, s a tisztulást egy újabb özönvíz fogja megelőzni.
De ez nem számítógépes játék, itt sok millió ember életével játszanak. Nem egy gombnyomás és clear-screen az újrakezdés, hanem sok-sok szenvedés, pusztulás, halál.
Az élet morálisan romlottá válása és a klíma problémák mélyen összefüggenek.
Politika és morál. Mint oly gyakran, ha erről van szó, a Becket dráma jutott az eszembe. Számomra kicsit meglepően, tévesen. Úgy rémlett, mintha a francia király azt mondaná: „az állam érdekeivel nem sáfárkodom”. De utánanézve a drámában, nem ez van benne. Hanem ez: „…csak Franciaország érdekeivel sáfárkodom, Becket. Valóban nincs rá módom, hogy az ég érdekeivel is törődjem.” …
Mégis van különbség a közel ezer évvel ezelőtti francia király és a mai, korruptságra mindig kapható politikus között. A király úgy sáfárkodik, hogy az országa érdekeit alárendeli az „ég érdekeinek”; ezt nevezhetem most az egyszerűség kedvéért morálnak. A korrupt politikus viszont olyan, mint a zsoldos: bárkit hajlandó kiszolgálni, azt segíti, aki a legtöbbet fizet.

Politika

A politika
Viharai mindig oly
Mocskosak, mégis
Újraéled a remény,
Lesz egy tiszta vezetés.

A zsoldos

A zsoldos sosem
Kompromisszumot, mindig
Üzletet köt, több
Pénz dönti mérleg nyelvét,
Nem erkölcsi felvetés.

Az utazásról

Az utazásról? Hiszen az útról szoktam írni, a spirituális útról, a lélek által megtett vándorlásról, az emberi élet útjairól – szinte mindenben ezekről írok. Elképzelhető, hogyha valaki megszámolná, melyik szó szerepel a leggyakrabban a tankáimban, akkor az élet mellett az út lenne az.
Miért tehát az utazás? Mert úgy a mindennapokban, mint sok irodalmi és művészeti alkotásban egy fizikai utazás az, ami hozzákapcsolódik valamilyen olyan változáshoz az utazó életében, ami a sprirituális útra lépést is jelenti. Így volt ez mindig, ilyesmit jelentettek a zarándokutak is.
Valamelyik este megint egy indiai filmet néztem, most éppen olyat, amit még nem ismertem, a Chennai expresszt. Mondhatnám, hogy ez is valami hasonló – utazás és út –, de mégsem. Egy nagyon súlyos problémával foglalkozik a film a maga bohókás, bolondozó, viccelődő módján. Azzal, hogy a maffiák mennyire tönkreteszik, megmérgezik az emberek életét, megfosztják őket a normális emberi élet lehetőségétől. Még a maffiafőnök gyerekeit is. Itt a filmben egy lányról van szó, aki szeretne elmenekülni az apai terror elől, ahol az apa a maffiafőnök, aki egy egész vidéket ural.
Tehát nem is egy, hanem két súlyos probléma. A maffiák gyilkos hatása az emberek életére az egyik, a nők kiszolgáltatottsága, nem egyenjogúsága, alárendeltsége a másik.
Lehet mindezzel viccelődve foglalkozni? Nem kellene sokkal súlyosabb, az igazi tragédiákat bemutató filmeket csinálni?
De, jó lenne. Csak azokra nem adnak pénzt, és ha mégis akadna rá, és lenne olyan is, aki jó filmet tudna csinálni – komoly esélye lenne, hogy a filmet betiltanák, vagy nem is engednék bemutatni.
Moliere jutott az eszembe róla. Neki is úgy adatott meg, hogy komoly bajokról beszéljen, hogy vicces formában tette. Nem drámát írt, hanem komédiát.
Amit a Chennai expressz filmben a legjobban sajnáltam, az a vége volt: a két menekülő fiatal végül elfogadta az apa értékrendszerét, és ezután már „hozzájuk tartoztak”. Borzasztó, szánalmas. Ez lenne a kötelező „happy end”?
Miért írtam az elején címnek, hogy az utazásról? Hiszen itt mintha egészen más dolgokról szóltam volna! Csak a címet olvasva, gondolom, hogy az emberek többsége másra asszociál. Arra, hogy hamarosan jön a nyár, jönnek a nyaralások, az egyhetes, néhány napos utazások. Amelyek a sok repülőút miatt meglehetősen ártalmasak a környezetre. Lehet, hogy az utazásról való fogalmunk, képünk kicsit vissza kellene, hogy térjen a régebbi elképzelésekhez? Hogy az utazás több legyen, mint néhány napos ide-oda ugrálás.
Tudom, azok is hasznosak. Kikapcsolódás, tenger, hegyi levegő vagy ismeretlen városok. Ezeket beillesztjük az életformánkba, kicsit növelik az ismereteinket, de ritkán hatnak alapvetően, mélyen ránk. És a sokat utazók életéből kimarad a Nagy Utazás.

A természettel való együttélésről

Marcheggben a kertem olyan érzést ad, mintha a természet is úgy vélné, hogy neki ott van egy kis menedék. Fák, növények, rovarok mindnyájan örülnek. Hiszen mi van a környezetben? Alig-alig találni olyan helyet, ahol a természet kap „Gestaltungsraum”-ot, vagyis olyan helyet, ahol ő alakíthat, kedve szerint fejlődhet. Azt hiszem, hogy sokan úgy gondolják, és feltehetően az uralkodó Darwin féle evolúcíó szellemében a tudomány is úgy tartja, hogy a természetben nincs rendező erő. Ha szabadon hagyják, eluralkodik a dzsungel. Én ezt nem hiszem. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy a természetben sem csak az „aki kapja, marja”, az „erősebb győz és felfal mindent”, stb. az uralkodó elv, az egyetlen szelektáló elv. Az emberi világ sajnos egyre jobban ilyenné vált, és ezért szeretik azt mondani, hogy „a természetben is így van ez.” Szerintem nem így van. És fontos lenne ezt belátni, amiatt is, amit mostanában hoztak nyilvánosságra. A klímajelentésre gondolok, amely szerint körülbelül 1 millió állat és növény faj áll a kipusztulás előtt, és a biodiverzitás elszegényesedése az embernek „köszönhető”.
Akárhogy indul majd újra a természet új életre kelése – az emberrel vagy az ember nélkül – jó lenne, ha a jövő emberei nem akarnák leigázni a természetet, nem akarnának uralkodni rajta, hanem együttélni vele.
Mi pedig, a jelen emberei, azon kellene, hogy gondolkodjunk, hogy mi mindennel tudunk segíteni ebben. Nemcsak arra gondolok, amiről a politikusok beszélnek – legalább Európában beszélnek –, hogy a gazdasági termelést kellene úgy átalakítani, hogy az ne tegye tönkre a klímát, a természetet. Nagy ellenszéllel küzdenek azok, akik ezt komolyan is gondolják, mert egy oly mértékben haszonorientált világban, amilyenben élünk, még a szennyezésből is üzletet csinálnak.
Amire még gondolok, az az, hogy hogyan lehet különféle „elysium”-okat, védett helyeket, még többet és hatékonyabban létrehozni. Tudom, hogy vannak nemzeti parkok és védett korallszigetek, de azt is tudom, hogy sajnos a természetvédelmi területté nyilvánítás sok helyen nem véd meg a pusztítástól, ha ott például megjelenik egy olajkonszern. Vagy egy fakitermelő cég, ha az Amazonas vidékén való erdőirtásokra gondolok, vagy… Sok példa van, nem sorolom. Úgy látszik, hogy a pusztítók mindig erősebbek. A gazdasági haszon, a nyereség, a „money makes the world go round” ilyen világot hoz létre. Pedig azt hiszem, hogy az olyan emberek vannak többen, vagyunk többen, akik az élet értékében mást látnak. Nem a hasznot, nem a pénzt.
Csináljon mindenki egy kis kertet magának? Attól tartok, hogy a kiskertek nem jó példák. Tele vannak az embert szolgáló dolgokkal: hinta, kismedence, grillező hely, esetleges egy kis zöldséges vagy virágos ágy, de természet? Amit a természet formál, alakíthat? Nemigen látni ilyet.
Talán abban a régi korszakban, amikor sokkal nagyobb szerepet kapott a meditáció, az életről való elgondolkodás az emberek életében, talán akkor voltak ilyen kertek, ilyen parkok is. Biztosan nem mind volt ilyen, hiszen a zen kertek jó részében például csak kövek vannak és esetleg víz még, és biztosan voltak és vannak olyan művészi megformálású kertek, ahol az emberi alkotásvágy uralkodott a természet felett. De az arányok régen mások lehettek, azon arányok, hogy a Föld egész felszínén mennyit alakított az ember és mennyit a természet.

Szomorúság folyó

Tegnap este ment az egyik TV adón a Chihiros Reise ins Zauberland, vagyis Chihiro utazása az Elvarázsolt Országba. Jó volt nézni, végignézni, holott már láttam. Az volt az érzésem, hogy a készítőjét sok olyan kérdés foglalkoztatja, ami engem is. Mi ad támaszt egy kisgyereknek, ha egyedül érzi magát, mert disznóknak látja a felnőttek világát? Ez is egy fontos kérdés benne. Mindenkinek fontos, aki ilyen vagy olyan oknál fogva úgy érzi magát, mint kiskacsa azon a tengeren, melyen mindent tönkretett egy nagy olajszennyezés. Kevés általában az olyan film, amelyik egyaránt szól felnőtthöz és gyerekhez. Ez egy olyan film, de tartok tőle, hogy sokakhoz nem jut el, akiknek talán segíthetne.
Mert az élet manapság is gyakran olyan, mintha szomorúság folyó lenne, egy néhányunk által hőn áhított szeretet folyó helyett. Hiába írja az Írás, hogy „ha nincs bennem Szeretet, semmi sem vagyok”, elenyészően kevés ember gondol erre a mindennapokban, és még ennél is kevesebb, aki eszerint tud cselekedni. Nekem is csak vágyam ez, hogy a mindennapi bosszúságok között sohase mérgelődjek, legalább belül győzzön mindig a szeretet. S nem is a gyakran adódó kisebb-nagyobb bosszúságok azok, amelyek a legtöbb szomorúságot okozzák. Nem, hanem a magatehetetlenség érzése valamilyen rosszat látva, szenvedést látva.
Már jó néhány éve annak, hogy megtetszett nekem egy régi görög népdal, és készítettem magamnak egy hevenyészett fordítást belőle:

Egy nagy fa a világunk,
Levelei a léteink,
Az öröm a szüretelő,
Elfogyasztja gyümölcseit.

Eltöprengve ezen úgy látom, hogy az örömnek két oldala van. Az egyik az, amelyiket a szenvedélyeink megélése adnak, és ezek gyakran szomorúságot, bánatot hoznak. Tönkreteszik, vagyis elfogyasztják a létet, az ember életét.
Az öröm másik oldala a kegyelem öröme, az együttérző, segíteni, javítani vágyó jóé, aki a megtermelt rossz eltüntetésében segít.
Melyikről szól a dal tehát, melyik örömről?
Talán mindkettőről, még akkor is, ha csak az egyik tudatosul bennünk. A Chihiroról szóló filmben egy gyerek reménytelensége egy másik világon keresztül oldódik. Nem oldódik fel, csak elviselhetőbbé teszi a szomorúságot.
Ha szomorúság folyónak érezzük a világot, amelyben élünk, s amelyet nem tudunk mi magunk szeretet folyóvá változtatni, legalább a szívünkben nem szabad ezt a vágyat feladni.