Ma, 2023 május 16-dikán meglepetten fedeztem fel, hogy nem található már az online interjapán magazin, ahol az évek során több írásom jelent meg: tankák, tankafordítás, szemelvények az ainu dalokból és néhány novellám. Mivel az ainu dalok és a tankák jó része megtalálható itt a time2life-on, viszont a novellák csak részben, azért úgy döntöttem, hogy elkészítem ezt az oldalt. Négy novellát szándékozom ide feltenni, az utóbbi tíz év termései.
Kard és szerelem
Jo-Jo. A két Jo. Viccelődve nevezték így őket az egyetemen a társaik. Gyakran tanultak együtt, általában a könyvtár nagy olvasótermében. Jonatan és Youko. Youko, a japán lány, nagyon zárkózottnak tűnt. Senki sem tudta úgy igazán, miért pont Magyarországot, miért pont Budapestet választotta az egyetemi tanuláshoz, hiszen a magyar nehéz nyelv, s angolul kitűnően beszélvén, nyilván sok más egyetemen is tanulhatott volna.
Jonatan jól szituált családban nőtt fel, apja orvos volt, anyja pszichológus. Nővére, aki nyolc évvel idősebb volt nála, már férjhez ment, s két kisgyereket nevelt. Jonatan otthon lakott még, a szüleivel, abban a lakásban, ahol születése óta élt.
Harmadévesek voltak, mikor Youkoval összebarátkoztak. Több kiránduláson vettek részt az egyetemi klubbal, azokon kezdtek el beszélgetni, míg lassan kialakult, hogy a könyvtárba, és egyes gyakorlatokra is együtt mentek. A többiek talán már azt hitték, hogy „együtt járnak“, ahogy manapság a párkapcsolatokat nevezik, de ez nem így volt.
A vizsgák környékén Jonatan elhívta Youkot hozzájuk, hogy tanuljanak náluk. A könyvtárban nem lehetett beszélgetni, s ők ki akarták kérdezni egymástól az anyagot.
A nappaliban Youko rögtön megpillantotta a könyvespolcon a vakizasi-t. Odalépett elé, s tekintete a cubá-ra, a markolatvédőre tapadt. Majd kérdőn nézett Jonatanra: Ugye, tudod, hogy ez egy rövid japán kard, egy vakizasi? Természetesen, felelte Jonatan, egy régi családi ereklyénk. Használja valaki? Nem, nem, mondom, hogy „csak“ ereklye. Nem tanultam semmi küzdő sportot, bár tudom, hogy ez manapság nagyon divatos. Jonatan zavartan magyarázott, bosszankodva magában, hogy egyáltalán minek, és miért nem tüntette el azt a kardot, még mielőtt jött volna a lány. Neki nem jelentett az a kard többet, mint egyet a sok tárgy közül, melyet a szülei megőriztek.
Youko nem kérdezősködött többet. Nem magyarázta el azt sem, hogy a vakizasi-hoz általában tartozik egy katana is. A katana és a vakizasi párosát daiso-nak hívják, a nagy és a kicsi. A szamurájok általában nem adták el a kardjukat, hanem életük végéig megtartották, ez hozzátartozott a becsület fogalmukhoz. Századokon keresztül külön művészet volt a kardkészítés művészete, s a cubá-t ugyanolyan aprólékosan díszítették ki, mint egy szép ékszert.
Jonatan maga sem értette később, miért nem mesélte el Youko-nak a családi történetet, ami a vakizasihoz fűződött. Amolyan Cso-cso-szán történet volt, a régmúltból, a nagyapja nagyapjával történt. Japánban járt, hajóorvosként, amikor még kevés idegen tehette be Japánba a lábát. Szerelmes lett, és kisfia született egy japán nőtől. A fiát elhozta magával Európába, de a nő harakirit követett el ezzel a vakizasival. Miért? Miért nem tudott a gyerekével jönni, vagy ott maradni? Ezt nem tudta már senki, se Jonatan, se a szülei. Egyikük sem tudott japánul. Ami Jonatant vonzotta a mai Japánból, az a modern technológia volt, nem a múlt. Eszébe se jutott általában, hogy valami pici japán vér őbenne is folyik.
Youko-val a barátságuk végig, az egyetem végéig megmaradt. Barátság maradt, nem lett belőle szerelmi viszony, talán azért is, mert mindketten féltek a kérdéstől: és mi lesz azután?
Az egyetem után Youko természetesen hazament, Jonatan pedig — talán mégis vonzotta tudat alatt valami Japán felé — egy nagy japán konszernnél kapott állást. Jól fizetett, mérnöki állást, ahol sokat dolgozott, és jól érezte magát. Youko-val email leveleket váltottak néha, onnan tudta, hogy neki is jó állása, érdekes munkája lett.
Jonatan elköltözött a szüleitől, nem messze, hogy gyakran láthassa őket, ha szükséges lesz, de mégis önálló életet éljen. Nem nősült meg, valahogy egy párkapcsolata se sikerült néhány hónapnál hosszabbra.
Egy éve dolgozott már, mikor elküldték egy hétre Tokióba. Remélte, hogy Youkot is látja majd, aki Kyotóban lakott, elég közel Tokióhoz ahhoz, hogy meglátogassa.
Egy fél nap szabadideje volt, azt töltötte Kyotóban. Youko nagyon szívesen látta, érezte, hogy nemcsak a szokásos japán udvariassággal, de belső örömmel fogadja. S a nappaliban most őt érte meglepetés: egy gyönyörű katana. Az a katana, amelynek markolatvédője pontosan, de egészen a legapróbb részletekig pontosan olyan volt, mint az ő vakizasijuké otthon. Ugyanaz, a kissé misztikusnak tűnő teknősbékát ábrázoló vésés. Gyönyörű. A két kard, ez a nagy, és az a kicsi, letagadhatatlanul összetartozott. Ők voltak egy pár.
A katana is, és a vakizasi is, ugyanahhoz a szamurájhoz tartoztak, soha nem váltak volna el, ha annak a szamurájnak a nővére, Yoko nem a vakizasival követi el a harakirit. ĺgy kapta meg a fia azt a fegyvert. A katana meg maradt a szamuráj családjában.
Rokoni találkozás? Nagyon távoli rokonok egymásra lelnek, egymásra ismernek? Furcsa, de mire ez kiderült, addigra belül, önmagukban, már mind a ketten többet éreztek. Mást. Szerelmet? Lehet az ilyen csendes, félve a szívünk mélyén ápolgatott érzést is szerelemnek nevezni? Nemcsak a vad, szenvedélyes érzéseket tartják manapság szerelemnek?
Még két évig tartott, míg bevallották egymásnak. De utána életük végéig boldogságban együtt maradtak.
Megjegyzések.
Yoko japán női név, jelentése Nap
Vakizasi a rövid kard
Katana a hosszú kard
Jonatan héber eredetű magyar férfinév, jelentése Isten ajándéka
Youko japán női név, jelentése: a Nap gyermeke, a Tenger gyermeke
Keveredő idők
Milyen sötétek, szomorúan hosszúak tudnak lenni a november végi éjszakák! Borongós, kedvetlen minden a városban, milyen igazuk vannak azoknak az állatoknak, akik inkább átalusszák az egész telet!
Lili is ilyen borongós hangulatban ébredt. Olyan álma volt megint, amilyet már elmesélni sem szeretett, mert tartott tőle, hogy Ádám csak mosolyogna rajta. Még szerencse, hogy most egyedül volt, Ádám csak este jön haza egy egyhetes hivatalos útról, addig töprenghetett nyugodtan az álmáról. Mikor a hálóból átment a nappaliba, a szeme rögtön a vakizasira tévedt. Látod, ha Ádám most itthon lenne, téged okolna megint! – mondta magában a kardhoz beszélve.
Őszi éjjelen
Fel s tovaszáll a homály,
A megálmodott,
Még halvány, de kedves kép
Körvonalazódott már.
Több éve meghalt nagyanyjának egy kézzel írott, tankákkal teli füzetecskéje volt a vakizasi mellett, és most, mikor belelapozott, véletlenül ennél nyílt ki. Körvonalazódott már? Lili eltöprengett a szavakon. Nem, nem, bennem még nagy a homály! Miért jönnek ezek az ismeretlen képek az álmomban?
Erre a kérdésre nem tudták a választ, se Lili, se Ádám, de néha, ha Lili mesélt az álmairól, elvitatkoztak rajta.
Miért nem dobod ki azt a kardot? – kérdezte az első ilyen alkalommal Àdám, majd Lili döbbent arcát látva hozzátette: — Vagy legalább tedd el egy fiókba, vagy a szekrénybe.
Lili a fejét rázva tiltakozott akkor: Nem, nem, a nagyanyámé volt és nagyon értékes!
Igazából fogalma se volt, hogy pénzben kifejezve mennyire értékes az a kard. Tudta, hogy úgy is értékes, de az ő számára emocionális értéke volt, igaz, hogy teljesen megmagyarázhatatlanul. Elmesélte egyik álmát Ádámnak, amikor egy szamurájt látott maga előtt, és mind a két kezében egy-egy kard volt. Később utánolvasott, és megtanulta, hogy a szamurájoknak valóban két kardjuk volt mindig, egy kisebb meg egy nagyobb. Hogy került a nagymamájához ez a kard, azt Lili nem tudta. Mikor kicsi volt, a nagymama mindig csak annyit mondott róla mosolyogva, hogy családi örökség, de hogy hogyan vált azzá, azt nem tudta. Hol van ennek a kardnak a párja? Lilinek szinte mániájává vált ez a kérdés, olyan gondolatai támadtak néha, mintha ő magának lenne egy ismeretlen fivére, és azé lenne a másik kard. Ez teljesen nonszensz volt, ketten voltak lánytestvérek, anyja-apja magyar, közel és távol sehol nem látszott semmi japán rokonság. Miért gondolt ő mégis olyan gyakran Japánra?
November vége lévén, későn világosodott, de már elég világos volt ahhoz, hogy lement futni. Nem járt a manapság divatos edzőtermek egyikébe se, sőt, még otthon sem tartottak szobabiciklit, a heti futás jelentette az egyetlen rendszeres sportot az életében. Igaz, tavasszal sokat jártak kirándulni, gyakran biciklivel is, de ezt nem számították magukban a sporthoz.
Lilinek, miközben elszaladt egy utazási iroda nagy tengeri hajóutat hirdető plakátja mellett, megint csak Japán jutott az eszébe. Volt egyszer egy tengeri hajón egy kiránduláson, ahol egy japán csoportba keveredett. Mikor az egyik szigeten kiszálltak, és busszal mentek tovább, egy japán nő került mellé a buszon. Elbeszélgettek. Angolul természetesen, mert az volt a közös nyelv, de beszélgetés közben Lili többször is úgy érezte, hogy előre tudja, mit fog a másik kérdezni, mintha olvasni tudott volna a fejében. Pedig még japánul se tudott, egy szót se. Ádám meg is kérdezte egyik alkalommal, hogy miért nem lát neki japánul tanulni, ha annyit foglalkozik vele a gondolataiban, és még azt is hozzátette, hogy elmehetne oda élni. Nem, nem, nem, nem akarnék ott élni! – tiltakozott akkor hangosan, maga sem tudva, igazán, hogy miért. Japán egy sziget, egy szakadék tetején, és bármikor belezuhanhat a tengerbe – ezt érezte, de kimondani nagyon gyerekes félelemnek tűnt, inkább nem mondta. Olyanokat mondott, ami érthetőbbnek tűnt mások számára: Tele vannak atomerőművekkel, tönkre fognak tenni mindent! Ádám erre csak megvonta a vállát: A legtöbb fejlett ország tele van velük. Ilyenkor olyan idegennek tűnt a számára a férje! A mindennapokban, a valóság világában jól megértették és szerették egymást. De Liliben benne volt még egy másik világ, egy furcsa, talán gyerekes álomvilág, és Ádám azt nem értette meg sehogyan sem. Hogy nevetett rajta, mikor elmesélte a megismerkedését egy japán lánnyal Londonban, még egyetemista korában! Legalább tíz percen keresztül álltak Lili és a japán kislány akkor egymással szemben és hajlongtak felváltva egymás felé az egyik metróállomáson, mert fogalma se volt, hogy hogyan kell befejezni egy elköszönést? Pedig neki ez egy kedves élménye volt, a mindennapi udvariasságot hiányolta az életből, ami, Lili úgy vélte, a régi generációkban jobban megvolt, és talán Japánban jobban megőrződött.
Egy óra elteltével ért haza a futásból, lezuhanyozott, majd nekilátott a hétvégi takarításnak. Porszívózás közben levert a könyvespolcról véletlenül egy könyvet, ezt feltette az asztalra, hogy majd mikor készen lesz, megkeresi a helyét.
Csak könnyű ebédet tervezett magának, este, mikor Ádám megjön, vacsoráznak majd alaposabban együtt. Miközben evett, belenézett a leesett könyvbe. Egy novelláskötet volt, Shichiro Fukazawa könyve. Lili belelapozott, és egy régi fényképet talált benne a nagyanyjáról.
Szép halált vágytam,
Sűrűn hulló fehér hót,
Magas hegyekben,
Hol a szikla a párnám,
S gyorsan jön, szép a halál.
Egy írás a Narayama dalokról. Lili halványan emlékezett erre a történetre. Emlékezett arra, hogy beleborzongott, mikor elképzelte, hogy egy fiú nekilát kivinni az anyját a hegyre. Aztán később, mikor a haldokló nagynénjénél járt a kórházban, már nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hónapokon keresztül magatehetetlenül gyötrődni egy kórházi ágyon, a fájdalmak ellen gyógyszerekkel teletömve, gépekre kötve feküdni – ez jobb? Emberségesebb? Tudta, hogy a fiatalok, az ő korosztálya, nemigen szokott a halálra gondolni. Tizennyolc évesen vesztette el a szüleit, és mindenki természetesnek tartotta, hogyha ő nem akart a halálról beszélni. De nem is gondolt rá? Mióta Ádámmal összeházasodtak, nem sokat. Szeretett volna teherbeesni, szeretett volna kisbabát, gyereket – az életre gondolt. Akik élnek és akik élni fognak. Jó ez?
Beleolvasott a könyvbe. Szép a halál. Úgy tartották ott, akkor, valamikor azok az emberek, hogy ha elkezd esni a hó, mikor valaki kiér a hegyre, akkor az szép halált jelent neki. Mit jelent a szép halál? Gyorsat? Álomba merülést a hó alatt? Lili nem tudta. A kávé mellett belemerült a könyvbe, és szinte észre sem vette, hogy úgy eltelt az idő, hogy lassan már sötétedni kezdett.
Te jó ég! Már mindjárt öt óra, Ádám hamarosan itt lesz!
Ádámon nem látszott egy csepp úti fáradtság sem, boldogan mosolygott, mikor belépett a szobába és meglátta a gyertyákkal megterített asztalt.
Én is arra gondoltam, hogy ünnepi vacsoránk lesz ma, hoztam is hozzá egy extra jó minőségű vörösbort!
Mikor már megették a halat meg a zöldségeket, akkor kérdezte meg Ádám mosolyogva:
Elkezdtél már japánul tanulni?
Lili egy pillanatra megdöbbent, csak nem akar Ádám gúnyolódni? De nem, rögtön folytatta tovább, és elmesélte a nagy újságot, hogy a következő év februárjában három hónapra Japánba küldik, megtanulni ott azt az új technológiát, amit megvesznek.
Nincs kedved velem jönni? Kérdezd meg a főnököd, hogy a rendes évi szabadságod mellé nem kaphatnál-e két hónap fizetésnélkülit, nem lenne jó?
Lili a meglepetéstől nem tudott rögtön válaszolni. Elmenni Japánba három hónapra, ahol neki semmi dolga nem lenne, csak nézni és látni? Volt idő, mikor ábrándozott erről.
Néhány óra múlva boldogan összeölelkezve merültek álomba.
Vajon mit hozott az álom tündére ezen az éjszakán Lilinek?
Az aranytál
Hárman voltak a halászbárkában, az öreg Fuyuki, és két fia, a legidősebb, Akino, és a legkisebb, Cho. Volt még két fia az öregnek, de ők bent laktak és dolgoztak a városban, állandó munkahelyük volt, és már nem kívántak visszatérni a falujukba. A halászmesterséget csak Akino vette át az öregtől, többé-kevésbé együtt is laktak, mert Akino az öregek háza mellett építette fel a maga házát. Már megszületett az első gyermeke, egy kislány, pár hónapos csecsemő, aki otthon volt természetesen az anyjával. Cho még iskolába járt, autószerelőnek tanult. A városba költözésre vágyott ő is, mint a két bátyja, de egyelőre a szüleinél lakott, és az iskola szünidejében szívesen kiment velük a tengerre.
Az öreg Fuyuki nem volt szomorú amiatt, hogy elmennek a fiai, tudta, ez az élet rendje. Még arra is emlékezett, hogy régen még rosszabb is volt, volt olyan korszak, amikor a nem elsőszülött fiúra kemény élet várt. Örült, hogy a fiai kitanultak valami mesterséget, munkájuk lett, és remélte, hogy majd családjuk is lesz nemsokára.
Nem adott már annyi halat a tenger, mint régen. Sok oka volt ennek, a nagy konszernek lehalásztak sokat, de a környezet szennyezése is hozzájárult. Voltak olyan helyek a tengeren, ahol ki se dobták volna a hálóikat, mert annyira tele volt szeméttel, műanyaggal. A halászok a világ változásaival szemben tehetetlenek voltak, csak az öregek keseregtek állandóan miatta, a fiatalok már úgy vették a világot, ahogy van.
Kellemes nap volt, enyhe széllel, némi napsütéssel, és nyugodt tengerrel. Szerencséjük is volt, már kora délutánra annyi halat húztak fel, hogy indulhattak hazafelé. Egy kifejezetten nagy hal is akadt a zsákmány között, egy kisebb fajta cápa. Cho még nem is látott kifogott cápát, de az apja rögtön figyelmeztette, hogy óvatosan nyúljon hozzá.
Akino állt a kormánynál, az öreg Fuyuki meg nekilátott a feldolgozásnak. Chonak nem volt kiosztott feladata, nézte az apját, ahogy dolgozik, és várta, hogy segíthessen, ha valaki szól neki.
A nagy hal gyomrában mindig sok minden szokott lenni, lenyelt kisebb halak, amelyeket még nem emésztett meg és feldolgozhatatlan szemét egyaránt. Voltak, akik vissza szokták dobni egy vállrándítással a szemetet a tengerbe, de ők megszokták, hogy nem teszik. Tartottak egy nagy tartályt direkt az ilyen mindenféle tengeri szemétnek, abban gyűjtötték, és a parton a szeméttelepen leadták.
A különféle szemetek közül ezúttal egy érdekes tárgy bukkant elő a hal gyomrából: egy ovális tál, körülbelül akkora, mint egy laptop, csak fémből. Sőt, talán aranyból, mert arany színe volt, ahogy megtisztogatták a sok rárakódott szennytől.
Hűha! – kiáltott fel Cho, mikor a tiszta tálat a kezébe vette. – Mi lehet ez? Talán egy ősrégi laptop?
A tálon koncentrikus körökben különféle jelek voltak, olyan írásjelek, amiket nem ismertek, nem tartoztak a mindennapi életben használt írásjelek közé.
Az öreg Fuyuki rosszallóan nézett rá:
Ne bolondozz fiam!
De Cho nem hagyta magát:
Egyáltalán nem bolondozom. Ez úgy néz ki, mintha valami ismeretlen fajta tabletnek a háza lett volna, talán ezek lehettek a billentyűk helyei.
A kíváncsiság Akinot is elmozdította a kormány mellől. Kezébe vette a tálat, megforgatta, de a jeleket ő sem értette.
Apa, szerinted mi lehetett ez? – kérdezte az öreget.
Az öreg Fuyuki is abbahagyta, amit csinált. Letörölgette a kezét, és megfogta a tálat. Egy darabig szótlanul nézte a köröket, a bennük lévő ismeretlen jelekkel együtt. Aztán megszólalt halkan:
Talán a régi jósdákban használták. Mikor gyerek voltam, a nagyapám mesélt a régi világról, arról, amelyik elsüllyedt a tengerben. Ott voltak olyanok, akik értettek az emberek sorsához. El kell vinnünk ezt a tálat a városba, a múzeumba. Biztosan lesz olyan, aki el tudja majd olvasni ezt az írást.
Hallgattak egy darabig. Cho nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem szólalt meg, de a jósdákat butaságnak tartotta. Ha voltak régen fejlettebb civilizációk, akkor inkább valami berendezésüknek a része lehetett ez a fémlap, a rányomtatott jelekkel.
Később Cho azt mondta:
Ha ez arany, akkor el is adhatnánk. Biztosan többet kapnánk érte, mint a múzeumtól. Ha egyáltalán kell nekik.
Az öregnek nem tetszett ez a megjegyzés.
A múzeumba visszük először. Ha nem kell nekik, akkor majd keresünk valami régiségkereskedőt.
A visszafelé út további részén aztán már nem beszéltek róla. Cho is beállt az öreg mellé a halakat válogatni, pucolni, és majdnem teljesen készen lettek az egész munkával, mire beértek a kikötőbe.
Másnapra esőt, vihart ígért a meteorológia, ezért úgy döntöttek, hogy bemennek a tállal a városba. Ketten mentek, az öreg Fuyuki és Cho, aki egy tarisznyába pakolva vitte a tálat a vállán. Még egyikük sem járt a városi múzeumban, de azért egészen hamar odataláltak. Az információs pultnál elmondták, hogy miért jöttek, majd némi várakozás után egy középkrú, szemüveges férfi jött értük, bemutatkozott, és elvezette őket az irodájába.
Mikor az öreg Fuyuki és Cho leültek, elfogadták az udvariasan felkínált teát. Elővették az aranytálat, és elmesélve az előző napi halászatot, átnyújtották a professzornak.
A tálon lévő koncentrikus köröket és a bennük lévő írásjeleket látva a professzor szemében rögtön felvillant az érdeklődés és a csodálkozás. Elővett egy nagyítót, és azzal kezdte vizsgálni az ábrát.
Tudják, hogy ez egy különleges ritkaság, ami a hálójukba akadt?
Cho már mondta volna, hogy nem a hálóban, hanem a hal hasában volt a tál, de az apja egy kicsit megrántotta a kabátujját, hogy hagyja, hogy a professzor beszéljen tovább.
A karakterek, az írásjelek, amik ezen a tálon vannak, azonosak azzal, amik a Hotsuma Tsutayeben találhatóak. Hallottak már a Hotsuma Tsutayeről, ugye?
Az öreg Fuyuki bizonytalanul bólintott, valójában nem sokat tudott a nevükön kívül az olyan régi írásokról, mint a Kojiki vagy a Nihon Shoki, és úgy vélte, a Hotsuma Tsutaye is valami ilyesfajta régi írás lehet.
A Hotsuma Tsutaye tartalmaz egy ehhez nagyon hasonló ábrát, és ugyanezek a használt jelek is. A Hotsuma Tsutaye magyarázata szerint ezt valamikor a nagyon-nagyon régi időkben olyan jóslásokhoz használták, amikkel próbálták megérteni az emberek sorsát, azt, hogy a sors mit tartogat számukra a jövőre.
Az öreg Fuyuki arcán egy elégedett, halvány kis mosoly jelent meg. Na,ugye! Jól sejtette ő ezt, pedig nem is tanult ember!
A professzor sokat mesélt nekik, láthatóan ez az ő szakterülete volt, és óriási szerencsének tartotta, hogy egy ilyen tál előkerült, és éppen őhozzá hozták. Végül megkérte, hogy hagyják náluk a tálat, természetesen egy elismervény ellenében, és azt is megígérte, hogy ő maga fogja kérvényezni, hogy megfelelő jutalmat kapjanak, ami általában az értékes leleteket beszolgáltató megtalálóknak jár. Így is történt.
Délután lett, mire az öreg Fuyuki és Cho elindultak hazafelé. Cho ugyan kicsit mormogott, hogy ő ugyan elégedettebb lenne, ha rögtön kaptak volna valami pénzt, de az apja leintette.
Jó lesz ez így, fiam. Jó helyre került ez a tál.
S bár otthon a mama főzött nekik, beültek egy gyorsétterembe, és ettek egy jó, fűszeres hallevest.
Japánban több, mint két tucat olyan kéziratot találtak, melyek a történelem előtti korokba nyúlnak vissza, ezek közé tartoznak a Kujiki kézirat, a Hotsuma Tsutaye, a Takenouchi és a Katakamuna dokumentumok is.
Egy világ szülői
1.
Alaposan csökkentette a hajó a sebességét, amikor belépett a célul megadott naprendszerbe és felkeltette az utasait. Nem a közönséges, a földi emberek mindennapi alvásával aludtak, hanem az utasok abban a speciális hibernált állapotban voltak, amelyet a hosszabb távú, a galakszisok közötti űrutazásoknál használtak. Egymás után jelentek meg a felébredtek a társalgóban, miután egy jó alapos zuhannyal felfrissítették magukat. Öten voltak összesen, három férfi, Ayumu, Isamu és Uki, és két nő, Emiko és Orino. Mentőexpedícíónak is nevezhették volna magukat, mert egy eltűnt hajó nyomát igyekeztek megtalálni, remélve, hogy annak utasait még valahol fellelik és megmenthetik.
Földi ésszel nem sok esélyt lehetett volna ennek a nemes célkitűzésnek adni. Ugyanis mindössze annyi információjuk volt, hogy a keresett hajó ebből a naprendszerből, ahova éppen megérkeztek, küldött utoljára üzenetet. Hogy mikor? Megint csak a földi fogalmak szerint igen-igen régen, mert azóta ebben a naprendszerben, amelyben a lakói által Földnek nevezett bolygó keringett, már sok ezer év telt el. Annak a régi hajónak az utasai is öten voltak, szintén hárman férfiak és ketten nők. Ez adódott abból, hogy a hazájukban öt nagy klán volt, Space, Wind, Fire, Water és Stone. Valamennyi expedíciót úgy állították össze, hogy mindegyik csoport képviselve legyen. Természetesen minden lehetséges információt összegyűjtöttek az indulásuk előtt arról az elveszett hajóról, amelyiknek a neve Hotsuma Tsutaye1 volt és az utasairól, akiket ők csak hírből ismertek.
Azt hamar sikerült megállapítaniuk, hogy a hajó számítógépének adatbázisaiban található információk erről a naprendszerről, a nap fizikai paramétereiről és a körülötte keringő bolygók számáról és könnyen észlelhető tulajdonságairól megegyeztek mindazzal, amit ők maguk is érzékeltek. Nem mertek rögtön apró felderítő drónokat kiküldeni a bolygók környékére, mert nem tudták, hogy van-e valamelyiken olyan fejlett civilizáció, amelyik megfigyelhetné és észlelhetné őket, ezért egy rejtő, láthatatlanná tevő burkot vonva maguk köré várakoztak egy ideig. Körülbelül egy hétnyi óvatos vizsgálódás után a műszereik mérései alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a feltételezéseik szerint a naptól számított első négy bolygó közül kettőn elképzelhető egy civilizáció létezése, a távolibb, az aszteroid övön túli bolygóknál pedig több holdon. Persze, ha a Hotsuma Tsutayet valamilyen szerencsétlenség érte, akkor becsapódhatott egy kietlen, lakatlan, élet nélküli bolygóba is, de a keresésük szempontjából biztatóbbnak tűnt előbb olyan helyeken körülnézni, ahol lehetségesnek látszott az élet.
Abban hamar meg tudtak egyezni mind az öten, hogy a két bolygón, a naptól számított harmadikon és negyediken kezdjék a keresést és a holdakat hagyják későbbre. A harmadik bolygó volt a legbiztatóbb. Kék Bolygónak nevezték el, mert a felvételek alapján ott nyilvánvalóan kellett lennie életnek, a bolygó jó részét víz borította. Csak egy holdja volt, és ők úgy tervezték, hogy amellett parkolják le a hajójukat, védve a láthatatlanná tevő és a becsapódásoktól megóvó burokkal és ők maguk egy kisebb hajóval szállnak le a bolygóra.
Mire a bolygó és a hold közelébe értek, már azt is tudták, hogy a Kék Bolygón nemcsak növényi és állati élet van, de valamilyen közepesen fejlett civilizáció is. Az egyik felderítő drónjuk befogott egy kisebb satellitet, melyekből néhány ezer ott keringett a bolygó körül és azt alaposan megvizsgálták. A civilizáció lényegesen alacsonyabb fejlettségi szinten állt, mint az övék, de azért ahhoz éppen eléggé magasan, hogy nagyobb óvatosságra intse őket. Tudták, az egész világuk sok-sok expedíciójának a tapasztalataiból tudták, hogy általában könnyebb a még a technikai fejlődés útján el nem indult, a természeti népek szintjén élő lényekkel kommunikálni, valamilyen békés kapcsolatot teremteni. A befogott kisebb satellite már nem működött, minden bizonnyal már a befogás előtt sem, tehát inkább szemét volt már, mint műszer. Ez is a fejlettség kezdeti stádiumára utalt, amikor egy civilizáció éppen csak elkezdi a bolygójáról való kilépést, de a felgyülemlő szemetével nem tud még mit kezdeni. Élő anyagot nagyon keveset találtak ezen a tönkrement berendezésen, alig néhány baktériumot, melyeket alapos genetikai vizsgálatnak vetettek alá. Az élet, ezen vizsgálatok alapján, meglehetősen hasonló elvekre, de nem teljesen hasonló elemekre épült fel, mint náluk, mint amit jól ismertek. A holt műszerben talált anyagok is hasonló következtetésekre adtak okot, a felhasznált elemek nagyobbik része ismert volt a számukra.
Több fejtörésre adtak okot a berendezésen talált feliratok. Jó néhány órába beletelt, mire a számítógép meg tudta fejteni és ki tudta analizálni őket. Ebből az elemzésből először is megtudták, hogy a civilizáció nem jutott arra a szintre, hogy általánosan egy közös nyelvet használjanak az egész bolygón. A feliratok két különböző nyelven készültek és ezekhez két különböző írásmód, vagyis jelrendszer is tartozott. Ezen jelek és ezek a nyelvek nem egyeztek azzal, amiket ők használtak és a számítógép adatbázisában is csak az egyik volt meg egy gyenge fordítóprogrammal. A jelek még a jellegükben sem hasonlítottak az ő kommunikációs rendszereikben használt jelekre, de azt tudták, hogy ilyen abc-nek nevezett betűk több helyen létező civilizációkban használatosak. Egy aprócska csalódást mégis jelentett ez, hiszen micsoda örömkiáltással fogadták volna, ha a saját jeleikből fedeznek fel egyet! Azt egy biztos jelnek tekintették volna, hogy jó helyen keresgélnek.
Hosszabb vita alakult ki közöttük arra nézve, hogy vajon a két különböző nyelvű feliratból milyen biztonsággal következtethetnek arra, hogy béke van a bolygó lakói között. A két nyelven való felirat együttműködésre utalt a különböző etnikai csoportok, sőt, a feltételezhetően különböző államok között. Ha együttműködve használnak satelliteket, akkor nyilván nem állnak háborúban, fegyveres konfliktusban egymással. Ez látszólag logikus következtetésnek tűnt, mégis az óvatosságra intők álláspontját fogadták végül el, hogy még több információra van szükségük.
Mindezek az első tapasztalatok és következtetések azt eredményezték, hogy nem szálltak le rögtön a bolygón, ahogy kezdetben tervezték, hanem néhány hétig csak megfigyeléseket folytattak. Fejlett technológiájukkal a bolygó számára észrevétlenül rá tudtak csatlakozni annak a satellitejeire és kommunikációs csatornáira. Rengeteg televízióadást fogtak, néztek és hallgattak végig és elemeztettek ki a számítógéppel. Megnyugtatónak találták, hogy az emberek a bolygón külsőre nézve nem is olyan nagyon tértek el őtőlük, ugyanúgy többféle nem és többféle fajta létezett, de az emberi test felépítése, azt leszámítva, hogy a látott embereknek csak két kezük volt, hasonlónak tűnt. Génanyagot még nem tudtak szerezni, de úgy érezték, hogy ez nem is olyan sürgős, ráérnek a vizsgálatokkal majd akkor, amikor leszállnak.
Az egyik adás felvételének elemzése után a számítógép váratlan jelzést adott: találtam valamit, ami a keresésünkben fontos lehet, üzente nekik. Mindannyian odatelepedtek a nagy monitor elé, hogy végignézzék és végighallgassák a gép által jelzett részt. A nyelvet, amin a látott film beszélgetőtársai társalogtak, nem értették, de a hangzásában volt valami ismerős és a gépnek az addig feldolgozott anyagok alapján már sikerült egy hevenyészett kis fordítóprogramot készítenie. Így a film képeire mindjárt felírta a saját fordítását is. Egy bizonyos filmkockánál a gép leállitotta egy pillanatra a filmet, hogy felhívja a figyelmüket: most következik az a mondat.
Halk indulatszavak törtek elő mindannyiukból, amikor meghallották azt a bizonyos mondatot: a filmen a férfi azt mondta, hogy Hotsuma Tsutaye! Kicsit idegenül, kicsit furcsa kiejtéssel, de határozottan az volt! Milyen jó, hogy a számítógép felfigyelt rá! Ezek szerint lehetséges, hogy van itt olyan, aki tud a társaik és hajójuk sorsáról?
Többször lelassítva végignézték a filmet, de a kezdeti örömükbe hamarosan egy cseppnyi csalódás vegyült. Megértették, hogy a Hotsuma Tsutaye ebben a filmben korántsem egy hajó nevét jelentette, hanem egy régi, valamikorról a régmúltból fennmaradt írást. Egy eposzt, egy régi történetet. A leírási módja, a jelei egy kicsit hasonlítottak az övékéhez, jobban, mint bármilyen más ezen a bolygón megtalált írás, de azért nem volt azonos vele. Megkérdezték a gépet, hogy nincs-e még a felvett és eltárolt anyagok között valami más is, amiről feltételezhető, hogy ezzel foglalkozik. Nem kellett sokáig várniuk, a gép visszajelentkezett egy másik riportfilmmel. Ebben ugyan nem hangzottak el ugyanezek a szavak, de érdekes képeket találtak. Egy nagy könyvtárban állítottak ki régi irásokat, illetve ezekről készült fényképeket és erről adott rövid ismertetést a film. Ayumu az egyik képnél felkiáltott: Stop!
A gép kimerevítette és felnagyította a kérdéses képet. Egy nagy követ lehetett a fényképen látni, rajta egy körrel és benne a földi emberek számára ismeretlen jelekkel. Ők ekkor ráismertek mindannyian: az egyik náluk használatos jelrendszer volt! A gép elkészítette mellé a magyarázatot, de szinte fölöslegesen, mert maguk is megértették. Egy nagyon rövid üzenet volt a kőbe vésve, valami ilyesmi: Meteorit baleset, Space és Water elvesztek. S mellette a mindannyiuk számára jól ismert idézet:
Ahogy a nap és a hold tájékozódást adnak az égieknek,
Legyetek a világ szülői, adjatok nekik világosságot.
Nem készíthették mások, mint az elveszett hajó utasai, illetve néhányan közülük. Ayumu, Isamu, Uki, Emiko és Orinó egy pillanatig döbbenten ültek, aztán egyre inkább mindannyian kezdték úgy érezni, hogy az üzenet csak félig szól nekik, azoknak, akik eljönnek ide keresni őket, hanem szól a két elveszett társnak is.
Vajon hány ezer év telhetett el azóta, hogy a kőbe vésték ezeket? Mennyire vademberek éltek akkoriban ezen a bolygón? A kőbe vésett idézet talán nemcsak a keresésükre indultaknak tájékoztató, hanem utalás arra is, hogy mi a céljuk. Világosságot adni nekik? Az itt élőket elindítani a fejlődés útján? Mi történt Space-szel és Waterrel? Vajon mit jelent az elveszés? Láttak esélyt a többiek a megtalálásukra?
Rengeteg kérdésük gyűlt össze egy pillanat alatt. Miután a kérdéseik néhány percig kaotikusan kavarogtak, Uki megszólalt: Várjatok! Próbáljunk valamiféle feltételezésen elindulni. Mit csinálnánk mi, ha valamilyen balesetet túlélve, hárman egymásra találnánk, de hiába keresnénk a másik két társunkat?
Megpróbálnánk megkeresni őket – felelte rögtön Orinó.
Igen, de hogyan? Együtt indulnánk hárman egyfelé vagy háromfelé szakadnánk, mert úgy hatékonyabb lehet a keresés?
Valószínűleg három felé szakadnánk – szólalt meg Isamu. – És jeleznénk egymásnak, ha valamit találtunk.
Jeleznénk egymásnak? – Uki megcsóválta a fejét. – Nagy kérdés, hogy mennyi maradna épen a magunkkal hordott eszközeinkből, műszereinkből. Mennyit tudnánk még használni?
Értelek – mondta ekkor Ayumu. – Külön meg kellene vizsgálnunk azt az esetet, hogy mindenük a balesetben tönkrement vagy megsemmisült. S a túlélők úgy álltak ott, olyan csupaszon, mint a természeti emberek.
Keresni akkor is célszerűbb többfelé szakadva – vélte Emiko . – Csak előbb készíteni kell egy bázist, egy támaszpontot és oda rendszeresen visszatérni.
Ez logikus volt, ez ellen egyikük sem tudott mit mondani. Ayumu a géphez fordult: Van valami információ arról a helyről, ahol azt a követ találták?
A gép talált néhány képet és a képek egy barlangot mutattak.
Ez az, látjátok – mutatott Ayumu a képek felé. – Ez a barlang lehetett a támaszpontjuk.
Annak a közelébe kellene leszállnunk és ott kezdeni a mi keresésünket – mondta Uki, és a szavait a többiek egyetértő bólogatása követte.
Azért még lenne jó néhány kérdés, amit a leszállásunk előtt meg kellene beszélnünk. – vette át a szót Ayumu megint. – Milyen formában, milyen alakban élnek most az életben maradt társaink? Felvették az itteni emberek alakját vagy láthatatlanok maradtak? Együtt maradtak a több ezer év során vagy szétváltak? Ha különváltak, tartják a kapcsolatot?
Erimo másra gondolt: Mit jelent az, hogy Space és Water elveszett? El tudunk mi egyáltalán veszni? Csak a hármuktól való elszakadásra értették, vagy arra, hogy elvesztették a megjelenési képességüket és láthatatlanoknak kellett maradniuk, vagy az élet valamilyen más formáját felvenniük?
Orino bizonytalanul ingatta a fejét: Ha ilyen történne velem, megismernétek utána?
Isamu visszakérdezett: Te megismernél egy ismeretlen alakban engem?
Hallgattak egy kicsit mindannyian ezen kérdések után. Ugyan tanulták az ismeretlen alakokban való ismerősök felismerését valaha, de gyakorlatuk ebben nem sok volt. Pedig az elveszettek keresése ilyen feladattá formálódott: megtalálni valakiket, akikről semmi olyat nem tudnak, ami a jelenben jellemzi őket, és csak olyat tudnak róluk, amit azok önmagukról talán már rég elfelejtettek.
Uki véget akart vetni ennek a tanácstalanságnak és azt mondta:
Azt javaslom, inkább azokat beszéljük meg, amit könnyen és világosan el tudunk dönteni: hol készítjük el a magunk támaszpontját, milyen formákban jelenünk meg és hogyan látunk mi magunk neki a keresésnek. Mindabban, ami meg nem világos, bízzuk magunkat az ösztöneinkre. Arra, hogy az adott helyzetekben megtaláljuk majd a helyes döntést.
Egy rövid szünet után Ayumu rábólintott erre a javaslatra: Jó. Azt javasom, minél inkább rejtve, minden tekintetben az itteniek elől elrejtőzve lássunk neki. Először is annak, hogy egy olyan lenti támaszpontot találjunk magunknak, ahova rajtunk kívül biztosan senki nem talál oda. Aztán egyezzünk meg többféle kapcsolattartási módban, arra az esetre, ha bármelyikünkkel bármi is történne. Nekünk szerencsére rendben vannak a műszereink, de lehet, hogy olyan helyzetbe kerül valamelyikünk, hogy nem lesz lehetősége még egy vészjelzést leadni se. Ahhoz a barlanghoz nyilván elmegyünk együtt valamennyien, de ha valamilyen újabb hasznos jelre nem találunk, akkor célszerűbb, ha felosztjuk a keresést, és megbeszéljük ki merre indul.
Erimo közbeszólt: Az nem elég, hogy a különböző nyelveket és szokásokat eltároljuk magunkban, szükségünk lesz a különböző helyeken egy kis akklimatizálódási időre, míg egészen olyanná tudunk válni, mint a helybéliek. A barlanghoz az elején még akár láthatatlan formánkban is elmehetünk, ott valószínűleg kezdetben nem akarunk kapcsolatba lépni senkivel.
Isamu bólintott, de amit mondott, abban újabb óvaintés volt: Egyáltalán nem biztos, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik ott lent láthatatlan alakban tudunk mozogni. Ezt is figyelembe kell vennünk.
2.
Az egykori barlang és környéke rég kultikus hellyé vált. Nemcsak a mellette felépült kolostor szerzeteseinek a szemében, akik rendszeresen tartottak szertartásokat és meditációs órákat a Kőnél, hanem az egész nép számára is. Gyakran zarándokoltak ide az emberek, és a jelenre már igen nehéz lett megkülönböztetni az igazi zarándokokat, az elmélyülést, ihletet keresőket a turistáktól. Több, nagy hálózattal rendelkező turistairoda is felvette a kirándulóhelyei közé ezt a helyet, amit a közelben levő falu lakói egyáltalán nem bántak. A turistákkal fellendült a falu élete is, a zarándokhely közelében két kis vendéglő és néhány emléktárgyakat és népi készítésű szöveteket, apró szobrocskákat áruló üzlet nyitott.
Egy szép napsütéses májusi napon egy öttagú kiránduló csoport érkezett a Kőhöz egy idegenvezetővel, aki egyben a kényelmes, hegyvidéki kirándulásokra kitűnően alkalmas jeep-et is vezette. Az öt emberből hárman már régen ismerték egymást, a másik kettő, egy férfi és egy nő, egyedül utazók voltak és csak az utazási irodában ismerkedtek meg egymással és a többiekkel. Mind az öten különböző országokból származtak, de valamennyien jól beszéltek angolul, így az odavezető út folyamán összeismerkedtek. Egyikük, az egyedül jelentkezett férfi volt csak japán, annak az országnak a lakosa, ahol éppen jártak és ahol a nevezetességet fel akarták keresni. Eikichinek hívták, és Tokióban dolgozott a meteorológiai intézetnek a földrengéseket kutató, előrejelezni próbáló részlegében. Az évi rendes szabadságának egy része volt ez a kirándulás, ahol szeretett volna eltöprengeni azon, hogy hogyan tovább. Egy hónap sem telt még el azóta, hogy elvált a feleségétől és egyedül maradt. A másik egyedül utazó egy fiatal lány volt, aki Valériaként mutatkozott be. Egy kis európai országból származott és egy féléves ösztöndíjjal tartózkodott Japánban Kyotóban az egyetemen, mert a régi japán kulturával foglalkozott. Olyan jól tudott már japánul, hogyha a kinézete nem árulta volna el, hogy európai, a kiejtéséből sokan nem jöttek volna rá, hogy nem japán. Ő Eikichivel először japánul váltott néhány szót, de tekintettel az útitársaikra, azután angolul beszéltek. A hármas csoport egy nagy környezetvédelmi kongresszuson tartózkodott Japánban, és bár ők is mind a hárman más-más országokból jöttek, jól ismerték egymást már régebbi találkozásokból és munkakapcsolatból. Egyikük nő volt, Suenak hívták és Kanadában élt Vancouvertől nem messze. A két férfi egyike, Walter német volt, de már évek óta Amerikában dolgozott egy nagy környezetvédelmi projekten, amelyhez az ENSZ biztosította a pénzügyi fedezetet. Az ötödik útitárs, Fedor orosz volt, valamilyen, az űrhajózáshoz kapcsolódó intézetben dolgozott, ahol a kutatási témája a környezet védelmét szolgálta és ezért legalább egyszer egy évben részt vett az ehhez kapcsolódó konferencián.
Valójában ők hárman sokkal-sokkal régebbről ismerték egymást és sokkal nagyobb képességekkel rendelkeztek, mint amit akár a megjelenésük, akár munkájuk elárult. Régesrégen egy távoli naprendszerből indult hajó utasai voltak és a hajójuk itt szenvedett hajótörést ezen a bolygón. A Földön. Nem egyszerű hajótörés volt, egy későn észlelt meteorit egyik leszakadó részével ütköztek pontosan akkor, mikor éppen leszállni akartak a Földön. Egy akkoriban még érintetlennek tartott bolygón. Érintetlennek? Arról meggyőződtek, hogy nincs fejlett civilizáció a bolygón, csak életre alkalmas, egészséges és szép természet, és egy, a fejlődés egészen kezdeti stádiumában élő emberfaj. Nem akartak velük kapcsolatot teremteni, a figyelmüket régi civilizációk néhány maradványa ragadta meg, azokat akarták közelebbről megvizsgálni. Azok miatt akartak leszállni, amikor a baleset bekövetkezett. A meteorit becsapódás óriási pusztítást okozott. Nemcsak az ő számukra, akiknek elégett a hajójuk és elvesztették két társuk, hanem az egész bolygó számára. A meteorit becsapódását földmozgások, tsunamik, vulkánkitörések követték. Hatalmas tűz és víz hullámok száguldottak végig a bolygón, nem kímélve semmit. Az élet nagy része elpusztult, sok fajta élőlény teljesen kihalt. Óriási szerencséjük volt hármuknak, hogy az utolsó pillanatban a hajójuk felrobbanása előtt kiszálltak és a ruhájukba épített egyfajta motoros antigravitációs reptető segítségével hamarabb elértek egy magas hegyet, semmint a pusztító erők valamelyike, a tűz vagy a víz elkapta volna őket.
Jó sok időbe tellett, míg a meteorit becsapódás után a sok felkavart kő és por lecsillapodott, lehullt. Szomorú képet mutatott az egész bolygó, amelyet ők akkor már Földnek kezdtek nevezni. Mit lehet tenni egy ilyen lepusztult Földön? Hogyan lehet segíteni ahhoz, hogy újra elinduljon az élet? Vajon a két hátramaradt társuk elpusztultak a hajóval együtt, vagy valami a láthatatlan lényükből-lényegükből fennmaradt és valahol továbbra is él? Hol keressék őket? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek esténként foglalkoztatták őket, mikor behúzódtak a barlangba a tűz mellé és egészen nomádoknak érezték magukat. Abban reménykedve, hogy talán elindulnak otthonról a megmentésükre, elkészítették a Követ. Csak egy rövid üzenetet véstek rá: Meteorit baleset, Space és Water elvesztek. Mellé pedig, azonosításul a bolygójukon mindenkinek jól ismert idézetet:
Ahogy a nap és a hold tájékozódást adnak az égieknek,
Legyetek a világ szülői, adjatok nekik világosságot.
Sok ezer év telt el. Az egykor hajótörést szenvedtek több civilizáció felemelkedését és hanyatlását, majd bukását élték át. Egyik civilizáció sem jutott el arra a szintre, hogy abban reménykedhettek volna, hogy elkészül egy olyan hajó, amely képes lenne arra, hogy hazavigye őket. A megmentésükre pedig nem érkezett senki. Jó szülői kívántak lenni a világnak, ezért szétszéledve, három felé válva mindig a fejlődést, a pozítiv erőket segítették. Igyekeztek a magukban megőrzött tudásból – mert más formában nem maradt meg semmijük – mindig a környezet adott szintjének megfelelően minél többet átadni. Úgy, mint egy szülő a gyerekének, aki észre sem veszi gyakran, hogy valami újat tanul.
Természetesen nem mondtak le arról sem, hogy megtalálják az elvesztett társaikat, Space-t és Watert, hittek abban, hogy ha el is vesztették a testi formájukat, fennmaradtak és az élet részeivé váltak újra. Többször előfordult az évszázadok folyamán, hogy ebben vagy abban az emberben gyanították valamelyik egykori társukat, de ezek a feltételezések sajnos mindig hibás hipotéziseknek bizonyultak. Egyfajta teszt volt a szemükben, ha az illetőt sikerült valamilyen módon rávenniük, hogy látogasson el ehhez a Kőhöz. Ilyenkor különböző formákban ők is ott voltak, és nagy kíváncsisággal figyelték, nem látnak-e az arcán egyfajta felismerést.
Ilyen volt Sue, Walter és Fedor számára Eikichi és Valéria is, akik életútját már jó ideje szemmel tartották. Természetesen óvatosan, úgy, hogy senkinek se tűnjön fel, annál is inkább, mert ők maguk azt már észrevették, hogy nincsenek egyedül. Mármint abban nincsenek egyedül, hogy mások is vannak az emberek között, akik az átlagembereknél magasabb, rejtett képességekkel rendelkeznek. Talán szintén hajótöröttek? Talán szintén keresők? Abban, hogy erről többet megtudjanak, két dolog is gátolta őket: egyrészt az, hogy ők maguk kevesen voltak, másrészt pedig az, hogy az óvatosságot helyezték az első helyre. Mindenesetre ennek a jelen civilizációnak voltak pozítiv oldalai, és ez lehet, hogy más, fejlettebb lényeknek is volt köszönhető. Ez a civilizáció gyorsabb technikai fejlődésen ment át, mint az előzőek és már a bolygóról való kilépés kezdeteinél tartottak.
Sue, Fedor és Walter Eikichit tartották Spacenek, Valériát pedig Waternek, bár még semmiben sem voltak biztosak. Mikor róluk beszélgettek, Eikichit nem Spacenek, hanem Earthnek nevezték, mert már jó ideje úgy érezték, hogy az itt sokkal megfelelőbb. Természetesen sem Eikichi, sem Valéria nem külsőre hasonlítottak a rég elveszett társakra, hanem az öntudatlan tulajdonságaikban volt sok olyan, ami hasonlóvá tette a szemükben. És ez az érzésük csak megerősödött a Kőnél tett látogatás során. Bár sem Eikichi, sem Valéria nem szóltak semmit, nem volt az arcukra írva egyfajta döbbent felismerés, az elmélyültségüket, a hallgatásukat Walter, Fedor és Sue beszédesnek találták. Úgy érezték, hogy most jó irányban tapogatóznak, Eikichiben is és Valériában is mintha visszhangot vert volna a Kövön lévő felirat.
A kirándulás után késő este lett, mire visszaértek a szállodájukhoz, de mivel a kocsiban nem akartak semmilyen formában kommunikálni erről a témáról, vacsora után kisétáltak egy közeli parkba beszélgetni. Kimondatlanul úgy érezték, hogy egyetértés van köztük, de azért szerették volna szavakkal is megerősíteni ezt, és beszélni a hogyan továbbról. Walter foglalta össze szavakban a benyomásait, majd a végén hozzátette:
A Kőnél egy pillanatra már úgy éreztem, hogy Eikichi megértett valamit, valami homályosat a múltból, amit még nem tud elrendezni magában, és mégis úgy érzi, hogy érinti őt, köze van hozzá.
Sue rábólintott: Én is így láttam. Sőt, egyszer mintha valaki azt mondta volna, nem hangosan, csak a fejében, hogy Hotsuma Tsutaye, és rátok néztem, de nem láttam az arcotokon semmit, és arra gondoltam, talán Eikichi gndolataiban jött elő. Melyikőtök volt az?
Miközben Walter és Fedor nemlegesen rázták a fejüket, megszólalt egy láthatatlan hang:
Én voltam.
Sue, Fedor és Walter döbbenten néztek egymásra: milyen óvatlanok voltak! Nem vették észre, hogy valaki láthatatlanul a társaságukban van, és kihallgat mindent, amit beszélnek.
A hanghoz tartozó lény levetette a láthatatlanságát és egy barátságosan mosolygó férfiarcot láttak maguk előtt, aki ezt mondta:
Úgy örülök, hogy megtaláltalak benneteket, Wind, Fire és Stone! Nemrég érkeztünk ide, hogy megmentsünk és hazavigyünk benneteket. Engem Isamunak hívnak és én is Wind vagyok, akárcsak Walter. Ezekben a napokban én voltam az ügyeletes a Kőnél. Már jeleztem a többieknek, és Space, Fire, Water és Stone hamarosan itt lesznek.
Sue, Fedor és Walter még nehezen tértek magukhoz a meglepetéstől, bármennyire is várták oly hosszú időn keresztül ezt a pillanatot. De nem volt baj, Isamu beszélt tovább:
Nagyon jó ötlet volt tőletek ezzel a Kővel. Megértettük, hogy jó helyen járunk, jó helyen keresünk, és azt is megértettük, hogy ti is feltehetően keresitek a két elveszettet. Reméltük, hogy előbb-utóbb megjelentek a Kőnél, de hogy ez ilyen hamar bekövetkezik, az túlszárnyalja minden reményünket.
Fedor nyerte vissza elsőként az önuralmát, és azt kérdezte: Milyen otthon? Mi itt annyi változást éltünk meg, hogy néha már attól féltem, mire eljön a lehetőség, hogy visszatérjünk, már nem lesz hová.
Miközben Isamu mosolyogva megnyugtatta, hogy odahaza minden olyan, mint régen, megérkeztek Ayumu, Emiko és Orino, és néhány pillanat múlva Uki is. Mivel már sötét volt, a parkban nem járt rajtuk kívül senki, nem keltettek feltűnést. Örömmel köszöntötték mindannyian egymást, és a kölcsönös bemutatkozások után letelepedtek az egyik kis ligetben beszélgetni. Egyiküket sem zavarta a homály, az, hogy csak néhány csillag és a park egy-két halovány fényű lámpája világított. Sok-sok megbeszélnivalójuk volt.
Mikor szóba került az aznapi kirándulás, akkor kezdtek Eikichiről és Valériáról is beszélni. Isamu megerősítette, amit már mondott, hogy őket figyelve, ő mondta ki a fejében azt, hogy Hotsuma Tsutaye, bár akkor már biztos volt abban, hogy Sue, Walter és Fedor a keresettek. Èppen ezért meglepődött egy pillanatra, mikor úgy érezte, hogy Eikichi fejéből jött valamilyen artikulálatlan reakció és nem azoktól, akiktől várta. Aztán miközben tovább figyelte őket, megértette, hogy Sue és társai pont az egyik elveszettet vélik felfedezni Eikichiben. Isamu egyetértett ezzel, az ő megérzései is ezt sugallták.
Hogyan tovább? Ayumu azt mondta, hogy felőlük akár rögtön indulhatnának haza, hiszen a megtalálásukkal elérték az útjuk célját és nyilván ők olyan sok tapasztalatot szereztek itt, annyi új megismeréssel térnek haza, hogy bőségesen lesz mit feldolgozni.
Ez igaz, felelte neki Sue, de ugyanakkor mi történjen Eikichivel és Valériával? Őket nem vihetjük magunkkal, amíg maguktól rá nem ébrednek önnön lényükre, és nem maguk választják a hazamenetelt.
Mindnyájan megértették és elfogadták Sue szavait, Emiko mégis megkérdezte:
Jó szülők voltatok, azt hiszem, hogy mindannyiunk nevében mondhatom, hogy így látjuk. Nem az a felnövekvő gyermekek sorsa, hogy a szülők hagyják őket egy idő után a maguk útján menni?
Walter is, Sue is nemlegesen rázták a fejüket:
Általánosságban igazad van – válaszolta Walter.- de ez szerintem más eset. Jobb. ha van valaki, akikkel meg tudják beszélni azt, amit felismernek. És – Walter gyorsan folytatta, mert sejtette, hogy Uki mit akarna kérdezni – mi mind a hárman fontosnak ítéltük, hogy maguk döbbenjenek rá az igazi lényükre, a származásuk titkára, és semmiképpen sem mi világosítsuk fel őket.
Fedor még halkan hozzátette: Nem akartunk tévedni. Magunk is bizonytalanok voltunk…
Ayumu ekkor azt mondta:
Ùgy fogalmaztam az előbb, hogy mehetünk azonnal, de ez nem jelenti azt, hogy muszáj is rögtön mennünk. Azt javaslom, hogy halasszuk el a döntést az indulásról. Nekünk is jó,ha megismerjük egy kicsit ezt a világot.
Majd Sue-ra, Fedorra és Walterre nézve hozzátette: Amelyiknek ti lettetek a szülei.
3.
Először ültek kilencen a víz alatti barlang mélyén rejlő hajóban, amellyel a Ayumuék a Földre szálltak. Néhány hónap telt el az összetalálkozásuk óta. Sue, Fedor és Walter már sokszor jártak itt azóta, Eikichi volt az, aki most először. A Kőnél tett látogatása óta Isamu állandóan vele volt, kezdetben láthatatlanul, majd mikor Eikichi felébredt, utána emberi alakot öltve. Eikichi úgy élte át az egészet, mintha ezekben a hónapokban nem hónapok, de hosszú évek teltek volna el, annyira megváltozott, ahogy a világot látta.
Mindannyian tudták, hogy most az indulásról akarnak dönteni. Miután körbevezették Eikichit a hajón, és feleltek száznál több kérdésére, a társalgóban telepedtek le. Eikichi maga volt az, aki lelkesedésével belevágott a témába:
Nekem nem hazamenetel, nekem elmenetel lesz ez. Ezt az életet, ez a földi életet éreztem hazának, és ez ezalatt az idő alatt, hiába döbbentem rá sok mindenre, még nem tudott megváltozni. Belül nem, értitek?
Orino rácsodálkozott: Talán te is maradni akarsz?
Mindannyian tudták, hogy az is szócska Suera vonatkozott, aki már bejelentette, hogy ő nem kíván most hazamenni, mert nem akarja teljesen magára hagyni Valériát. Azt reméli, hogy mivel most már tudják, hogy ők hol vannak, eljönnek majd valamikor értük és lesz még más alkalom a hazatérésre.
Eikichi hevesen megrázta a fejét: Nem, nem, én nem akarok maradni. Csak azt akartam mondani, hogy nekem ez olyan lesz, mint egy expedícíó, mint egy felfedezés. Egy újrafelfedezés.
Uki Walterékhoz fordult: Tudjátok, hogy mit nem értek? Már rég meg akartam kérdezni tőletek. Miért nem gyűjtöttetek tanítványokat magatok köré? Ha nem hárman, hanem mondjuk háromszázan vagytok, sokkal többet el lehet érni.
Walter, Fedor és Sue egymásra néztek, látszott rajtuk, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak. Fedor adta meg a választ:
Volt egy civilizáció, amikor belefogtunk valami ilyesmibe. Nem váltunk háromfelé, hanem együtt maradtunk és alapítottunk egy iskolát. Vagy talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy egy vallást. Mert sok mindennek, amit tőlünk tanulhattak, varázslat jellege volt az akkoriban igen egyszerű körülmények között élő emberek számára. És nem maradtunk csak hárman, hanem lett néhány olyan tanítványunk, akik, ha nem is a mi szintünkre, de az átlagnál lényegesen magasabb szintre jutottak.
Fedor elhallgatott, mint aki nem tudja, hogy mennyire részletezzen mindent, és mialatt ő hallgatott, Eikichi kérdezett közbe:
Akkoriban határoztátok el, hogy engem nem mint Spacet, hanem mind Earth-t, mind Földet kerestek?
Meglepő tekintetekkel néztek rá mindannyian, és Sue megkérdezte: Miből gondolod?
Eikichi mesélni kezdett: Nem tudom, hogy pontosan mennyit tudtok az életemről, mit figyeltetek meg, de talán láttátok, hogy egy időben erősen foglalkoztatott az I Ging és többféle ókori keleti filozófia. Gyakran beszélnek a különféle régi írások négy elemről, de ha az ember közelebbről megnézte, kiderült, hogy nem is négy, hanem öt elem van egy-egy adott rendszerben, és a különböző tanokban – nem tudom, hogy mondhatnám-e úgy, hogy a különböző iskolákban – más és más volt az ötödik elem, ami hozzájött. Van, ahol fa, van ahol fém, igazából Space-szel én csak egy helyen találkoztam. A Hotsuma Tsutaye-ről szóló leírásokban.
Fedor, Sue és Walter kicsit mosolyogva néztek egymásra, de még mielőtt bármit mondhattak volna, Eikichi még hozzátette: Nagyon érdekes lehetett abban a régi korban élni. Vagyis, úgy élni, úgy fennmaradni, hogy az ember nem felejt el mindig mindent.
Fedor felelt neki: Hidd el, ennek is, annak is megvannak az előnyei. Sok szempontból jó lehet mindig újra, mindig gyerekként kezdeni az életet. De én különösen örülök, hogy érdeklődsz ezen filozófiák, felfogások iránt, bennem egy idő óta nagy hiányérzet van, hogy nem tudok annyit foglalkozni velük, amennyit szeretnék.
Uki úgy érezte, hogy kicsit elkanyarodott a beszélgetés attól, ami őt érdekelte, és ezért most azt kérdezte: Ha volt egy olyan iskolátok, ahol lettek magasabb szintre eljutott tanítványaitok, akkor hogyhogy még mindig csak hárman vagytok?
Nem akarták mondani, hogy most már Eikichivel együtt négyen, mert mindannyian tudták, hogy a kérdés nem erre vonatkozott.
Walter vette át a szót:
Az lett a vége, hogy nagyot csalódtunk. A tanítványaink hatalomra vágytak és az uralkodók szolgálatába szegődtek. Sötét alakok lettek belőlük, sok háború, viszály szítói.
Mi lett az iskolátokkal? – kérdezte Ayumu.
Üldözni kezdték, majd elpusztították – felelte Walter. – Egy ideig láthatatlannak kellett maradnunk.
Aztán nem sokára az a civilizáció maga is elpusztult – tette hozzá Sue.
Megpróbálnád újra? – fordult felé Ayumu. – Az iskolaalapítást, a tanítványok gyűjtését?
Sue csodálkozott: Mikor? Most? Nem gondolod, hogy mivel egyedül leszek, egyedül még reménytelenebb? Azt hiszem, hogy Valéria figyelése – nem akarom úgy mondani, hogy felnevelése – lesz a feladatom és bár remélem, hogy sok mindenre jut még energiám mellette, azt nem hiszem, hogy egy ilyen iskola beleférne.
Nem gondoltam, hogy egyedül – válaszolta Ayumu. – Másra gondoltam. Arra, hogy itt maradnék én is veled. Vagy pontosabban veletek, hogy Valériát se felejtsem ki.
Ez olyan bejelentés volt, amelyik nagy meglepetést okozott mindannyiuknak. A fent, a hold mellett várakozó hajón tízen is kényelmesen elfértek volna és mostanáig úgy tudták, hogy nyolcan lesznek a hazatérők, mert csak Sue marad Valéria mellett.
Ayumu látta a csodálkozó tekinteteket és folytatta:
Elgondolkodtam azon, amit Sue mondott nekünk még akkor, mikor rögtön az elején bejelentette, hogy ő nem hagyja magára Valériát. Miért maradjon Sue egyedül? Az eltávozó szülők feladatát nem lenne jó, ha átvenné más? Itt töltöttünk néhány hónapot és bennem erősödött ez az érzés. Mennyi mindent lehetne még tenni! Ha hazamentek, és otthon meséltek erről a világról, egészen biztosan mások is lesznek, akik így gondolják majd. Új expedíciót fognak majd indítani, új terveket készíteni. Minek menjek vissza, ha én már itt és most nekikezdhetek ezen új tervek megvalósításának?
Uki és Emiko kicsit kételkedve ingatták a fejüket, de nem szóltak semmit. Walter viszont azt mondta: Örülök, hogy így döntöttél, Ayumu. Sokszor tépelődtem magamban azon, hogy nem hiba-e Sue-t teljesen egyedül hagyni. Azt hiszem, hogy én most hazamegyek, de ott elsőként fogok jelentkezni abba az új expedícióba, hogy visszajöjjek. – Kis szünet után hozzátette: Ide is haza.
Isamu, aki jó ideig csak hallgatta a beszélgetést, most megszólalt: Lehet, hogy eljövök én is még egyszer ide, és akkor úgy, hogy maradjak. Nekem is sok ötlet megfordult a fejemben, mialatt az itteni embereket figyeltem.
Csak azt szeretném mondani nektek – fordult Isamu ekkor Ayumu és Sue felé – legyetek nagyon óvatosak, legalább addig, amíg mi vissza nem jövünk. Nem foglalkoztunk mostanáig azzal a kérdéssel eléggé, hogy milyenek azok a mások, akik még itt vannak és az emberek ugyanúgy nem érzékelik őket, mint minket sem. Nem foglalkoztunk ezzel, pedig azt hiszem, hogy kellene. Több jelet láttunk arra, hogy vannak köztük rosszakaratúak, akik leigázni, kihasználni akarják a Föld lakosságát, talán csak arra várnak még, hogy többen legyenek.
Sue mosolyogva felelt: Kedves ez az aggódásod, Isamu. Amiket mi is tapasztaltunk, annak alapján így van, ahogy mondtad. Óvatosak leszünk továbbra is, és ha többen jöttök vissza, akkor feltehetően találunk erre valamilyen megoldást. Addig pedig maga a tudat is segíteni fog Ayumunak és nekem, hogy nem vagyunk elveszettek, hiszen tudtok rólunk és gondoltok ránk.
Ayumu nem szól semmit, csak rábólintott.
Korán hajnalodott, már fél háromkor derengeni kezdett. Ketten álltak a teljesen kihalt tengerparton, Sue és Ayumu. Mivel integetni fölösleges lett volna, csak a szemeikkel búcsúztatták a gyorsan felszálló hajót.
Vége
time2life 