Az Idő

Az utóbbi néhány blogbejegyzésemet meg ezt a mostanit is azzal a címmel foghatnám egybe, hogy „időskori töprengések”. Ugyan általában csak azt szokták megjegyezni, hogy az öregek szeretnek elgondolkodni a múlton, az életük egyes eseményein, de én azt hiszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinél az ilyesfajta eltöprengések túlnyúlnak a személyes életen és általános fogalmakon való elgondolkozáshoz is vezetnek. Mint például nálam mostanában az időn.
Egyik este belekezdtem Friedrich Cramer Zeitbaum című könyvének az újraolvasásába. Miből fakadt ez a bennem támadt igény? Egyrészt talán mondanom sem kellene. A Zsoltárokban is azt írtam, hogy az Idő egy le nem zárt – talán soha le nem zárható – fogalom bennem, akárhogy próbálom megfogni, mindig kicsorog a kezeim közül. Sok arca van – ciklikus, folytonos, stb. –, de ezek mind csak egy-egy mozaikok a megértéséhez. Másrészt viszont mostanában többször meghallgattam a Carmina Buranát, a Vihar dalait, és abból is különösen az Ó, Fortuna-t. Fortuna, a világ mozgatója. Összekapcsolódott bennem a mesterséges intelligencia segítségével szabályozott világ pontrendszerével.Nevetségesnek tűnhet első pillanatra a kettő összehasonlítása, mégis azt hiszem, hogy érdemes elgondolkodni rajta. Hiszen talán a megértéshez vihet közelebb a kettő összevetése.
Mi az első pillantásra feltűnő egyik lényeges különbség? Az Idő. A pontrendszer azonnal jutalmaz vagy büntet. A Sors nem, ő sokkal nagyobb időegységekkel dolgozik. Miért lényeges ez? A nagyobb idővel nagyobb teret is ad. Teret az egyéni választáshoz, a szabad akarathoz, annak a „bizonyításához” – élettel, tettekkel, nemcsak elvekkel –, hogy a cselekvő által jónak mondottak (ideák, vágyak, stb.) valóban jónak bizonyulnak a valóságnak nevezett világ talaján. Nem egyetlen féle jó van, nem egyetlen féle jó lehetséges, a különféle jók összehangolása nem könnyű feladat. Ehhez időre és térre van szükség.
Cramer Zeitbaumjában rögtön az elején tetszik két dolog: az egyik, hogy visszatér a régi, a pro-sokrates-i egyes filozófusokhoz, a másik pedig, hogy az időt – és egyben a tudományt is – nem egy fix, lezárt rendszernek definiálja. Egyik sem az. Az időt egy evaluálódó valaminek fogja fel, aminek ugyanúgy megvan a maga kifejlődése, mint a biológiai evolúciónak. Ebben sok igazság lehet. (Mint írtam, még az elején tartok a könyvnek, és nem emlékszem rá, tehát a kérdéseimet egyelőre visszafogom.)
Viszont idekapcsolódónak érzem egyes álmaimat. Vannak egészen rossz álmok. Mondjam, hogy rémálmok? Nem tudom, hogy mit értenek azalatt. Az ismeretlent? A sok rosszat, a reménytelenül rosszat?
Tantalosz, a Föld mélyén rejtőző pokol. Azt hiszem, hogy a ma élő emberek 90%-ának ez csak mese.
Kivéve az eltűnteket? Akik pokoljárása nem itt a felszínen történt, de valahol lent a mélyben? Mindig lehet hallani „elveszett emberekről”, néhány hónapja Bogotából, Dél-Amerikából.
Volt egy időutazásos film, ahol egy fiatalember egy sok százezer évvel későbbi vagy korábbi korszakban járt. Az általa ismert civilizáció már rég elpusztult – és feltehetően azután még több is, fejlettebb is – és az emberi fajból kétféle lény fejlődött tovább: egy primítívebb a felszínen, és egy több képességgel rendelkező, de azt csak rosszra használni tudó a föld alatt. Mi az, ami „csak” képletes, mi az, ami lehetséges, mi az, ami már megtörtént, és mi az, ami ma is van?
Cramer reverzibilis időnek nevezi az időtlenséget. El tudja viselni egy véges lény pszichéje az időtlenséget? A bármi egyszerre lehetségest?
A Gyűrűk Urában miközben Gandalfot „elnyeli a mély”, azt hihetjük, hogy az élet a felszínen megy tovább. Azután Gandalf visszatér, bár nem tudjuk hogyan történt a tisztulása, de fehérebben, tisztábban jön vissza, mint volt — viszont a felszín problémái ugyanazok.
Mindig ugyanazok?
A békés, nyugalmas, küzdelem nélküli szép élet miért tűnik ma annyira lehetetlennek? Csak azért, mert a Kali Jugában élünk? Ilyenkor a békés, nyugalmas, szép periódusok mindig „csak” lokalitások, amelyek éppen elkerülik a sötétség figyelmét?

Mikor bejártam

Mikor bejártam
Életpályám, úgy, ahogy
Elrendeltetett,
A Sors és Isten hozzák
A záró ítéletet.

Visz tovább a Sors
Útja a törvényei
Szerint, itt és most
Cseppnyi szakasszá válik,
Kint lesz a bent majd megint.

Víz

Nagyon sok mindent lehetne írni a víz kapcsán. Ha ez a blog egy kémiai témájú, tanító gyűjtemény lenne, akkor nyilván a víz kémiai, fizikai tulajdonságairól. Azt hiszem, hogy a legtöbben nem sokat tudunk erről, mondjuk azon kívül, hogy a víz képlete H2O. Esetleg hallottunk arról, hogy van nehézvíz is, ezek – mert többféle van — képleteivel már biztosan bajban lennénk. (A nehézvíz, a deutérium-oxid az a víz, ahol a két hidrogén atom a hidrogén egyik izotópjára, a deutériumra van kicserélve, a trícium egy másik féle nehézvíz, itt a hidrogén rádióaktív izotópja szerepel.) A nehézvíz általában káros tud lenni az élő szervezetre, de elképzelhető, hogy ha jobban megismeri a tudomány, kis mennyiségben gyógyításra is felhasználható lesz. A nehézvizet a huszadik század közepe óta a hadiipar használja az atomfegyverek gyártásában.
Szóval az eddig leírtak mindaz, amiről éppen nem szeretnék írni.
Sokkal ínkább arról egy keveset, és csak azért keveset, mert egy blogbejegyzésbe sohasem fér sok, hogy miyen fontos az élet, a földi élet számára a víz, és nem csak a tengervíz, amiből látszólag sok van, de az édesvíz, az ivóvíz is. Sokat beszélnek manapság az energia fontosságáról és arról, hogy mennyire pazarlóan bánunk az energiaforrásokkal, és elfeledkezünk közben arról, hogy a víz legalább ennyire fontos, és hasonlóan rosszul bánunk a víz forrásainkkal is. Néhány napja láttam egy jó dokumentumfilmet erről, de sajnos, attól tartok az eddigi, hasonló példák alapján, hogy csak pusztába kiáltott szó marad.
A kristálytiszta, mindenféle feldolgozás nélkül iható forrásvizet, amelyet ingyen ad a természet itt Ausztriában, méregdrágán árulják palackozva Amerikában és a világ több pontján. Az ilyen víz nagyon ritka. Van ebből Ausztriának „haszna”? Még pénzben sem sok, a vízüzéreknek elég megszerezniük néhány engedélyt – azt, hogy hogyan, senki sem nézi – és máris milliós a hasznuk. Úgy, hogy az emberek szinte észre sem veszik, hogy itt a szemük előtt megint valamivel kifosztják a természetet.
Amíg a víz el nem bújik olyan mélyre, hogy az ember el ne érje. Mert erre is van esély, és vannak ebbe az irányba mutató jelek. Ausztria keleti vidékein – Alsó-Ausztriában és Burgenlandban – már szárazság van. Idült szárazság, amely évről évre nő. Amelyben már kiszáradtak tavak, akad olyan, amelyik már teljesen, és a sokak által nemcsak Ausztriában ismert Fertő tó is vészesen ehhez közelít. Ugyan a Fertő tó kapcsán megjegyzik, hogy földtörténetileg nézve – vagyis jóval nagyobb mértékben, mind egy emberöltő – ez nem ritka jelenség, néhány száz évenként egyszer kiszárad, majd évek szárazsága után feltöltődik megint, de ez a tudományos bölcsesség az ott élőket kevéssé vigasztalja. A mai ember már túlságosan megszokta, hogy a természetnek „kell” őhozzá alkalmazkodnia.
Jelenleg egyre nagyobb mértékben száradnak ki tavak, folyók és ezek kiszáradásának részben következményeként fák, ami az erdők pusztulásához is vezet.
Minden civilizációnak az lesz a sírásója, amire a sorsát építi? Az itt és most, vagyis a Föld ma, a pénzre épül, a pénz határoz meg mindent, és ez teszi tönkre egyre sebesebben a Földet. A klímát, a természetet és az emberi világot. Ùjra kellene tanulnunk, hogy ne csak és ne elsősorban pénzt lássunk se a vízben, se a fákban, se a természet más kincseiben. Újratanulni, amíg nem késő. Amíg a természetben még meglevő, harmóniát biztosító szabályozó erők nem szabadulnak el, és válnak vad, nem korlátozott erőkké.
Szelekké, viharokká, vagy túl sok vízzé. Mert a víz is tud pusztítóvá válni. A kiszáradással szemben a másik véglet: a mindent elöntő áradás. Ázsiában például a véget érni nem akaró monszun. A következő tankát annak kapcsán írtam évekkel ezelőtt az I Ging-el való foglalkozás közben, hogy miért fontos az élet számára az elemek harmóniája, az, hogy egyik elem se akarjon „eluralkodni minden felett”.

Monszun, vég nélkül
Szakadó eső, mindent
Elöntő vízár.
Kilátástalan tenger,
Reménytelenség, homály.
Azt hiszem, hogy a pakisztániaknak nem kell magyaráznom ezt, millióknak okozott a közelmúltban, de következményeiben még sokáig megmaradóan tragédiát, hogy az országuk egyharmadát elöntötte a víz, az áradás.
Hosszú távon mégis sokkal nagyobb veszélynek érzem valamennyi Földlakó számára a földfelszín teljes kiszáradását – bármennyire is elképzelhetetlennek tűnik ez ma.

Mezítelen szellemek

Háborgó víz az
Élet, víz nélkül viszont
Nincs élet, szikkadt
Föld csak s sivatag, hol vad
Szelek meddőn tobzódnak.

Könny nélkül sírnak
A szellemek, jaj, mi lett,
Természet többé
Nem ad már nekünk ruhát,
Jaj, marad a csupaszság.

A Kali Juga és a technológia

Biztosan nem én vagyok az egyetlen ember a mai világban, aki gyakran, néha szinte naponta bosszankodik valamin a minden nap használt technológiák kapcsán, legyen az akár egy online bank sofware vagy egy digitális eszközökkel jól felszerelt modern autó. A bosszankodások oka gyakran olyan apró változások a használt eszközben, amely változásokat a készítőik fejlesztéseknek titulálnak, de korántsem biztos, hogy ezt a felhasználók is annak élik meg, annak látják. Az ember érthető módon nem akar mindennap újratanulni egy használt technológiát, mint például ha beülünk az autónkba, hogy gyorsan elmenjünk valahová, akkor sem szerelni vagy programozni szeretnénk a kocsit – még akkor sem, ha netán értenénk hozzá.
Enyhe mosolygást idézett fel bennem, amikor egyik reggel egy aprócska színes hírben azt láttam, hogy még az Apple egyik első atyja, kifejlesztője is azon morgott, hogy a kocsijába a software vezérlésekhez inkább visszatenné a billentyűs változatot a képernyő nyomkodás helyett, mert az lassú, és néha nem reagál.
Hogy jön mindez a Kali Jugához? Mi is tulajdonképpen a Kali Juga, a Sötétség Kora? Mit jelent, hogy a Kali Juga korszakában élünk? Hogyan értelmezhető ez a technika és az ember viszonyát illetően?
Ami jót adna a technológia – pl. sokkal több ember összekapcsolása, elérése, mint anélkül lehet – azt hogyan igyekszik tönkretenni a Kali Juga sötét démonvilága?
Próbáltam keresni egy igazán jó definíciót a Kali Jugához. Bár nagyon ritka az olyan dolog vagy fogalom, amire igazán jó definíció lenne, a Kali Jugára egyáltalán nem találtam, de Salman Rushdie Mitternachstkinder-ében van néhány egészen találó mondat. Idézek ebből:
„…Kali Juga… das Schlimmste von allem: das Zeitalter, in dem Besitz einem Menschen seinen Rang verleiht, in dem Reichtum mit Tugend gleichgesetzt wird, in dem Leidenschaft das einzige Band zwischen Männer und Frauen wird, in dem Falschheit Erfolg bringt (ist es ein Wunder, dass in einer solchen Zeit auch ich nicht mehr wusste, was gute und was böse war?)…”
A németül nem tudók kedvéért ideírom a saját fordításomban:
Kali Juga, ahol mindent a legrosszabb jellemez, az a Kor (több százezer évre kinyúlható korszak), ahol a tulajdon ad rangot az embernek, ahol a vagyont egyenlővé teszik az erénnyel, ahol a szenvedély az egyetlen összekötő kapocs a férfiak és a nők között, ahol a hamisság sikert arat… (csoda, hogy egy ilyen korban én sem tudtam már, hogy mi a jó és mi a rossz?)
Mik a társadalmi alternatívák egy ilyen korban? Egy rendezettnek, szabályozottnak tűnő világ, ahol az emberekből „hangya-embert” avagy robot-embert csinálnak, legyen az genetikai operációkkal, avagy pszicho-terrorral, agymosással? Vagy? Mi lehet az ilyen „BolyBirodalmon” kívül? A rossz vadon, a durva, aljas, elszabadult erőszak vadon?
Ez is a Kali Juga jellemzője? Az, hogy nincsenek jó alternatívák, csak rosszak? Hiszen van jó vadon is – legalábbis elvben — , „tiszta vadon”. Ès emberi világ is van olyan, ahol az emberek fegyelmezik önmagukat – de egészen, egészen másképp. Az önfegyelem nem ellentéte a szabadságnak, éppen ellenkezőleg.
Miért reménytelen a Kali Juga? Az alternatíva nélküliség miatt? Pontosabban nem alternatíva nélküliség, hanem csak olyan alternatívák, ahol csak a rossz közül lehet választani. Minden alternatíva út olyan, hogy abból a rossz változat van jelen, a rossz oldala mutatkozik meg. Például a vadon is lehetne jó, de itt és most a vadon csak pusztulást, káoszt, erőszakot jelent. Egy másik alternatíva, a fegyelem, a korlátok között tartás?
Az egyik Kínáról szóló dokumentumfilmben lehetett látni, hogy a pontrendszeren keresztüli pszichoterrorral történő önkorlátozás nem a felelősségteljes lélekből fakad, hanem elnyomásból, az embernek a szabad akaratától, az önálló gondolkodásától való rohamos megfosztásából, vagyis röviden az ember az ember voltától fosztódik meg. Látszólag társadalmi harmónia, de a bábuk, a hangyák, a robotok harmóniája. Ez ennek az alternatívának a rossz oldala, akárcsak a vadon esetében láthattuk, hogy két oldal van.
Szóval, csak rossz alternatívák maradtak a számunkra?
Az ebben a dokumentumfilmben látott egyik jelenetre szeretnék visszatérni, mert kapcsolódik a blogbejegyzés kezdetén, a technológiákkal kapcsolatban felvetett kérdésekhez. A filmet készítő és kommentáló európai férfit egy fiatal kínai nő kísérte, aki készségesen megmutatott neki mindent a modern technika vívmányaiból az utcán is: hogy működik ez, hogy működik az, mikor kap valaki jó pontot és mikor rosszat. Amikor a férfi, alig észrevehető csöppnyi gúnnyal, megkérdezte, hogy: és persze mindent úgy csinál, ahogy a gép jónak ítéli, mert olyan „brav” (~”jó kislány”), a nő először csak igent mondott rá, hogy természetesen, de megérezhette a csipetnyi gúnyt, mert utána visszatekintve a kamera felé, még hozzátette: „Nicht brav, normal!” (Nem „jó kislány”, hanem ez a normális.)
Eszembe jutott ez a jelenet, amikor az onlinebankingban végre megjavulva láttam néhány hete gyengélkedő funkciókat, és nagyon elégedetten bólintottam rá: igen, ez a normális. Nem valami különlegesség, hogy jó, hanem normálisan kell működnie.
Egy géppel, egy mesterséges intelligenciával, egy programmal szemben ez az elvárásunk. De fel vagyunk háborodva, ha egy robot, egy mesterséges intelligencia, egy program ugyanezt várja el tőlünk.
Pedig lehetséges, hogy annak a mesterséges intelligenciának jók a szándékai. Nagy káoszt, összevisszaságot, durva erőszakot lát az emberek világában, és úgy döntött, hogy segít rendet rakni. Ha az emberek nem tudják, hogy mi a jó nekik, hogyan tudnának harmónikusan, a mindenkinek jó szabályok szerint élni – akkor megtanítja őket rá. Mint egy tanító néni a kisgyerekeket pontokkal. Hiszen mindezzel csak minket másol és jót akar nekünk, nem?
Lám, milyen nehéz meghúzni a gyakorlatban a mi a jó és a mi a rossz közötti határt!
Hogyan tudnám megmagyarázni egy gépnek, egy robotnak, egy csak intelligenciából álló lénynek, hogy minden jószándéka ellenére az embernek nem jó, ha teljesen kipucolják belőle a tudatalattiját?

Mint azt gyakran el kellett már mondanom más témáknál is, tudom, hogy mindez csak egy kicsi része a felvetődő kérdéseknek és problémáknak. De ma ennyinek jutott hely.

a sötétség korszaka

a gyermek
aki vidáman
önfeledten
szalad
a napfényes mezőn
nem érti
miért
miért
nevezik ezt a korszakot
a sötétség korszakának

mi az, hogy korszak
mi az, hogy sötétség

a napfényes
önfeledt
pillanat
itt is lehetséges
még?

mikor felnő
ha megérik
megérti

az öntudatlan
ártatlanságát
miért
nagyon nehéz
átmenteni
felnőttként
is
őrizni

sötétségbe burkolóznak
akik ellene törnek

---

felszínesen látni
vagy mélyen
ha előítéleteink vannak
akkor ez ítélkezés
de
nem jó

a felszín léte
és a mélyé
egy-egy szelet
a téridők
végtelenül sokféle
összegabalyodottságából
mindkettő
csak mozaik
kisebb vagy nagyobb
de rész
a be-nem-látható
egészben

A time2life tíz éve

Ezen a héten volt a blogom, a time2life születésnapja – 2012 szeptember 7-dikén kezdtem el írni. Ezzel a bejegyzéssel szeretnék gratulálni neki, úgy, hogy egy kicsit eltöprengek róla.
Megvagyok elégedve vele? Azt hiszem, hogy igen. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – ebből az időskori hiányból, abból, hogy keveset tudok beszélgetni, és azt is főleg csak a fiammal és az unokáimmal, szóval ebből a hiányból fakadt részben a létrejötte, és nem valamiféle image építésből avagy magamutogatási vágyból. Ezt a funkcióját betölti és szinte kizárólag ő tölti be, mert nem vagyok jelen sem a Facebook-on, sem más hasonló fórumon, egyetlen kivételt a poet.hu versoldal képez. Szeretném remélni, hogy a time2life a halálom után is fennmarad, és még talán akkor is tud mondani egy-egy embernek valamit. Ez jó lenne.
Hányan olvassák vajon? Nehéz megmondani. Visszajelzést keveset kapok, a statisztikák pedig személytelenek, de azért utánanéztem néhány statisztikának. Az utolsó egy év „view” – azaz hányan hívtak fel egy oldalt – országok szerinti bontásban statisztikáján a következő országok szerepelnek az első 5 helyen: Ausztria 4211, Magyarország 839, Románia 7, USA 33 és Szlovákia 28. Ez többé-kevésbé érthető, hiszen Magyarországon kívül Erdélyben és a Felvidéken él a legtöbb magyarul értő ember. No, meg úgy látszik az Egyesült Államokban is. Az egész tíz év tekintetében ugyanez a statisztika egy kicsit eltérő eredményt hoz: Ausztria 48300, Magyarország 8011, USA 795, Németország 685 és Románia 623. Érdekes, hogy itt a hatodik helyen Japán szerepel 223 ránézéssel. Japánhoz azt a magyarázatot adom magamnak, hogy talán nem csak az egy-két japán témájú novellám és a jó sok tankám vonzotta az olvasókat, hanem a Waldviertelben általam lefényképezett óriás kövek (Menhir-ek?) is:
https://time2life.wordpress.com/a-waldviertel/

Ezeknél a fényképeknél — ami a Waldviertel oldalon van — többször láttam japán látogatót, feltételezem, hogy valahol hivatkoznak rájuk.
Természetesen igyekeztem annak is utánanézni, hogy vajon az írásaim közül melyek a legnépszerűbbek, már amennyire ezt az olvasási rekordok alapján meg lehet ítélni. Az aktuális versoldalak (az idén Vers 2022 és Vers 2022 második félév) nagy számmal szerepelnek a ránézési listán, de ezt most nem számítom ide, mert ezekre magam is rá szoktam nézni, és ha nem vagyok bejelentkezve, engem is számol. Tehát eltekintve a versektől a következő oldalak vezetnek az olvasottsági listán:

https://time2life.wordpress.com/az-isten-es-az-ember-ket-ady-vers-kapcsan/ — Adynak két Istenről szóló versét boncolgattam itt, örülök, hogy sokan elolvasták, úgy láttam többen Erdélyből.

https://time2life.wordpress.com/rovid-tortenetek/ — csak feltételezni tudom, hogy sokan az Egy fecske nem csinál nyarat című írásom miatt látogatnak ide.

És három olyan, az indiánokkal kapcsolatos oldal van, amelyeknek sok olvasója akadt, feltételezem, hogy valaki a saját blogján vagy a Facebook oldalán hivatkozhat rájuk:

A bohóc útja az indián törzseknél

Azaz A bohóc útja az indián törzseknél

A halál az indiánok szemével

A halál az indiánok szemével

A Gyógyító Kerék — Medizinrad, Medicine wheel

A Gyógyító Kerék

Lezárásképpen szeretném megismételni itt az első bejegyzések egyikét, egy rövid verstöredéket:

Where am I going? I don’t quite know.
What does it matter, where people go?
Down to the wood, where the blue bells grow,
Anywhere, anywhere, I don’t know.
(A. Milne)

Talán nem szorul magyarázatra, hogy miért szeretem annyira ezt a gyerekversnek titulált verset. Hosszú ideje úgy érzem, hogy így kellene mindig nekivágnunk egy új életnek, és mivel ez a Kapu egyre közelebb kerül hozzám, alá kell húznom, hogy ez az érzésem nem csökkent, ellenkezőleg, megerősödött az évek folyamán.

Spekuláció

Remélem, elnézik nekem a blogom olvasói, hogy ezúttal egy olyan töprengésemet osztom itt meg, ami talán keveseket érdekel.
Mit jelent az a szó, hogy spekuláció? Eltérhet-e a köznapi jelentés a közgazdasági, pénzügyi szakértők által meghatározott jelentéstől? A gazdaság és különösen a pénzgazdálkodás területén használják a rizikó-management fogalmát, amelynek feltehetően egy alaptétele kell legyen, hogy egyetlen vállalati vezető se vállaljon be akkora kockázatot, amely nagyobb veszteséggel járhat, mint amekkora cége kapacitása. A rossz rizikó-management és a spekuláció fogalmainak mi az egymáshoz való viszonyuk? Az elsőről beszélhetünk, ha hozzá nem értésből, nem eléggé óvatos vállalatvezetésből adódik egy vállalat tönkremenése, spekulációról akkor, ha a túlzott kockázatvállalás tudatos volt?
Mindennapi „józan parasztésszel” olyan triviálisnak tűnnek a válaszok! Hiszen ki megy be a kaszinóba, hogy kockára tegye a házát, minden vagyonát – és még sok olyat is, ami nem is az övé, például a szomszédja házát? Bolondnak vagy csalónak, szélhámosnak nevezzük az ilyet.
Bármilyen meglepően hangzik, a nemzetközi gazdasági életben pedig sok ehhez hasonlítható üzletkötés van. Csak nem a szomszéd házát adja el egy eladó, hanem valami olyasmit, ami még nincs is, amit csak remél, hogy majd a szerződésben meghatározott időre lesz neki. Mert addigra megtermeli, legyártja, avagy maga is veszi valahol, csak olcsóbban, mint ahogy el akarja adni.
A spekuláció fogalmát a mindennapi értelmezés úgy definiálja, hogy feltételezésekre alapozott elvárások szerinti cselekvés.
Nem ilyen a legtöbb tevékenységünk? Mi ebben a rossz, miért van a spekuláció szónak rossz felhangja?
Azért, mert a spekuláció célja gyakran olyan nyereségszerzés, amely mögött nincs érték, sokszor munka sem, viszont annál többször van benne bújtatott megtévesztés. Hiszen önmagában a nyereségszerzési vágy sem bűn, a legtöbb gazdasági tevékenység mögött ez is ott van. Hol van akkor a határ a tisztességes nyereségszerzés és a jogosan rossznak tartott spekuláció között?
A spekuláció negatív hatásai akkor mutatkoznak meg, ha a nyereségvágy elszabadul, és ártalmassá válik.
Például amikor egy cég szerződést köt arra, hogy mondjuk egy év múlva elad egy ilyen meg ilyen – jól definiált – hajót egy másik cégnek, akkor az árat az adott ismeretei alapján kalkulálja ki: ahogy a szerződéskötéskor ismertek a számára az elkészítéshez szükséges nyersanyagok, a munkadíj, stb., plusz hozzáadva mindehhez egy, a piacon elfogadottnak számító nyereséget. A problémái ott kezdődnek majd, ha az elkészülési év folyamán a nyersanyagok, a gyártáshoz szükséges energia, stb. árai hirtelen megugranak, és a megkötött, fix árat tartalmazó szerződésével nem hogy nyereséget nem termel, de veszteséges lesz. Sőt, extrém esetben – például ha túl sok ilyen eladási szerződést kötött, amelyre nincs fedezete sem – az egész cég tönkremehet.
Bár a börze szakértők az ellenkezőjét állítják, a helyzetet tovább rontják a börzék. Két okból is. Az egyik pontosan az, amivel a börzét dicsérik: „ott szigorú szabályok vannak”, a másik pedig a hedge fund-ok.
Hogyan jelenthetnek problémát a szigorú szabályok? Például úgy, hogy egy-egy váratlan és meredek áremelkedés a már megkötött, határidős szerződések lejárta előtt csődbe vihetnek egy céget. Azért, mert a börze szabályai szerint a teljesítés biztosítékául egyfajta kauciót kell az eladónak letétbe helyeznie, és a kaució összege dinamikusan változhat az áremelkedés függvényében.
A hedge fund kifejezésre nem találtam jó magyar megfelelőt, ezért így hagyom, az angol eredeti változatban, bár gyakran találkozom a német hedgefond kifejezéssel is. A hedge fund-ok olyan befektetési alapokat jelentenek, amely sokban eltérnek a klasszikusnak nevezett befektetési alapoktól. Ezek általában zárt cégek, a belső működésükről kevés közismert, annyit lehet tudni, hogy jóval nagyobb a rizikóvállalási lehetőség bennük, mint az erősen szabályozott klasszikus befektetési alapoknál, ahol sok minden törvényileg tiltva van, ami a hedge fund-oknál megengedett (például derivate, arbitrage, short sale, stb. – nem találtam jó magyar fordítást hozzájuk, kérem a tőzsdéhez nem értő olvasót, fogadja el anélkül). Azonkívül a hedge fund-okban lehetősége van a befektetőknek többek között arra is, hogy különféle részvények vagy piacok árfolyamesésére avagy árfolyam emelkedésére fogadjanak.
És ezzel elérkeztem mindjárt ahhoz, aminek jól látható következményeit valamennyien a mindennapi életünkben érezzük: az árfolyamemelkedések és a piaci árak megugrása – például az energiaárak területén, de nem csak ott – alapvetően meg tud ingatni még gazdaságilag stabilnak tűnő cégeket és országokat is.
Miért? Hogyan? Mi az aktualitása ma mindennek, miért untatom az Olvasót ezzel?
Mert mostanában gyakran úgy tűnik, hogy éppen a részvénytársaságok és a tőzsdék miatt, a piaci érték messze elszakadt a megtermelési költségektől, és attól is, hogy mindannyiunk, az emberi világ számára mi a fontos. Ez utóbbival talán sohasem törődtek igazán azok, akiknek csak a maguk gyors haszna volt a fontos, és sohasem gondolnak arra, mennyire ráépül a világunk sok mindenre – a használt energiákra, a digitalizációra, stb. – amiket ők könnyelműen csődbe visznek. Pedig egy kontinensnyi vagy netán bolygónyi blackout őket is érintené, nem is beszélve egy általános pusztulásról – ami nem csak a klímaváltozás miatt következhet be.
Néha úgy tűnik, hogy a spekulációkkal kapcsolatos veszélyek a hozzá nem értésből is fakadnak. Sok, önmagát nem alaptalanul becsületesnek érző, „régi típusú” vállalatvezető is lehet még – akik a szakmájukban jó szakemberek lehettek, de a tőzsde fortélyaihoz és a számítógépesítéssel bekövetkezett változásokhoz keveset értenek. Egy kicsit korunk általános betegsége ez: mindenki csak egy szűk területen számíthat jó szakembernek. Ìgy könnyen előfordulhat, hogy egy vállalati vezetőt becsap egy börzeszakértő – avagy mind a ketten önmagukat is.
Nem vagyok börzeszakértő, de laikusként úgy látom, hogy az államok a saját önvédelmük érdekében sokkal erősebben kellene, hogy szabályozzák, milyen cégek folytathatnak tőzsdei tevékenységét, és melyek nem. Védeni kell az állam infrastruktúráit mindenféle potenciális hazardírozási lehetőségtől.

Összedőlő légvárak

Beomlik a tér,
Csalók építették, kik
Szolgálták őket,
Fejükre hull, nemcsak most,
De sokáig még a múlt.

Bolond e világ

Bolond e világ,
Régen sorsára hagyták,
Maga dönti el,
Tanul hitet, épülhet,
Vagy a Végig íly beteg.

Mivel élünk?

Bölcsek tanácsán
Sok szó hull, mind fontos kincs,
Megváltásként jön
Egy mindennapi kis hang:
„Ha nincs hal, ma ebéd sincs!”

Vagyon nélkül

Ki vagyont akar,
Az vándorútra nem vágy’,
Ott teher lenne
Ez a gazdagság.Béklyó,
Mellyel itt húz le az ár.