Győzni vagy sem

Nagyon győzelemre orientált a mai világunk. Szinte mindenből verseny lett, és már a gyerekek abban a szellemben nevelődnek fel, hogy győzni az valami nagyon pozítiv dolog.
Így van-e valójában? Miért nem kérdezzük soha önmagunk, mi az, amit fontos lenne legyőznünk? Mert az emberek általában nem a saját hibáikra gondolnak a győzelem szó kapcsán, hanem valamilyen területen más, mások legyőzésére. Néha odáig elfajultan, hogy bármilyen áron.
Egy nemrég nézett film kapcsán aktiválódtak bennem ezek a gondolatok.
Wand der Schatten, azaz az Árnyak Fala, ez volt a címe annak a dokumentumfilmnek, amit az ARTE-n láttam. A film a Himalayában játszódott, egy sherpa család konfliktusát mutatta be. A Kumbhakarna a hitük szent hegye, amelyet megmászni, sőt, egyáltalán megérinteni tilos. Viszont egy expedíció a számukra komoly mennyiségű pénzt kínál nekik azért, hogy elvigyék oda őket. A pénz nem l’art pour l’art kell: a fiúk egyetemi tanulmányait tudnák abból fedezni, amire egyébként nincs pénzük. Csak mellesleg említem itt meg, hogy a Khumbakarna keleti oldalát máig sem mászta meg senki.
Egy egészen jól elkészített film volt, mert azonkívül, hogy a tájról gyönyörű felvételeket láthattunk, az emberek felfogását állította a központba: a sherpákét is és a hegymászókét is. Helyes aránnyal találta meg, hogy egyszerre legyen egy kicsit távolságtartó, és ugyanakkor mégis empátiával teli. Bennem leginkább az olyan apró részletek vertek visszhangot, amelyek az úgy nevezett civilizált ember meg a természettől még nem teljesen elszakadt ember közötti különbségekre világítottak rá. Ezek gyakran olyan hozzáállásbeli különbségek, amelyek automatikusak, az emberek maguk már észre sem veszik.
Például az egyik orosz hegymászó állandóan ilyeneket mondott: „azzal már elvesztettünk egy napot”…, stb.
A sherpáknak a hegyen lét olyan, hogy teljesen természetesen átélik, hogy nem minden tervezhető meg előre. Velük szemben a civilizációból jöttek a maguk itteni állandó időketreceit akarják ráerőltetni a hegyre.
Hiába beszélnek mindannyian angolul, a mentalitásbeli alapkülönbségek egyre jobban eltávolitják őket egymástól.
A három civilizációból érkezett közül az az egy vált végül szimpatikussá – legalábbis nekem – aki lemondott az értelmetlen célról. Nem akarni mindenáron győzni – ez egy nagyon fontos tanulnivaló az emberréválás útján, hozzátartozik az éréshez. Nemcsak a hegyekben, itt lent a síkságon is.
Évekkel ezelőtt írtam erről egy kis novellát A csúcson címmel. Akit érdekel, az elolvashatja itt a blogon:

történetek 3

Elvágott kötél

Hegymászó kötél
Tartott erősen össze,
Elvágtad és én
Lezuhantam, libegő
Kötél most téged kísért.

Ès most egy kicsit más. Mivel ma, pénteken leesett itt Bécsben az idei tél első hava, és gyönyörű fehér lett minden, a kisgyerekek örömére és a közlekedési vállatok bánatára, ideteszem egy évekkel korábban, 2015-ben írt tankámat: Hó!

Hó

Hokkaidóra
Hó szállt egész éjszaka,
Házunk kapuját
Hóember őrzi ma már,
Hóálomtündérre vár.

Nincs bocsánat

Igyekeztem eddig kerülni itt a blogon, hogy túlságosan személyes legyek. De ma kaptam egy levelet, ahol oltásra invitálnak. Nagyon megrázott. Mint a halálraítéltet, akinek felolvassák az ítéletet.
Nincs bocsánat. Sokezer évig nem lesz bocsánat a gyilkosaimnak. Mindazoknak, akik ezt a kötelező oltást elrendelik, az embert odakényszerítik, végrehajtják. Nekem ez rosszabb, mint az orosz rulett: kisebb esélyt adok magamnak a túlélésre.
Van rá alapom? Bőségesen. S akik ezt az egészet irányítják, nagyon jól tudják. Anyai nagyanyám egy orvosi hiba miatt halt meg. Kórházban olyan gyógyszert kapott a reumás térdére, amely végzetes lett az epéjére. Anyámnak ugyanazon térde volt reumás, és sokat szenvedett vele, rengeteg orvosnál járt. Amikor egyszer egy háromhetes kezelésre beutalták, minden nap új gyógymóddal kellett kezdeniük, mert az előző csak a mellékhatást váltotta ki szegényben, mást nem. És az egyik gyógyszertől majdnem teljesen megvakult. Amikor ezt elmeséltem akkoriban egy ismerősömnek, az megkérdezte, hogy melyik gyógyszer volt az. A válaszom után azt mondta: na ja, arról közismert, hogy tízezer esetből egynél ez a mellékhatás.
Sohasem szerettem a statisztikákat, de ezen a válaszon máig nem tudtam nyugovóra térni.

Nálunk mindig bejött a mellékhatás.
És én nagyon jól tudom, hogy ez a genetikai vonal bennem továbbhaladt: nekem ugyanaz a térdem fáj reumásan, és az én szervezetem ugyanúgy másképp reagál mindenre, mint az átlag. Én leszek a 178-dik halott? Éppen tegnap olvastam, hogy az oltásba itt, Ausztriában eddig 177-n haltak bele.
Legyünk önzetlenek? Vállaljuk a halált? Miért? Egyesek hasznáért?
Én még szívesen gyönyörködtem volna itt, a földi életben az unokáimban. És nem Odaátról.
Az emberek ritkán tudják, hogy milyen módokon haltak meg a korábbi létezéseikben. Volt-e a halálaik között erőszakos halál és milyen módokon, ha igen. Én mégis hiszem, hogy Isten megóv attól, hogy bizalommal legyek azokkal, akiket most mélységesen elítélek.

Nincs bocsánat

Nincs bocsánat, az
Erőszakra sosem lesz,
Mindegy, mi módon s
Mikor ölnek meg, oltás
Vagy más, nincs megbocsátás.

Kötelező oltás

Oltással ölnek
Most meg, gyilkos érvekkel s
Statisztikákkal,
Ha meghal az emberség,
Kihal az emberiség.

A Trüffel gomba és a kutatók

Nem tudom, hogy a blogom olvasói közül hányan ettek már Trüffel gombát, és mennyire tudják, hogy mi az. A Trüffelt magyarul szarvasgombának fordítják, de ezt kicsit megtévesztőnek tartom, mert külön van egy olyan gomba nemzetség is, melynek a neve magyarul szarvas gomba. Az egyértelműség kedvéért ideírom latinul a nevet, hogy a Tuber nemzetségről írok pár szót.
Miért? Nem történt semmi e héten?
Mondhatnám, semmi lélekvidító. A legjobb nem gondolni rá, az olvasás viszont kitűnő kikapcsolódás a számomra. A különféle, nem emberi, de élő intelligenciákról különösen szívesen olvasok mostanában, így botlottam bele a Trüffel gombákba az illatokon keresztül való kommunikáció kapcsán.
A trüffel gombákat az édes illatuk teszi annyira vonzóvá, hogy az állatok – kutya, medve, őz, stb. – nem kímélik maguktól a fáradtságot, hogy kiássák őket a föld alól, mert ott élnek.
Az illatokon keresztül való kommunikáció az intelligencia kommunikáció részét illeti. A mycel-háló, vagyis a gombák által létrehozott háló a talajban nagyon elterjedt mindenhol, némi túlzással azt is lehetne rá mondani, hogy ez a háló tartja össze a planétánk. Azonkívül a kémiai kommunikáció a természetben nagyon általános, csak mi, az ember tudunk róla keveset, mert alig néhány évtizede kezdték csak a biológusok megérteni, hogy a természet általános kommunikációs nyelvét a kémiában kell keresni. Nem meglepő, hogy a kémiai háttere annak, hogy miért hat a Trüffel olyan legyőzhetetlen vonzerővel, máig sincs tisztázva.
Miért gondolom, hogy kevesen ettek Trüffel gombát? Mert méregdrága. A két legdrágább fajtája a fehér és a fekete Trüffel, ezek árait egyes források különbözőképpen, de körülbelül így adják meg: 1 kg Trüffel ára 9000 (kilencezer) és 15000 (tizenötezer) euró között van. Adtak már el Trüffelt több, mint százezer euróért is.
Egy apró példát szeretnék itt ismertetni annak az illusztrálására, hogy a kutatási, megértési folyamat ezen a területen is lassú és rögös út.
1981-ben megjelent egy tanulmány arról, hogy a Piemontban található fehér Trüffel (Tuber Magnatum) és a Perigordban található fekete Trüffel (Tuber melanosporum) nagy mennyiségű androstenolt tartalmaznak, amelynek intenzív pézsmaillata van. Ezt az anyagot tartják a disznóknál a nemi hormonnak. Ha a hím vaddisznó androstenolt állít elő, a koca rögtön párzási testtartást vesz fel.
A fenti megállapítás sok spekulációra adott alkalmat, azért, mert a nőstény vaddisznók, a kocák kitűnően képesek megtalálni akármilyen mélyen a földben rejtőző Trüffelt.
Azután kilenc évvel később kétségbevonták az előző tanulmány megállapítását. Egy kísérletben ugyanis három különböző dolgot ástak el – egymástól távol – 5 cm mélyen a földbe: egy igazi Trüffelt, egy szintetikusan előállított Trüffel illatot, és egy adag androstenolt.
Egy koca és néhány Trüffel keresésben bajnok kutya kellett, hogy megtalálják ezeket (külön-külön). Valamennyi állat megtalálta az igazi Trüffelt és a szintetikusan előállított Trüffel illatot, de egyik sem az androstenolt.
Miért tartottam érdemesnek ezt a kis apróságot kiemelni? Mert úgy vélem, hogy ilyen a tudomány igazi útja. Nem minden hipotézis igazolódik be, de korántsem szabadna ezt senkinek sem presztízsvesztegségnek felfognia – senkinek, aki nem ragaszkodik mereven, csak a tekintélyre alapozva valamilyen elképzeléshez.
Eppur si muove.

A megismerést
Szolgálják a jó viták.
Mélyben rejtőzőt
Felhozzák és feltárják.
Teremtenek jövendőt.

vizet prédikál, bort iszik

Kicsodák azok, akik vizet prédikálnak és közben bort isznak?
Mindazok, akiknek a tettei nem támasztják alá a szavaikat.
A politikusoké igen-igen gyakran ilyenek.
Mostanában például a klímaváltozás kapcsán lehet ezt elmondani, tekintettel arra, hogy most zajlik Glasgowban erről egy nagy nemzetközi konferencia.
„Csökkenteni kellene a CO2 kibocsátást“ – ez a jelszó. És mit tesznek?
Körülbelül 400 magánrepülőgéppel érkeztek a résztvevők a konferenciára. Legalábbis a gazdagabbak, néhány milliárdtól felfelé. Aki meg sajnálta arra a pénzt, az egy katonai géppel szállíttatta magát. Messziről jöttek? Nem mindenki. A brit miniszterelnök például 550 kilométert kellett megtegyen Londontól Glasgowig, és repült. Az amerikai elnök az Air Force 1-nal 16000 kilométert repült, biztonsági okokból négy másik repülő kíséretében. A széndioxid kibocsátása? 998 Tonna. Elötte római városnézésen volt a Cadillacján, ahol 84 autó kísérte. Glasgowban „csak“ 20 kísérőkocsi alkotta a konvojt, de mivel Edinburgh-ban volt a szállása, naponta többször megtette ez a karaván a Glasgow és Edinburgh közti utat. Vonattal lehet, hogy rövidebb időt vett volna igénybe. Glasgow és Edinburgh között a távolság körülbelül annyi, mint Bécs és Bratislava, magyarul Pozsony között. Az EU bizottság jelenlegi elnöknője, amikor legutóbb erre járt, a Bécs és Pozsony közötti távolságot repülővel tette meg. Ami nemcsak a környezetnek árt, de időben feltehetően több, mint a vonatút (az ca. 1 óra), mert a vonat megállója mindkét fővárosban a város közepén van, míg a repülőterekhez ki kell menni, és az is idő. (A repülőút “tisztán” 19 perc.)
A repülés státusszimbólum? „Mi megengedhetjük magunknak, mert fontos emberek vagyunk?“ Lehet, hogy vannak, akik így érzik, az emberek milliói nem. Angliában sem, ahol a miniszterelnök egy magángéppel repült ki egy közeli „Csak férfiaknak“ klubba.
Csoda, hogy a fiatalok nem hisznek a politikusoknak? Nem. Nem csoda. Aki vizet prédikál és ő maga bort iszik, annak nincs hitele.
Sok témát felölel még az, hogy meg kellene mentenünk az utánunk jövő generációknak a környezetet. A konferencián például az erdők kiirtásának a befejezését programba vették – de nem most azonnalra, minél későbbre.
Lehetne még folytatni hosszan a sort. Lezárásul csak még egy apróság – bár tudom, hogy Magyarországon sokan unják a gender témát. Hányan voltak a politikusok nagy családi fotóján a klímakonferencia elején? Hetvenöten, ha jól tudom. És ezek közül hány volt nő? Hét, talán. Ugye, az ENSZ támogatja a női egyenjogúságot?
Csoda, hogy az emberek nem hisznek a politikusoknak?
Akiknek édesmindegy, hogy mi lesz a Földdel, azok bennem mindig egy süllyedő hajó képét idézik fel, amelybe egyesek még mindig igyekeznek minél több lyukat vágni.
Nem lehetne őket leállítani?

Ne higyj annak

Ne higyj annak, ki
Vizet prédikál és bort
Iszik, vele ne
Menj közös útra, tied
Lenne ott minden csapda.