Útkeresők Zsebkönyv sorozat

Megjelent a Holnap Magazin Zsebkönyv sorozatának egy újabb kötete, Útkeresők címmel.

Két novellám szerepel benne:

Müller Márta Halálodra magad maradsz

Fekszem a havon. Csönd van, olyan, amilyen a városban soha. Lassan teljesen sötét lesz, de ma felhőtlen az égbolt, látni lehet majd a csillagokat. Hideg van. Fázom, időnként minden porcikámban remegek. Meddig tart vajon?
Nem hallani még állatok hangját sem, csak néha a távolban szólal meg valamilyen madár. Ez jó, az egyetlen jó talán most, nem tudnék mit tenni, ha megjelenne egy farkas vagy egy medve.
Olvastam régen falvakról, ahol az öreget kivitték a magas hegyekbe, hogy meghaljon. Engem nem hozott senki. Magam jöttem. De le már nem megyek. Azt mondták azok a régiek, hogy ha elkezdett esni a hó, az volt a szép halál. Ki tudja, miért.
Csendes éj, szent éj! Tiszta éj. Hegyek, hó, mint valami ál-landóság egy csöppnyi emberélettel szemben. Pedig a hó is elolvad, talán még itt fent is. És a hegyek is elporladnak va-lamikor.
Ha betakarna a hó, talán kevésbé fáznék? Elaludnék, és jönne egy szép álom?
Istenem, de rég volt már igazán szép álmom! Ha éhes len-nék, süteményről álmodnék vagy frissen sült kalácsról, de nem érzem az éhséget, csak a hideget. Fázom. Nagyon fázom.
Sohasem szerettem a hideget. A meleg szobát, azt igen. Jó legalább elképzelni a lángokat, a lobogást, a tüzet. Legalább egy gyertyát hozhattam volna.
Már rég elmúlt az életem valójában, most nem múlik el más, csak ez az öreg test. Minden, ami az életem volt, tova-szállt, eltűnt, tán valahol vár rám. Micsoda bolond szlogenek-kel hitegetik az embereket! „Kezdjen új életet!” Mintha az olyan egyszerű lenne! Volt a nagyapámnak egy kutyája, mi-kor a nagyapám meghalt, a kutya nem akart már új életet kezdeni. Ott feküdt a sírján, hónapokon át, amíg el nem pusz-tult. Lehet, hogy többet tudott az életről, mint az emberek?
Nini, egy hópehely! Elkezdett esni a hó. Ha gyerek lennék, erős és életvidám, most felkelnék és nagyokat ugrálnék örö-mömben. Hó, hó, halihó!
De én már nem kelek fel. Becsukom a szemem, talán meg-hozza a havazás az álmokat is.
Jó volt gyereknek lenni egy kicsi hegyi faluban. Sok volt a munka nyáron, természetes volt, hogy már gyerekekként is segítettük apánk, anyánk. Olyan családi parasztgazdaság, ma valahogy így hívják. Nekünk mintha nem is lehetett volna másképp, mintha nem is létezett volna a nagyvilág. Különö-sen telente, télen ritkán vetődött mifelénk idegen. Beborított mindent a hó, a házat, a pajtát, az istállókat, a fák tetejét, a hegyeket. Szép volt és zord egyszerre. A rövid nappalokon, ha kimentünk a hóba, ritkán távolodtunk el a háztól messzire, mert anyánk féltett. Hóval dobáltuk egymást a bátyámmal, vagy birkóztunk a hóban, aztán hóembert építettünk együtt.
A hóban volt valami mágikus, de jó. A mágikus erők több-ségétől féltünk, a lavinát elindító szellemtől vagy az erdei manóktól. De a hótól önmagában nem. A hónak valami szép fehér tündér lehetett a szelleme.

Ki vagy te, gyönyörű fehér lény? Azért jöttél, hogy segíts? Gyerek leszek megint, ugye? Gyerek egy jó meleg fészekben, szerető családban, gyerek valahol, ki tudja melyik világban. Tudod, hogy egyre többször gondolok a gyerekkoromra? Egyre több emlék tér vissza? Most úgy tűnik, hogy nagyon gyorsan elmúlt, mint ahogyan a hó is hamar elolvad. Leg-alábbis lent a városban. Idefent megmarad tavaszig, aztán majd valamikor májusban egy kiránduló megtalálja a teste-met. Addig beborítja ez a szép fehér takaró. Mintha én is olyan szép fehér lény lennék, mint te. Akarnék? Akarhatnék ilyen szellem lénnyé válni? Vagy az én sorsom más? Mi hi-ányzik hozzá? Van vajon ember, kinek ez sikerül? Hogy a testét elhagyva valami ilyen szép fehérséggé válik?
Egyre sűrűbben hull a hó. Ha kinyitom a szemem, már lá-tom a csillagokat. Milyen kár, hogy a városban, az öregek otthonában olyan keveset néztem őket! Nem engedtek ki esténként. Még nyáron se, nemhogy télen, a hóesésben.
Nem menj el! Ne hagyj itt! Fogd a kezemet!
Hó, hó, hó. A fákat feldíszíti, rátelepszik az ágaikra. Olyan lesz némelyik, mint egy-egy karácsonyfa. Ők az én kará-csonyfáim.
Hideg van, nagyon hideg. A gyerekkorom karácsonyain nem volt ennyire hideg. Vagy csak azért érzem így, mert akkor mindig meleg szobában voltam?
Szépek voltak a karácsonyok akkor is, mikor már nekem volt családom. A feleségem jó asszony volt. Kevésszavú, dolgos, ugyanúgy szerette a hegyvidéki magányt, mint én. Jó életünk volt. Felneveltük a három gyerekünket, de egyikük se maradt velünk. Elcsábította őket a hegyekből ez a modern kor, a városi élet. Először csak tanulni, de aztán ottmaradtak dolgozni és élni is. Most már családjaik vannak, nekem uno-káim, akiket alig láttam. Pedig szívesen eljátszottam volna velük. Tehetnék nekik szemrehányást, de minek. Úgy kell vennünk az életet, ahogyan kapjuk, mondta mindig a nagy-anyám. Egyedül marad mindenki, a halálára mindenki egye-dül marad.
Sűrűn hull a hó. Ahogy az ajkaimra ér, megkóstolom, ér-zem az ízét. Karácsonyital. Frissen hullott hó.
Mi kell az embereknek a boldogsághoz? Egy kis meleg-ség? Vagy vannak, akik a hidegben boldogok?
Mit mond majd az a léten kívüli ítélőszék? Munkámat el-végeztem, a gyerekeket felneveltem, amit tennem kellett, megtettem? Egy életet mégsem lehet csak úgy nézni, mint egy bevásárlólistát, végigböngészve, hogy megvan-e minden tétel.
Éltem és ember maradtam? Úgy hiszem. De mi lesz velem most? Mi jön az ember lét után?
Mit hoz a halál?
Esik, esik, esik a hó. Elaludni jó. Esik, esik, esik a hó.
Vigyél! Vigyél!
Csak a csönd és a hóesés vesz körül. Senki nem siet seho-vá.
Éltem és ember maradtam. Ketten maradtunk a párommal, mikor megöregedtünk. A gyerekek ritkán jöttek már haza hozzánk. Mikor az asszony beteg lett, súlyos beteg, én ápol-tam sokáig. Pedig azt mondják, ez általában fordítva szokott lenni, a férfiak halnak meg előbb, és a nők ápolják őket évekig. Nálunk fordítva lett. Ahogy Isten adja, hisz ezt senki sem tervezheti meg. Rossz igazából akkor lett, mikor ő meghalt. Magamra maradtam.
Nem vágytam már semmire. Az emberek egyre idegeneb-bekké váltak.
Mikor egyik télen eltört a lábam, akkor vittek be abba az otthonba. Azt mondták, majd a ház fedezi a költségeket. Ez így duplán szomorúvá tett. Egyrészt a ház miatt. Titokban mindig reméltem, hogyha a gyerekeim nem is, de majd talán az unokáimból valamelyik ezt választja, idejön lakni. Nem rossz ez a hegyi élet, legalábbis én sokkal jobbnak tartom a város zajánál. Így csak elkótyavetyélődik ez a szép ház, mert engem már magatehetetlennek ítéltek!
Másrészt nem tetszett nekem az az otthon. Már kezdettől fogva se, és a hónapok múltával egyre kevésbé. Vannak ápo-lók, akik durván bánnak velünk. Van ott egy szegény kis magatehetetlenül fekvő öregasszony az egyik szobában, azt különösen sajnáltam, ha néha olyankor bepislantottam a szo-bájukba, mikor etették vagy mosdatták. Olyan lélek nélkül, olyan nyersen, nem törődve, hogy talán fáj neki!
Mit várhatnak az öregek, ha már a gyerekeik se tudják vál-lalni, hogy ápolják őket? Mennyi kis szerencsétlen öreg van! Hiába, a halálodra magadra maradsz.
A karácsonyt használtam ki arra, hogy az otthonból meg-lépjek. Egy ismerős öreg sofőr volt a buszon, az hozott el ide. Még egyszer ránéztem a házra. Nem mentem be, nem tudom, hová tették a kulcsom, csak a pajtába. Aztán elindultam felfelé.

Ó, te tündér! Nem vittél el, még mindig itt vagyok. Miért nem indulunk, mondd? Csak állsz, vagy inkább lebegsz, vársz, nézel, miért nem segítesz? Nem teheted? Vagy hiány-zik valami még?
Olyan fehér vagy! Olyan hideg. Miért hiszik az emberek a fehéret mindig szépnek? Hiszen az élet színei sokfélék, de egyáltalán nem fehérek!
Láttál egy nyári mezőt? Az színes. És a színektől valahogy meleg. Nem úgy meleg, mint a tűz, de meleg. De jó lenne most egy kis melegség. Vagy egy nagy-nagy tűz.
Már nem nyitom ki a szemeimet. Behúzódom egy meleg kemence mellé, amilyet én csak a mesékből ismerek, mert a városokban már csak fűtőtestek vannak. Egy nagy kemence, melynek kis ajtaján keresztül látszik a lobogó tűz. Tűz, tűz, tűz! Mennyiféle színe van a fénynek, mennyiféle színe van a tűznek!
Eltűnt a fehérség. Megjelentek a színek. Honnan jöttetek? Hová visztek? Ne ilyen sebesen kavarogjatok! Sosem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok! Sötétek és világosak, hullámzók és táncolók, ismeretlen tájakra sodrók! Mi lesz velem, Istenem? Része leszek ennek a kavargásnak? Vagy része is voltam mindig, csak nem éreztem? Ez az élet? Az igazi? Vagy egy másik igazi? Hányféle van?
Elfogynak a szavaim. Már nincs semmi értelmük. Kinek és mit mondhatnék velük?
Isten legyen velem mindenek felett!

****

Az okos kütyü

Miért csuktad be az ablakot?
Mert lejárt a tizenöt perc.
Na és?
Annyi az előírás.
Nem érdekel az előírás. Tavasz van, friss levegőre vá-gyom.
A séta csak délutánra van beütemezve.
Na, épp azért, nyisd ki megint az ablakot!
Ez a bolond gép! Még jó, hogy kinyitotta az ablakot. Ma-napság már csupa ilyen felügyel a magamfajta magatehetet-lennek ítélt öregekre. Szomorú, szomorú nagyon. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára embert. A magam korabeli-ek elhaltak már rég, a fiatalok meg nem törődnek velünk. Néhány percre ideszólnak naponta a monitoron, aztán kész. Jól vagy? Jól vagyok. Megvan mindened? Igen, Alfi ellát.
Alfi ellát. Alfi ez a csodakütyü. Még veszekedni se lehet rendesen vele. Át kellett volna írnom a programját, még amíg fiatalabb és erősebb voltam. De ki gondol akkor erre! Az utolsó napokra, az utolsó hetekre, hónapokra. És ha tudnánk, hogy mennyi van még hátra?
Lehet, hogy Alfi tudja? Lehet, hogy az ő programjában már ez is benne van?
Ha belegondolok, nem ismerek senkit, senkit, de senkit, aki túlléphetett volna a századik évén. Én pedig a jövő hó-napban leszek száz éves. Van egy tervem, bár még nem tu-dom, hogyan látok hozzá.

Néhány nappal később:
Mit csinálsz? Oda nyúlnod neked tilos…
No, szerencsére elhallgatott. Sikerült gyorsan deaktivál-nom. Most lássuk a programját.
Hmm, más mint az én időmben, de nem feltétlen intelli-gensebb. Ez az! Megvan, amit kerestem! Micsoda gazság! Itt van világosan: az elkészítendő ital a százéveseknek. Amitől mély álomba merülnek. Vagyis világosan szólva meghalnak. No, ezen módosítunk valamit. És még a bábut is el kell készí-tenem, mielőtt Alfit újraélesztem. Még szerencse, hogy annyi lom maradt itthon, az ilyesmit mindig csak akkor szállítják el, mikor valaki meghal. Meghal! Istenem, ez az emberek szava, az emberek világának az ősrégi szava, ezeknek a kütyüknek nyilván nem jelent mást, mint teljes kitakarítást. Hol van már az a kor, mikor az idősek meghagyták, hogy kedves, régi tárgyaikat ki kapja majd, ki örökölje! Nem tudom, hogy a lányom elvisz-e innen majd valamit emlékbe, vagy az égetőbe kerül minden.
A születésnapom előtt néhány nappal a lányom kérdezte, hogy mit szeretnék ajándékba. Ígérte, hogy meglátogatnak valamennyien, úgy, mint minden évben egyszer, a születésna-pomon.
Eljött a cselekvés ideje. Alfi az egyik reggel egy frissen készített itallal kínált. A módosításom következtében koránt-sem olyan ártalmassal, mint gondolta. Illetve, ki tudja, mit gondolnak az ilyen kütyük? Lehet, hogy sok ember van, aki örül, hogy hozzásegítik a halálhoz? Lehet, hogy az alfik nem is érzékelik, mit jelent nekünk, embereknek a halál?

Alfit egy rövidzárlattal használaton kívül helyeztem, tud-tam, hogy van benne egy automatikus üzenetküldő, amelyik ilyenkor jelez a Központba. Elrendeztem mindent, ahogy terveztem, a bábut befektettem a magam helyére az ágyba. Elbújtam az ajtó közelében, hogy időben kiosonhassak.
Alig pár perc telt el, mire megérkezett a két Service Kütyü. Az én fiatalkoromban az ilyet még mentőszolgálatnak hívták. Talán a fiatalok, akik csak kint az utcán találkoznak velük, még ma is azt hiszik, hogy ezek valamiféle mentők. Az nem ismert, hogy az is a feladatuk közé tartozik, hogy mikor eljön az ideje, „kimentsék” az embereket az életükből.
Ezek most az Alfitól ment üzenet alapján nem nagyon vizsgálták az ágyban fekvő „halottat”, azt bepakolták egy ládába. Mikor Alfin megállapították a rövidzárlatot, őt meg berakták egy másikba. Az egyik megy az égetőbe, a másik a javítóba. Ha Alfit hamar megjavítják, a jövő héten már egy másik idős emberre vigyáz. Vajon megtalálnak a programjá-ban minden módosítást?
A lakás felszámolása pedig nem ennek a két Service Kü-tyünek a dolga volt, tehát bezárták, és elmentek.
És én? Megpróbáljak visszamenni a saját lakásomba? Vagy van még benne nem kikapcsolt kamera, monitor? Nem tudtam.
Enyém a szabadság. Van még ember, ki szabadon élhet és halhat?