Európa 50 év múlva

Európa. Kinek mi az első asszociációja, ha ezt a nevet hallja? Netán az antik legenda Európával és Zeusszal? Avagy Dali ismert festménye az alvó Európával?
Feltételezem, hogy a többség nem ezekre gondol, hanem a kontinensünkre, Európára. És ha az illető európai, azt is feltételezem, hogy alapjában pozítiv érzésekkel.
Szeretem a pozítiv feltételezéseket, annak ellenére, ha néhány scifi novellám alapján néhányan az ellenkezőjét hinnék. Szeretném azt hinni, hogy minden klímaváltozási mai probléma ellenére lesz élet 50 év múlva is a Földünk felszínén. Nevezzenek álmodónak, nem bánom, remélem, sokan vagyunk ilyenek. Ilymódon amikor a címet leírtam, hogy „Európa 50 év múlva“, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy odáig fajulnak a klímaváltozásban elszabadult pusztító erők, hogy ne tudnánk itt, Európában továbbra is élni.
De milyen Európa lesz az?
Milyen lesz Európa körülbelül 50 év múlva, mondjuk 2073-ban? Gondolkozik ezen valaki? Gondolkodnak ezen Európa jelenlegi vezető politikusai? Ha igen, az mindenesetre kifelé, a „nagyközönség” felé nem látszik.
Ami látszik, az a korrupcióból annyi, mint a jéghegy csúcsa, egyébként pedig elveszés apró-cseprő szabályozásokban, és „futni az események után”. Amit én hiányolok az az, hogy nem látszik koncepció a jövőre, és nem látszik erő, ami az alakításhoz, a teremtéshez kell.
Akkor mi lesz? Győznek a környezet tendenciái? Mert a háttérben, a sok-sok demagógia függöny mögött erős változások, súlypont eltolódások zajlanak. Másutt lesznek 50 év múlva a Föld domináló, az egész Földünket domináló erejei, mint ma vannak, és pontosan emiatt ezt ignorálni, struccként nem odafigyelni vétkes könnyelműség. Avagy más. Kiszolgálása azon erőknek, amelyeknek érdekük Európa gyengesége.
Egyik este a TV-ben egy politikus beszélt a jelenről, azt hangsúlyozva ki, ami a jelenben a múltat meghaladva, de sok tekintetben rá építkezve is, szép elvek megvalósításával felépült, kiépült itt Ausztriában. Igaz volt, amiket mondott, csak hiányos. Egyrészt hiányzott belőle a jövőkép, legalábbis Európára nézve, egy reális helyzetelemzésre alapozott jövőkép. Másrészt hiányzott annak a részben felismerése, részben beismerése, hogy a szép elvek a Földnek csak egy elenyészően kicsi részén valósultak meg, úgy-ahogy. A Föld lakossága túlnyomó többségének ezek csak papír-igazságok maradtak, az élet realitásában mást éltek meg.
Ezzel is szembe kellene nézni azoknak, akik nekilátnak hiteles elemzéseket készíteni, és talán terveket a jövő alapjaihoz. Olyan terveket, amelyek meg is tudnak valósulni, nem egy fáraó-modellre építenek, és ki tudják védeni a különböző maffiák eluralkodását.
Nincs mindehhez már késő? Nem tudom. Lehet. De nagyon remélem, hogy nincs késő, még igenis szükség lenne ilyen reális, a jövőt megszabó tervekre. Nemcsak a klímaváltozás kapcsán, de az élet valamennyi vonatkozását illetően. Felmérve mindazt, amit ma hibának vagy fogyatékosságnak látunk.
Hol csúszott el az egykori egységes Európát megálmodók álma? Miért látjuk ma a széthúzás sok-sok jelét?
Nem tudom, hogy lefordították-e más nyelvekre, de jó lenne, ha minél többen ismernék Varga Miklós Vén Európa dalát. „Nagyon kérlek, segítsd meg őt, a vén Európát, …“ — aki még nem ismerné, örülök, ha meghallgatja ezt a dalt, a Vén Európa címűt, amelyhez ideteszek egy linket:
https://www.youtube.com/watch?v=m9hs0f9DHJs

Fordulópont

Máshová ment át
A figyelem fókusza,
Nem központ már az
Öreg bölcső, jelenkor
Startja, a vén Európa.

Európa sziget

Európa egykor
Sziget volt, lehet megint
Az lesz, három nagy
Föld kereszttüzében, az
Áramlatok tükrében.

Európa ma

Európa már
Nem naiv kislány, sokat
Szenvedett öreg
Hölgy, rejtőzik benne mag,
Melyből kinőhet új tölgy.

Féltő intelem

Kicsiny földrészünk,
Vigyázz, ne támogass oly’t,
Ki a vesztedet
Akarja, karod nyújtod, s
Leránt a mély mocsárba.

Hohe Wand kirándulás Bécs közelében

A Hohe Wand egy hegységcsoport neve nem messze, alig egy órányi autózásra Bécstől. Régóta a bécsiek egyik kedvenc kirándulóhelye. Különféle sportok kedvelőinek — mint például sziklamászók vagy ejtőernyősök — éppúgy nyújt megfelelő terepet, mint az egyszerű kirándulóknak, akik néhány órát szeretnének az erdőben eltölteni. Ennek a hegységcsoportnak a legmagasabb pontja 2000 méter felett van, a „kisebb“ csúcsok 1400-1500 méter körül.
A Hohe Wand-on megnyílt Naturpark 1100 méteren található, és azt hiszem, hogy ezt a blogbejegyzésemet akár úgy is nevezhetném, hogy programajánló kisgyermekes családoknak. Mert a Naturpark nemcsak infrastrukturális követelményekkel van kiépítve (parkoló, mosdó, bejelölt sétautak, stb.), de egy olyan kis állatkerttel és tanító sétaúttal is rendelkezik, amelyet a gyerekek nagyon élveznek.
A nagy kaland a gyerekek számára kezdődik mindjárt a Naturpark bejáratánál, ahol mindenki — avagy minden család, igény szerint — kap egy úgy nevezett Schatzkarte-t, vagyis magyarul Kincskereső térképet. A kincs alatt itt valójában tudást kell értenünk, az útvonalat figyelmesen végigjárók ugyanis tudásban, ismeretekben lesznek gazdagabbak. A bejárandó út kezdete és végpontja itt van, és mivel ez a helyszín a legnépesebb, ezért ennek megfelelően egy erdei gyermekjátszótér és az első kisállat (kismalacok, nyuszik, stb.) meződarabkák is itt találhatóak. Amit a gyerekek különösen nagyon élveznek, az az állatok etetése, ami nem tilos, csak meg van szabva, hogy mivel lehet etetni. Almát és zöldséget korlátlanul kaphatnak, azonkívül az automatákból 1 euróért vehető magokat is. (Kisvödrök vannak a magokhoz.) Természetesen a nagyobb állatoknál — pony, alpakka, láma, őz, stb. — a gyerekeknek óvatosnak kell lenniük.
A kincskereső út több, mint 30 állomásból áll, ezeket mind részletesen el lehet olvasni magyarul is a Hohe Wand Naturpark weboldalán egy letölthető PDF file-ban. http://www.naturpark-hohewand.at
Az elmúlt hétfőn a fiammal és a két kis unokámmal — hét és tíz évesek — bejártuk ezt a kincskereső sétautat. A gyerekek nagyon élvezték, különösen az állatok etetését és simogatását, én pedig örülhettem, hogy a térdeim jól bírták a „hegymászást“ (idehaza általában sík terepen sétálok.)
Itt most nem sorolom fel a kincskereső út valamennyi állomását, csupán azokat, amelyeket valamilyen szempontból külön érdekesnek tartott valamelyikünk.
Bár a kislányok kevésbé figyeltek oda az ismeretterjesztő táblákra — mind a ketten jól olvasnak egyébként — az én figyelmemet először a Köhlerhütte (A szénégető kunyhója) és a Kalkofen (A szénégető kemencéje) ragadta meg. Mennyire kevéssé ismerik a mai gyerekek azt, hogy alig 2-300 évvel ezelőtt az emberek még mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb körülmények között éltek! De hiába igyekeztem erről a gyerekeknek mesélni, alig néhány mondat után elszaladtak a közelben levő pony-kat és lámákat etetni, velük beszélgetni, őket simogatni. Hiába no, ez volt az, ami szemmel láthatóan nagyon sok kisgyereknek tetszett. Lehetséges, hogy egy általános hiányérzet az állatok irányában az, ami a kisgyerekekben még jobban megvan és náluk megnyilvánul, amíg a felnőttekben, különösen a városlakókban ez már eltompult. A régi természeti emberekből feltehetően még sok minden megvan bennünk nem-tudatosan, valahol az ösztönök, a fel-nem-ébredt dolgok szintjén.
Örültem az örömüknek. Továbbsétálva hamarosan egy állatnyom-labirintushoz érkeztünk. (Tierspur-Labyrinth) Amíg a kisebbik lány előbb kívülről szaladgálta körbe, addig a nagyobbikat már a labirintus közepén levő kis kilátó tetején láthattuk.
Amíg a gyerekek a különféle állatokat, lámákat, őzeket élvezték én az erdő, a fák illatával voltam elfoglalva. Nem véletlenül hallhatjuk manapság egyre többször a jótanácsot, hogy menjünk erdőbe sétálni, mert a fák gyógyítanak; így is van.
Az a virágos rét, ahol egy lepkés padon telepedtünk le egy rövid pihenőre, a Steinbock Kino, vagyis a kőszáli kecske mozi mellett volt. Amíg a gyerekek a filmet nézték, én felfedeztem, hogy a pad melletti málnabokrokon még van néhány ehető szem málna — és amikor a moziból kijöttek, ezzel fogadtam őket.
Az utunk legmagasabb pontja az Aussichtswarte-nál, azaz a Kilátótoronynál volt. Az én lábaimnak a torony már túl sok lett volna, de kicsit lejjebb egy padon ülve is gyönyörű kilátás nyílt a völgyben elterülő falura és a környékbeli hegyekre. Egy ismeretterjesztő tábla mutatta, hogy melyik hegycsúcsnak mi a neve és hány méter magas.
Röviden és vázlatosan ennyit a bejárt utunkról. Nagyon élveztük mindannyian, és szívből tudom ajánlani minden kisgyermekes családnak, mert úgy vettem észre, hogy nem csak az én unokáimnak tetszett.
Egyéb sétáló utak is vannak itt fent a hegyen, például az egyik neve Hexenwald — Boszorkányok erdeje. A Naturpark bejáratától körülbelül egy órás sétával elérhető a Skywalk is, amelyik egy U alakú hídként nyúlik be a hegy tetejéről a vidék fölé. Itt általában mindig lehet ejtőernyősöket látni.

A természet segít

Természet segít
Nekem hamar kizárni
Az embervilág
Sok baját, felüdül a
Fejem, ha víz, fa megáld.

A fák szemével nézve

Mit értenek meg
A fák mibennünk, embert
Milyennek látnak,
Ostoba kártevőnek
Avagy élet barátnak.

A klímaváltozás a mindennapokban

Ezen a héten sokan a mindennapjaikban élték meg azt, amit máskor és a szerencsésebbek „csak“ a TV-ben látnak, az egyre gyakoribbá és szélsőségesebbé váló, pusztító időjárási jelenségek hatásait. Itt nálunk, Ausztriában két tartományt érintett különösen az árvízt hozó esőmennyiség, a szomszédunkban, Szlovéniában pedig a kis ország kétharmadnyi területén okozott az eső soha nem látott méretű pusztulást. Másutt, mint például a hétvégéhez közeledve Hawain, láthattuk a tűz romboló ereje következtében azt, hogy több tucat ember meghalt, és egy kisváros szinte teljesen leégett.
Azt hiszem, egyre többen értik meg, hogy a klímaváltozás ma már nem „egyes fantáziadús egyének” által kitalált jövő vagy „klíma-zavargók bajkeverése” — hanem nagyon sokak által megszenvedett mai valóság.
Árvízek, földcsuszamlások, orkánok és nehezen elviselhető hőségek, mára már a Föld lakosságának a nagyobb része a saját életén érzékeli ezt, csak az a szűk vezető réteg nem, akik a legtöbbet tették azért, hogy idejutott a Föld. Akik ugyanúgy felelősek a tengerek, mint a szárazföld és az atmoszféra elszennyezéséért, az egyre jobban feltornyosuló bajokért.
Nem félnek a felelősségre vonástól? Láthatóan nem. Istenben soha nem hittek, az embereket meg túl gyengének tartják ahhoz, hogy meg tudják büntetni őket, önmagukat fölöttük állóknak érzik.
Ha az evolúció, mint egy „ítéletvégrehajtó” is működik néha, amely például a dinoszauruszokból apró gyíkokat csinált — mit kezd vajon a Föld jelenlegi vezetőivel? Mi lesz tízezer év múlva a hatóterük? Remélhetően a nullához közeli.
Ha az ember a TV-ben a különböző tragédiák helyeiről mutatott képeket nézi — elöntött falvak, domboldalon lecsúszott házak, stb. — a sok baj miatti szomorúságot még tetézi az, hogy a sok tekintetben meglevő globalizáció mennyire nem terjedt ki a Mitgefühl-re, a mások tragédiájával való együttérzésre és a lehetséges segítségnyújtásra. Pontosabban itt Ausztrián belül, az országon belül igen, sőt, még a szomszédnak, Szlovéniának is igyekszünk segíteni.
De az EU miért nem segít nekik, kérdeztem az első napon az elmosott hidakat és házakat látva. Szlovénia kis ország és az ország kétharmada érintett, soha eddig nem látott bajokkal küszködik: a hatalmas esőzéseket követő árvíz és egy gátszakadás több falut elöntött, az utak járhatatlanná váltak, sokan elvesztették egy rövid idő alatt az életük során felépített egzisztenciájukat. Az EU-ból gyors segítség nem jött, csak, ami szintén nem kevés, ígéret a segítségre az újjáépítéshez. Ez fontos, de legalább ilyen fontos lenne, hogy amikor például helikopterekre vagy a romeltakarításhoz gépekre lenne sürgős szükség, akkor azok is rendelkezésre álljanak. Minden ilyen infrastruktúrára nincs közös kapacitás, pénz, mert minden pénzt elnyel a háború feneketlen zsákja? Idehaza, az EU-ban elég, ha a Vöröskereszt és a segélyszervezetek segítenek?
Az Európánál távolabbi területekről pedig ne is beszéljünk, az a mi együttérzésünktől nagyon messze van, akár a kínai árvizekre, akár a Japánban szokatlan hosszas, nehezen elviselhető hőségre vagy a napokban Hawain pusztított tűzre gondolunk. Ami a kapacitásokat illeti, ez valamelyest rendben is van. De arra oda kellene figyelnünk, hogy sok helyen a vezetők miért olyanok, hogy szinte teljesen közömbösek a saját népük, a saját lakosságuk bajai iránt. Például a körülbelül fél éve történt török földrengés helyszínén. Ma is ugyanolyan minden, mint közvetlenül a rengés után volt? Attól tartok, hogy igen — írtam le ezt, még mielőtt láttam volna egy frissen készült riportfilmet onnan. Miután megnéztem, azt kell mondjam, hogy nem ugyanolyan, hanem van, amiben még rosszabb. Az emberek jó része, az életben maradottak ott élnek ma is a törmelékkupacok között. Konténerekben és sátrakban. A lassan folyó eltakarítás állandóan rengeteg port kavar fel a levegőbe, kimutathatóan erősen megnőtt a gyerekek között a légúti megbetegedések és a szem megbetegedések száma. A kormányuk nem törődik vele.
És miután Rodos szigetén hosszú küzdelem után végre sikerült eloltani a tüzeket, azóta semmit sem tudunk róla. Egy hírt láttam csak, ingyen nyaralást ígérnek azoknak a turistáknak, akiknek most menekülniük kellett. Mi van azokkal a görögökkel, akik ott éltek és leégett a házuk, elveszett mindenük? Mi lesz Hawain az ilyen hirtelen nincstelenné, otthontalanná vált emberekkel? Gondolnak a kormányaik rájuk?
Milyen jövő vár a világunkra?
Egyre romló környezet? Nemcsak a klímaváltozásra értve, de az olyan emberi világra is, ahol a vezetők már teljesen közömbösek a többség bajai, problémái iránt és elfoglalják magukat a saját érdekeiket szolgáló versengésekkel?
Mit segítene mindezen, ha a Mitgefühl, az együttérzés az emberekben nem egyre jobban kihalna, hanem egy általános, íratlan morál részeként felerősödött volna? Azt hiszem, hogy sokat.
Egyik este véletlenül tévedtem a tévécsatornák között váltogatva egy természetfilm végéhez. A Loire folyót mutatta és a partvidékének meg a vizének az élővilágát. Nézve a különféle kis lényeket — madarakat, halakat, ürgéket, pókokat, növényeket, stb. — úgy éreztem, hogy akkor funkcionálna jól az emberiség, ha hasonlítana a folyóhoz: élettereket teremtene és nem lerombolna. Nagyon sokféle élőlénynek.
Az ember az állatvilág része abból a szempontból is, hogy mindent antropomorfizál vagyis mindent a saját szemén keresztül néz és lát. Az ember szemszögéből osztályozza a más lények, más élők tulajdonságait, intelligenciáját. Ebből szinte egyenesen következik, hogy önmagát tartja a „legintelligensebbnek”. Azt hiszem, hogy a bölcsességhez eljutók egy másfajta öntudatot és látásmódot nyernek el: az egészét. Az életét. Az egész rendszerét az életnek, amelyik a beláthatatlanul nagy sokféleséget, sokféle intelligenciát foglal egybe, foglal magába.
Mi minden kell ehhez? Például az is, hogy látni tudjunk más szemével.

Láss más szemével!

Lásd a madarat
A madár szemével, a
Fát, virágot és
Halat a magáéval,
Tanulj tapasztalással.

Látni, érezni s
Megérteni másmilyet.
Kilépve az itt s
Mostból így közeledhetsz
Igazi bölcsességhez.

Amit a bolygónk teremt, amit a természet teremt, az dúsan virágzó élet és élettér sok-sok milliónyi, milliárdnyi létezőnek. Amit az életnélküli robotokhoz hasonlítható mai emberek, a jelen civilizáció teremt, az sivárság, pusztaság, hideg, amelyben nem tud igazán virágozni az élet.
Az ember, ez a mai ember tönkreteszi a környezetet, lerombol mindent, ami él, leszűkíti az élők életterét — és mit teremt, mit épít helyette? Utólag egy-két dísznek szánt növényt a betonrengetegbe?
Tönkrement, a felszínén az életre alkalmatlan bolygó van éppen elég, mikor tanuljuk meg megbecsülni, hogy a Föld nem ilyen? Miért nem hagyjuk a természetet élni, hiszen az ilyen bolygó sokkal ritkább, nem igaz?

Nők és férfiak II

Azt hiszem, hogy eddig még nem fordult elő, hogy két egymást követő blogbejegyzésben a második olyan lett volna, hogy kvázi folytatása az előzőnek. Most mégis ezt teszem, mert a nők és a férfiak viszonyának a témája nem tudott lezárulni bennem
Úgy látszik, hogy darázsfészekbe nyúltam, amikor feltöltöttem és a héten megjelent a Nők és férfiak versem a poet.hu -n. Jött rá egy olyan agresszívan primitív hozzászólás — tudom, vannak még primitívebbek is, de ez mégiscsak egy irodalmi portál — hogy ezután le fogom tiltatni, hogy az illető hozzászóljon a verseimhez. Ugyanis, ha valaki ilyeneket leír — például azt, hogy a férfiak általában magasabbrendűek a nőknél — annak sem helyes ember fogalma nincs, sem a vers nem használt a számára (nem késztette elgondolkodásra), sem vitatkozni vele nem érdemes, reménytelen.
A naplómban kielemezgettem magamnak, hogy vajon miért ír valaki ilyeneket, de ezt itt most nem kívánom megismételni.
Szóval úgy látszik, hogy ez a téma még napirenden marad egy jó darabig, nemcsak a külvilágban, de bennem is. Hogy a környezetünkben, a mindennapi valóságunkban miért állandó téma a nők és a férfiak igencsak egyenlőtlen viszonya, ezt az előző blogbejegyzésem elején már leírtam és azt hiszem, hogy legalábbis a nőknek még magyarázni sem kell — a hátrányuk a Föld minden pontján kimutatható, még ha más és más módon és mértékben jelentkezik ez.
Erről tehát most nem írok. Sokkal inkább arról, hogy bennem miképpen jelentkezik ennek a viszonynak a kérdése. A gondolataimban ez összekapcsolódik a Teremtés drámámnak azzal a részével, amelyikben az ivaros szaporodás ötletének a megszületéséről írok.
A Teremtés drámám az idén ünnepli a 10 éves születésnapját. Vajon milyen motivációk vitték mindig előbbre, a következő civilizáció megteremtéséhez a teremtőket — ezzel az alapkérdéssel foglalkozik.
A két szereplő a teremtő szellemlények, szellemlelkek, a neveik X és Y. Bár a szellemlényeknél nincsenek gének és a nemeket is nehéz meghatározni, az X és az Y elnevezés egy kicsit erre utal.
Ideteszem ezt a jelenetet.
Teremtés Ötödik jelenet

Y: Egészen megdöbbentettél!
X: Igen?
Y: Amit ma mindenki előtt mint új projektet, új modellt leírtál…! A normalitás határai között nem lehetnek ilyen elképzelései valakinek!
X egy darabig hallgat, azután: Komolyan gondolom.
Y: Hogy minden fajnál kétféle egyed legyen, egy — hogy is nevezted — egy nő meg egy férfi? Mi a csodának így komplikálni? Éppen elég féle szaporodási módunk van eddig is. Felsoroljam neked?
X: Tudod, hogy jól tudom.
Y: Hát akkor? Nem okoz elég problémát így is az egyensúly fenntartása? A karbantartás?
X: Azon töprengtem el, nem tudnánk-e növelni a létezők, a lények örömeit… elgondolkodtál már ezen, miközben az egyre növekvő korallszigeteket vagy növényrengetegeket nézted?
Y: A lények örömeit …örömeit? — Egészen magasra húzza fel a hangját ennél a kérdésnél. — Úgy gondolom, hogy öröm nekik maga az, hogy élnek. Miért okozna több örömöt az, ha kettő kell a szaporodáshoz, amit eddig egy is megoldott saját maga? Egyáltalán nem értelek.
X: Megoldott saját maga, mondod. Mi az élet? Előre beprogramozott feladatok végrehajtása? Semmi más?
Y: Mindenkinek van valami feladata. A létezőknek is, nekünk is. S örömöt találunk benne.
X hallgat egy darabig, azután: Nagyon szárazon hangzik, ahogy mondod. Amikor figyelem a vízen játszó, táncoló fénysugarakat, a fényben mosolygó növényeket, a sok -sok különféle kis lényt, úgy látom, az élet nemcsak feladat. Amikor riadtan menekülnek egy vihar elől, igyekeznek elbújni az ismeretlen veszélyek elől, akkor is úgy látom, hogy az élet nemcsak feladat. Az élet sok-sok lehetőség, a fájdalomra is, a szenvedésre is, de az örömre is.
Y: S azt hiszed, ez a kétféleség több örömöt hoz majd… Egyáltalán nem látom ezt. Miért jelentene nagyobb örömöt, hogy ahhoz, amit eddig magam jól megoldottam, most keresni kell egy másikat, azzal valamilyen f i z i k a i (kihangsúlyozva mondja ezt a szót) kapcsolatot találnom — hogy ugyanazt jól megoldjam?
X: Benne lehet a keresés öröme, a megtalálás öröme, az együttes cselekvés öröme … és még valami talán, amit úgy neveznék a szexualitás öröme.
Y: A szexualitás öröme? Mi lenne az?
X: Az ösztön, az öntudatlan hajtóerő, ami most a lényekben a szaporodást vezérli, megnövekedne ezzel. A szexualitás öröme lenne az az öröm, amit a párosodásnál éreznek.
Y: El nem tudom képzelni.
Y hallgat egy darabig: Sokkal inkább attól tartok, hogy ha ez az újításod megvalósul, több bajunk lesz, mint eddig. — Megint hallgat. — És a lényeknek is több bajuk lesz.
X: Lehetséges. Minden új, minden változás sok ismeretlennel jár. Amiket mi sem látunk mind előre. A létezők pedig még kevésbé.
Y: Attól tartok, ha előre pörgetnénk az Idő Kerekeit, azt látnánk, hogy sok bajunk lesz még ezzel a te újításoddal — Kissé gúnyolódva mondja ezt a szót.– … Jönnek lények majd, amelyeknek agyukra megy majd ez a szexualitás.. Nem tudnak majd másra se gondolni, mint arra.. Ha tudnák, kit okoljanak a bajukért, téged vádolnának majd …
X: És ugyanezek tiltakoznának a legjobban, ha meg akarnád őket fosztani a szexualitásuktól …
Y némi hallgatás után: Tudod, néha elképzeltem, mi lenne, ha mi is benne lennénk a világukban, a létezők világában. Néha vonzott a gondolat, megismerni közelről az örömeiket. De ha ez a szexualitás bevezetődik, akkor biztos nem akarok része lenni…
X: Biztos?
Y előbb hallgat, aztán: Biztos. Olyan sok ismeretlent látok benne, hogyan lehetnék biztos abban, hogy mindig őrizni tudnám az anyag fölötti kontrollt, a vezérlést?
X: Ezt most sem tudják a létezők. És ha nemcsak látszatból lennél benne a világukban, hanem igazi létezőként, akkor te sem tudnád.
Y: Egyre ijesztőbb, amiket mondasz. Ijesztő, hogy eddig azt hittem, ismerjük egymás gondolkodását… De, hogy neked mik tudnak az eszedbe jutni …
Szünet.
X: Azt hisszük, hogy ismerjük egymást, azt hiszem, tudom mindig előre, hogy fogsz reagálni … gondolod, hogy nem tévedünk? Lehet, hogy sokkal kevesebbet tudunk jól, mint azt önmagunkról hisszük.
Y: Aki még önmagát se ismeri, hogy akar bármi mást, bárki mást jól ismerni?
Szünet.
X: Mennyire félünk a változástól? Az önmagunk megváltozásától?
Y: Akármilyen problémáról kezdünk el beszélni, előbb-utóbb mindig saját magunkhoz jutunk el. Miért kellene megváltoznunk? Mi köze ennek a lények szexualitásához? — Kissé idegenkedve mondja a szexualitás szót.

** itt a jelenet vége

Vajon felmerült-e abban, aki jószándékkal az ivaros szaporodást „kitalálta“, hogy ez milyen eltorzulásokhoz is vezethet? Hogy jöhet kor olyan lényekkel, akik csak azzal a bizonyos különbséggel azonosítják magukat és nem úgy, hogy rossz érzésük támad egy „félresikerültnek vélt gén miatt“, hanem azt hiszik, hogy ők attól valamiféle „magasabbrendűnek szánt lények“?
Felkészülhet-e bárki is, aki valamilyen újítást kitalál a potenciálisan lehetséges valamennyi jövőbeli butaságra és szándékos elferdítésre? Valószínűleg ez sohasem lehetséges. De elgondolkodni érdemes rajta.