Katar, mint a rossz felé haladás jelképe

Mostanában, az elmúlt hetekben több olyan félig dokumentumfilm, félig játékfilm filmet mutattak a TV-ben arról, hogy a foci már nem az igazi, régi foci: megrontotta a pénz. Először elveszett belőle a játék, maradt a versenyszellem, később pedig már annak is csak az elmocskosodott változata: a játékosokat orvosok „módosítják”, a játszmákat pedig gyakran a pénz dönti el. Nyilván nehéz ilyen filmeket tisztán dokumentumfilmként forgatni, mert a sötét üzelmekhez hozzátartozik az, hogy nem a nyilvánosság bevonásával történnek.
Katar gazdag ország. Annyira gazdag, hogy két olyan országot tudtak kiütni a jelentkezésnél, akikről a mindennapi ember azt hinné, hogy sokkal erősebbek: az USA-t és Ausztráliát. Mennyibe került a világbajnokság rendezési jogának a megvásárlása?
Nem árulták el. De mit ér egy ilyen világbajnokság, ahol már csak a pénz számít, csak az dönt el mindent? Tartok tőle, hogy nem sokat. Lehetett hangokat hallani, hogy bojkottálni kellene ezt a világbajnokságot, de megkezdődött a világbajnokság és minden csapat ott van.
Úgy látom, hogy akármerre nézünk, az emberség mintha teljesen kiveszne a világból és már teljesen kiveszett a világot „irányító” — valójában rossz felé vivő — vezetői rétegből.
A focivilágbajnokság miatt egyre több filmet mutatnak Katarról. Elkeserítő, rémísztő. Mert mit lehet mondani egy olyan országról, amely a nagy nyersanyag gazdagságát csak emberellenesen képes felhasználni? Emberellenesen általában, mint a környezet, a természet tönkretevésének az eszközét, és emberellenesen azáltal, amilyen állam berendezést hoztak létre. A Katarban élő lakosságnak ugyanis csak körülbelül tíz százaléka állampolgár. Ezeknek nincs adó, ingyenes az orvosi ellátás – ez hangzik el a propaganda filmjeikben. A többi 90 százaléknak viszont semmi nincs, csak rabszolga élet. Rabszolga munka, napi 12 óra egy héten hatszor, nyaranként gyakran 50 fokos hőségben. A katariak maguk nem dolgoznak, ők fensőbbségesen lenézik a dolgozó embereket, a munkát.
Az a 10 százalék állampolgár is csalóka szám. Ugyanis a nők csak másodrendű emberek, másodrendű állampolgárok. Semmi önálló joguk nincs, nem tehetnek semmit az apjuk vagy a férjük, ezek hiányában a bátyjuk engedélye nélkül. Szabadság nélkül élni? Szóval, ők is rabszolgák.
Bár a kívülálló azt hihetné, hogy a világ egyik leggazdagabb uralkodója gyermekének lenni jó lehet, egy másik filmből kiderült, hogy ez korántsem így van. A dubai uralkodónak két leánygyermeke is szeretett volna megszökni az atyai fogságból, mert hiába nevezik őket hercegkisasszonyoknak, csak szerencsétlen foglyok ma is — ha életben vannak még. Amikor megszöktek, erőszakkal visszavitték, megkínozták őket, és azóta feltehetően erősen begyógyszerezve fogságban tartják mind a kettőt. Tönkretették az életüket, tönkretették őket.
Micsoda szülő az ilyen? Mit lehet elvárni olyan szörnyetegektől, akik a saját gyermekeiket sem kímélik? Ezek nem emberek, hanem vadállatok, sőt, még annál is rosszabbak, hisz állat is van sok olyan, amelyik szereti a kicsinyeit.
Az ilyenek felé orientálódjon Európa? Az orientálódásban most már nem a focira gondolok, hanem az olajra. Megszüntetik az oroszországi függőséget, hogy most arab sejkektől és terroristáktól (a szállító hajókkal bármikor bármi megtörténhet) való függőség legyen a helyébe? Cseberből veder. Egy kisebb rosszból egy potenciálisan sokkal nagyobbá válható rossz.
Amit gyakran elfelejtenek: az elektroautók elterjedésével az elektromos áram iránti igény még sokkal jobban emelkedni fog, pedig a túlterheltség, a hálózatbizonytalanság, stb. következtében bekövetkező blackout-ok miatt már ma is nagy a félelem.

Ha filmes lennék, talán csináltam volna egy olyan kisfilmet, amelyik Katart mutatja – száz év múlva. A gazdagságból semmi sem maradt. A nagy felhőkarcolókból ami látszik, az a felső egyharmaduk. A többi víz alatt áll, ha áll egyáltalán, mert a beinduló klímakatasztrófa domino hatás jelleggel sok olyat is beindíthat – például vulkánkitörések és tsunamik – amikkel ma még kevesen számolnak.
Azt már talán mondanom sem kell, hogy a klímaváltozás megakadályozásából semmi sem lesz. Hogyan is lehetne, ha az olajból hasznot húzók uralják a döntéseket hozó fórumokat.
Végetért a klímakonferencia, teljes csőddel, mint az várható volt. A Föld vezetése olyan, hogy képtelen megbirkózni a jól láthatóan, érzékelhetően, egyre gyorsabban közeledő veszéllyel, a Föld klimatikus egyensúlyának a felborulásával.
Nem csoda, hogy képtelenek, hiszen kecskére bíztak káposztát: az óriási hasznokat húzó olaj és gáz lobbynak fontosabb a saját haszna és térnyerése – milyen rövidtávú gondolkodás, ha egyáltalán gondolkodás –, mint a civilizációnk elpusztulása, a Föld lakhatatlanná válása – legalábbis egy időre.
A bibliai hasonlat is stimmel: könnyebb a tevének keresztülmenni a tű fokán, mint egy olyannak jót cselekedni, aki csak a saját gazdagságával törődik.
Siratom a Földet, siratom Európát. Csak Európát?
Amerikával, Kínával mi él majd tovább? (Ki tudja, meddig.)
Az amerikai elnök, Biden, nemrégiben kijelentette, hogy a katari uralkodó a legjobb barátja. Madarat tolláról, embert barátjáról. Régi közmondás ez, de örökérvényű.
Valami hasonlót mondott körülbelül száz évvel ezelőtt Vilmos, német császár is a törököknek, a muszlimoknak, a török császárnak. „A legjobb barátjuk”.
Milyen lesz a Föld, ha kihalt az emberiség és elpusztult a természet? Élettelen, sivár, hideg. Csak legendává válik, hogy lehetne, lehetett volna szép az élet? Vagyis élet és nem robot lét.

A pénz világa

Nem látjuk, egykor
Pénz nélkül a világ mily
Értéket tisztelt,
Pénz eszköznek született,
De cél lett, s torzult minden.

A pénz világa
Tönkreteszi önmagát,
Természet, ember
Lepusztult Földön kihal,
Halott bolygót ki ural?

Post scriptum.
Már készen volt ez a blogbejegyzés, amikor olvastam egy aktuális, új cikket Katarról. Annak alapján a sejkek ugyanolyan szavukat nem betartó, maguknak mindenféle inkorrektséget megengedő módon viselkednek a turistákkal, mint ahogy – csak még fenyegetőbben – a vendégmunkásaikkal, az asszonyaikkal, stb. A rossznál is rosszabbak. Rámfoghatják, hogy én európai vagyok, és nekik „elegük van az európaiakból” – de szerintem ezt nem így kellene nevezni. Remélem, sokan egyetértenek, és nem csak Európából.

A Bolondok hajója

Oskar Werner, a színész, az idén lett volna százéves, ha megérte volna. Kicsit elcsodálkoztam magamban, amikor néhány napja ezt hallottam, valahogy öntudatlanul egy még korábbi generációhoz kapcsoltam. Egy rövid, „mások emlékeznek rá” jellegű dokumentumfilm után játszották – végre, megint – a Ship of Fools-t, a Bolondok hajóját.
Megjegyzés. Az 1965-ben készült film részletes leírása megtalálható a Wikipedián angolul, itt a link hozzá: https://en.wikipedia.org/wiki/Ship_of_Fools_(film)
Régen is tetszett, most is tetszett. Egy „hajónyi” freskó, amely több emberi sorsból állít össze egy képet, rész és egész egyszerre.
Mi ez a hajó? Nyilván mindenki kitalálja, a Földünk. Ez a kis bolygó, ahová be vagyunk zárva mindannyian és mint a bolondok kóválygunk ide-oda, ritkán tudva és találva meg, hogy valójában mit is akarunk.
Mivel adott többet a film, mint mondjuk negyedszázaddal ezelőtt vagy a fiatalkoromban? Nem emlékszem, hogy hány éves koromban láttam először, de úgy érzem, hogy még jóval az ébredésem előtt. Talán egy régi kis idézetes füzetecském segítene megfejteni, egy-egy mondat visszaköszönt; például az, hogy: „A sírás jó tesz a szemnek, kimossa és azután tisztábban látunk.”
A mostani megnézést-meglátást nem csak az segítette, hogy az eltelt évtizedek alatt én változtam (remélem, hogy joggal mondhatom: értem), de a film előtt játszott Werner életrajz is. Azok közé tartozott, akik rádöbbentek, ráéreztek arra, hogy ez a mai világ olyan, hogy mindenkiből bábut akar csinálni. (Most nem a genetikára gondolok, az egy következő fokozat.) Bábut, akinek valaki más mondja meg, hogy mit akarjon, mit tegyen. Olyan „összhangot”, ahol egy rendező van, és ő rakosgatja a bábukat.
Ez messze nem ugyanaz, mint egy olyan világ, ahol mindenki megélheti a maga törekvéseit, harmóniába hozva másokkal, az egész világgal. Werner színházi problémái arra mutatnak, hogy a színház, és most azt a részét értve, ami a színfalak mögött van, mennyire modellje az egész világnak, annak is, ami a felszínen nem látszik. De végülis minden az, vagyis az egész civilizáció betegségének a tünetei mindenütt hasonlóak.
A Bolondok hajója egy átmeneti korban „fényképezi le” a Föld állapotát, egy olyan korban, amelyik már nagyon közel van az „egy rendező sok bábu” állapothoz. A nyomorban élők érzik a kiszolgáltatottságukat, a magatehetetlenségüket, de azt talán ő közülük is kevesen, hogy az eljövendő kor még többet akar elrabolni tőlük: nem csak a testük eladását kívánja, de a lelkükét is. A „fenti réteg”, az akkori fejlettnek számított világrész társadalma is jórészt teljesen naiv abban a tekintetben, hogy a „hajó” merre halad. Aki nem naiv, az a spanyol táncosnők futtatója, annak az ő világa jön, olyan világ, ahol az adja valakinek az „értékét”, hogy hány embert tud kihasználni, felhasználni, megnyomorítani ő maga.
Van remény valami emberségesebb életre? Van kiút, alternatíva?
A film nem tud felmutatni. Ez nem a szeretet világa, nem az emberség világa, nem a szabad akaratban való emberi kifejlődés világa. Aki nem tud „betörni”, az elpusztul. A kis faszobrokat készítő ember éppen úgy, mint az egyik főszereplő, a hajóorvos, akit Oskar Werner alakít. A La Condesára mi vár, azt nem látjuk, de mennyire maradhat meg az akarata olyannak, aki kábítószer függőségben él, ha még azoknak sem maradhat meg, akik látszólag egészségesek?
Külön szomorú, hogy bár a film egy majdnem száz évvel ezelőtti – ca. 80-90 évvel – kort mutat be, sajnos nagyon is jellemző a mai világunkra is mindez.
Egy nagy háború felé haladunk? Nem tudom, és nem is akarnék jósolgatni erre vonatkozóan. De az emberek elpusztítására a háborún kívül is vannak eszközök, módszerek és ez ma jól látható.
Ezen blogbejegyzés befejezése előtt feltenném még a kérdést: így volt ez mindig? Vagy tényleg volt valaha egy másmilyen világ? Amelyikre céloztam: … egy olyan világ, ahol mindenki megélheti a maga törekvéseit, harmóniába hozva másokkal, az egész világgal.
Nemrégiben kezembe került egy valahonnan kiírt idézet, amelyik talán erre utal:
„Sei wer Du bist und sag, was Du fühlst. Denn die, die das stört, zählen nicht, die, die zählen, stört es nicht.” (Magyarul: Légy az, aki vagy, és mond azt, amit érzel. Mert azok, akiket ez zavar, nem számítanak, és azokat, akik számítanak, ez nem zavarja.)
Mennyire más a szemlélete annak, aki e szerint gondolkodott és élt, mint a most uralkodó mainstream!

Egy másmilyen világ

Él bennem egy más
Világ képe, rég volt, de
Talán lesz még, hol
Ember lehet az ember,
Nem jószág vagy robot-gép.

Mosolyt csalogató pillanatok

Ezzel a mondattal kezdtem az előző blogbejegyzésemet: „Olyan szívesen írnék valami nagyon derűset, könnyeden szépet, amely mosolyt csal az Olvasó arcára és jó érzéssel folytatja a napját.” És ez a kívánság bennem maradt, de sajnos ihlet nem jött hozzá. A világot továbbra is úgy látom, ahogy mostanában már többször leírtam és a napi hírek egyik nap sem hoztak feloldozást. Mert mi nevetni valót lehetne találni abban, hogy azért bocsátanak el egy vallástanárt, mert pénzt fizetett azon diákjainak, akik önmagukat ábrázoló meztelen képet adtak el neki? Vagy mi nevetnivalót lehetne találni abban, hogy a klíma védelméről szolgáló nagy nemzetközi konferencia színhelyén annyira vízhiány van, hogy azt még a résztvevők is megérzik? Avagy azon statisztikán, mely szerint a klímakonferencia résztvevőinek egy jó része valamelyik olajlobby tagja?
Szóval, megpróbáltam a neten keresgélni, éspedig azon az egyetlen közösségi oldalon, ahol én jelen vagyok, a poet.hu-n. Itt van egy Humorlap oldal a fórumon, amelyik már néha felvidított. Talán azért, mert az életből vett történeteknek tűntek, amelyeknek sikerült mosolyt csalniuk az arcomra. Ezek közül szeretnék most kettőt megosztani.

Az egyik történetben egy kislány olvasgat a repülőn, mire a mellette ülő férfi hozzáfordul:

• Tudod kislány, az idő gyorsabban múlik, ha beszélgetsz az utastársaddal.
  Erre a kicsi hölgy összecsukja a könyvét és udvariasan válaszol.
• Rendben. Miről szeretnél beszélgetni?
• Mondjuk beszélhetnénk arról, hogy nincs semmilyen Isten, se mennyország, se karma, se élet a halál után! – dobja fel a témát kárörvendő mosollyal az ateista férfi.
  A kislány elgondolkodik és így szól:
• Rendben, de előtte hadd kérdezzek én valamit. A lovak, a tehenek és az őzikék is nagyjából ugyanazt legelik, igaz? Füvet. Akkor miért van az, hogy a lovak gombócokat kakilnak, a tehenek nagy lepényt, az őzek meg apró pici bogyókat hagynak maguk után?
  Az férfi szemmel láthatóan meglepődik. Kikerekedett szemekkel csak annyit válaszol:
• Fogalmam sincs.
  Erre a gyermek:
• Nos, akkor már csak az a kérdés maradt, hogy mitől érzed magad olyan okosnak, hogy Istenről, mennyországról, karmáról vagy halál utáni életről beszélj nekem, amikor a szarhoz sem értesz!

A második történet egy bíróságon játszódik. A vádlott ügyvédje egy rendőrnek tesz fel keresztkérdéseket:

• Ön miért fogta el a vádlottat?
• Mert a kollégáim leírásából ráismertem a betörőre.
• És Ön mindig megbízik a kollégáiban?
• Az életemet bíznám bármelyikre.
• Van Önnek öltözőszekrénye a rendőrségen?
• Igen.
• És van rajta lakat?
• Igen.
• Ha úgy megbízik a kollégáiban, miért tesz a szekrényére mégis lakatot?
• Tudja, néha ügyvédek is járnak arra.
  A tárgyalóteremben kitört a röhögés, a bírónak szünetet kellett elrendelnie.

Nem akarok semmiféle magyarázkodást hozzáfűzni, hogy mi tetszett meg nekem ebben a két kis sztoriban, de remélem, hogy talán más is elmosolyodik rajtuk, amikor olvassa. És ha valaki szívesen elolvas még egy ráadást is, akkor itt egy aprócska történet Sherlock Holmes és Watson formájába ültetve, ami szerintem azt mutatja, hogy a mulatságos elem néha éppen a különböző gondolkodások összevetésében van:

Sherlock Holmes és dr. Watson túrázni mennek, felállítják a sátrukat és elalszanak. Néhány óra múlva Holmes felébreszti hűséges társát:

• Watson, nézzen fel az égre és mondja meg, mit lát!
• Millió csillagot látok.
• És mit mond ez önnek?
  Watson eltöpreng egy darabig.
• Asztronómiai szempontból ez azt jelenti, hogy milliónyi galaxis létezik és potenciálisan milliárdnyi bolygó. Asztrológiailag ez azt jelenti, hogy a Szaturnusz az Oroszlánban áll. Az idő tekintetében ez azt jelenti, hogy körülbelül negyed négy van. Teológiai szempontból ez a bizonyíték arra, hogy az Úr mindenható és hogy mi kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Meteorológiai nézőpontból ez arra enged következtetni, hogy holnap gyönyörű napunk lesz. És önnek mit mond ez?
  Holmes hallgat egy darabig, majd megszólal:
• Watson, maga idióta! Valaki ellopta a sátrunkat!

Én ez utóbbin nevettem a legtöbbet, tulajdonképpen szeretem a praktikus gondolkodást.
Bár a dolog nem mindig ilyen egyszerű, mármint a gondolkodásunkkal. A következő apró élmény velem történt meg az idén, valamikor tavasszal vagy a nyár elején. A két kisunokámmal és a fiammal sétáltunk a Donauparkban, és a beszélgetéseink meglehetősen szaggatottak ilyenkor, mert a kislányok általában rollereznek, és így hol a fiammal beszélgetünk, hol egyik, hol másik gyerek csapódik mellém. Egy ilyen beszélgetésnél történt, hogy valahogy a válásom került szóba a nagyobbik unokámmal (ca. nyolcéves akkoriban), és valami olyasfélét mondtam, hogy „azután a válás után jöttem ide Bécsbe élni”. Mire a gyerek, mielőtt elviharzott volna a rollerrel, csak annyit felelt nagyon kedvesen: Milyen jó, hogy így tettél, hiszen így tudtunk összetalálkozni!
Elmosolyodtam és utólag többször eszembe jutott a dolog. Mit jelentett – a szívet melengető kedvességen kívül – ez a mondat? Azt, hogy a gyerekben bizonyos tények nem feltétlenül mindig kapcsolódnak össze. Hiszen tudja, hogy a gyerekek hogyan születnek, megfigyelte a húga születésekor a mama hasát ép eleget. És mégis, neki valahogy a szűk család egy egység (papa, mama, két gyerek), és a nagymama „csak” egy ahhoz csatlakozó satellite. Annak a végiggondolása, hogy ha nem jövök Bécsbe élni a fiammal, akkor az egész egység nem lett volna – valószínűleg nem kisgyerek fejbe való gondolat.

Lépesméz, lépesméz sütemény,
A légy nem teremt, de a madár repül.
Mondj egy talányt, s megfejtem én,
Lépesméz, lépesméz sütemény.

Lépesméz, lépesméz sütemény,
A hal nem tud fütyülni, és én sem tudok.
Mondj egy talányt, s megfejtem én,
Lépesméz, lépesméz sütemény.

Lépesméz, lépesméz sütemény,
Mit miért tesz a kiscsirke, nem tudom.
Mondj egy talányt, s megfejtem én,
Lépesméz, lépesméz sütemény.

/ saját fordításom, eredeti angolul: A.Milne Cottleston Pie a Micimackóban/

Sebesen változó világ

Olyan szívesen írnék valami nagyon derűset, könnyeden szépet, amely mosolyt csal az Olvasó arcára és jó érzéssel folytatja a napját.
De képtelen vagyok rá. Valahányszor ránézek a hírekre, akár a TV-ben, akár a neten, csupa olyat látok, ami csak arra jó, hogy egyre sötétebbnek tűnjön a világ. Talán nem vagyok egyedül, talán sokan érzik úgy, hogy elsötétülőben van a világunk. Az erőszak egyre jobban eluralkodik, részben azáltal, hogy a Földön egyre több a fegyveres konfliktus, de részben a mindennapokban is. Mi volt a legújabb hír? Egy 66 éves asszonyt, tanárnőt Amerikában meggyilkolt két 16 éves diák, mert nem akart jobb jegyet adni nekik. Istenem, hová jutottunk!
Vajon minden korban így volt ez? Az, hogy az emberek megöregedve úgy érezték, hogy a világ, amibe beleszülettek, amiben felnőttek, megváltozott és olyan gyorsak a változások, hogy ők nem tudják már követni? Nem csak a technikai változásokra gondolok, de az erkölcs, az életfelfogás megváltozására is. És arra, hogy a látott változásokat idős fejjel sötétnek éljük meg, romlásnak, nem pozítivumnak és én nem hiszem, hogy ez csak az életkorunk miatt van így.
Egy-két napja olvastam egy cikket a neten a társadalom átalakulásáról . A sok és sokféle változás hatásait próbálta a cikkíró vizsgálni, de nem igazán tetszett. Inkább csak „címke-felragasztások” voltak benne és nem igazi elemzések. Vajon vannak, akik látják az igazi okokat? Nem tudom, hogy tudja-e valaki, van-e olyan, aki tudja, hogy az a sok változás, amit átélünk — régi rendek és normák felbomlása, stb. — hová vezet. Vagy csak a „káosz után jön a rend” jellegű diktatúrát remélők gondolják, hogy azzal eljön az ő idejük. Sajnos sok példa van rá jelenleg a Földön, hogy diktatúra felé haladnak országok. Azt hiszem, erre sokan tudnának kapásból több példát felsorolni, én csak egy hírt emelnék ki, megint csak e héten olvastam. Myanmarban az ország hadseregének a légiereje a saját lakosságát bombázta, embereket, akik egy koncertre gyűltek össze egy stadionban. Ezek az emberek egy kisebbséghez tartoztak az ország lakosságának a többségét tekintve, de – magyarázat ez ekkora barbárságra? Ki adhat ki ilyen parancsot? Egy országban, ahol hivatalosan béke van.
Ès nagyon megnőtt a háborús konfliktusok száma a Földön, ahol nem lehet azt mondani, hogy béke lenne. A haszonélvező vajon mindenütt az USA, az amerikai fegyvergyárosok? Az amerikaiak pedig azt hiszik, hogy ők megmaradnak a „nyugalom szigetének”? Olyan Trump féle nyugalommal?
De mit várhatunk egy világtól, ahol a vezetői réteg teljesen romlott? És itt a vezetői réteg az egész bolygónkra vonatkozik, tisztelet a kivételnek – ha akad.
Hogy termelődött ez így ki, hogy vált ilyenné? Forszírozta vajon valamilyen erő ezt a negatív szelekciót? Kiknek érdekük az emberiség leváltása? Leváltás egy emberség nélküli emberiségre, bármilyen formában is születik az meg?
Nem csoda, hogy eltűnt a lelki békénk. Ha ránézünk a hírekre, ami egyfajta kitekintés az öregnek a nagyvilágra, mit látunk? Vagy az erőszakot vagy korrupt, hatalomhajhászó politikusokat mindenütt – mintha a vesztébe rohanna az emberi világunk. És állandó vészjósló hangokat hallhatunk a járvány elmúltával is. Szinte naponta, de hetente egyszer biztosan elhangzik egy-egy figyelmeztetés a közelgő blackoutra. Ami nem jelenti azt, hogy felkészültünk rá. Azt jelenti, hogy a közhangulat egészen más, mint mondjuk egy negyedszázaddal ezelőtt. Úgy emlékszem, hogy akkoriban az optimizmus uralkodott, az új évezred valamiféle illuzórikus reményeket keltett. És ma? Ma a félelem és a kiábrándultság uralkodnak. Félelem a mindennapoktól – infláció, egyre több erőszak, este már kimenni is nehéz nőknek, fiatalkorúaknak, stb. –, és félelem a beharangozott veszélyektől.
Fejétől romlik a hal, mondja egy régi mondás. Ha a világ vezetői rosszak, csoda, hogy a fennen hangoztatott „fejlődés” ellenére egyre romlik a világ?
Morál nélkül semmi sem megy, minden elromlik. Nem újdonság, már sokan megírták. És mi most meg is éljük.
Most? Tényleg csak most? Néha történelmi korszakokról szóló játékfilmeket nézve úgy érzem, hogy ebben az utolsó kétezer évben sohasem volt más. Csak nem volt ennyire nemzetközi, ennyire összenőtt a világ.
Mi kellene ahhoz, hogy a változások jó irányba forduljanak? Hogy az unokáink megöregedve majd egy szebb világot lássanak?

Rémálom és valóság

Mint sehová sem
Vezető lépcsők egy nagy
Földrengés után,
Olyan a világ, ha megy
A rossz vezetők után.

A Föld-lakók kérdése

Hová visz minket
Az idő egyre gyorsabb
Sebesvonata,
Nem szállhatunk le vagy át,
Soha nincs végállomás.