Tartok tőle, hogy a címet látva, már sokan bele sem kezdenek az olvasásba. Miért? A férfiak azért, mert „unják a témát”, bár azt hiszem, hogy soha nem olvastak el róla egy cikket sem, akik ezt mondják. A nők nagy részénél is valami hasonló reakció várható, csak ők másképp fejezik ki: „megint csak szavak, szavak, de nem változik semmi…”. S ebben sajnos sok igazság van.
Bennem mi hozta elő ezt a témát? Hiszen én sem szerettem beszélni róla, én is úgy véltem mindig, hogy beszélni kevés, ezt a „csatát” minden nőnek magának kell megvívni.
Valahol itt a baj, úgy érzem. Hogy csata. Hogy harcolnunk kell olyanért, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene, hogy legyen. Mit hoz a harc magával? Azt, hogy a nők egy része, talán a nagyobbik része, átveszik a férfiak módszereit. Például a héten egyik reggel, egy kis apró színes újsághírben ez állt: egy magyar nőnek itt az egyik vidéki városban ellopták a kocsiját. Nem sokkal később, egy piros lámpánál állt a fiatal és jó erőben lévő hölgy, amikor megpillantotta az autót, és benne a tolvajokat: három férfit. A nő gondolkodás nélkül odarohant az autójához, feltépte a vezető melletti ajtót, és egy akkora pofont kevert le az ott ülő férfinak, hogy az csak motyogni tudta: nem is én voltam… De már ugrottak ki mind a hárman és elszaladtak.
Ilyennek képzelem az egyenjogúságot? Legyünk ugyanolyan erőszakosak és durvák, mint a férfiak – tisztelet a kivételnek – mert az egyenjogúság az erőn alapszik? Nem örülnék neki, ha így lenne.
Valamelyik este egy kabaré válogatást néztem és hallgattam az egyik tévécsatornán. Csupa nő szerepelt. Meglepődtem, hogy milyen sok jó női kabarettista van, úgy emlékszem, hogy az én gyerekkoromban ez még elképzelhetetlen volt. (Lehet, hogy Magyarországon ma is az, nem tudom.) Sok olyan foglalkozást végeznek már nők, amit egy fél évszázada még nem tehettek. De az igazán fontos vezetői posztokon még nagyon kevés nő van. Miért? A hatalom maffiája kiosztja, hogy kinek milyen szerep juthat?
Pedig ez még a világ jobbik része. Van ahol természetesnek tartják a férfiak fölé rendelését a nőknek, és ezt még ilyen-olyan vallási magyarázatokkal is igyekeznek indokolni. Szomorú, hogy ezen a téren a világ haladása olyan, mint egy részeg tánca: egy lépés előre, kettő hátra. Hiszen hasonlókat írtam erről korábban is:
Másképp kellene hozzáfogni ahhoz, hogy tényleges egyenjogúság legyen. De hogyan? A választ nem tudom, legfeljebb csak apró adalékokat a válaszhoz. A férfiak gondolkodásának, hozzáállásának, a szemléletének kellene megváltoznia. Abba az irányba, hogy elsősorban emberek akarjanak lenni, és csak másodsorban férfiak. Tudom, kicsit furcsán hangzik, de azt hiszem érthető, hogy mire gondolok magyarázat nélkül is.
Hány generáció kell vagy kellene ahhoz, hogy egy ilyen változás bekövetkezzen?
Nem afelé haladunk, bár nem is feltétlen a „szuperbikák” kora felé. Sokkal valószínűbb egy olyan, ma még scifinek tűnő világ néhány száz év múlva, ahol az embereket már nem a nők szülik, hanem genetikai laborban készülnek. Így is el lehet jutni az egyenjogúsághoz: ha se a nőknek, se a férfiaknak nincs gondjuk a gyerekneveléssel, ha a szexen keresztüli elnyomás megszűnik, ha olyan tulajdonságok határozzák majd meg a társadalmi érvényesülést, amelyek nemtől függetlenek.
Szép új világ? Ki tudja.
Magamra nézve nehezen hiszem, hogy kisgyerekek nélkül, fiak, leányok, unokák nélkül szebb lehet az élet.
Majd meglátjuk.
Végül még egy személyes megjegyzés, versben.
Sosem lenne jó párom
Sosem lenne jó
Párom nekem, kinek a
Házasság nem más,
Mint küzdőtér, nem múló,
Időtlen vetélkedés.
Sosem lenne jó
Párom nekem, ki társán
Uralkodásra
Tör, erőszak s hamisság
Engem fagyasztó légkör.
Sosem lenne jó
Párom nekem, ki hagyná,
Döntsek mindenben
Én, gondolkodó, érző
Lény kell, nem csak toldalék.
Egységet így a
Két különféléből kell
Kikovácsolnunk,
A teremtő összhangot
Mindig megújítanunk.
time2life 