Olimpiai arany

A tegnapi nap nagy eseménye, jó értelemben vett szenzációja volt Anna Kiesenhofer aranyérme az országúti kerékpározásban. Anna 30 éves, doktorált matematikus, kutató és egyetemi docens, aki a sportolók között amatőrnek számít. Így azután erre a győzelemre senki sem számított. Olyannyira, hogy a híres-neves ellenfelei sem, nem is tudták, ki az az Anna K. Amikor a nagyesélyes holland versenyzőnő több, mint egy perccel Anna után a célba beérkezett, azt hitte, hogy ő a nyertes. Fel sem tűnt neki, hogy sok-sok kilométer hosszan haladt valaki jóval előtte. Nem vette észre, hogy Anna még az elején, amikor még több, mint 100 kilométer volt hátra, előre ment, és a táv nagy részét úgy hajtotta végig, hogy ca. kilenc perces előnyben volt a bollyal szemben. Annyira, hogy a kísérő kamera még azt is mutatta, hogy a cél előtt egy pillanatra hátrafordult, mintha csak azt kérdezné a többiektől: hát, ti hol vagytok?
Szerencsés volt a számára az, hogy nem ismerték. Senki sem figyelt oda rá, az ismeretlen amatőrre, nem törődtek vele. Ő maga pedig egy interjúban a verseny előtt elmondta, hogy szívesebben indult volna egy másféle versenyszámban (Zeitfahren), mert nem szereti a tömegben hajtást, ott mindig lehet baleset. De örülhetett, hogy egyáltalán kiküldték, hogy részt vehetett legalább ebben a számban. Ennek is előfeltétele volt egy felmérés Tirolban.
Mégis ő lett az első. Az aranyérmes. Ausztriának kerékpározásban 125 éve nem volt olimpiai aranyérme. Méltán ünneplik itthon. A kis falut, ahol született és gyerekkorában élt Alsó-Ausztriában – egyetemistaként és docensként már másutt lakik – megrohanták a riporterek. Eddig az édesanyjával, a testvérével és a falu polgármesterével készítettek több riportot, de nyilván az ünneplés eltart még. Az édesanyja az egyik interjúban azt mondta: ő biztos volt abban, hogy a lánya nem azért ment oda, hogy egyszerű résztvevő legyen… Egy másik riporter olyat kérdezett a mamától, amit tőle függetlenül egy TV stúdióban Japánban is feltettek Annának (nem tudtak még egymással beszélni), éspedig azt, hogy vajon ezután aláír-e egy profiszerződést. A mama úgy vélte, hogy biztosan nem, és Anna is azt mondta, hogy ő matematikus szeretne maradni. A sport, a kerékpározás jó kiegészítő a matematikához. Attól még lehet magas szinten sportolni, hogy valaki nem profi, lám, még olimpiai bajnok is lehet az ember.
Nagyon szimpatikus volt a számomra ez a hozzáállás. Nagyobb becsülete kellene, hogy legyen a társadalomban az egyéniségeknek. Nem az olyan sztároknak, akiket például a filmvilág kreál és nyom felfelé, hanem azoknak, akik önmaguk építését – nem pénzről, nem mindenáron sikerrre törekvésről beszélek! – tartják fontosnak.
Amikor azt kérdezték Annától, hogy ábrándozott-e gyerekként vagy bármikor arról, hogy olimpiai bajnok lesz, valami olyasmit felelt, hogy mindenkinek vannak ilyen álmai, ki nem ábrándozik ilyesmiről?
Egyszer régen volt nekem is egy álmom. Nem tudom, hogy olimpia volt-e vagy valamilyen más verseny, de hosszútávú úszás volt a szám. Talán egy nagy tengeröblöt kellett átúszni. És én ott kívülállóként, ismeretlenként nyertem. Az álomban. Egyfajta vágy, ami ebben az életemben nem valósult meg. A lényegét nem a győzelemben látom, hanem a kitartó, hosszú teljesítményre való felkészültségben, képességben, anélkül, hogy az lenne az életünk fő célja.
Sok mindenkivel együtt gratulálok Annának, örülök, hogy sikerült, örülök, hogy a maga útján halad, kívánom, hogy ne hagyja továbbra se, hogy a világ elrontsa.
Apropó: az olimpia eredetileg nem az amatőröké?

Kívülálló győzelme

Öröm nekem, ha
Amatőrt látok nyerni
A profik között,
Ki tudja, bár nyerni jó,
Van fontosabb e fölött.

Tolerancia

Toleransnak alapvetően azzal szemben kell lennünk, aki másmilyen, mint mi vagyunk, és nem azzal, aki olyan, mint mi. Triviálisnak tűnő megállapítás, mégis úgy vélem, nem árt kiemelnem ide az elejére. Férfiaknak a nőkkel, nőknek a férfiakkal, feketéknek a fehérekkel, fehéreknek a feketékkel, heteroszexuálisoknak a homoszeuálisokkal, homoszexuálisoknak a heteroszexuálisokkal, nem nélkülieknek a nemiséggel rendelkezőkkel – és így tovább, még nagyon sokáig sorolhatnám a listát, hogy kiknek kivel szemben kellene sokkal toleránsabbnak lenniük, mint ami ma sajnos jellemző. MIért alakult ez a civilizáció ilyenre, erőszakosra, kevéssé toleránsra?
Nem könnyű a jó választ megtalálni erre a kérdésre. Amiket itt most leírok néhány gondolatot, csak apró adalékok ehhez a válaszkereséshez.

Miért védik az államok olyan jól a határaikat és olyan rosszul az emberek határait? Minden erőszakos keresztülhatolás ezen, minden ütés emberi jogot sért.
Bezárom az ajtóm,s élvezem a csöndet. Meghúzom a határaimat, mert az kell, hogy legyen.
Mindenkinek megvannak a határai, melyek őt védőn körbeveszik.
Miért védik az államok olyan jól a határaikat és olyan rosszul az emberek határait?
A határoknak nem az országok között kell lenniük, hanem az emberek között. Nem szögesdrótból, hanem tiszteletben tartásból vannak határok.
Ezt a néhány fenti mondatot egy szabadversből írtam ki. Az egész verset el lehet olvasni itt:
https://time2life.wordpress.com/2018/09/29/politikai-kabare/

Magyarországról és a homoszexualitásról, a diktatúrákról és a homoszexualitásról kellene írnom néhány sort, mert szomorú módon teszi aktuálissá a témát az ottani politika. Azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki érzi, hogy a hivatalos propaganda „gyerekek védelme“ szólama őrületes demagógia. Nemcsak, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a pedofil és a homoszexuális között, de nem is lehet védelemről beszélni ott, ahol valamiről nem lehet beszélni. Az ördög nem feltétlen patás és szarvas lény, ha veszélyekre kívánunk valakit, valakiket felkészíteni, akkor ennél többet kell mondani. Beszélni kell arról, hogy mi az igazi veszély, mit ismerjenek fel idejében a felnövő gyermekek. Az én véleményem szerint, elsősorban a szűklátókörű, bamba engedelmességet követelő felnőtteket jó ha megtanulják meglátni és helyesen megítélni.
Az viszont sajnos tény, hogy sok homoszexuális ember fél ma Magyarországon. És ez rossz, nagyon rossz. Mindig rossz az, aki olyan félelmeket kényszerít más emberekre, amiktől szabadulni sem igen lehet, mert félnek a környezetüktől. Félnek megélni azt, ami ők maguk, a saját belső igényük szerint.
Mit nevezek saját belső igénynek? A lélek vágyát, ami nehezen megfogható. A lélek nemét nem tudja definiálni se, meglátni se senki. Csak megél az ember valamilyen vonzódásokat, amik az öntudatlan mélyből fakadnak. Vannak nők, akik női társra vágynak, és vannak, akik férfi társra. Vannak férfiak, akik férfi társra vágynak, és vannak, akik női társra.
Hogy lehetne baj ez? Amire én nagyon nem vágyom, az az erőszak. Se férfiaktól, se nőktől. Se a szexualitás terén, se másképpen. S tulajdonképpen azt szeretném, ha ezt érezné mindenki fontosnak. A saját választási lehetőségét és ennek az elfogadását. Mindenki által, a környezet által.

A vallási köntösbe öltöztetett intoleranciáról az idén írtam már:
https://time2life.wordpress.com/2021/01/22/istenrol-es-a-hitrol-egy-kicsit/

Ahogy a fenti cikkben írtam, az önmagát mélyen katolikusnak definiáló Lengyelország nagyfokú intoleranciáról tett tanúságot az utóbbi években, és ez a jelképek szintjén a „sok fény“, a szivárvány elvetésében nyilvánult meg – holott az szerintem egy ókeresztény szimbólum.

Visszatérnék még egy cseppnyit a szexuális nevelés kérdésére. Ugyanis valamelyik nap láttam egy rövid dokumentumfilmet Bhutánról, és benne egy-két képet egy bazárról. A bazár tele volt olyan apró tárgyakkal, amelyek mindenhol szoktak lenni, ahol valamilyen vásárt tartanak: a kegytárgyaktól a játékokig minden volt. De, ami megkülönböztette őket más országok hasonló vásáraitól: itt mindennek – kegytárgynak is, játéknak is, stb. – phallos alakja volt. Tanulják meg a gyerekek korán mit szeressenek?

Phallos

Hol a phallos áll
A középpontban, az már
Zsákutcába ment
Világ, egykor lehetett
Termékenység jel, ma más.

Ma már erőszak
Jelképe, viselője
Magát nagyobbnak
Hiszi, a kromoszóma
Hiányát így felejti.

Nem ezen múlik
Az ember, mikor érti
Végre meg, túlzott
Nemiség fogalma csak
Téves úthoz vezethet.

Mint a versben írom, számomra ez az erőszak jelképe lett. Ahelyett, hogy toleranciát, békét tanultak volna, ölik a fiatal lányokat, az asszonyaikat, hogyan torzulhatott el ennyire az emberi tudat? Vagy pontosabban: az emberiség felének a tudata? Nem, remélem, hogy ez az ötven százalék nem stimmel. Nem minden férfinak a lelkét mérgezte meg, hogy férfinak született.
Sok kérdésről kellene még írni a hiányzó tolerancia kapcsán. Ebbe a kis bejegyzésbe most nem fér több, csak ideteszek még két tankát:

Szeresd az idegeneket

Filoxenia

Egy régi görög
Szó őrzi emlékét a
Kornak, szerették
Az idegeneket, hisz‘
Lehet, vendég-istenek.

Fekete, fehér

Fekete, fehér,
Mindegy mily‘ a bőr színe,
De nem mindegy a
Léleké, milyen bent a
Nem látható, rejtett én.

Temetés

Ezen a héten kedden, pont a legnagyobb hőség napján, délelőtt egy temetésen voltam. A házunkból halt meg valaki, és annak a búcsúztatásán.

„Leben und Tod sind nicht Anfang und Ende, sondern ein immerwährenden Kreislauf.”
(Az élet és a halál nem Kezdet és Vég, hanem egy örökké folyó körforgás.)
Ez az idézet, kvázi mottó, volt a halotti értesítőre írva.
Aki ezt a mondást mélyen átérzi, annak a számára a halál nem tragikus már. Még akkor sem, ha fájdalmat érez elválások és búcsúzások miatt.
Bár már a 69-dik életévemben járok, most vettem részt először nem egyházi temetésen. Nem volt semmilyen vallás papja, nem idézett senki a Bibliából, sem másból. Többféle zene volt: a kezdetben a szertartásra várakozásnál, a szertartás egyes részei között, és utána a sírnál. Két beszéd hangzott el. az egyiket, az elsőt az elhunyt lánya tartotta. Nem ismertem korábban, körülbelül 25-30 évesre saccolom a fiatalasszonyt. Igaz, papírról olvasta fel, amit mondott – nyilván megbeszélte valakivel előre, talán a férjével — , de érződött mégis, hogy a saját gondolatairól a saját szavaival beszél, hogy a mélyből jön, amit mond, és a végén sírásba is fulladt. Amit mondott, abban volt egy kis életfilozófia – ahogy egy gyermek a szülője életfilozófiáját látja –, és volt egy kis emlékezés.
Nekem nagyon tetszett. Vajon az én fiam mit mond majd a temetésemen?
A második beszédet a szertartásmester tartotta, valamilyen céget bíztak meg a temetés lebonyolításával, és feltételezem, annak az embere. Pontosabban az illető csak felolvasta mindazt, amit az eltávozottról összegyűjtöttek. Egyfajta curriculum vitae volt ez is, bár másmilyen, mint amit egy új munkahelynek nyújt be az ember. Feltételezem, hogy több jelenlevőnek, és nemcsak nekem, szolgált sok olyan adattal, amiről nem tudtam, és talán mások sem. A házunkból nem én voltam az egyetlen résztvevő, hanem többen voltunk.
Vajon ha a lélek láthatatlanul jelen van a saját búcsúztatásán, mit gondol róla?
Azt hiszem, hogy szerencsés esetben semmi különöset: ugyanolyannak látja az embereket a temetésén is, mint amilyennek korábban megismerte.

Állandó újrateremtődés

Egy körforgásnak
A része élet, halál,
Építőkocka
Az anyag, mi körbejár,
Teremtődik a világ.

A léleknek is fáj a halál

Lezárul egy lét,
Összekötő kis kapcsok
Szakadnak szét, bár
Tudjuk, élet megy tovább,
A távozónak is fáj.

Demokrácia és a maffiák

A politikához főződő fogalmak sorában a nem pontosan definiáltak között, azt hiszem, mind a két fogalom elől áll: demokrácia és maffia.
A demokráciát ugyan sokan igyekeztek jól leírni már, de ezek a leírások és megfogalmazások megmaradtak az általános elveknél, és elvesztek a gyakorlatot tekintve: minden önmagát demokratikusnak nevező ország más és más, kis szarkazmussal mondhatnám, mindegyik a maga szájíze szerint definiálja a demokráciát.
És a maffia? Olyan emberi szervezet, aminek nincs más törvénye, mint a feltétlen engedelmeskedés a Vezérnek? Ahol bármilyen aljas eszköz megengedett? Valami ilyesmit értünk alatta, nyilván – egy kivételtől, Coppola filmjétől eltekintve – a maffiák nem szeretik sem az elemzést, sem a fölös önreklámozást.
Azt hinné a naiv ember, hogy a fenti két fogalom egymástól igen távol állnak. De én sajnos nem így látom. Hanem úgy, hogy igencsak pokoli állapotok uralkodnak manapság a Földön, és erre csak azért nem hozok fel konkrét példákat, mert biztos vagyok benne, hogy mindenkinek kapásból eszébe jut több is.
A Pokol-állapot a Földre nézve szabad emberrablást jelent. Egymással az embervadászatban viaskodó maffiák aljas uralmát. Amikor minden államiság és törvényesség csak látszat, az emberek ki vannak szolgáltatva ezen bandák kényére-kedvére.
Szomorú módon azt hiszem, hogy a demokráciák még jobban kedveznek az ilyenek megerősödésének, mint az egyeduralmak. A maffiák nem veszik egyáltalán komolyan a törvényeket, emberiesség, humanitás, lelkiismeret nem létező fogalmak a számukra. Még az Isten fogalmát is csak „függöny”-ként használják, és esetleg egyszerűbb emberek bolondítására. A nyitottabb, szabadabb rendszerek nem veszik időben észre őket, csak amikor már késő. Amikor már tehetetlenek velük szemben.
Ugyan egyszer már mondtam olyat is, hogy egy jól funkcionáló alkotmányos monarchia lehet jobb, mint egy nem működő demokrácia, azért ez nem jelenti azt, hogy elvben az egyeduralmat a demokrácia fölé emelném. Csak nem láttam még jól funkcionáló demokráciát. Olyat, amely felkészült külső és belső, orvul jövő támadásokra, bomlasztásokra.
Miért? A demokráciák számára elvben meghatározott elvek nem elegendőek? A jog, az államrend túlságosan csak elveket fektet le, és amint mondani szokták az „ördög a részletekben van”? Nincs meg a kellő védelem, a felkészültség azokkal szemben, akik ignorálják a jogot, a lefektetett elveket? Miért? Mert a jog megszegőit úgy kezeljük, mint a betegeket, utólag jön a büntetés, amikor már vétkeztek, hasonlóan, ahogy a betegnél is akkor jön a kezelés, ha már elkapta a betegséget.
Illetve? Illetve vannak már a betegségeknél „előre védekezések”, oltások, stb. A jognál az ilyet elítéljük, szerintem nagyon helyesen. Nem szabad feltételezésekre hagyatkozni az emberi szabadság korlátozásában.
Éppen úgy, amint nem szabad a rosszat valami még rosszabbal „gyógyítani” próbálni. Ezek mellékvágányok, zsákutcák, nem hoznak igazi megoldást. Bár lehet, hogy a maffiáknak pont ez a célja.
Mi lenne tehát a demokráciák hatékony védekezése a maffiákkal szemben? Nem vagyok „általános problémamegoldó” (nincs ilyen program sem), és gondolom, hogy senki nem is várja el tőlem, hogy az legyek. Sőt, lehet, hogy egy embertől sem.
De mindenkitől igen. Mindenkinek gondolkodnia kellene a megoldáson. Ezért tartom jónak a korrupció ellen fellépni akarókat (Volksbefragung itt Ausztriában). Csak kis részprobléma ebben a kérdésben, de fontos. Talán ha sokan gondolkodnak rajta, a brain storming segít.
És nemcsak egy országon belül kellene ez az általános elgondolkodás. Ùgy látom, hogy a maffiák sikerét az is segíti, hogy sokkal hamarabb váltak globálissá, mint a szabályozott rend világa, akár a gazdaság szférájában nézzük, akár az élet más területein. A maffiák egymás közti határai egészen máshol húzódnak, mint az államhatárok. És az, hogy ellenük fellépni életveszélyes lehet, már magyarázatra sem szorul, könnyen látható, sajnos mindig történik valahol valami, ami ezt mutatja.

Kinél minek van hitele

Vannak emberek,
Kik mindent elhisznek, mit
A Hatalom mond,
S vannak, kik semmit sem a
Hatalom szavaiból.

Szerethetünk-e mindenkit

Kár, hogy számuk fogy,
Szeretem tisztességes
Embertársaim,
A becsapni akarót
Nem tudom s nem akarom.

Scifi és filozófia

Ennek a bejegyzésnek az lenne a teljes címe, hogy egy kis töprengés olyasmikről, amiket scifinek vagy filozófiának egyaránt nevezhetnék. Csak ez túl hosszú, így csak hozzáteszem a szokásosat: a teljesség igénye nélkül.
A napokban újraolvastam H. P. Lovecraft Az őrület hegyei kisregényét.
Ahogy töprengek rajta, elsőként azt kell megállapítanom, hogy szinte minden scifi író eljutott a másféle intelligencia kérdéseihez, az azzal való szembesüléshez, és általában – legalábbis az én olvasmányaim alapján – ez a másféleség valamilyen magas szintre jutott csoportintelligenciát jelent. A példáim? Asimov Nemezisében a bolygó-intelligencia, ahol egy kislánynak köszönhetően sikerül valamelyest megértésre jutniuk az odaérkező embereknek a bolygóval. Igaz, ennek a tartóssága kérdéses. Lem Fiaskójában még a rövid megértést sem lehet elmondani. És az időben a legkésőbb íródott Schwarm-ban (magyarul Raj a cím)? Néha olyan érzésem volt Lovecraft könyvének utolsó 30-40 oldalánál, hogy hasonló élményeken alapul, mint Schätzing Schwarm-ja, azzal a különbséggel, hogy a jogos ijedtségük miatt hamarabb menekülni kezdenek, semmint kapcsolatfelvételre egyáltalán gondolni lehetne. Ami persze a Schwarm-ban is kérdéses, hogy ez hosszútávon mennyire bizonyult sikeresnek.
Már maga az is nehezen definiálható, hogy mit neveznék sikernek. Jól meghúzható határokat a két intelligencia hatóterületei között? Egyfajta „első lépés” sikernek nyilván ezt is lehetne nevezni, ahonnan már el lehetne gondolkodni a „hogyan tovább”-on. De igazán sikert – ami alatt itt a hosszútávú békés co-existence-t, egymás mellett élést értem – sehol sem lehet látni.
Egy bolygó maga egy természetes határt jelent, amin belül csak egyféle intelligencia válhat uralkodóvá? Mintha ezt fejezné ki az, hogy senki nem mutatott az ellenkezőjére pozítiv példát. Ugyanakkor mégsem hiszem. Nemcsak azért nem, mert az is lehetséges, hogy létezik, amit mi még nem ismerünk, hanem azért sem, mert nálam az intelligencia fogalma mindig elválaszthatatlanul összekapcsolódott egy pozítiv morállal. Éspedig azzal, hogy egy igazán erős és jó intelligencia nem eluralkodni akar mindenki máson, hanem teret és lehetőséget akar teremteni a sokféleségnek, sokféle másnak.
Akiket én olyannak éltem át, hogy szinte féltek attól, hogy „ne akarjon senki más náluk okosabb lenni”, azokat már ezen törekvésük miatt sem tudtam igazán intelligensnek tartani.
Azt hiszem, hogy Lovecraft egy olyan világba született bele, ahol a verseny dominált mindent, és nehezen kiirtható Prägung – bevésődés – konzerválta ezt a szemléletet az emberekben, amitől ki tudja, hogy hánynak sikerült tudatosan megszabadulnia. Talán érdemes lenne ismerni Lovecraft további életét, életeit, hogyan változott – vagy sem – a szemlélete később.
Nyilván az ősidőkben, amikor nem a mai ember volt a „legintelligensebb lény”, tekintettel arra, hogy semmilyen ember nem is volt még, akkor az abban az időben élt legintelligensebb lény (talán az Alte Wesen az ideiglenesen legjobb név a számukra, amit Lovecraft adott) a maga biológiai teremtéseiben a saját képére igyekezett formálni a genetikai kísérleteiben a „legintelligensebb lényt” az eredmények közül. Tehát másmilyen biorobotokat alkotott. Mondjuk, hogy „Alte-Wesen-robotokat”? Valahogy nem tetszik nekem, mint név.
Azonkívül lehetséges, hogy túllépett azon a szinten, hogy a kreatúrái csak annyit tudhassanak, mint ő. Miért ne tudhatnának többet? Mit érdemes átvenni a növényektől? Mit érdemes átvenni az állatoktól? És mit az Alte Wesen intelligenciából? Ilyen kiindulási szemlélettel önmagánál nagyobb képességű lényeket teremthetett.
Avagy? Amit létrehozunk, sohasem lesz olyan, mint amilyennek elképzeljük, megtervezzük? Még az embernél jóval bölcsebbeknél is így van ez?
Az olvasás és az elgondolkodásaim közben egy dolog újból igazolódott a szememben: manapság sok fontos és elgondolkodásra érdemes problémát nem a mindennapi irodalom és nem a filozófia, hanem a scifi vet fel.

Az uralkodó Főrobot

A Főrobot nem
Érti, miért hiszem én
Istent, mikor e
Földön ő irányít majd‘
Mindent, balga kegyetlen.