Advent 2018

Beköszöntött az advent időszaka. Legalábbis ami a külső jeleket illeti: rövid nappalok, borongós, sötét idő, gyertyák, koszorúk, karácsonyi vásárok és puncsok, ez az, amivel akarva-akaratlan mindenki szembetalálkozik.
Vajon belül, az emberekben, a lélek mélyén, hány embernél köszöntött be az advent?
November első felében írtam ezt a kis tankát:

A zsibongásban
Lelni a nyugalomra,
Mint egy elveszett
Kisgyerekre tömegben,
Tiszta éj várás és csend.

Számomra ez az advent. A belső béke, a nyugalom nem könnyű feltalálása a várakozásban az újjászületésre, az új születése előtt, még akkor is ha az embert sok nyüzsgés, zavaró kavargás veszi körül.
A poet magyar poéta oldal szerkesztői ezt nem találták kellően adventi versnek. Az ő adventi verseik tele vannak tételes felsorolásával mindannak, ami szerintük az adventet ünneppé teszi: minimum egy gyertya, koszorú ésatöbbi.
Nem magam miatt tesz ez elsősorban szomorúvá. Hamis kísértők régóta hiába igyekeznek elbolondítani a lelkemet. De sokan vannak, akiket az ilyen látszatkeltés megtéveszt. Akik beérik azzal a pótlékkal, amit még placebonak sem neveznék, mert a placebo orvosságok néha hasznosak és használnak, a placebo hitek, úgy gondolom, sohasem.
Miért riaszt egyeseket az igaz?
A Stille Nacht dal szerzőire gondolva és emlékezve írtam 2016-ban:

Bennünk rejlik az
Örök dal, feltáratlan,
Hosszú út során,
Míg egy csendes éjjelen
Előtör, s szól szüntelen.

Azt hiszem, hogy senki sem érti mai fejjel, miért támadta a ma oly népszerű, többszáz nyelvre lefordított és az egész világon ismert egyszerű szavú és hitű dalukért őket annak idején a hivatalos egyház.
Miért támadták Galileit, miért támadták Giordano Brunot?
És még sorolhatnám.
„Ez van, ezt kell hinned” alapon sohasem támad fel igazi hit. Olyankor az engedelmesség, a besorolódás valahová nem hit alapon, hanem más alapokon történik. Ez az, amit soha nem tudtam, nem tudok, és nem is fogok tudni elfogadni.
Ennek is köze van az újjászületéshez.

Csúnya őszi napok

Sokkal gyakrabban írtam eddig lelkesedve az őszről: a fák búcsúzó leveleinek színéről, egy melankólikusan szomorkás hangulatról, gyakrabban, mint arról, hogy az ősz csúnya is lehet. De ami mostanában van, az már az ősz másik arca: állandó borús idő, hűvös szelek, rövid napok, sok sötétség.
És ráadásul a nátha. Elkapott alaposan, rengeteg papírzsebkendőt fogyasztottam el. A múlt vasárnap nem tudtam elmenni a délelőtti koncertre, mivel a közönség valószínűleg tüsszögés nélkül szereti hallgatni Brahms és Beethoven zenéjét.
Szerencsére szerdára – körülbelül öt nap intenzív nátha jelenségek után – rendbejöttem annyira, hogy elmentem a szerdai Mittagsmusik bérleti előadásra a Konzerthausba. Nagyon örülök, hogy ez nem maradt ki! Egy nagyon tehetséges ifjú zongoristát hallgathattam meg. A neve Ivan Krpan. Írtam már valamelyik évben, hogy már azt elfogadható aránynak tartom egy ilyen bérleti sorozatnál, ha egy szezonban legalább egy kiugróan nívós előadóművészt hallgathat az ember. Azt hiszem, hogy ővele az idei szezonra nézve ez máris megvalósult.
Nem tudom, hogy ki választja ki ezeknél az előadásoknál, hogy milyen műveket hallunk, de amiket ez a fiatalember játszott, azok az én érzésem szerint kitűnően megfelelhettek a lelki alkatához. Különösen az első két darabnál, Schumannnál és Beethovennél éreztem így. A szemről szokták azt mondani általában, hogy az a lélek tükre, azt hiszem, hogy művészeknél az is az, amit csinálnak.
Ezen fénypontot leszámítva, a hét további napjait ugyanúgy a sötét, borús idő jellemezte, amelyikben még egészséges ember sem vágyik ki az utcára.

Megjelent a Napút folyóirat Rejtőről szóló emlékszáma, benne a Csontbrigádról írt szubjektív Olvasónaplóm. Ez elolvasható itt a time2lifen is, íme a link:

A Csontbrigád

A Csontbrigádban is „áruló” a zene, a lélek rejtett zugainak elárulója. Erre a részre gondolok:
Fecamp hegedül, gyönyörűen, és közben teljesen elfelejti a világot. Ketten vannak Colette-tel. Mikor Fecamp befejezi, a lány csak annyit mond:
Maga ártatlan!
„Tébolyító! – gondolta a férfi. – Ez a lány egyetlen melódiából többet tud, mint ezer titkosrendőr minden adatával és ügyességével.”

Tompító disco,
Wagner vagy operett, kit
Mily zene ragad
Ki mindabból, mi neki
Rutin és mindennapi.

Város versus falu

Stadtleben versus Landleben.
A városi és a falusi élet, avagy városban vagy falun élni. Miért a versus szócska? Miért állitom a kettőt szembe?
Úgy vélem, hogy nem én állítom őket szembe, hanem mindenki, aki arról dönt, hogy vidéken vagy városban akar-e élni, mindenki, akinél egy ilyen döntési lehetőség felmerül.
A vidék a csend, a jó levegő, a természet közelsége, a nyugodt életforma. A város a stressz, az elkerülhetetlen zaj, a természettől való eltávolódás és az örök nyugtalanság.
Ugyanakkor a város a biztonságosabb, minden bűnözési statisztika ellenére. A vidéki házaikban magányosan lakó emberek jobban kiszolgáltatottak a különféle bűnözőknek. A természeti katasztrófák elleni védekezés is jobb általában a városban, bár ez feltehetően a katasztrófa jellegétől is függ. (Például az árvízek elleni védekezés a városok többségében jobb, míg a földrengések elleni védekezés már nagyon hely függő – egyik országban jó, másutt kevésbé.)
Vidéken építeni fel egy házat, egy egzisztenciát, hogy aztán ez egészet elvigye tízévenként egy megáradt patak? Szaporodtak az utóbbi hónapokban az ilyen képek a televizíóban, itt Ausztriában főleg a déli tartományok hegyvidéki lakosai voltak ebben érintve.
A város mellett szól a biztonságon kívül az is, hogy a munkalehetőségek jó része a városokban van. A kulturális lehetőségek nagyobb választéka szintén, és a munka melletti gyereknevelés is könnyebb a városban.
A tendencia a városba költözés, mindenhol a világon. A falvak kihalnak, nincs olyan ország Európában, ahol erre ne lennének példák. Mi lesz a jövőben a városok közötti területeken? Ahol nincsenek megművelt földek, ott kialakul egy dzsungel? Vagy még jobban finomítva a felosztást: városok + megművelt földek + természeti parkok + igazi vadon. Ez lesz az általános kép néhány száz év múlva?
Ha lesz még civilizáció. Nemcsak tönkretett, elszennyezett, kietlen pusztaság, városok romjai és a növekvő vadon. Minden pusztulás után az támad fel legelsőnek.

A folyóparton
Ül egy kislány tavaszi
Napsütésben. Nincs
Gond, város, rohanás. Csak
Tiszta öntudatlanság.

megjelent könyvek

Sajnálnám, ha akadna valaki, aki kíváncsian várta, hogy milyen témáról írok ezen a héten; elnézését kellene kérnem, de a sok egyéb editálnivalóm mellett nem jutott már másra energiám. Az editálnivalók pedig azok az ismertető oldalak voltak, melyeket az oldalsó menüben — Megjelent köteteim menüpont — készítettem el, néhány frissen megjelent könyvemről. Pontosabban két újról, és A robigyerekek újrakiadásáról.
Az új könyvek közül az egyik egy hosszabb elbeszélés, a címe Visz az út. Ìzelítőként oldalt elolvasható az eleje, akit pedig az kíváncsivá tett, az amazonon vagy az epublin már kapható.
A másik kis könyv a Nil novi sub sole Gondolatok latin mondásokhoz tanka formában. Szintén az epublinál jelent meg, és itt is van a bemutató oldalon néhány tanka. (A poet magyar oldalt látogatók némelyiket már ismerik.) Ez a könyv is kapható már az amazonon, az epublin és néhány más online boltban.

Szexizmus és határok

Sok szó esik manapság a szexizmusról, nem múlik el hét, hogy ilyen vagy olyan módon ne szerepelne valami ehhez kötődő hír a TV-ben. S ugyanakkor szerintem rengeteg a keveredés, a fogalmi keveredés, a tisztázatlanság.
Mi az, hogy szexizmus? A hatalommal való visszaélés szexet felhasználva? Vagyis szexre kényszerítés? Gender probléma?
Ez utóbbi kérdésre gyorsan tudom a választ: szerintem nem. Nem gender probléma alapvetően. Ezek a kérdések ugyanúgy felmerülhetnek két férfi vagy két nő kapcsolatában. Ha tudnának az érintettek beszélni róla, biztosan lenne a hadseregekben vagy az egyházakban erre is bőven példa.
Ami engem elgondolkodtat, az az olyasfajta tisztázatlanság, hogy senki nem tudja igazán, hol a határ. Hol a határ az egyszerű emberi szimpátia-gesztus és a „szex-teszt” között.
Mit értek ezalatt?
Például, amikor gyerekeket tanítok. Ha egy ügyes, láthatóan nagyon igyekvő kisgyereket látok, előfordul, hogy megsimogatom a fejét. Jól van, kisbuksi – ennyit jelent a simogatás. Véletlenül se merülne fel bennem semmilyen szex-gondolat, pláne vágy. Egyszerű szimpátia jelzés.
Attól tartok, hogy manapság az ilyenek összekeverednek a tényleges, a kemény, durva Mißbrauch-hal, az igazi szexre kényszerítéssel. Gyerekeket, nőket, alárendelteket – mindegyik rossz.
Nem szeretném, ha az ezek ellen való fellépés túllőne a célján, és minden emberi szimpátia megnyilvánulást lehetetlenné tenne, kiszorítana az életünkből. Nem vagyunk robotok. Emberek vagyunk, tudnunk kell empátiát, szimpátiát az adott helyzetnek megfelelő módon kifejezni.
Tudnunk kell? Épp ez a probléma, vagyis a probléma része. A régi társadalmi értékrendek felborultak, és nem kristályosodott ki még egy általános norma. Természetesen sokféle norma van, de mindenkiben más. Így értem, hogy nem tudjuk, hol a határ. Amit én annak érzek, azt lehet, hogy más nem, és vice versa.
Megint csak egy példa. Nyáron, a 30 fokosnál nagyobb hőségben a fiatal lányok – akárcsak a fiatal fiúk – szívesen járnak shortban, rövid nadrágban. Ez teljesen elfogadott dolog manapság, és szerintem nincs benne semmi szex vagy arra való felhívás. Szerintem. Az Európában vagy Amerikában nevelkedettek szerint. De akik olyan országokban nőttek fel, ahol a „szigorú” – az ilyesmiben szigorú – vallás határozta meg a gondolkodásukat, azok ezt nem értik. Félreértik. Nekik másutt van a határ.
Aprócska kérdéseknek tűnnek ezek, pedig nem azok. Az emberi élet minőségét meghatározó tényezők között fontos szerepet játszanak az emberi kapcsolatok. S amíg nincsenek letisztult normák, addig csak növekednek a problémák. Annál inkább, mert ilyenkor minden afelé csúszik, azoknak használ, akik csak a maguk ilyen-olyan érdekeikkel törődnek. Akik csak uralkodásuk tárgyának tekintik az embereket. A szexizmus is ennek a része.

Halottak Napja 2018

A különböző földtörténti korokban nagyon sokféleképpen gondolkodtak a halálról, arról, hogy mi történik az emberrel a halála után. Valószínűleg minden korban volt egy olyan ünnep, hogy a Halottak Napja, de lehet, hogy ahol nem, ott még többet gondoltak az eltávozottakra. Mert úgy vélték, hogy az ősök mindig velünk vannak.
Két verset írtam az idén ebből az alkalomból, az egyik a magam temetési végrendelkezése, a másik csöppnyi üzenet az eltávozott szeretteimnek.

Temetési végrendelkezésem

Vigye el a tűz,
Mi testemből megmaradt,
Hamut szórják az
Erdőben szét, hű társ volt,
Érdemel jó pihenést.

Kik elmentetek

Kik elmentetek,
Nem vagytok halottak, az
Életből más részt
Kaptatok, csak ki lelkét
Adja el, az a halott.

Apám, te őrző
Lettél, vigyázni tanulsz
Emberi sorsot,
Nem könnyű, minek mondjam,
Magad is érzed, tudod.

Anyám, te gyerek
Vagy megint, újra éled
A létezés jó s
Rossz oldalait, legyen
A szeretet, ki tanít.

Nagyanyám, kedves,
Gyerekkorom meghitt, jó
Szíve, nevelhetsz
Ismét kisgyereket, ez
Legnagyobb öröm neked.