2022. április havi bejegyzések

Cseresznyevirágzás

Az előző években ilyentájt mindig az orgonavirágzásnak szoktam örülni. Amíg megvolt a marcheggi kertem, szinte minden évben írtam egy kis blogbejegyzést az általam igencsak kedvelt orgonák virágzásáról, lent a kertben, de itt Bècsben is. Ez az első tavasz, hogy csak távolból gondolok a kert orgonáira, itt Bécsben viszont felfigyeltem a japán cseresznyefák virágzására.
Ugyanis egyik nap a séta közben a Wasserparkban bosszankodtam három kamaszlány miatt, akik durván rángatták az egyik gyönyörűen virágzó cseresznyefa ágát, csak azért, hogy hulljanak rájuk a levelek, miközben fényképezik magukat.
Hazajöve itthon a neten utánanéztem és ott tudtam meg, hogy ezek a cseresznyefák Japánból származtak ide, és van a neten néhány alkalmazás –Cherry Blossom Tree — , benne térképek, hogy melyik európai városban hol találhatóak ilyen japán cseresznyefák. Érdemes rájuk nézni, több helyen vannak képek is. Ideteszem a linket azon fákhoz, melyek nálunk a Wasserparkban élnek:

https://www.arcgis.com/apps/webappviewer/index.html?id=bbaf32a97f4d4a209056d1b23efe273d

Bárcsak fákat terjesztenének mindenhol és nem fegyvereket! Gondoltam, miután kigyönyörködtem magam.
Megkerestem a több, mint tíz évvel ezelőtt készített japán tanka fordításaimat (németből), és ideteszek néhányat a cseresznyevirágzásról.
Mellesleg néhány tankafordításom kapható Magyarországon is:

Müller Márta A természet és az ember Japán tankák fordítása

Cseresznyevirágok

Szívükben a csönd, s
A cseresznyevirágok
A csendes esőt
Hallgatják, egyedül csak
A csalogány a hangos.

Fujiwara-no-Toshiyuki
Kokinwakashu

Cseresznyevirágok

A hegy csúcsáról
Cseresznyevirágokat
Figyeltem, teljes
Szívvel adták a szélnek
Beteljesült szirmaik.

Ki-no-Tsurayuki
Kokinwakashu

Cseresznyefavirágzás

Sosem volt talán
Cseresznyefavirágzás?
Ha nem lett volna,
Akkor szívem tavasszal
Érintetlen maradna.

Arihara-no-Narihira
Kokinwakashu

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor
Ne ess oly hevesen!
Cseresznyevirág
Még nem látott szirmai
Nem akarnak lehullni.

És a néhány, évekkel ezelőtt általam fordított régi japán tanka után most egy frissen írt tanka tőlem:

A cseresznyevirág

Cseresznyevirág,
Amely nem hoz gyümölcsöt,
Nem eszik, nézik,
S elmerengve a lélek
Táplálékkal megtelik.

Novellaajánló 2022

Az utóbbi hónapokban alig írtam novellát. Azután nemrégiben megragadta a figyelmemet egy pályázati felhívás, jórészt két okból. Ez volt az:

https://akh.ujbuda.hu/hirek/futureworld

Az egyik, hogy az életem első, magyarországi felének a közelebbi otthona Újbuda volt. Igaz, akkoriban még nem hívták így, inkább csak Lágymányosnak, Kelenföldnek, stb. , de majdnem minden lakás, ahol Budapesten éltem valahol ezen a környéken volt: Baranyai utca, Fehérvári út, Villányi út, Halmi utca, Vincellér utca, Szakasits Árpád út (ma Etele út).
A Baranyai utcában laktam a szüleimmel, és az ottani általános iskolába jártam. A Fehérvári úton laktam fiatal felnőttként, a Villányi úton és a Halmi utcában a férjemmel és a kisfiammal, a Vincellér utcában a válásunk idején és végül a Szakasits Àrpád úton a fiammal kettesben.
(Azt hiszem ennyi életrajzi konkrétumot még egyetlen blogbejegyzésben sem árultam el magamról.)
A második pedig, hogy scifi novellák számára írták ki a pályázatot. Ugyan már elég sok scifit írtam, de úgy látszik még mindig nem eleget: ha az ember sötéten látja a jövőt, talán az a legalkalmasabb forma, hogy megpróbálja kiírni magából.
Ezt tettem. Írtam egy novellát, melynek a címe: 2142. Miért évszám? Hiszen ez nem „eredeti”, mondhatná valaki, már Orwell az 1984-el írt ilyet. A 42-s szám pedig a galaxisban vándorló autóstopos óta közismert. No, nem baj, ezen előzetes kifogások ellenére én remélem, hogy lesznek olyanok, akiknek tetszik:

https://ujbudaidekameron.blog.hu/2022/04/16/2142_128

Ùgy gondolom, hogy akadnak olyanok, akik számára ez a pályázati weboldal ismeretlen, ezért tettem ide a honlapomat ismerő és szívesen olvasók számára a linket, és hozzátenném azt is, hogy örülök minden (nem trágár) megjegyzésnek akár itt a time2life- on, akár emailben.
Aminek örültem volna, az az, ha tudtam volna valami kevésbé sötét – legalábbis általam nem túl verőfényesnek látszó – képet festeni. De nem tudtam. Nem azért, mintha nem tudnék valami idillien szépet elképzelni, hanem azért, mert úgy látom, hogy most nem az áll előttünk. Örülnék, ha lenne majd egy olyan novella, amelyik meg tudna győzni az ellenkezőjéről, és természetesen még jobban örülnék, ha száz év múlva nem írna valaki valami hasonlót, mint én írtam nemrégiben Huxley és Orwell kapcsán itt a time2life-on.

Húsvét 2022

Nagypéntek van, amikor ezeket a sorokat írom. Szeretettem volna valami nagyon életörömmel telit kikürtölni a világba a húsvét kapcsán, de sajnos, meg kellett állapítanom, ehhez üres a tarisznyám. Mit mondhatnék jót, hitet segítőt, amikor háború van, és bár vannak hivatalos ünnepségek a húsvét kapcsán, nem tudom, hány ember lelkében tud zavartalan ünnep lenni.
Eszembe jutott, hogy a blogom az idén tízéves, tehát nyilván már írtam valami szépet húsvét kapcsán, elkezdtem tehát ihletadónak elolvasni az előző évek jókívánságait. Ezek közül egyet tudnék most ajánlani azoknak, akik nem ismerik az itt, Ausztriában fennálló kedves szokást, a gyerekek tojáskeresését a kertben:
https://time2life.wordpress.com/2018/03/31/a-husvet-es-a-tojas/

A többi húsvéti bejegyzésem sajnos ugyanúgy televan a világ ilyen-olyan bajaival, mint ahogy az idei lehetne. 2019-ben a Notre-Dame égésének a képei szomorították el sokak lelkének húsvéti ünnepbe öltözését, én pedig otthontalan öregekről írtam a húsvét napján. 2020-ban, a Covid vírus beköszöntő évében a vírus és a karantén határozta meg a lelkek döbbenten dermedt hangulatát, és azt hiszem, kevesen gondolták akkoriban, hogy a vírus és az általa okozott félelem még két év múlva is a „vendégünk” lesz.
2021-ben az euthanáziáról írtam a húsvét kapcsán, és mellette egy olyan témakör foglalkoztatott, amelyik mostanában sok különféle aspektussal jelentkezik a gondolataimban: az istenhitünk (mindenkinek a saját személyes Isten hite) viszonyulása az univerzum-lélekhez, egy önmagunknál és a Földünknél összehasonlíthatatlanul nagyobb egészhez. Erről megosztottam néhány gondolatomat Lem és Sagan bennem összecsengő könyvei alapján: https://time2life.wordpress.com/die-stimme-des-herrn-es-contact/
Ebből talán egyet emelnék most ki: a feltámadás és az újraalkotás nem ugyanaz.

Végül szeretnék idetenni egy személyes megjegyzést. Junius vége felé belépek a hetvenedik évembe, és a gyakran igencsak gyenge egészségi állapotom miatt talán nem csoda, ha sokat gondolok a saját halálomra. Nem úgy, hogy félek-e tőle avagy sem, ez utóbbit senkinek sem hiszem, sokkal inkább úgy, hogy meddig tart vajon a halál utáni állapot. A kilépést mikor követi a belépés. Ehhez egy most írt tankámat másolom ide:

Van-e halál

Nincs abszolút csönd, s
Nincs abszolút halál sem,
Kieső idők
Lehetnek számunkra a
Végtelen téridőben.

Gondolataimban visszatérve az élethez: kívánok mindenkinek boldog húsvétot, amennyire csak lehet, találjon vigasztalást az életében az életéhez!

Huxley és Orwell

Egyik este egy dokumentumfilmet vetítettek a TV-ben Huxleyről és Orwellról. Bár hajlamos azt gondolni az ember, hogy mindenki ismeri George Orwell 1984 című könyvét és Aldous Huxley Szép új világ című könyvét, egy-egy mondatnyi ismertetést ideírok róluk. Orwell egy totális megfigyelésre, történelem hamisításra és agymosásra felépülő diktatúrát vázolt fel disztópikus (~ negatív utópia) könyvében, ahol az ember fizikai megsemmisítését megelőzi a személyiségének a tönkretétele. Aldous Huxley Szép új világa is egy negatív jövőkép, de itt az ember deformálása más eszközökkel történik: biológiai – például génmanipulációs — eszközökkel és az elbutulás felé vezető konzum csábításokkal.
Nem is olyan sokára száz éve lesz, hogy megírták a Szép, új világot és az 1984-t, és milyen szomorúan aktuális mind a két könyv! A világunk olyan, hogy nem használnak neki a felkiáltójelek, a figyelmeztetések, a Warning-ok. Mára már nem vízió egyik felvázolt kép sem, az írók fantáziáját messze túlszárnyalva haladnak a megvalósítás útján. Egyesek talán úgy mondanák, hogy Kínában az Orwell modellt, az USÁ-ban a Huxley modellt implementálják, mégpedig rohamos léptekkel haladva, ha ezt egyáltalán haladásnak lehetne nevezni, de szerintem a kettő keveréke van mind a két helyen, legfeljebb a súlypont eltolódások kicsit mások. Vagy nem egyformán tudunk róluk. Hogy az USÁ-ban mennyibe kerül egy megrendelt, genetikailag módosított gyerek, azt lehet tudni (húszezer dollárnál kezdődik), hogy Kìnában mennyibe kerül ugyanez, az nem publikus. Fordítva, az, hogy Kínában akárhol is van valaki, megfigyelik, kamerákkal, mikrofonokkal, stb., az publikus, az USÁ-ban ugyanez még kevésbé az, igyekeznek védeni valami minimálisan megmaradt látszatát egy demokráciának. Kínában a totális megfigyelés rendszerére még egy „jó és rossz pontok” rendszere is épül. A jó és a rossz itt természetesen az államhatalom által defíniált fogalmak. Egy rossz, az államnak nem tetsző megjegyzés már eredményezhet rossz pontot, és ezek felszaporodása komoly negatív következményekkel járhat – például az illető nem vásárolhat valamennyi ideig vonatjegyet vagy repülőjegyet, nem kap hitelt, stb. Az USÁ-ban a terrorizmus elleni védekezés ürügyén vált általánossá – az ott hivatalosan még nem elismert – megfigyelés.
És Európa? A boldogok szigete lesz? Nem. Attól nagyon messze vagyunk, sajnos. Olvastam egy cikket az EU parlament egy előkészületben levő javaslatáról, amelynek alapján úgy tűnik, hogy Európa sem akar lemaradni ebben a Big Brother implementáló versenyben. Sajnos. Pedig jobban tenné.
Az emberek nem realizálják önmagukban, hogy a „gépek”, a mesterséges intelligencia rendszerek vagy pontosabban a mögöttük álló hatalmi struktúrák már milyen sokat tudnak róluk. Honnan? A legtöbben saját maguk árultak el magukról sokat a legkülönbözőbb internetes fórumokon. S amiket itt megjegyeztek, azokból a számítógépeken levő mesterséges intelligenciák már megközelítően pontos profilokat tudnak elkészíteni róluk, és mindenkiről. Kit ítélnek veszélyesnek a gondolatai miatt? Kit megbízhatatlannak? Ezek a profilok mikor lesznek elérhetőek a munkaadóknak? Vagy már ma azok?
Mi lesz 100 év múlva? Tönkrement Föld, tönkrement emberiség? Egy szép love story nem segít már ezen, semmilyen Paradicsom modell sem. Mintha megállíthatatlanul gördülnénk a pusztulás felé, amit azok érzékelnek a legkevésbé, akik sok pénzzel, vagyonnal rendelkeznek. Nem érzik ezen dolgok végső soron virtuális voltát. Hiszen ha minden elpusztul, nekik sem lesz semmi, náluk sem, a Föld felett sem és a föld alatt sem, nem lesz semmi, semmi más csak elszennyezett pusztaság. Kiégett Föld.
És addig?
Úgy vélem, hogy a lehető legrosszabb módja az öngyilkosságnak beleszületni egy ilyen perfekt Big Brother diktatúrába, ahol a sejtjeidet is kontrollálni akarják. Mert ez a következő fokozat, a biokontroll, a testen való uralkodás. Félreértés ne essék: nem azt akarják, hogy az egyén tanuljon meg uralkodni a saját testén – ne legyenek önpusztító szenvedélyei, alkohol, elhízás, stb. – hanem mindezeket központi vezérléssel akarják kikényszeríteni. Mi lesz még az emberé, ha már a teste sem az övé?
Hová bújik a lélek? Kiszáll, elmenekül? Csupa mezítelen lélek lesz és csupa rángatott báb? Ez nem élet, ez iszonyatos vegetálás.

Orwell és Huxley

Nem vágytak arra,
Rossz rendszer tervezői
Legyenek, de mit
Ők figyelmeztetésnek
Szántak, abból kész terv lett.

Versenyeznek ma
Nagy Fivérek e tervek
Bús valósággá
Tételén, mézesmadzag s
Korbács kettős rendszerén.

Butító konzum,
Büntetőpont önálló
Gondolatért, majd
Biokontroll, és eltűnt
Az ember, csak báb, mi él.

Kenyér – háború és béke

Kenyér. Alapélelmünk, amit mindennap eszünk, és mint ilyen, olyan természetessé vált, mint a levegő: akkor érezzük a fontosságát, amikor hiány van belőle, nincs kenyerünk vagy nincs levegőnk. Ìrtam már egyszer egy kis rövid eszmefuttatást a kenyérről, még a tökéletes békeidőben, amikor elképzelni sem tudtuk, hogy Európában is háború lehet. Utólag nem is egészen értem, hogy miért, hiszen a Balkánon is volt háború már a II. világháború után.
Abban a kis írásban írtam a nagyanyámról, aki a második világháború alatt vöröskeresztes nővér volt kórházvonaton. Emlékszem arra, amit mesélt, hogy milyen sokszor fájt neki, hogy nem volt elég kenyerük. Nem maguknak, hanem gyakran haladt olyan területeken keresztül a vonat, ahol a falvak lakói – gyerekek, asszonyok főleg – szaladtak a vonathoz, és kiabálták: Kenyeret! Kenyeret! Amíg volt nekik, adtak, dobálták le a meg nem álló vonatról. De majdnem mindig több volt az éhes ember, mint a kenyér.
És ma? Ma újra a figyelmünk előterébe kerül a kenyér. Egyrészt úgy, hogy az Ukrajnába menő segélyszállítmányok élelmet, s köztük kenyeret is tartalmaznak. Kenyérből hiány van a háború sújtotta területeken, ahol már a normálisnak nevezhető életből semmi sincs – se áram, se fűtés, se élelmiszerellátás, stb. –, és több kenyérre van szükség azokon a helyeken is, ahová néhány millió ember elmenekülni tudott.
Másrészt a kenyérnek még szélesebb körben is megnőtt a jelentősége. Pontosabban, annak a veszélye nőtt meg, hogy sem a háború, sem a menekültek által nem érintett területeken is érezni fogják a háború következményeként fellépő gabonahiányt. Sok ország számára Oroszország és Ukrajna voltak eddig a fő gabonaszállítók, és vannak ezen országok között olyanok, ahol a lakosság jó része annyira szegény, hogy a kenyér hiánya éhínséghez vezethet.
Azt írtam abban a régebbi írásban, hogy a kenyér sokféleképpen szimbólummá is vált. A fiatal koromból említettem egy példát a zsíroskenyérről. Mert a zsíroskenyér a szegénység szimbólumává vált abban az értelmiségi környezetben, ahol én fiatal felnőttként éltem és dolgoztam. Zsíroskenyérre és paprikáskrumplira jutott csak pénze azoknak a fiatal házaspároknak, akik ugyan tudományos munkatársként értékes munkát végeztek, de volt kettő, netán három gyerekekük is. Zsíroskenyér partik – nem tudom, hogy a mai fiatal generációnak mond-e ez valamit, bár a zsíroskenyérre uborkával nosztalgiával gondolok egy kicsit.
Viszont az, hogy emberek millióit fenyegetheti a közeljövőben a kenyér hiánya miatti éhínség, azt juttatta az eszembe, hogy a béke szimbólumává is válhatna a kenyér az egész Földre nézve. A kenyerünk, mindannyiunk kenyere egymástól is függ. Attól, hogy béke van, hogy egymással megegyezni tudunk, tiszteletben tartva a másikat, és a kölcsönösség békét elősegítő hatását. Mindannyian ugyanezen a bolygón szeretnénk élni, nem?
Mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma – mondja az egyik legismertebb imádság, és én mióta felnőttem, mindig úgy éreztem, hogy ez nemcsak a fizikai táplálékunkról szól. A lelkünknek, a szellemünknek ugyanúgy kell a jó táplálék. Mi az? Milyen az? Azt hiszem, ha nekem kell megválaszolni ezt a kérdést, a sok potenciális jó válasz közül azt helyezném előre, ami a Föld lakóinak békés egymás-megértése irányába visz. Tanuljuk meg kiszűrni a gyakran bújtatva uszító hangokat, mindazokat, akik csak a maguk érdekeivel törődnek bármi áron.

A jó szó is kenyér

Kenyér a jó szó,
Amely szívhez hatolva
Táplál, felolvad,
Új magok születnek és
A búza kenyeret ad.