Hogyan üzent nagyanyó unokáinak Hunahpunak és Ixbalanquenak
Hunahpu és Ixbalanque ugyanazon a pályán játszottak, ahol egykor apáik, Egyvadász és Hétvadász. Egy jó darabig játszottak egymás ellen.
Amikor ezt Xibalbá1 urai hallották, azt mondták:
„Ki merészkedik újból a fejeink felett játszani, és azt a rettenetes zajt okozni? Talán nem haltak meg Egyvadász, Hétvadász, azok, akiket idehívni akartunk? Menjetek és hívjátok őket azonnak ide!”
Így beszéltek Egyhalál, Héthalál és valamennyi urak. Elküldték a követeiket ezekkel a szavakkal: „Menjetek és mondjátok meg nekik, mikor találkoztok velük: jönnötök kell, ezt mondják az urak. Össze akarjuk mérni magunkat veletek a labdajátékban, itt és hét napon belül kívánunk játszani.” Így beszéltek az urak. „Mondjátok ezeket nekik, mikor rájuk találtok.” Ez volt az urak parancsa.
Azok mentek azon a széles úton, amelyet az ifjak a kunyhóig készítettek. Xibalbá követei ott csak az ősasszonyt találták, mert az ifjak labdajátékot játszottak.
„Az urak azt üzenik, hogy ezeknek feltétlenül jönniük kell.” Ezt mondták Xibalbá követei. A napot is megadták a követek: „Hét napon belül várják őket.” Így beszéltek Ixmucanéhez, az öregasszonyhoz.
„Jól van, követek” – felelte az öregasszony. Aztán a követek elmentek.
Félelem töltötte el az öregasszony szívét.
„Kit küldjek el, hogy hívja ide az unokáimat? Nem ugyanúgy van-e most is, mint mikor a követek jöttek, hogy az apáikat elvigyék?”
Így beszélt az öregasszony. Egyedül és bánatba merülve üldögélt a kunyhóban.
Akkor egy tetű hullott a szoknyájára. Az öregasszony elkapta, és a tenyerére ültette, ahol az körbe, körbe szaladgált.
„Hallgass ide, gyermekem. Elmennél hazahívni az unokáimat a labdajáték térről?” – kérdezte a tetűt. „Mondd nekik: nagyanyátok előtt megjelentek a követek. Xibalbá követei azt mondták, hogy hét napon belül meg kell náluk jelennetek. Ezt üzeni a nagyanyátok.” Így beszélt a tetűhöz, amely utána rögtön el is indult.
Az út szélén ült egy ifjú, Tamazúl, a béka.
„Hová igyekszel?” – kérdezte a béka a tetűt.
„Van bennem egy üzenet, az ifjakat keresem” – felelte a tetű Tamazúlnak.
„Az jó” – mondta a béka a tetűnek. „De nem nagyon haladsz előre, amint látom. Mit szólnál, ha bekapnálak? Meglátod, hogy tudok futni, hamar ott leszünk majd.”
„Nagyon jó” – mondta a tetű a békának, s azután a béka bekapta őt. A béka vándorolt egy jó darabig, de szintén nem nagyon jutott előbbre. Akkor találkozott egy nagy kígyóval, melyet Zaquicaxnak hívtak.2
„Hová mész, ifjú Tamazúl?” – érdeklődött Zaquicax a békánál.
„Mint követ megyek, egy üzenetet hordozok magamban” – válaszolta a béka a kígyónak.
„De alig haladsz előre, ahogy én látom. Nem jutnék én gyorsabban oda?” – kérdezte a kígyó a békát.
„Gyere akkor!” – mondta az. Zaquicax bekapta a békát erre. Azóta is esznek békákat a kígyók.
A kígyó sietve elindult. De aztán találkozott egy sólyommal, egy nagy madárral, és az rögtön bekapta a kígyót. Azóta esznek a sólymok kígyókat, a hegyekben keresik őket.
A sólyom rögtön elrepült a labdajáték pályájához. Ott szórakoztatták magukat Hunahpú és Ixbalanque a labdajátékkal.
A sólyom leszállt a labdajáték terét övező falra, ahol Hunahpú és Ixbalanqué játszottak. Ahogy leszállt, rögtön nagyot kiáltott a sólyom: „Uac-có! Uac-có!” A sólyom van itt, akarta a kiáltásával monndani.
„Ki szólít? Ki kiabál itt? Hol vannak a fúvócsöveink?” – mondták az ifjak, és a fúvócsöveikhez kaptak. Lelőtték a sólymot, eltalálták a szemét, és a sólyom lehullott a földre. Odaszaladtak hozzá, felemelték és azt kérdezték:
„Mit csinálsz te itt?”
„Egy üzenetet hordozok magamban a számotokra. Gyógyítsátok meg a szememet, akkor beszélek majd.” – mondta a sólyom.
„Nagyon jól van.”
Leszedtek egy kis gummit a labdájukról, és ráhelyezték a sólyom szemére. Lotzquicnak hívták azt. És a sólyom szeme hirtelen ismét teljesen jó lett.
„Most beszélj!” – mondták a sólyomnak. Az pedig rögtön kiköpött egy nagy kígyót.
„Beszélj te!” – mondták a kígyónak.
„Jól van!” – felelte az, és kiköpte a békát.
„És hol van az üzenet, amit hordozol?” – kérdezték a békát.
„Itt belül hordozom az üzenetet” – felelte a béka, és erőlködött, de nem tudott köpni. Tele lett a szája egészen a nyálával, de képtelen volt köpni. Akkor rosszul bántak vele az ifjak.
„Hazudozós vagy te” – mondták neki, és úgy fenékbe rúgták, hogy a csontjai a vállai közé kerültek. Megint próbálta a béka, de hiába, csak a száját töltötte meg a nyál. Akkor az ifjak kifeszítették a béka száját, és úgy keresték. A tetű a béka fogaiban élt. Ott volt mindig a béka szájában, a béka csak úgy tett, mintha lenyelte volna. Így kényszerítették a békát, hogy adja elő a tetűt. Futni a békák azóta sem tudnak, és eledelül szolgálnak a kígyóknak.
„Beszélj!” – mondták az ifjak a tetűnek, és az előadta az üzenetet:
„Így beszélt a nagyanyátok, ifjak: menj, és hívd őket, mert követek jöttek Egyhaláltól, Héthaláltól azért, hogy Xibalbába hívják őket ezekkel a szavakkal: Hét napon belül meg kell, hogy jelenjenek nálunk egy labdajátékra; és magukkal kell, hogy hozzák a játszószerszámaikat, a labdát, a nyakvédőt, a karvédőt, és valamennyi bőrdolgot. Ezeket mondták az urak. Valóban itt voltak, ezt üzeni a nagyanyátok, ezért jöttem én. Ő most sír, és bánatos miattatok.”
„Igaz ez?” – kérdezték az ifjak, ahogy mindezt végighallgatták. Rögtön hazasiettek a nagyanyjukhoz, de csak azért, hogy elbúcsúzzanak tőle.
„Elmegyünk, nagyanya. Csak búcsúzni jöttünk. De itt hagyunk neked egy-egy jelet a sorsunkról: mindegyikünk elültett egy-egy kukoricaszárat itt a ház közepén. Ha az elszárad, az a halálunk jele. Ha újra és újra kivirágzik, akkor mondhatod: élnek! Ne sírj, nagyanya, ne sírj, anya! Hiszen itt hagyjuk nektek a jelét, hogy mi össze vagyunk kötve veletek.” Így beszéltek az ifjak.
Mielőtt elmentek, Hunahpú is, Ixbalanque is elültettek egy-egy kukoricaszárat, nem a mezőn, hanem a ház közepén. Nem zsíros, termékeny, hanem száraz, sovány földbe ültették ezeket. A ház közepén hagyták hátra ezeket a kukoricaszárakat.
Elindultak a fúvócsöveikkel. Leereszkedtek Xibalbába.
time2life 