Egy kis kirándulás Grazba

Egy kis kirándulás Grazba, ez volt a héten a szerdai napom. Már régóta motoszkált bennem, hogy le kellene menni megnézni azt az építkezést, ahol egy épülő kis lakást vettem a kert helyett egy második Wohnsitznek, üdülésnek, de a lockdown-ok meg az egészségi bajaim miatt nem tudtam útnak indulni.
Most végre igen. Előtte napokig keveset ettem, hogy a gyomrom ne rendetlenkedjen, örültem, hogy a lábam éppen használható, és szép, meleg idő van, így nekivágtam.
Furcsa érzés fogott el reggel a pályaudvar felé haladva, még az S-Bahnon ülve. Olyan ismerős volt sok minden – ami nem csoda, hiszen hosszú éveken keresztül a Wien Mitte-nél dolgoztam, és ezen az útvonalon jártam munkába –, és mégis olyan, mintha már nagyon régóta nem láttam volna. Akkor kezdtem realizálni, hogy a Covid meg az egyéb bajaim mennyire beszűkítették a mozgásteremet. Feltehetően nem én vagyok az egyetlen idős ember, aki így van ezzel; amíg a csecsemőkortól a gyerekkorig nő az ember tere, addig idősen meg egyre kisebb lesz.
Hasonlót éreztem a vonaton is. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy egészen fiatal falusi kislány, aki először mozdul ki a falujából, és akinek az utazásban minden új. Pedig elég sokat utaztam életemben, az utóbbi évtizedekben Bécs és Budapest között többnyire, és az volt a számomra a „normalitás”, hogy ahogy elindult a vonat, elkezdtem olvasni vagy Sudokut fejteni. Vagyis, ahogy felnőttként mondjuk: kihasználni az időt.
Most egyikhez se lett kedvem. Néztem kifelé az ablakon, mintha sohasem látott tájakon haladna keresztül a vonat. Megörültem az első magas, havas hegy látványának, magam sem tudom, miért. Elképzeltem az embereket, akik itt-ott a hegyoldalakon látható házakban magányosan – mint család magányosan – éltek. Kicsit elszomorított az egyik helyen az erdők látványa, az olyanoké, amelyek nem tűntek igazi erdőknek, csak amolyan „fakitermelés facsoportoknak”.
Pontosan érkeztünk minden állomásra, ezt különösen szeretem az osztrák vasutakban. Én nem jártam Indiában, de amiatt az ottani vasútról többen meséltek, azt nem kívánom senkinek. S gondolom, a világon sok helyen olyan.
Pontosan érkeztünk Grazba is. A pályaudvar előtti Europaplatz-on kellett megsaccolnom, hogy merre is induljak. Miért, kérdezhetné valaki, nincsenek utcatáblák? Én bizony ott egyet sem láttam, és később is úgy vettem észre, hogy Grazban igen spórolósan bánnak az utcatáblákkal, ami kicsit meglepett. Szegény megboldogult szüleim ugyan jártak a világon olyan helyeken, ahol nem voltak utcatáblák – és ha lettek volna, se tudták volna elolvasni a másmilyen írásjelek miatt –, de azok a helyek a számunkra egzotikusnak számító helyek voltak. Nekem most Graz az egzotikum?
Na, mindegy, gondoltam, nincs probléma, ha az ember ismeri a nyelvet. Az első utamba akadó hölgyet megkérdeztem:
-Elnézést, ez a Bahnhofsgürtel?
A hölgy levette a maszkját, a fejborítását, és kissé sajnálkozva felelte:
-Nem tudom.
Ott álltunk a Bahnhofsgürtel mellett, úgyhogy kicsit meglepett a válasz. De a következő hasonló fiatal hölggyel is hasonlóan jártam. Harmadszorra eldöntöttem, hogy egy igazán stájernek kinéző párt kérdezek meg:
-Elnézést, ez a Bahnhofsgürtel, és az a merőleges utca a Keplerstrasse? (eközben a kezemmel mutattam mire gondolok)
Itt már végre határozott igeneket kaptam válaszul, és az arcukon levő meglepetés legfeljebb csak azt tükrözte, hogy minek kérdezem, ha úgyis tudom. Nem magyaráztam, hogy nem látok utcatáblákat, és most járok életemben először Grazban.
Elballagtam az építkezés felé. Már messziről megláttam a darukat – nem darvakat – és sejtettem, hogy az lesz, ott lesz. Így is volt. Örömmel láttam, hogy az építkezésen dolgoznak, és legfeljebb a saját lassúságom keseríthetne el, ha hagynám.
De én azt hiszem, hogy az öregedéssel és a kísérőjelenségeivel ki kell békülnünk. Kár szomorkodni azon, hogy sokkal kevesebbet bírok, mint fiatalon. Istenem, ilyen az élet.
Mire körbejártam kívülről, amit lehetett és csináltam néhány fényképet, már el is ment az idő. Indulhattam vissza a pályaudvarra, ahol már bent állt a vonat, amivel jötttem haza.
Örültem, hogy elmentem, örültem, hogy visszajöttem, örültem, hogy végre a valóságban is láttam a készülődő házat, és nem csak a terveket.
Talán, ha a nyárig egy kicsit megerősödöm, legközelebb még egy kis városnézés is belefér. A Bahnhofsgürtel nem tartozik Graz szépségei közé, arra a marcheggi kis útra gondoltam közben, ami ott a pályaudvartól a házig vezetett – tele volt bokrokkal, hol bodzaillatban, hol orgonaillatban, stb. sétáltam.
De közben már azt is kitaláltam, hogy mi lesz a következő lemenetelem plusz feladata: kipróbálni a tömegközlekedést. Mivel a sétaút nem túl vonzó, és a lábaim nem elég erősek, nem árt megismerni az alternatívákat, és a leírás szerint Grazban kitűnő a tömegközlekedés. Villamos is, busz is van bőven, és mindegyikből megy a számomra szükséges irányba is. Szóval legközelebb ezeket szeretném kitapasztalni.

Történelmi párhuzamok

Plutarkhosznak feltehetően számtalan követője akadt az ókor óta, akik felfigyeltek hasonló történelmi szituációkra, és azok összehasonlításával próbáltak történéseket megérteni. Én nem kívánnék senkivel sem versenyezni, arról nem is beszélve, hogy egy kis blogbejegyzés alapossága törvényszerűen messze elmarad komoly erőfeszítést igényelt művektől – tehát most a teljesség igénye nélkül szeretnék összevetni két dolgot. Ez a kettő pedig a jelenleg, azaz anno 2022 tavaszán zajló ukrajnai háború és a magyar iskolákban nevelkedettek számára jól ismert egri csata Magyarországon, vagy a hivatalos nevén Eger ostroma, anno 1552-ben, ahol a várvédők a törökök ellen küzdöttek.
Milyen hasonlóságokat lehet fefedezni e két, időben és valamelyest térben is különböző esemény között, ezt szeretném most egy kicsit boncolgatni.
Ami a felszínen a legszembetűnőbbnek tűnik, az az erőviszonyok kérdése. Kis számú magyar várvédő katona védte akkoriban Eger várát, az óriási túlerőben levő török sereggel szemben. Történelmi források arról szólnak, hogy Szulejmán szultánnak mintegy hetvenötezer fős hadserege érkezett Eger várához, Tinódi Lantos Sebestyén ennek majdnem a duplájáról ír, a mai tudományos kutatás a támadók létszámát 30 és 40 ezer közé teszi. Ennél jóval egységesebb a várvédők számának a megadása: minden forrás alig kétezerre becsüli. Nem ismerem pontosan és szám szerint a mai, az ukrajnai erőviszonyokat, de feltételezem, hogy az arányok közel hasonlóak lehetnek.
Egy másik feltételezett hasonlóság, hogy akárcsak ma, akkoriban is az egyik fél „helyettes”-nek volt tekinthető, helyettesnek egy másik nagyhatalom helyett, akikkel valójában a törököknek már jó ideje konfliktusuk volt. (Bár tudom, ez a konfliktus szó nagyon is megszépítő a háborúk esetében.) A törökök évszázadokon keresztül támadták Európát, és ezen belül is a Habsburg birodalmat, hol egyik, hol másik, hol a harmadik irányból. (Ezek az irányok gondolom közismertek, ezért csak címszavakkal: a Balkánon keresztül, vagy Velencénél illetve a tengeren, vagy Spanyolországnál.) A „helyettes” az egri csata esetében Magyarország volt, pontosabban a három részre szakadt országból a Magyar Királyság. A jelenkorban a helyettes Ukrajna, de az egykori Habsburg Birodalom helyébe – hogy ki „helyett” lett egy konfliktus színtere – nem tehetjük Európát. Európának, különösen gazdasági téren, hosszú évtizedeken keresztül nem voltak rosszak a kapcsolatai Oroszországgal, ellenkezőleg, a relative olcsó energiaforrások Európának legalább ugyanannyira használtak, a fellendülést és a gazdasági virágzást segítették. Ennek megfelelően nem hiszem, hogy Európának érdeke lett volna kirobbantani egy ilyen háborút, amely a számára sok problémát hoz.
Ha ránézünk a térképekre, talán feltűnik még egy hasonlóság is. Minden időben úgy volt, még olyan korokban is, amikor messze volt a technikai, technológiai fejlődés az interkontinentális rakétáktól és a sok száz kilométerre repülni tudó irányítható drónoktól, hogy két nagyhatalom között mindig kialakult egy „pufferzóna”. Különösen azok emlékezhetnek erre, akik tanultak magyar történelmet: az emberekbe generációkon keresztül beleivódott a bizonytalanság, volt sok olyan magyar falu, ahol néha egy éven belül többször történt váltás: a falu a Habsburgok kezén volt, azután elfoglalták a törökök, majd néhány hét múlva visszafoglalták a Habsburgok, és így tovább. Azt nyilván senki nem gondolja, hogy a falunak ez, vagy bármelyik ezek közül, jó volt: mindegyik kirabolta őket, az embereket néha összefogdosták és elvitték rabszolgáknak, a nyomor uralkodott az embereken. A két nagyhatalom a maga „vetélkedő játékát” a hatalomért nem a saját területén játszotta, és ez az, ami igaz sajnos ma is.
A NATO utóbbi harminc év alatt bekövetkezett területi előrenyomulása a katonák szemével megváltoztatta az erőviszonyokat, és ráadásul megszüntette a „pufferzónát”. Azt a zónát, amely — ha az egész egykori keleti blokkot beleértjük – egy önmagát békésnek deklaráló gazdasági egységbe, az Európai Unióba kívánt egyébként integrálódni.
Mit érzek a legnagyobb különbségnek a két helyzet között, eltekintve mindenféle katonai fejlettségtől?

Azt hiszem, ezekből is több van, kettőt szeretnék kiemelni közülük. Az egyik az, hogy az akkori küzdelmek, a dicső győzelem és a későbbi békekötések (Drinápolyi béke, Speyeri szerződés) nem hoztak olyan messzeható változást és eltolódásokat az erőviszonyokban, mint amit ez a mai háború hozhat. És korántsem Európa előnyére. Az egész bolygónk virtuális politikai térképe megváltozhat, ahol a virtuális szót azért tettem ide, mert nem elsősorban a határokra gondolok. Az utóbbi évtizedekben láthattuk, hogy a kölcsönös függőségek gazdasági rendszere mindenkit, minden országot egyformán sebezhetővé tesz háború idején. Az egykori pufferzónák helyét, funkcióját mintha elfoglalta volna valami más, éspedig az, hogy szükség esetén mekkora a stabilitás. Energiaellátási stabilitás éppen úgy, mint a pénzügyi erőforrások stabilitása.
Ahogy már jó ideje jósolták, az atlanti térségről minden eltolódik a csendes-óceáni térségre? Hogyan nyilvánul majd mindez a gazdaság területén meg? Nem a dollár lesz a „közös fizetőeszköz” az országok közötti kereskedelemben?
Kivédhető lesz-e egyáltalán, hogy a lokálisnak induló háborúkból nem lesznek-e olyanok, amelyek globális változásokat hoznak magukkal? Hiszen nem csak két nagyhatalom érdekei ütközhetnek, de többé. Itt a globális változások alatt nem azt az extrém esetet értem – Isten őrizze meg a Földünket tőle – amit egy atomháború jelent, mert azután jó darabig nincs senkinek semmi. A globális változások alatt ilyesfajta súlypont eltolódásokat értek, amik lehetnek földrajziak, pénzügyiek, „vezető terméket” illetőek, stb.
Vajon anno a XVI-dik században nem lehettek hasonlóra példák, csak nem tanultuk, és nem figyeltük eléggé az egész Föld vonatkozásában a történelmet?
Ez a egyik, amiről eltöprengtem, akkor kezd majd láthatóvá válni, amikor ennek a háborúnak vége lesz. De említettem fent egy másikat is. Amiről szintén csak akkor lehet majd megállapítani, hogy tényleg különbség lett-e, amikor a háború befejeződött. Valószínűleg jobb lenne, ha hasonlóság lenne és nem különbség: ugyanis az egri csata alig több, mint öt hétig tartott, 1552. szeptember 9-től október 7-ig.
Jó lenne, ha az ukrajnai háború véget érne – ha nem előbb – legalább ennyi idő alatt, és nem válna olyan évekre elhúzódó konfliktussá, mint amilyenre sajnos van példa a mai világunkban.

Klasztrofóbia

Be vagyok zárva
E Földre, börtönőrök
A vezetők, azt
Állítják Édenkert, de
Az Embernek gyötrelem.

Be vagyok zárva
Az anyagba, szellemem
Molekulák kis
Halmazát kapta, s van, ki
Ettől is megfosztana.

Társakat akar
A teremtésben Isten,
Az Ördög az nem,
Annak lélek nélküli
Rángatható bábu kell.

Vissza kell nyernünk
A Földet, minden szabad
Léleké legyen,
Úgy senki ne érezze,
Rabságban van a létben.

Gaia

Ha az ember mostanában bekapcsolja a televíziót, nagy eséllyel a legtöbb csatornán a jelenleg zajló háborúról hallhat. Ez tudom, hogy szükséges, rosszabb lenne a nulla információ, de néha úgy érzem, az emberi pszichének a túl sok is ártalmas néha. Nem tudunk vele mit kezdeni, csak a magatehetetlenségünket érezzük, és megbénít.
Kvázi ennek ellensúlyozására kezdtem egy olyan könyv olvasásába, amiről reméltem, hogy legalább egy kis időre eltereli a gondolataimat máshová. Ez a könyv Lynn Margulisnak a Symbiotic planet című könyve. De először talán a blogbejegyzés címéről.
Nem tudom, hogy az Olvasóim közül hánynak mond valamit az, hogy a Gaia elmélet. Lehet, hogy sokan vannak, akiknek a Gaia szóról a görög mitológia jut először az eszükbe. Valahányszor az életem folyamán – kamaszként, majd felnőttként egyaránt — ha Gaia és Uranos szóba kerültek, hamar témát váltottam magamban. Az olyan megfogalmazások, hogy például: „Gaia megfosztotta a nemzőképességétől Uranost …” nagyon zavartak. Az egész szöveg nagyon anthropomorph, „emberszabású” volt. Pedig hol volt még akkor az ember! Legalábbis ez a mai.
Mi is történt valójában? Talán pontosan akkor történt ez, amiről azt írta nagyon sok millió évvel később Rudolf Steiner, hogy „régen a csillagok beszéltek az emberekhez” – ma már az emberek el vannak zárva tőlük.
Ki csinálta ezt az „elzárást”? Gaia kérésére talán Kronos / Saturn? Miért kért volna Gaia ilyet? Túl sok volt az „üzenet” a csillagok felől, amit a lényei már nem tudtak feldolgozni? Szándékosan írok lényeket és nem embereket. Senki sem tudja ma, mennyire voltak mások azok az ősök.
A mai tudomány nevén nevezve Gaia akkoriban egy szimbiotikus bolygó volt? Összhang és harmónia uralkodott, ez volt az Aranykor? Mitől romlott el? Talán pont ettől az elzárástól, elzárkózástól?
Hogyan születhet majd újjá? Amit a mai tudáson, tudományunkon keresztül megértünk, az hogyan lehet ennek a folyamatnak a segítője és nem gátlója?
Hogyan kezdődött Gaia nevének a szimbiotikus bolygóval való összekapcsolódása? Asimov névadásával az egyik könyvében? Avagy Lovelock elméletével, ahol korunkban először megfogalmazódott bolygónk élő volta? (Nem tudom, hogy e kettő közül melyik történt előbb.)
A fent említett könyv, a Symbiotic Planet – magyarul kapható Az együttélés bolygója címmel – ennek az elméletnek a biológiai lehetőségét mutatja be, azt, hogy a fejlődésünk ebbe az irányba is elmehetett volna. Nem a háborúk, az örök rivalizálások, hanem a harmónia és a béke irányába. Mert úgy hiszem, hogy a társadalmi problémák és a biológiai problémák sok tekintetben hasonlóak. Állam és állam mindkettő; az egyik az emberek közötti, a másik pedig az ember belső univerzuma, ami a nagy egésznek a természetnek a része.
Azon töprengtem el, hogy hogyan alakultak ki az élőlények közötti szimbiózisok, amelyekre a fent említett könyv sok példát bemutat, és egyet leírok ide közülük a bejegyzésem végén. Amit az ember tudatosan próbál „valami hasonlót” teremteni – állati szerv beoperálása az emberbe, fémek beépítése az emberi szervezetbe, stb., stb. – azt én a priori rossznak érzékelem. A természetben a szimbiózisokat a tudatalatti teremti. Ha a saját belső szimbiontáinkkal (~mikrobiom) sem tudunk békében és harmóniában élni, előbb talán azt kellene megértenünk, hogy az miért lenne fontos. Lehetséges, hogy sok minden olyan gyógyításához hozzá tudnának járulni bennünk, amihez mi más utakat keresgélünk.
Befejezésül egy példa Lynn Margulis könyvéből szimbiótikus lényekre.
Convoluta roscoffensis (S9) –nek nevezi az írónő, a hivatalos mai neve: Simsagittifera roscoffensis.
Egy zöldalgával elválaszthatatlan szimbiózisban élő giliszta fajta, amelyet a kinézete miatt – teljesen zöld és tengeri moszat szerű, nagy csoportokban él — gyakran növénynek tekintenek. Növény? Állat? Felborulnak a kategóriák. Fotoszintézisre képes, amit ugye a növények tulajdonságának tartunk, és valójában a giliszta belsejében élő nagy tömegű algák végzik ezt. De a kettő, az algák és a giliszta, egymástól elválaszthatatlanok.
A Franciaországot és Angliát elválasztó csatorna mentén találtak rájuk – van Bretagne-ban egy Roscoff nevű város – és az első publikációt róla a felfedezője Plant-Animals címmel látta el. Ezek a giliszták áttetszőek és teljesen zöldek a bennük élő, szaporodó, dolgozó (fotoszintézis) és meghaló algáktól. Nem tudnának egymás nélkül élni: az algák készítik el a giliszta táplálékát, ők maguk pedig a giliszta anyagcsere termékeit dolgozzák fel. Az alga és a giliszta így egy kis miniatür ökoszisztémát alkot miközben együtt úsznak a napsütésben. Olyannyira összefonódottak, hogy még mikroszkópikus vizsgálatokkal is gyakran nehéz megmondani, hogy hol végződik az alga, és hol kezdődik a giliszta.

Gaia

Gaia volt s lesz,
Szimbiótikus bolygó,
Hol minden egyén
És a teljes Egész jó
Összhangban egymással él.

Már önmagában
Minden lény többféléből
Keverék, mint az
Ember univerzuma
Saját mikrobiomja.

Lehangoltan

Azt hiszem, hogy minden más, „normális” évben, ha tavasz elején, vagy pontosabban még a tavaszvárás idején az embernek állandóan rossz kedve van és letörtnek érzi magát, akkor azt mondják rá, hogy tavaszi fáradtság.
Ilyesfajta állapotban vagyok, így telt az egész hét, de nem tudom, hogy csak a tavaszi fáradtságnak lehet- e tulajdonítani. Annyi minden van, ami már jó ideje, tartósan strapálja az emberi idegrendszert. Azt hiszem, hogy mondanom sem kell, hiszen mindannyian átéljük: a Covid és ami most hozzájött: a háború a szomszédban.
Mind a kettő egyre jobban rátelepszik az emberi pszichére, fiatalnak és öregnek egyaránt. Egyre jobban növekszik a szőnyegalásöpört, és továbbra is ott tartani akart félelem. Félelem, mitől? A háborútól, az atomtól, a vírusoktól, a létbizonytalanságtól – a nem is olyan régen még szépnek hitt jövőtől. Nem egyedi félelmek ezek, közös sors, közös európai félelmek.
Egy csapásra megváltozott néhány ország arculata. Azok, akik eddig éveken keresztül mondták, hogy „ide ne jöjjön idegen, mi nem fogadunk be senkit”, azokhoz most alig egy hét alatt több ezer menekülő asszony, kisgyerek, öregember érkezett. Fázva, éhesen, kimerülten. Mi lesz velük, még senki sem tudja, de a segélyszervezetek – az egyes kormányok által sokat támadott NGO-k – ott voltak, és segíteni igyekeztek: meleg teával, étellel, meleg várakozó helyekkel, járművekkel és még sok-sok mindennel. Legelsősorban talán részvéttel és útmutatással, szervezéssel és tanáccsal.
Nem lennék kevésbé lehangolt, ha én is segiteni tudnék? Talán.
Ha nem lenne ez a Covid miatti páriaság – mint be nem oltott megszorításoknak vagyok kitéve – akkor egyrészt biztosan jártam volna az utóbbi két évben is gyerekeket korrepetálni, másrészt azon belül és kívül jobban látnám, miben tudnék esetleg segíteni. Mármint a menekülteknek. Egy kis adományt elküldtem a Nachbar-in-Not-ra, és még a következő hónapokban is szándékozom, de az igazán jó érzést az adná, ha magam is tudnék tenni valamit. Tolmácsolni, fordítani, eligazodni.

Háború Ukrajnában

Tavaszvirágok,
Napsütés, élvezném, ha
Nem telepedne
Rám a tudat, háború
Van itt a szomszédunkban.

A távolság és
Közelség sokat jelent,
Messzi harcokról
Hír nem rázta ennyire
A kontinensünket meg.

Át kell élnünk jót s
Rosszat egyaránt, csak így
Ismerünk meg, e
Kérdés keserű, sajnos
Azt látjuk, másképp nem megy.