Töprengés szilveszterkor

Szeretem és nem szeretem az évváltást.
Nem szeretem. Nem szeretem a zajt, amit a zajosan ünneplök csinálnak, nem szeretem a felhajtást, amit teremtettek köré, nem szeretem a leltározást. Mit ünneplünk valójában? Eltelt egy év? Mi az, hogy év? Miért pont ma zárul le valami, s kezdödik holnap egy új? Ìgy van ez az életünkben, sok millió ember életében? Vagy az emberek életében a fontosnak tünö események, a változást hozó események ritkán esnek pont ezekre az utolsó – elsö napokra. Legalábbis nem gyakrabban, mint az év bármelyik másik napjára. Születések, halálok, balesetek és váratlan összetalálkozások, semmi sem követi a naptárt. Az élet egy folyam, amit csak az analizáló fejünk próbál mesterséges szakaszokra bontani. Leltárt, számvetést próbálunk készíteni arról, hogy “mit hozott ez az év”, mit tettünk jól ebben az évben, s milyen bajok értek. Mi lesz jövöre? Az utolsó éves gimnazista befejezi az iskolát, az évváltáskor terhes kismama megszüli a gyermekét. Ilyenek a konkrétumok, melyeket remélünk, s reméljük, hogy jól látunk a jövöbe. A Földön, a világunkban továbbra is lesznek háborúk, öldöklések, balesetek, földrengések. Ezeket kizárjuk a leltárunkból. Igyekszünk nem gondolni rájuk. Talán éppen ezért van a zajos ünneplés. Minél nagyobb a zaj, annál kevésbé tudnak s vágynak az emberek elgondolkodni.
Miért szeretem mégis az évváltást? Talán pont az elgondolkodást szeretem benne. Az elgondolkodást azon, hogy megint valami, megint valamennyi múlttá vált. Múlttá, amelyet már senki sem vehet el tölünk. Nézegetem a fiam gyerekkori képeit, s érzem, hogy milyen gyorsan múlik az idö. Hiába próbálnánk megragadni, már rég továbbcsordult a kezünk közül, mint egy sebes sodrású patak.
Végülis ez a szeretem és nem szeretem kérdés rajtunk múlik. Èppen úgy, mint az év összes többi napján. Hogyan éljük a napjainkat, mivel töltjük meg öket.
Bölcs filozófusok régesrég megállapították már, hogy az életünk tele van dualizmusokkal. Ezeket a dualizmusokat nem feloldanunk, vagy kiküszöbölnünk kell, hanem elfogadnunk, valamelyest békés harmóniában együtt elfogadnunk, s tartanunk.

BUÈK!

Séta a napsütésben december végén

Bár sok helyröl havat jelentenek az idöjárás jelentésben, itt Bécsben nincs hó. Szép, napsütéses enyhe idö van, s úgy néz ki, hogy ilyen is marad az év hátralévö napjaira.

Sokan kihasználták ma a jó idöt sétára, én a szokott helyemen, a Wasserparkban jártam.  

csöpp kis gyermek karácsonykor

A legnagyobb ajándék a családnak a gyerek maga.
Flóra most körülbelül hat hetes, és sok boldogságot ad mindannyiunknak. A karácsonyból még nem sokat ért, a szeretet ünnepe, a család ünnepe számára nem egynapos: a szeretet és a család számára az egész világ, minden nap, minden percben.

Boldog Karácsonyt!

Minden kedves olvasómnak, látogatómnak, véletlenül idetévedönek boldog, szeretetteljes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok!

legkedvesebb karácsonyi versem

A legkedvesebb verset tulajdonképpen minden nyelven, amelyet az ember ért, külön-külön kellene kiválasztani. Igy nézve, az itt következö vers a németül született karácsonyi versek közül a kedvencem. Még nincs karácsony, advent van, a készülödés ideje. Nem elsösorban a külsö készülödésé, hanem a belsöé. Talán ezért szeretem ezt a verset. Hermann Hesse In Weihnachtszeiten címü versét ajánlom mindenkinek, érzékeltetésül a következö sorokkal:

… geh’ in Wald und Schnee allein.
Und manchmal, doch nicht jedes Jahr,
Trifft meine gute Stunde ein,
Daß ich von allem, was da war,
Auf einen Augenblick gesunde
Und irgendwo im Wald für eine Stunde
Der Kindheit Duft erfühle tief im Sinn
Und wieder Knabe bin…

Advent harmadik vasárnapja

Advent harmadik vasárnapja is szép, napos, enyhe idöt hozott.
Egy délelötti koncerten Händelt, Haydnt és Mozartot hallgattam. Aztán benéztem megint az adventi vásárba, ahol nagyon finom, s föleg frissen készített, paraszt-fánkot ettem. Majd meglátogattam Flórát, aki kicsit nyügös volt, szülei úgy vélik, hogy talán a hasa fáj. Reméljük, az is elmúlik hamar.

egy példázat hatásai

Olvasok egy nemrég vásárolt könyvet: Der Baum der Erkenntnis, szerzök: Humberto R. Maturana és Francisco J.Varela.
Bár nem ajánlja, hogy random olvassunk bele, megvan az a rossz (?) szokásom, hogy random beleolvasok az ismeretlen könyvekbe. Söt, néha elolvasom a végét elöre, mondván magamban, hogy ez úgysem krimi.
Ennek a könyvnek a végén egy példázatot találtam. Leírom ide. Szerintem nálam pont ellentétes hatást váltott ki, mint a szerzök szándéka volt.

Régesrégen történt, egy szigeten. Az emberek vágytak arra, hogy elmehessenek a szigetröl, valahová, ahol egészségesebb és jobb életet élhetnek. Az volt a problémájuk, hogy minden tudást elveszítettek, ami a hajóépitéshez vagy az úszáshoz szükséges lett volna. Voltak, akik nem is akartak alternatívákon gondolkodni, hogy hogyan lehetne az életüket megváltoztatni. Voltak, akik nem akartak elmenni, hanem azon töprengtek, hogyan lehetne az életet a szigeten jobbá tenni. Idönként akadtak köztük olyanok, akik újrafelfedezték maguknak az úszás tudományát. Az ilyeneknél aztán elöbb-utóbb tanítványnak jelentkezök is megjelentek.
Szeretnék megtanulni úszni.
Kössünk egy szerzödést?
Nem szükséges. Csak az szükséges, hogy magammal vihessem a zsák káposztafejemet.
Miféle káposztafejeket?
Amivel a másik oldalon táplálkozni fogok.
Ott jobb ennivalót talál majd.
Hogy értsem ezt? Nem lehetek biztos benne… Nem, én a zsák káposztafejet magammal kell, hogy vigyem.
De egy zsák káposztafejjel nem tud úszni!
Akkor nem mehetek magával. Maga ezt tehernek nevezi, én viszont életfontosságú tápláléknak.
Szóval mondjunk a káposztafejek helyett “elképzeléseket”, “elöre kialakult véleményeket” vagy “tudásokat” …
Akkor inkább megyek a káposztafejeimmel egy másik tanítóhoz, aki megérti, hogy mit akarok.

Mit jelent az emberi mivoltunk? Nincs-e benne valami olyan, amit nem akarunk elveszíteni, akkor se, amikor átkelünk a túlsó partra?

Luca napja — Luciafest

Országonként kicsit más és más, hogy mire gondolnak, mit ünnepelnek Luca napján.
A magyar népszokások szerint ezen a napon kezdték el faragni a Luca széket, amelyen minden nap csak egy müveletet lehetett elvégezni, de Szentestére, december 24-re el kellett készülnie. A Luca székre állva meg lehetett látni a boszorkányokat, legalábbis a néphagyomány szerint.

Nekem a Luca napról mindig Svédország jut eszembe, az a másfél év, amit a fiammal Stockholmban töltöttünk. A Luciafest igazi nagy ünnep volt. Már kora reggel lehetett látni — pl. a metrón is — kicsit didergö Luciákat.
Több oka is van, hogy miért pont december 13-án ünneplik Luciát. Egyrészt a keresztény naptár szerint ez a nap Szent Lucia napja, amely a Gregor-féle naptárreform elött az év legrövidebb napja volt.
Másrészt, Svédországban már a középkorban is ünnepelték, éppen emiatt, mert akkor a téli napforduló ideje december 13-ra esett. Ennek a régi szokásnak a felelevenítését 1927-ben kezdték el, s azóta, mint szokás megszilárdult.

A Siemensnél dolgoztam Stockholmban, s bizony igencsak meglepödtem, mikor délben, az ebédszünetben, egyszer csak nyílt az ebédlö ajtaja, s bejöttek az éneklö, gyertyás luciák.
Nagyon szép és hangulatos volt. Egy kis fény az amúgy meglehetösen sötét adventi idöszak idején.

Pakolászás, rendrakás

Ma a nap nagyobb részében pakolásztam. Nem tudom, hogy vannak-e olyanok, akiknek sikerül állandó egyensúlyt tartani a lakásukban a beérkezö és a kidobandó papírok között, én nem tartozom közéjük. Ezért idönként neki kell látnom, átválogatni és kiszelektálni.
Közben persze mindenféle eszembe jut. A pakolásról, a rendrakásról mindjárt az a kis beszélgetés is, amit nemrég olvastam Arno Geiger Der alte König in seinem Exil című könyvében. A könyvet író, beteg édesapját ápoló fiatalember beszélget az apjával.
Röviden idemásolom a beszélgetést:
— Már sok mindenben megöregedtem.
— Akármennyire is megöregszik az ember, mindig tanul még valamit az élettől.
— Én már nem, sajnos. Bennem már semmi sincs. S én már örülnék, ha én már hamarosan, hamarosan, hamarosan …itt már semmit sem kellene tennem. Csak egy kicsit menni, és semmit sem csinálni.
— Olyan sokat csinálhatod a semmit se csinálást, amilyen sokat csak akarod.
— Ó, ha te azt tudnád! Állandóan különböző dolgokat kell rendberaknom. De, hamarosan abbahagyom.

Még nem érzem magam annyira idösnek, hogy semmit se csinálni akarnék, de ez a rendrakási belsö igény néha már elöjön.
A fent említett könyv nekem nagyon tetszett, tudom mindenkinek ajánlani, aki németül tud. Oly sok mindent kellene az egyes generációk viszonyában rendberakni, emberségesebbé tenni, azt hiszem, ez a könyv jó hozzájárulás ehhez.
Egyébként megemlítem majd ezt a könyvet a jövö hónapban, a Fénypress Journalban megjelenö cikkemben is: A felejtés betegsége és az emberi kapcsolatok lesz a címe.

Mesék a világ minden tájáról, németül tudóknak

Feltettem ide a blogra egy linket oldalra, Märchen aus aller Welt címmel. A Goethe intézet mesegyüjteményéhez vezet. Nekem nagyon tetszik, részben mert érdekelnek a különbözö népek meséi, részben pedig azért is, mert a korrepetálásnál néha fel tudok használni belölük.
Mindenkinek hasznos lehet, aki németet és irodalmat tanít a Märchen im Unterricht fejezet. Különbözö módszerekkel dolgoztatja fel az egyes meséket.
A mesék véleményem szerint az egész emberiség kulturkincséhez tartoznak, és gyakran nemcsak gyerekekhez, hanem felnöttekhez is szólnak.
Talán az interneten keresztül elösegítödik az is, hogy mindenki minél többféle mesét halljon, minél többféle meséhez hozzáférjen. Azt hiszem nagyobb szerepet kaphatnának a mesék az oktatásban, irodalomban, nyelvtanulásban és a világ megismerésében egyaránt.