Az I Ging Praxisbuch-ában szerepel az egyik jelnél a következő mondat: „Der edle Mensch ist ohne Voreingenommenheit und kommt so der inneren Wahrheit des anderen nahe.“
Azaz magyarul: A nemes(lelkű) emberben nincsenek előítéletek, és ilymódon tud közeljutni (~ megérteni) a másik ember belső igazságához. (~igazi mibenlétéhez)
Többször foglalkoztatta már a gondolataimat ez a mondat. Sajnos, a legtöbbször azzal az eredménnyel, hogy ettől a szép állapottól én bizony még messze vagyok. Tele vagyok előítéletekkel.
Tele vagyok előítéletekkel? Igen. Azt hiszem, ha őszinte vagyok magamhoz, a válasz csak igen lehet.
Előítéleteim vannak nemcsak emberekkel, de nagyon sok mindennel szemben is, annak ellenére, hogy megértem a fent németül idézett mondatot, és igazat adok neki abban, hogy ez néha akadályozza a jobb megértést, a megismerést.
Előítéleteim vannak például könyvekkel szemben is. Ennek illusztrálására szeretném most leírni a rövid belenézés utáni, de a tényleges elolvasás előtti gondolataimat két számomra új könyvvel kapcsolatban.
A két frissen érkezett könyv: az egyik a Lord Dunsany által írt The King of Elflands Daughter, a másik pedig a Superintelligence, Nick Bostrom könyve a mesterséges intelligenciáról és a veszélyeiről.
Ez utóbbi két könyvről írnám le most az első benyomásaimat, érdekes és érdemes lesz összehasonlítanom majd az elolvasások után kialakult véleményemmel.
Tündérország királyának a lánya. Ez a könyv 1924-ben jelent meg először, és talán akkor már hevert egy ideje egy fiók mélyén. Száz éve még nem volt olyan általános, „bevett dolog“ a fantáziairodalom, mint manapság. Voltak a mesék és a legendák, és volt a klasszikus irodalom meg a ponyvaregények. De a fantázia besorolása a klasszikus irodalomba még egyedi jelenség lehetett, mint például Verne könyvei.
Viszont azt hiszem, hogy a felszín alatt, mint igény, sokakban jelentkezett már az, hogy szabadulni akartak azoktól az íratlan határoktól, amiket a tudomány vagy a felvilágosodás, mint ketrecet erőltetett az általános gondolkodásra. Van a valóság világa és kész, punktum. Szellemek, tündék, mindenféle más lények, ez mese, „komoly emberek“ ezzel nem foglalkoznak.
Így utólag elég blöd kötöttségnek hangzik, de sok tekintetben még ma is érvényes.
Azt hiszem, hogy az ilyesfajta ketrec széttörése, a rossznak érzett határok átlépése is benne volt az író nem tudom mennyire tudatos motivációi között. Vannak az emberekben hajtóerők — és itt most már a regény szereplőire gondolok –, amelyek nem foghatóak meg pusztán a magunkra erőltetett kategóriarendszerrel.
Ami egy kicsit nehézzé teszi a számomra az olvasást, az pont az az egyik dolog, amit a kritikusok a könyvben nagyon dicsértek: a líraiság. Sajnos az én angol tudásom messze van a perfect-től, és ez ebben nagyon zavaró. Nem is beszélve a botanikai szókincsem hiányairól.
A másik könyv a Superintelligence.
Még nem kezdtem igazán bele, csak pár oldalnyit beleolvastam. Az első benyomás, amit leírok. Nem szeretném megbántani az írót, de olyan a könyv, mintha egy gép írta volna. Egy olyan lény, aki csak intelligenciából áll, lélek nélkül.
Akinek nehezen tudnám elmondani, elmagyarázni, hogy mi az, hogy lélek. Gyakran beszélnek manapság szellemlélekről, és talán ennek is köszönhető, hogy sokak számára már csak a szellem maradt. Az intelligencia.
Eszembe jutott a Steiner könyv.(Geheimwissenschaft im Umriss). Ő azt boncolgatja, hogy tulajdonképpen mi az ember, és próbálja definiálni a különböző összetevőket, szinteket. Ez az intelligencia könyv feltehetően úgy definiálná, hogy „az ember intelligencia élő anyagba ültetve“.
Hogy tudnám megmagyarázni neki, hogy nem, ez nem elég?
Mondjam azt, hogy az ember érezni is tud? A szuperintelligencia azt felelné, hogy ő is. Neki is van sokféle szenzora, érzékelője, talán több is, mint az embernek, és azzal ő is érzékeli a környezetét és reagál rá.
Ez igaz lehet, de. Mi a különbség az érzékelés és az érzés között? Az, hogy az ember szeretni tud, az, hogy az embernek fájni tud valami? Vajon a szuperintelligencia attól is „fennsőbbrendűnek“ érzi majd magát, hogy „kiküszöböli“ a fájdalmakat?
És még más különbség is van az ember és egy elképzelt szuperintelligencia között. Például mondanék csak kettőt. Az egyik az, hogy az emberben sokkal több van, mint amennyiről tud. A tudatos része talán tíz százalék, a tudattalan kilencven. És ezzel a tudattalannal is együtt kell élnie, és nem mindegy, hogy hogyan. Ehhez kapcsolódik a kétféle gondolkodás, ami potenciálisan benne van az emberben: az egyik az analitikus, a logikai, a másik az ösztönös, az intuícióra épülő. Ez utóbbit manapság igencsak elnyomják, feltehetően ugyanazon szemlélet miatt, amelyik csak intelligenciáról tud, lélekről nem. A szuperintelligencia csak tudatból áll vagy fog állni — avagy? Mit kezd a számára ismeretlennel? Azonnal fel akarja boncolni, hogy a maga számára tudatossá tegye, és mivel ő fájdalmat nem érez, nem érzi akadálynak azt sem, hogy ez a felboncolás a felboncoltnak fájdalmas lehet.
A másik óriási különbség a természethez való viszony. Az ember része a természetnek, legalábbis az én fogalmaim szerinti ember, a ma még létező ember. A jövőre nézve emlegetett szuperember, a „természetet legyőzött ember“, (etc.), lehet, hogy a kozmoszban vándorláshoz szükséges, de a számomra csak rész. Egy része az ember fogalomnak. Egy olyan ember, aki egy nagy hiányérzetet visz majd magával a kozmoszba: a természet, a madárcsivitelés, a falevelek zizegése és még nagyon sok minden természet hiányát.
Miért adjuk fel — avagy egyesek teszik tönkre — a természetet? Az intelligencia miatt? A természetben rengeteg féle intelligencia van meg, sok olyan is, amelyeket nem ismerünk, amelyik túl van az érzékelni tudásunk határain. Minek reprodukálni ezeknek egy kis részét nem élő formában? Nem lenne jobb, ha az életben meglevő intelligenciák megismerésében haladnánk tovább, előre?
De. Az én hitem, meggyőződésem szerint az a lenne a jobb. Elpusztult, tönkretett bolygó van már elég sok az univerzumban. Örülnünk kellene, hogy a mienk nem ilyen. Még.
Ellentmond ez teljesen egy szuperintelligencia létrehozásának?
Egy gyerekről, amikor még embrió, kevesen tudják — ha egyáltalán — mi lesz belőle. Hős? Szörnyeteg? Igaz ember? Mit tesz hozzá a környezet, hogy mivé fejlődik?
Ember az itt és mostban
Az embervilág
Sok bajától szívesen
Menekülnék, de
Hogyan tehetném, hisz itt
És most ember vagyok én.
Talán nemcsak itt s
Most, talán biz‘ sokféle
Formában lehet
Ember az ember, talán
Látva megértjük egyszer.
time2life 