Özönvíz — egy régi kínai mese

Meglehetősen rossz egészségi állapotban vagyok mostanában, sokat gondolok a halálra. Talán ennek is köszönhető, hogy e héten nem nagyon figyeltem a világ történéseire, és ennek következtében nem merült fel bennem olyan téma, amit a heti blogbejegyzés alapjául választottam volna. A betegségeimmel nem akarnék senkit sem terhelni, viszont nem csináltam mást, mint olvastam. Szívesen elolvasom régi kedves könyveimet, ezek közül néhányról írtam már a time2life-on. Egyszercsak hirtelen belémnyilalt: a mesék még kimaradtak! Gyerekkorom kedvenc meséi megérdemelnének egy-két jó szót.
Ìgy választottam ki azt, hogy legyen e blogbejegyzés témája egy mese, melyhez megpróbáltam felidézni gyerekkori gondolataimat. (Nem tudom, hogy mennyire sikeres: mennyi a mai gondolat köztük.)
A kiválasztott mese az Özönvíz, megjelent A sárkánykirály palotája kötetben 1959-ben a Móra Ferenc könyvkiadó gondozásában. Bár rengeteg özönvíz történet van, ez egy kínai mese, valamikor a régmúltból. És, hogy ne legyen túl hosszú ez a blogbejegyzés, kettéválasztottam ezt a mesét. Úgy érzem, hogy az özönvíz előtti és utána történő részek akár két mese is lehetne. Itt most csak az első részről lesz szó.Nem másolom a könyvből ide be a mesét, csak egy rövid tartalomismertetést adok, a mese teljes szövege megtalálható a fent már említett kötetben.
Élt egyszer valaha egy nagyon szegény asszony a fiával. A fiú mindennap elment rőzsét szedni, mert abból éltek. Az asszony mindennap megfőzte a rizst, a felét elfogyasztotta, a másik felét pedig eltette a fiának estére, hogy amikor megjön, rögtön ehessen. Egyik nap történt, hogy egy öreg kolduló barát kopogtatott be az asszonyhoz, amikor az még egyedül volt.
-Adj egy kicsit ennem, nagyon éhes vagyok.
-Nincs annyi rizsünk, hogy neked is jusson, nagyon szegények vagyunk — utasította el először az asszony.
–Egy keveset adj abból, ami a lábosban maradt — mondta az öreg.
Az asszony kicsit megijedt. Honnan tudja, hogy mi van a lábosban? Ez valami szent ember lehet, gondolta, és az öregnek adta a fiának félretett rizskása felét.
A barát előbb jóllakott, majd így szólt az asszonyhoz:
-Amikor hazajön a fiad, küldd el a városba, hogy vásároljon papírost meg lisztet. A lisztet keverje meg kovásznak és papírból és szalmából ragasszon össze egy hajót. Amikor azt látjátok, hogy a nagy templom előtti oroszlánok szeme megpirosodik, gyorsan szálljatok fel a hajóra, mert akkor itt behorpad a föld, és az egész város egy óriási tóvá változik. És vésd eszedbe még: ha verebet, kígyót vagy hangyát láttok vergődni a vízben, mentsétek ki, de se farkast, se embert ne mentsetek. Megértettél?
Az asszony bólintott. Az öreg elköszönt és elment.
A fia aznap este egészen későn érkezett haza, az anyja már nagyon aggódva várta. Az asszony éppen el akarta mondani, hogy mi történt, de a fiú előbb kezdett a mesélésbe:
-Képzeld anyám, ma már megvacsoráltam. Szembetalálkoztam egy öregemberrel, aki azt mondta, hogy megveszi a fámat, csak vigyem el hozzá. Az ajtó előtt letettem a fát, de behívott, és az asztalon már ott állt a vacsora. Szívesen marasztalt, én meg éhes voltam. Féltem, hogy nem fizet semmit, mert megvacsoráltatott, de kétszer annyit adott, mint gondoltam. És amikor mondtam, hogy be kell még mennem a városba, mert holnapra nincs rizsünk, kisegített egy fél mérővel.
A fiú lepakolt mindent, amit hozott, közben az asszony elmesélte, hogy odahaza mi történt. A fiú ugyan kételkedett, hogy hogyan bírja majd el őket az a papírhajó, de nem akart vitatkozni az anyjával. Másnap reggel az volt az első dolga, hogy bement a városba, és megvásárolta a papirost. Utána, amíg ő a hajót építette, az anyja lefőzött egy nagy lábasnyi rizst, nemcsak aznapra, hanem, hogy a hajón is legyen mit enniük.
Amikor a hajóval elkészült, a fiú leszaladt a templom elé megnézni, hogy piros-e már az oroszlánok szeme. De bizony az ugyanolyan fehér (kőszínű) volt, mint mindig. Ezután a fiú gyakran leszaladt az oroszlánok szemét nézni, nem voltak pirosak. Másnap is azzal kezdte a napját.
Két suhancnak az utcán feltűnt a fiú ide-oda rohangálása, és megkérdezték tőle, hogy mit csinál. Amikor elmondta, hogy azt figyeli, hogy mikor lesz piros az oroszlánok szeme, a két fickó gúnyosan nevettek. Elhatározták, hogy megtréfálják a fiút, és pirosra festették az oroszlánok szemeit.
Ahogy a fiú hamarosan jött és meglátta, hogy piros az oroszlánok szeme, sebesen szaladt haza az anyjához:
-Gyorsan, anyám, szálljunk hajóra, piros az oroszlánok szeme!
Csakugyan, alig szálltak fel a hajóra, rettentő robaj hallatszott, ijedten becsukták a szemüket, s mire kinyitották, már mindenütt csak vizet láttak. Az ő hajójuk szépen úszott, de evezőjük nem volt, úgy sodorta őket lassan a víz.
Az anyja siratta a várost, a sok elpusztult embert. Azután megláttak egy hangyabolyt küszködni a víz tetején, azokat az asszony a szitával kimentette. Majd egy kígyó úszott feléjük, azt is berakták a csónak aljába. Két kis veréb előbb megijedtek tőlük, repülni próbáltak, de lezuhantak, a vízről vették fel őket a csónakba.
Később egy farkas igyekezett bemászni a csónakjukba, emlékeztek a barát szavaira, nem akarták engedni. De az addig-addig kapaszkodott a csónakba, míg az asszony végül megsajnálta és felvette.
Ezután egy ember került az útjukba.
-Ha a farkast megmentettük, az embert nem hagyhatjuk elpusztulni — mondta az asszony, és az embert is felvették.
Körülbelül idáig tart a történetnek az a része, amelyre én azt mondtam, hogy az első rész. A második rész azt meséli majd el, hogy a farkas megölte az asszonyt, a csónakba felvett ember pedig a fiút ölte meg majdnem, mert megkívánta azt a szép, fiatal lányt, akit az özönvíz utáni életükben a fiú megmentett és megszeretett.
Mi minden tetszhetett nekem annak idején, gyerekfejjel ebben a történetben? Csak találgatni tudok, a több, mint fél évszázaddal ezelőtti érzéseimre, gondolataimra visszaemlékezni nem. Biztosan tetszett az anya és a fiú jó, szeretetteljes viszonya. Tetszett valószínűleg a barát alakja is: valahogy mindig bennem bújkált az érzés, hogy kell, hogy legyenek olyanok, akik a mindennapi embereknél értelmesebbek, előrelátóbbak, és akik nem emberellenesek.
De telelehettem kérdésekkel is. Elsősorban az oroszlánok szemeire vonatkozóan. Hiszen az oroszlánok szemei nem valamiféle természeti jelenség vagy megmagyarázhatatlan misztikus történés következtében lettek pirosak, hanem azért, mert két gúnyolódni akaró bemázolta őket. Ez váltotta ki a tragédiát? Hogyan vezethetnek az emberek cselekedetei nagy katasztrófákhoz? És honnan tudta mindezt a barát? Sok olyan jelenség van, aminek nem ismerjük a mögöttes, nem látható összefüggéseit és okait?
A másik kérdéscsoportom a farkashoz és a megmentett emberhez kapcsolódtak. Lehet, hogy ez a mese arra tanít, hogy leginkább az emberektől — meg a farkasoktól — kell óvakodnom, amikor felnövök? Ember embernek farkasa — van valami ilyen mondás. Ez a világ romlottságát jelenti, amikor ilyen a világ, hogy ember embernek farkasa?
Az is kérdésként maradt bennem, hogy hogyan tudott az asszony — de a fia is — így hinni a barát szavaiban? Van ma olyan ember, aki így tud hinni egy másik ember szavaiban? Nem hisznek az emberek a mindennapokban abban, hogy élhetnek szent emberek. Sokan, akik Istenben hisznek, azok Istent is általában valahogy úgy képzelik, úgy élik meg, mint aki valahol fenn van az égben. Jó messzire tőlünk.
Sok más özönvíz történetet olvastam azóta, nemcsak a Bibliában, de más vallásokban és különböző természeti népek mitológiájával foglalkozva is. Szinte mindig felmerült a kérdés: nem lehetett volna válogatni, ki a jó, ki a rossz, miért kellett az egésznek elpusztulnia?
Amellett természetesen az egész alatt gyakran más és mást kell érteni. Néha egy várost, néha egy adott környéket és csak ritkábban az egész Földet.
Vajon elég magyarázatot ad-e egyes pusztulásokra, ha a tudomány megtalálja az okát?
Megfogható-e, felismerhető-e az az állapot, amikor jogosan lehet megállapítani egy civilizációról, hogy az már képtelen a megújulásra, a sorsa megpecséltetett?

Cassandrára figyelni

Látni magban a
Fát, látni jövő vihart,
Segít, ha tenni
Tudunk, és a látóra
Jó időben hallgatunk.

Adventi Mesekalendárium 2020

Tudom, hogy vannak, akik csak fejből szeretnek mesélni, és azt is, hogy elég sok mesekönyv áll sok helyen a polcon.
Mégis, mindazoknak, akik szeretnék kisgyermeküket az adventi napok alatt egy-egy napi új mesével megajándékozni, szeretném ajánlani az alábbi linken található Adventi Mesekalendáriumot:
https://jozsamara.blogspot.com/2020/11/adventi-mesekalendarium-2020.html
Az írók nevében kívánok szeretettel jó szórakozást mamáknak, papáknak és a kicsiknek egyaránt!

Próbatétel

A felnőtt világ régi szokása, hogy különféle próbákat állít a kifejlődő nemzedék elé. Manapság ennek enyhe változata a fejlett országokban az érettségi vizsga, másutt fennmaradtak számunkra idegen, és gyakran érthetetlen szokások.
Próbát állítani valaki másnak nem mindig jó, sőt, én azt hiszem, gyakrabban rossz, semmint gondolnánk. Ezért mesélem el itt most az egyik indián mesét, amit nemrég olvastam.

A vörösbegy eredete.

Egy öregembernek egyetlen fia volt, akit Iadillának hívtak. Eljött az ideje, hogy abba a korszakába érkezett, amelyről azt tartják, hogy az igazi felnőtté váláshoz egy hosszú és végső koplalási-tisztulási időt kell az ifjaknak végigcsinálniuk, azért, hogy biztosítsák az életre egy óvó-védő szellem segítségét. Az apa állandóan arra törekedett, hogy a fia lehetőleg mindenben a legkiválóbb legyen, ezért úgy tartotta helyesnek, hogy a fiatal Iadillának sokkal hosszabb ideig kell böjtölnie, mint amennyit az apa által bölcsnek tartott emberek tettek.
Ezért utasította a fiát, hogy készüljön fel ennek a fontos eseménynek a szertartására. A fiúnak néhányszor el kellett mennie az izzasztókamrába és fürdeni, mert a tisztulás szükséges volt a jó szellemmel való kapcsolatfelvétel előtt. Ezután a fiúnak le kellett feküdnie a kifejezetten erre a célra elkészített kamrában egy tiszta matracra, és az apja azzal búcsúzott el tőle, hogy majd tizenkét nap múlva kap enni és akkor megkapja az apai áldását.
A fiú nyugodtan feküdt a helyén, betakart arccal, ahogy utasították, és várta a jó vagy rossz szellemét, aki majd megfogja határozni a szerencséjét az egész eljövendő életére.
Az apja minden reggel eljött hozzá, és beszélt arról a dicsőségről, ami akkor éri majd, ha böjtölésének teljes idejét kitölti. A fiú általában nem válaszolt semmit, egészen a kilencedik napig, amikor is az apja szavaira így felelt:
„Apám, az álmaim rosszat jövendölnek. Abbahagyhatom a koplalást, és majd egy kedvezőbb időben koplalok újra?”
Az apa azt felelte:
„Fiam, nem tudod, hogy mit kérsz. Ha most abbahagyod, el fog hagyni minden dicsőség. Várj türelmesen még egy kicsit. Már csak három nap van hátra, és letelik az időd. Tudod, hogy ez neked jó, azt tanácsolom, hogy tartsál ki. Öregapád ne láthasson téged a nagyfőnökök között?”
A fiú nem szólt semmit, még jobban betakarta magát, hogy ne érhesse a fény, és ott feküdt a tizenegyedik napig, amikor megismételte a kérését.
Az apja ugyanazt válaszolta, mint előzőleg, és megígérte neki, hogy másnap – a tizenkettedik napon – ő maga készíti el jó korán az ételét, és rögtön a napfelkelténél behozza neki.
A fiú csak sóhajtott, mire az apa még hozzátette:
„Szégyent hoznál apádra, amikor a napja nyugovóra tér?”
„Nem hozok szégyent rád, apám” – válaszolta a fiú, és igyekezett olyan mozdulatlanul feküdni, ahogy csak tudott.
Másnap jó korán reggel, az apa elkészítette az ételt, és sietett a fiához. Az ajtóhoz érve hallotta, hogy a fia beszélget önmagával. Megállt, és belesett egy résen keresztül, és azt látta, hogy a fia színesre befestette az egész testét, és közben a következőket mondta:
„Apám tönkretette a szerencsémet, az emberként való éltemet. Nem hallgatott egyáltalán a kivánságaimra. Rám kényszerített olyan felajánlást, amit magamtól nem vállaltam volna. Ő lesz a vesztes. Örökké boldog leszek ezen új állapotomban, mert engedelmes voltam a szülőmhöz. Ő lesz az egyedüli, akinek szenvednie kell, mert a irányító szellemem igazságos. Talán nem egészen olyan formában tett jót nekem, ahogy én azt előre elképzeltem, de más módon kegyes volt velem – megajándékozott egy új alakkal. Mennem kell.”
Ebben a pillanatban az öregember berontott az ajtón:
„Fiam! Fiam! Könyörgök, ne hagyj itt!”
De a fiú egy madár gyorsaságával felrepült a mennyezetre, és látható lett, hogy egy gyönyörű vörösbeggyé változott. Fentről nézett le az apjára:
„Ne bánd, apám, ezt a változást. Boldogabb leszek ebben az állapotomban, mint emberként
lehettem volna. Boldog és tartalmas életem lesz, mert mint harcos, soha nem tudtam volna kielégíteni a kívánságaidat. Örömöt és vidámságot fogok adni a dalommal az embereknek. Talán sikerül átadnom majd nekik valamennyit abból, ami az én szívemet is megvilágosította. Talán ez kárpótol majd téged azokért az elveszett dicsőségekért, amiről ábrándoztál. Szabad vagyok az emberi élet gondjaitól és fájdalmaitól. Táplálékomat biztosítják a hegyek és a mezők, és az életutam a világos légen át vezet.”
Ezzel kinyitotta a szárnyait, egy édes dalba kezdett, és elrepült a közeli erdőbe.

egy példázat hatásai

Olvasok egy nemrég vásárolt könyvet: Der Baum der Erkenntnis, szerzök: Humberto R. Maturana és Francisco J.Varela.
Bár nem ajánlja, hogy random olvassunk bele, megvan az a rossz (?) szokásom, hogy random beleolvasok az ismeretlen könyvekbe. Söt, néha elolvasom a végét elöre, mondván magamban, hogy ez úgysem krimi.
Ennek a könyvnek a végén egy példázatot találtam. Leírom ide. Szerintem nálam pont ellentétes hatást váltott ki, mint a szerzök szándéka volt.

Régesrégen történt, egy szigeten. Az emberek vágytak arra, hogy elmehessenek a szigetröl, valahová, ahol egészségesebb és jobb életet élhetnek. Az volt a problémájuk, hogy minden tudást elveszítettek, ami a hajóépitéshez vagy az úszáshoz szükséges lett volna. Voltak, akik nem is akartak alternatívákon gondolkodni, hogy hogyan lehetne az életüket megváltoztatni. Voltak, akik nem akartak elmenni, hanem azon töprengtek, hogyan lehetne az életet a szigeten jobbá tenni. Idönként akadtak köztük olyanok, akik újrafelfedezték maguknak az úszás tudományát. Az ilyeneknél aztán elöbb-utóbb tanítványnak jelentkezök is megjelentek.
Szeretnék megtanulni úszni.
Kössünk egy szerzödést?
Nem szükséges. Csak az szükséges, hogy magammal vihessem a zsák káposztafejemet.
Miféle káposztafejeket?
Amivel a másik oldalon táplálkozni fogok.
Ott jobb ennivalót talál majd.
Hogy értsem ezt? Nem lehetek biztos benne… Nem, én a zsák káposztafejet magammal kell, hogy vigyem.
De egy zsák káposztafejjel nem tud úszni!
Akkor nem mehetek magával. Maga ezt tehernek nevezi, én viszont életfontosságú tápláléknak.
Szóval mondjunk a káposztafejek helyett “elképzeléseket”, “elöre kialakult véleményeket” vagy “tudásokat” …
Akkor inkább megyek a káposztafejeimmel egy másik tanítóhoz, aki megérti, hogy mit akarok.

Mit jelent az emberi mivoltunk? Nincs-e benne valami olyan, amit nem akarunk elveszíteni, akkor se, amikor átkelünk a túlsó partra?

Mesék a világ minden tájáról, németül tudóknak

Feltettem ide a blogra egy linket oldalra, Märchen aus aller Welt címmel. A Goethe intézet mesegyüjteményéhez vezet. Nekem nagyon tetszik, részben mert érdekelnek a különbözö népek meséi, részben pedig azért is, mert a korrepetálásnál néha fel tudok használni belölük.
Mindenkinek hasznos lehet, aki németet és irodalmat tanít a Märchen im Unterricht fejezet. Különbözö módszerekkel dolgoztatja fel az egyes meséket.
A mesék véleményem szerint az egész emberiség kulturkincséhez tartoznak, és gyakran nemcsak gyerekekhez, hanem felnöttekhez is szólnak.
Talán az interneten keresztül elösegítödik az is, hogy mindenki minél többféle mesét halljon, minél többféle meséhez hozzáférjen. Azt hiszem nagyobb szerepet kaphatnának a mesék az oktatásban, irodalomban, nyelvtanulásban és a világ megismerésében egyaránt.

lassan véget ér az iskolaév

.. és azzal a korrepetálásom is szünetel öszig. A gyerekek remélem kipihenik magukat a nyáron, és remélem olvasnak. Minél többet olvasnak.

Mivel a matekben szöveges feladatok is vannak, melyek megértése az idegen anyanyelvüek számára nem mindig egyszerü, ezért óhatatlanul is felmerül a matek korrepetálás során is az olvasás kérdése. Van, amikor szoktam néhány percet az idöböl az olvasásnak szentelni. Ùgy tapasztaltam, hogy nagyon élvezik azt a gyerekek. A kérdésemre, hogy jársz-e könyvtárba (ez itt Bécsben a gyerekeknek természetesen ingyenes) a legtöbbje igennel válaszol. Szerintem ez is a beilleszkedési vágyat, törekvést mutatja.

De, azt már talán írtam, sajnos túlságosan háttérbe szorul a “hozott” múlt. Például most van egy Punjab-i (Pandzsab) kisfiú. Ismeri a Jancsi és Juliskát s az egyéb itteni meséket, de semmit sem tud a Pandzsab meséiröl és legendáiról. Pedig jó lenne. 

 

 

 

Ein Märchen von den Philippinen — nemcsak gyerekeknek

Ein König hatte zwei Söhne.
Als er alt wurde, da wollte er einen der beiden zu seinem Nachfolger bestellen. Er versammelte die Weisen seines Landes und rief seine beiden Söhne herbei. Er gab jedem der beiden fünf Silberstücke und sagte: “Ihr sollt für dieses Geld die Halle in unserem Schloss bis zum Abend füllen. Womit, das ist eure Sache.”

Die Weisen sagten: “Das ist eine gute Aufgabe.”

Der älteste Sohn ging davon und kam an einem Feld vorbei, wo die Arbeiter dabei waren, das Zuckerrohr zu ernten und in einer Mühle auszupressen. Das ausgequetschte Zuckerrohr lag nutzlos herum. Da dachte er sich: “Das ist eine gute Gelegenheit, mit diesem nutzlosen Zeug die Halle meines Vaters zu füllen.” Mit dem Aufseher der Arbeiter wurde er einig, und sie schafften bis zum späten Nachmittag das ausgedroschene Zuckerrohr in die Halle. Als sie gefüllt war, ging er zu seinem Vater und sagte: “Ich habe Deine Aufgabe erfüllt. Auf meinen Bruder brauchst du nicht mehr zu warten. Mach mich zu deinem Nachfolger.”

Der Vater antwortete: “Es ist noch nicht Abend. Ich werde warten.”

Bald darauf kam der jüngere Sohn. Er bat darum, das ausgedroschene Zuckerrohr wieder aus der Halle zu entfernen. So geschah es. Dann stellte er mitten in die Halle eine Kerze und zündete sie an. Ihr Schein füllte die Halle bis in die letzte Ecke hinein.

Der Vater sagte: “Du sollst mein Nachfolger sein. Dein Bruder hat fünf Silberstücke ausgegeben, um die Halle mit nutzlosem Zeug zu füllen. Du hast nicht einmal ein Silberstück gebraucht und hast sie mit Licht erfüllt. Du hast sie mit dem gefüllt, was die Menschen brauchen.”