Az álmok és a fagy

Az álmok és a fagy? Mi köti össze ezt a kettőt?
Talán egy szó, amelynek kétféle jelentése van a magyarban: az idő.
Tegnap egy déli koncerten voltam megint, abból a sorozatból, hol irodalom és zene együtt a menü. Most éppen Ingeborg Bachmann és Skrjabin, Brahms műveket hallhattunk.
I. Bachmannnak van egy rövid kis írása valami olyasmi címmel, hogy „Egy üzlet, ahol álmokkal kereskednek”. Túlságosan röpke kis írás, azt az érzést keltette bennem, mint néhány saját novellám, hogy erről sokkal bővebben kellene írni.
Az álmokért idővel kell fizetni. Milyen igaz ez! Ha igaz az, hogy a sors időt ad nekünk, hogy megéljük az álmainkat. Ennek örülnünk kellene, még akkor is, ha gyakran nem abban az életünkben kapjuk meg az időt, amikor az álmunkat megálmodtuk. Ha nem ismerjük fel a lehetőséget az egykori álmunk, vágyunk megélésére, az rajtunk múlik.
Vagy a fagyos, fagyot árasztó környezeten is?
Ez az április már nemcsak szeszélyes volt, mint korábban írtam, hanem zordan fagyos is. Vajon hány gyümölcsfa szép álmát rombolta le? Vigasz lenne-e a fáknak, ha tudnák, hogy kapnak majd még időt valamikor, hogy megéljék a szép virágzás álmukat?
Nem sokat értek a mezőgazdasághoz sajnos, de érdekesnek találtam, ahogy a szőlőskertek és a gyümölcsösök gazdái védekezni próbáltak a már virágzó növények megfagyása ellen.
Tűzzel és jéggel.
A tűzzel olymódon, hogy nagy szalmabálákat égettek, hogy azok füstje tartsa távol a fagyot a fáktól. Ez valahogy könnyen érthetőnek tűnt.
És jéggel hogy lehet? A tévériportokban elhangzott magyarázatok szerint úgy, hogy előre bepermetezik jó sok vízzel az ágakat. A víz az első, ami megfagy, és ilymódon egy védőréteget, védő jégréteget képez a növényeken. Érdekes.

Nekem persze egyikre se lett volna módom, de szerencsére az orgonáim túlélték a fagyokat.

Április zord arca

A frissen nyírt fű
Illatát hozta tegnap
Még a lenge szél,
Hó esett ma reggel, bús,
Rideg, áprilisi dér.

Sötét felhők

Mi az, hogy sötét felhők? Sötétség a horizont szélén, ami nem sok jót ígér?
Talán már leírtam valamikor itt a time2life-on a most következő idézetet, de sajnálatos módon annyira aktuális, hogy leírom ismét.
„Das von echter Verantwortung getragene Selbstbewusstsein der alten attischen Demokratie war zu hemmungsloser Willkür und verblendeter Überheblichkeit geworden.” Egy görög drámákat tartalmazó könyvnek a kort bemutató elemzéséből való az idézet, azzal a további megjegyzéssel, hogy: ez vezette be az athéni demokrácia és Athén bukását.
Ha körbenézünk a mai világban, nem fájdalmasan ismerős kép? De, igen.
Miért fáj? Hiszen ha végignézzük a történelmet, a civilizációk, a világok történetét, sokkal kevesebb – vagy csak annak tűnik a mai világból – a megélt, a jól működött demokráciák időszaka, mint a nemcsak formájában, de fokozatában is különféle egyeduralkodók által vezetett államoké.
Miért? Mert a törvények, a helyes államberendezkedés, az alkotmány még messze nem elegendőek a jól funkcionáláshoz, a jó működéshez? Mert az emberiség örökre arra van ítéltetve, hogy mint egész ne tudjon felnőtté válni, ne tudjon egy „magasabb fokra” lépni, egy békében, harmóniában, intelligens módon működő egységbe?
Miért?
Sok válasz van, de egyik sem kielégítő. Legalábbis én nem érzem annak. Valahol ez a miért kapcsolódik bennem ahhoz a miérthez, amely arra vonatkozik, hogy miért törvényszerű, hogy egy egyház, egy hittel, jó szándékkal induló szervezet az uralkodnivágyás útjára, és ezzel együtt a pusztulás útjára lép?
Azt hiszem, hogy a mai „felezési idők” jóval kisebbek, mint a rég feledésbe merült archaikus időkben voltak: nemcsak az emberek élete rövid, de az emberek által létrehozott szervezetek fennmaradási ideje is lerövidült, a jóból hamar átváltanak a rosszba, a látszólagos erősödésükkel a pusztulásba.
Ez megint a rejtélyes idő-fogalom kapcsolódása az anyag világához? Valami általunk be nem látott törvényszerűség szerint?
Ijesztő, legalábbis a számomra, hogy mennyire elszaporodtak a demokráciát már csak szakadt függönyként használó diktátorok. Ijesztő, de ez nem szabad, hogy bénítson. Senkit sem, nemcsak engem nem.

A kertem 2017 áprilisában

Április

Április, kertem
Szeszélyeid nem bánja,
Hol eső, hol nap,
Örömmel fogadja a
Fű, fa, rózsa, orgona.

Fagyizás Flórával a Donauturmban

Nagyon kellemes délután volt! Nemcsak az időjárás miatt, bár arra sem lehet panasz: nyárias meleget varázsolt a napsütés.
Kicsit “kirándultunk” ma Flórával és Bálinttal. Felmentünk fagyizni a Donauparkban levő Donauturmba. Szép a kilátás, és jól esett a fagylalt.
Az egész pörög körbe, tehát minden irányban megszemlélhetjük a várost. Két ismerős lakást is felfedezhettünk a magasból: 1. azt, ahol a fiamék most laknak, 2. a másik pedig azon a képen, amelyik a Floridotower felé néz, és a sok kis kertes ház látszik előtte. Első három bécsi évünkben (1992 – 1995) ott laktunk Bálinttal.

Orgona

Szeretem az orgonát. Ha lenne valahol egy lista a kedvenc virágaimról, biztosan benne lenne az első háromban. De ilyen lista nincs, legfeljebb csak bennem.
Még a neve is jó, hiszen, amit önmagán kívül jelent még az egy széles skálájú hangszer. Zene és illat. Mindkettô mélységeit, sokféleségét az ember ritkán érzékeli, hiszen neki fő érzékszerve a látás. Amit meglát, azt megérti. (Talán.) Amit megszagol, azt még nem biztos, hogy érti is.
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem az orgona illatát. Éveken keresztül az anyák napjához kapcsolódott bennem, mert Magyarországon május elsô vasárnapja az anyák napja – ma is – és körülbelül akkorra nyíltak ki az orgonák.
Aztán egyetemistaként, a hosszú tél után milyen jó volt az orgonanyílás!
A kollégiumban egyik nap kopogtak az ajtómon. Kinyitottam, és ott állt három évfolyamtársam. És annyi, de annyi orgonát hoztak! A megdöbbenéstől szólni se tudtam. S mivel egy kollégiumi szobában nem sok váza akad általában, kölcsön kellett kérni üres üvegeket, hogy az orgonák mind vízbe kerüljenek.
Nagyon kedves szándék volt, és örültem is napokon keresztül az orgonaillatnak. De ma már annak örülök, ha senki sem „tarolja le” az orgonabokrokat. Mára már egyáltalán nem szeretem a vágott virágokat, sajnálom, hogy halálra vannak ítélve.
Orgona van bőven a kertemben is, virágoznak is nemsokára, az idén hamarabb, mint máskor. Egy bokrocskát pedig elültettem egy nagyobb cserépbe, és itt virágzik már az erkélyemen. Reggel, délben, este, ha orgonaillatra vágyom, csak kilépek, és élvezhetem.

Orgonaillat

Orgonaillat,
Te is jössz, messze velem,
Mikor repülök
Át vizeken, hegyeken,
Hol vár haza a fészkem.

Búra derű

Bár mára már lehűlést ígértek, szerencsére az esőfelhők még nem értek ide. Sok lenne a tennivaló a kertben, de sajnos — hiába, no, ez az öregkor — már nem sokat bírok. Ezért aztán nem is tervezek napi 3-4 óránál több kerti munkát egy napra.
Ez a mai is ilyen kerti munkára “beosztott” nap volt. Elszomorodtam, mikor leültem a vonaton. (Egy körülbelül 20-25 perces vonatút visz a kertemhez.) Akkor vettem ugyanis észre, hogy a megállóban, ahol felszállás előtt üldögéltem egy kicsit, a pad mellett felejtettem a szép, nemrégiben vett, összecsukható vándorbotomat. Ugyan van tartalék botom — szegény anyám botjaiból többet eltettem a halála után — de azok olyan “öregesek”, gondoltam mindig magamban. Ez a vándorbot pedig nemcsak, hogy összecsukható és eltehető, mert belefér egy hátizsákba, de ráadásul “sportos” érzést ad. (Ha fiatalok olvassák ezt, biztos kinevetnek, de sebaj.)
Szóval szomorkodtam miatta. Nem mintha nem lehetne egy másikat venni, de mégis.
Aztán a kerti munka után fáradtan felszálltam a vonatra, és a leszállásnál lestem a padot. Egy fiatal nő ült ott, és nyilván nem értette mit nézegetek olyan nagyon rajta. (Nem őt néztem, csak pont ott ült, ahol reggel én.)
Ès aztán? A fedett kis váró részben a jegykiadó automata mellett megpillantottam a botomat! Valaki gondosan betette oda, ha netán esne az eső, kímélje.
Ez volt aztán az öröm!
Köszönöm, köszönöm!
Arra gondoltam, milyen jó, hogy olyan városban élek, ahol, ha az ember reggel ott felejti a peronon a botját, délután ott találja szépen. Bárcsak minden hely ilyen lenne, ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga — de attól tartok, hogy ez sajnos nincs mindenütt így.