Gondolatok Asne Seierstad The Bookseller of Kabul című könyve kapcsán.
Mikor belekezdtem, nem tetszett. Úgy éreztem, hogy az egész bemutatás féloldalas marad azáltal, hogy csak azt tudja meglátni az írónő, amit engednek, hogy meglásson. (A családfő kapcsolatrendszere a homályban marad.) Mire elolvastam az egész könyvet, rájöttem, hogy nem volt igazam. A kép így is egész: vádoló tanúvallomás egy szörnyeteg rendszerrel szemben. Egy olyan rendszerrel szemben, amelyik megfosztja az embereket az emberi lét esélyétől is.
Mielőtt részletezném röviden, hogy mire gondolok, idemásolok egy példa párbeszédet a könyvből. A beszélgetőkről tudjuk, hogy mindketten úgy érzik, hogy szeretik a másikat, és titkon remélik, hogy összeházasodnak.
„What is your answer?” he asks.
„You know I cannot answer you” she says.
„But what do you want?”
„You know I cannot have a desire.”
„But do you like me?”
„You know I cannot answer that.”
„Will you say yes, when I propose?”
„You know it is not me, who answers.”
„Will you meet me again?”
„I can’t.”
Bármennyire is érthetetlen és inkább abszurd irodalomnak, semmint valóságnak tűnik ez a párbeszéd a nyugati civilizációban felnőtt olvasónak, a lány válaszai az afgán normák és társadalmi elvárások szerint így helyesek. Így felelnek meg a nőkkel szemben támasztott családi és társadalmi elvárásoknak, minden egyéb válasz büntetést maga után vonható bűn lenne. A nő ne legyen semmi, csak egy akaratnélküli báb. Egy rabszolga, akinek egyetlen dolga az engedelmeskedés.
A könyvben leírt valamennyi asszonyi sors ezt támasztja alá: Leila, Sharifa, Sonja, Mariam, Shakila, Bulbula és Bibi Gul sorsa mind egy családfő, Sultan kezében van, teljesen ki vannak szolgáltatva az uralkodójuk kénye-kedvének. (Az külön szomorú irónia, hogy ez az egyeduralkodó még értelmiséginek is érzi magát, mert könyvkereskedő.)
Rettenetes, elborzasztó kép. Tervezem, hogy egy nagyobb leírásban itt a time2life-on – talán egy „nők helyzete itt s ott” menüpontot létrehozva – részletesebben is írok majd ezen nők életéről.
Van menekvés a számukra? Nem, nincs alternatívájuk: vagy a rögtöni halál, vagy a rendszer elfogadása.
Mit értek itt a rendszer elfogadása alatt? Például Bibi Gul élete erre jó példa. Tizenegy évesen adja el a családja egy jóval idősebb férfinak – „férjhez adják”, ahogy mondják, bár az én fogalmaim szerinti házassághoz ennek nem sok köze van. Kiszolgáltatott, rabszolga, szava nincs, nem lehet, csak kiszolgálhat. Tizenhárom gyereket szül az évek folyamán. Tud mást, mint elfogadni a rendszert, amelybe beleszületett? Mit jelent, hogy elfogadni? Nem egyszerűen fizikailag átélni és végigszenvedni, de a tudatával is elfogadni és helyeselni. Mert ez teszi még iszonyatosabbá. Mire Bibi Gul megöregszik, már ő az, aki a lányait árulja. És nem is érzi magát rossznak emiatt. Ez a tragikus.
Mi az aktualitása mindennek a számomra, hiszen én a világnak azon a felén élek, ahol az asszonyoknak, a női nemnek valamivel jobb?
Ha belegondolok, sok államban állami szinten is történik valami nagyon hasonló. Sok helyen folyik a demokratikus állam aláásása. Mindannak a megsemmisítése, amely hosszú évek nehéz küzdelmei után szűrődött le egy-egy ország alkotmányává. Sok törekvést látok arra, hogy ne az állam törvényei legyenek a meghatározóak, hanem egy-egy „családfőé” , manapság gyakori szóval „Pate”-é.
Ez az állami szintre emelt mindenható családfő modell rendszer az, ami még ijesztőbbé teszi az egészet. Ha van még ennek a civilizációnak ideje, ezzel kell megküzdeni. Nemcsak a nőknek, a férfiaknak is. Mindazoknak, akik embernek érzik magukat. Embernek és nem vadállatoknak, mert a vadállatok élnek úgy, hogy megy a csorda az alfa-hím után.
Én sem vadállat, sem bábu nem akarok lenni.
Hanem ember.
Ember akarj lenni
Ne férfi, ne nő,
De ember akarj lenni,
Ki örök igaz,
Kit nem hamisít meg az
Idő, a nagy temető.
time2life 