A halál az indiánok szemével

A halál az indiánok szemével

A zunik, Mexico

Röviditett fordítás, illetve részletek D. Tedlock leírásából

Egy ismerős kisfiú – Otho – váratlan, balesetben bekövetkezett halálával kapcsolatosan nyert a szerző betekintést abba, hogy hogyan fogadta, és hogyan igyekezett feldolgozni a család, a hozzátartozók a halált. Ezen személyes élmények kapcsán és mellett mutat rá a vallási, szertartásbeli és felfogásbeli részletekre.

Az egész családot sokáig foglalkoztatta még utána a kérdés, hogy „kinek milyen szerepe van ebben a halálban”, ahol ezt természetesen nem jogi szempontból kell érteni, mert úgy egyikük sem volt felelős.
A halált megérteni próbálták, az értelmét keresték. Először mindenki a saját felelősségét próbálta kutatni. „Ha otthon maradt volna a nyáron, és nem ment volna el a farmra dolgozni”, „Ha a nagyapa nem erőltette volna bizonyos munkák elvégzését”, „Ha Tom nem adta volna kölcsön a saját kését” [egy késsel ütögetett fegyver sült véletlenül el] – mindenkinek megvolt a saját „része”, amivel önmagát vádolta. De, ami különösen zavarta őket, az az volt, hogy hiányoztak az előjelek. Mély meggyőződésük és minden élettapasztalatuk alapján minden halálnak vannak előjelei, csak az emberek nem veszik észre őket. Több példát felidéznek az életükből. Egyszer a nagyapa, még gyerekként, sírást hallott az éjszaka, kiment a házból zseblámpával, és felfedezte, hogy egy földből kiálló lábszárcsontból jönnek a hangok. Az ezután következő években szinte valamennyi közeli rokonát elvesztette. Egy másik alkalommal egy vízióban látták meg – ő és a felesége – egy gyerek halálát, ami nem sokkal később bekövetkezett. Az ébrenlétnél is gyakrabban jelentkeznek ilyen előjelek az álomban. Például, ha valaki arról álmodik, hogy elveszíti egy fogát, vagy, hogy egy már meghalt rokonát megvendégeli, akkor ezek azt jelentik, hogy valaki a családból hamarosan meg fog halni.
Otho esetében hiányoztak az előjelek. Az egyetlen, amit utólag megértve, mindannyian annak láttak, az az volt, hogy Otho mindent túl gyorsan csinált: gyorsan tanult, hamar megoldott nehéz feladatokat, és talán valaki figyelmeztethette volna, hogy lassítson [az életritmusán]. Ehelyett nagyapja újabb és újabb feladatokat bízott rá.
Évekkel később a nagyapa megmutatta az elbeszélőnek az éppen akkor meghalt szomszédja házát: új szérű, frissen tatarozott ház, minden rendberakva és tiszta. Összehasonlítva egy félkész munkákkal teli, rendetlen házzal: az egyik egy halott, a másik egy élő háza.
A legáltalánosabb szinten megfogalmazva azt, amit Otho haláláról gondoltak, azt lehet mondani, hogy úgy érezték: előbb meg kellett volna érteniük, hogy „valami nem stimmel”. Egy családfőnek az is a kötelessége, hogy ügyeljen arra, hogy minden családtag békében él a kozmosszal, jó viszonyban van az őt körülvevő világgal. Ezt nevezik tewesu-nak, vallásnak. A mindennapi életben ez például azt jelenti, hogy étkezesnél egy falat kenyeret és egy falat húst a tűzbe kell dobni, ezekkel a szavakkal: „Egyél, nagyapa”. Csak ilymódon tudnak a halottak valamit enni, és ezért „cserébe” adják a haloowiline-t, a jószerencsét. Bárki adhatja nekik az ételt, de alapvetően ezért a legidősebb (illetve a családfő?) a felelős.
Nyári napforduló idejére másmilyen áldozati figurákat is készítenek: szalmából, fonalakból, tollakból, színekből, és ezek célja, hogy azok, akiknek ezek a figurák készülnek, feléledjen a lélegzése, a levegővétele. A férfiak általában a Napatyának, a nők a Holdanyának készítik, s adják.
Akik valamilyen társaság tagjai közöttük – ilyen társaságok például a Kachina társaság, vagy a Gyógyítók társasága [Kachina-Gesellschaft, Medizingesellschaft], azok más alkalmakkor, például telihold idején is csinálnak ilyen figurákat, és egyet közülük a társaságuk halottai számára. A figurákat csak az csinálja, aki tagja ennek [vagy annak] a társaságnak, de az egész családjára áldást hoz vele. Az áldozásokat négy nap szexuális megtartóztatás követi, a téli napforduló idején ezen kívül tilos a húsevés, és bármiféle közösségi rendezvény.
Mindezeken kívül mindenkinek kötelező egyszer egy évben a Kachina társaság Maszkok Tánca ünnepén résztvenni, és azok, akik a Zunik Gyógyító társaságának a tagjai meg kell, hogy jelenjenek a téli napforduló kapcsán tartott gyülekezésben. Ezek a találkozók, és az előtte leírt személyes áldozások az elengedhetetlen feltételek ahhoz, hogy az ember és a kozmosz kapcsolata rendben legyen. [a kozmosz alatt itt valószínűleg minden ember saját kozmoszát kell érteni, vagyis a létben lévő viszonyát a létnélkülieivel, azok világával] Aki elfeled enni adni a holtaknak, az elveszti a kapcsolatát velük; aki elfelejti a figurák készítését és a velük való áldozást, az elveszti a kapcsolatát a Napatyával vagy a Holdanyával; aki nem vesz részt maszkban a Kachina Táncokban, az elveszíti a kapcsolatát a Kachinákkal; aki nem hozza magával a saját személyes gyógyító jelképét a Gyógyítók Társaságának a nyári napforduló idején tartott ünnepére, az elveszti a „vadállatok” védelmét. Ha valaki mindezt hamis módon teszi — tsemaa k’okshi, jó gondolatok, odafigyelés nélkül – az ugyanaz, mintha nem is tette volna. Aki eltépi, elvágja a kapcsolatot [a szellemvilággal], az tönkreteszi a saját halowilinne-jét, a szerencséjét, ami mindenkinek megadatik, aki gondol a kozmoszára.
A halowilinne, a jószerencse elvesztésének a jele, ha balesetek történnek egy családban.
Valakinek a mulasztásán kívül még egy másik lehetőség is van a bajokra: egy kívülálló rosszakarata. Az emberek között vannak aahalhikwi –k, azaz gonosz varázslók. Ezek lehetnek nők is, és férfiak is. Megkeményedett a szívük a sok haragvásuktól, talán mert irigyelték más szerencséjét, vagy úgy érezték, hogy nem megfelelően bántak velük. Egy ilyen gonosz varázsló a halálát kívánja annak, akitől megbántva érzi magát, vagy,ha az illető túl erős, akkor a családjának akar ártani. Betegség vagy baleset, mind a kettő bekövetkezhet ilyen ártó szándék miatt.
Egy harmadik lehetőség a halálra: ha valaki önmaga kívánja azt. A Zuniknál ez valamivel tágasabb fogalom, mint az általunk használt öngyilkosság szó, ugyanis nem különböztetik meg a tudatos öngyilkosságot és az öntudatlan motivációt, amikor valaki a magatartásával – például egy önmaga által okozott balesettel – kvázi „hívta” a halált. Erre példaként szolgál egy (hivatalos) mesélő [Geschichtenerzähler] egyik története.

Az ifjú és a szarvas.

Egy fiút elhagyott az anyja, és az erdőben szarvasok nevelték fel. Később vadászok rátaláltak, elfogták, és visszavitték az anyjához. A fiú kölcsönvette a nagyapja íjszerszámait, és egész nap azokkal kóborolt a környéken. A negyedik este kérte őt az anyja, hogy hozzon neki a hegyről yucca leveleket, a középsőkből, melyek szára erős, mert kosarat akar fonni belőlük.
A fiú ki is ment másnap a hegyre, és megkereste a legnagyobb yuccát, melynek jó hosszú levelei voltak. Ez lesz az, gondolta magában. Letette magáról a íjszerszámokat, és neki látott kihúzni a közepéből a legerősebbet. Húzta, húzta, majd hirtelen a növény szára alul elszakadt, és fent belefúródott egyenesen a fiú szívébe. Azonnal meghalt.

Úgy tűnik, mintha egy baleset lenne itt leírva, de a történetet elbeszélő még hozzátette: valószínűleg kívánta magának a halált. A gondolataiban mindig a szarvasoknál járt, akiknél felnevelkedett. A családja idegen maradt neki, és nem érezte jól magát a házban.
Ugyanakkor az elbeszélő nem akart egyértelműen állást foglalni arra nézve, hogy vajon a fiú „megtervezte” a saját halálát, vagy csak másra vágyott és hagyta, hogy a baleset bekövetkezzen.
Ennek a történetnek volt valami hasonlósága Otho esetével, ezért erre sokat gondoltak.
Egy további lehetőség és magyarázat Otho halálára az onanne, vagyis a saját útja. A Napatya minden lény születésekor elkészít egy életszakaszt, egy utat, amely lehet hosszú, de lehet rövid is. Lehet, hogy Otho elérte a kiszabott útja végét.
A Zunik úgy vélik, hogy van idő előtt bekövetkező halál is, amikor valaki előbb hal meg, mint amekkora lehetett volna az útja. Ilyenkor általában valamilyen akadály állt az úton, amit el kellett volna takarítani. Ehhez a Gyógyítók társaságának a segítségére van általában szükség, ezeket ona yaanakya tikyaawe-nek nevezik. [Az út teljes megtételének társasága]
A legszerencsésebbnek tartják azt a halált — amikor biztos, hogy valaki megtette a számára kiszabott utat – mikor valaki lefekszik aludni, és nem ébred fel többet. Ezt nem nevezik a közönségesen használt halál szóval, hanem azt mondják, hogy Odaát ébred fel. Kevésbé szerencsés lelkek még négy napot várakoznak a házukban, mielőtt elindulnának Odaátra.

Temetkezési szertartások, szokások

Ha valaki nem otthon hal meg, akkor is hazaviszik a holttestét. Minden közeli rokonát és barátját értesítik, és a szervezeteket, amelyekhez esetleg tartozott (vallási társaságok, stb.) A gyászolók általában már azalatt megérkeznek, mikor még a testet előkészítik a temetéshez. Kukoricalisztet szórnak rá, miközben imádkoznak, és vannak, akik sírnak (a nők általában hangosabban, a férfiak halkan).
A holttestet úgy helyezik el, hogy a fej Kelet felé mutasson, így nem szabad senkinek aludni lefeküdnie.Két-három férfi megméri a test hosszát, és eltávoznak kiásni a sírt. Közben a női rokonok lemossák a holttestet egy oldattal, amely a yucca-pálma gyökeréből készül, majd bedörzsölik a kukoricaliszttel. Az egész folyamat alatt a test soha nem lehet fedetlen. Végül felöltöztetik a holttestet, nem a munkaruhájába, de nem is a szertartásoknál hordott ruhájába, és ezüsttel és türkizzel díszitik. Egyik ruhadarab sem zárt, hogy a lelke ki tudjon jönni. Ha a meghalt ember például a Kachina Társasághoz tartozott, akkor azoktól is kap valamit: olyan hímzett fehér leplet [szoknyát, köpönyeget], amelyben a Kachina táncosok táncolnak a szertartásaikon. Ha a meghalt ember a gyógyítók [Medizinmann] közé tartozott, akkor egy fekete leplet kap, ha az esőcsináló papok közé, akkor egy fehér gyapot sapkát. [Stb., más példák] Ezek a társak úgy festik ki az arcaikat, mint a szertartásaikon szokták.
Ha a halott után van hátramaradt házastárs – akár férfi, akár nő – azt a tűztől távol szokták tartani. Hideg vízben mosdatják meg, előbb csak a haját, majd az egész testét. Neki (akár férfi, akár nő) a temetési szertartástól távolabb kell maradnia, csendben, és négy napig nem ehet se sót, se húst. [amíg négy éjszaka el nem múlik]
Amikor befejezték a holttest előkészítését, takarókba burkolják, melyeket nyakig összevarrnak, utána már csak az arca marad szabadon, amíg a sírásók visszajönnek. Végül ismét beszórják az arcát kukoricaliszttel, letakarják az arcot is és bevarrják a leplet. Ilyenkor már hangos sírást lehet hallani. Senki sem kíséri a sírásókat, mikor a holttestet kiviszik a temetőbe.
A spanyol uralom alatt a Zunikat kényszerítették, hogy a franciskánus misszió temetőjét használják. A missziót 1821-ben bezárták, de a temető egy szent hely maradt a zunik számára. Bárhol másutt eltemetve lenni, azt jelenti a számukra, hogy nem ott vannak, ahová tartoznak. A holttestet úgy helyezik a sírba, hogy a feje Kelet felé legyen. A lepel varrásait felvágják (ha koporsó van, abba lyukat fúrnak), hogy a halott ne legyen fogoly. A sír helyét szinte soha nem jelölik meg.
A sírásó férfiaknak „kemény férfiaknak” kell lenniük, nem sírhatnak közben, és nem is mondhatnak semmit olyat, hogy „szegény gyerek”, stb., mert különben megbetegszenek. A temetés után nagyon alaposan meg kell tisztálkodniuk, és a ruházatukat és a cipőjüket is alaposan megtisztítaniuk, hogy a halotti szellemeket [vagy azok nyomait?] eltávolítsák. Mielőtt a temetésre indulnak, a legtöbb férfi betömi a fülét és az orrát gyapottal, hogy minden port távoltartsanak maguktól.
Mialatt a temetés zajlik, a háznál maradt gyászolók nagy adag élelmiszert dobálnak a tűzbe. Ezt a szertartást még négy napon keresztül folytatják. Ez az áldozás – ez az áldozati étel – nemcsak a most elhunytnak, hanem valamennyi halottnak szól.
Az elhunyt rokonai megsemmísítenek mindent, ami a halotthoz tartozott. Néhány tárgyat eltemetnek a halottal együtt, az egyéb holmiját pedig vagy elégetik, vagy egy külön temetésben eltemetik. Ha a halott valamilyen társasághoz tartozott, és volt egy ezt jelző saját jelképe [jelvénye] – például egy tollakkal díszitett kukoricacső – akkor azt, vagy annak részét, a tollakat, az áldozati szertartás során elégetik.
A halott legközelebbi családja egy figura szertartást kell, hogy minél előbb bemutasson. Ehhez a családtagok Nyugat irányába hagyják el a várost [ahol laknak], és lemennek a folyóhoz. Ekkor égetik el a halott megmaradt tárgyait, és több lyukat ásnak: egyikbe ezek a maradványok kerülnek, egy másikba a figura, és egy külön lyukba a halott szertartásoknál használt tárgya, például, ha volt egy saját maszkja, amit a Kachina táncoknál használt. A következő napon temetik csak be ezeket a gödröket.
A halott lelke – pinanne, ami szó szerint szelet jelent, és ami az élőben a légzés, és végül a szívében lakik – négy éjszakán keresztül marad az élők között. Többféle módon próbálja magát az élők számára „megmutatni”, észrevehetővé tenni. Sok ilyen történetet mesélnek, ezekben leggyakrabban maguktól kinyíló ajtók, ablakok szerepelnek, vagy az álmokban megjelent halottak.
A negyedik reggelen kell a halott házastársának Kelet felé kimennie a városból, imádkozni és kukoricalisztet áldozni. Bal kezében tartja ilyenkor a fekete kukoricalisztet, négyszer megforgatja a feje fölött és ezekkel a szavakkal hajítja el: tedd sötétté az utat. Igy akarják a halott lelkének az álmokban való visszatérését megakadályozni. Ezután fehér kukoricalisztet áldoz, melyet a jobb kezében tart.

A halál utáni negyedik reggelen nyitva hagyják a ház kapuját, hogy a halott lelke végleg eltávozhasson a házból. Ha ezután még ottmarad, és éjjelenként lármát csinál, akkor fenyőgyanta égetésének füstjével igyekeznek elűzni.
Ha a halál egy idő előtti, a halott által kívánt és előidézett halál volt, akkor a lélek csak a „Szélhely – Lélekhely”-nek nevezett közeli romokig megy. Ott kell várakoznia addig, amíg lejár az előre kiszabott ideje, és akkor mehet csak el a halottak közé.
Egy hátramaradt házastárs, aki túl korán házasodik meg újra, ezzel előidézheti a halott visszatérését, akár álomban, akár ébren, visszatér a halott, hogy vádolja.

A lélek útja a halál után

Egy meghalt ember soha nem térhet élő emberként vissza az emberek közé. A halálnak ez a véglegessége ember-specifikus; más életformákat ez nem érint így, mert azok más időben élnek. Más élőlények is meghalnak, de a halál nem ugyanazt jelenti a számukra, mert újjászületnek. Egy szarvas a halála után ismét szarvasként, egy medve a halála után ismét medveként születik újjá. Az ő életük olyan, mint a négy évszak, vagy, mint a többéves növények élete. A zunik vallási terminológiája szerint ők ky’apin aaho’i –k, vagyis nyers (puha) emberek [abban az értelemben, hogy a fény gyermekei], míg maguk az emberek akn aabo’i –k, vagyis érett emberek. Az embereket gyakran tek’ohannan –nak, vagyis a fény embereinek nevezik, mert a Napatya azért hívta elő őket a sötétség világából, hogy a fényében élhessenek. A fényhez való felemelkedés, felszállás az első olyan esemény (egy hosszú eseménysorozatban), ahol az „érett” emberek elválasztódnak a ciklikus idő nyers, természeti lényeitől. Bizonyos értelemben minden egyéni élet végigjárja, megismétli ezt a folyamatot, az emberréválást, és kezdődik azzal, hogy minden újszülöttet a Napatyának ajánlanak fel. [a védelmébe] A halál, a fény, a világosság vége, a halottat visszavezeti a nyers, a természeti világba. Mérlegelésre kerül ekkor az ember tettei, amely mérlegelésről azt mondják: Minél többet tanulsz itt, annál jobb lesz neked odaát.
Egy növekvő ifjú, akkor tanul először valami olyat, ami a halálra készíti elő, amikor bevezetik a Kachina Társaságba. Ez két lépcsőben történik: az első fokozat öt és kilencéves kor, a második tíz és tizennégy éves kor között van. A második beavatása előtt megtanulja a maszk táncokat a kokkookwe-k, a Kachina-emberek, a meghalt zunik megtestetítéséhez. A meghalt zunik, a Kachina-emberek két napi járóföldre, egy tóban, a Kachina-faluban laknak. Az ifjú nemcsak megtanulja a szertartáshoz szükséges énekeket és táncokat – hogy úgy tudjon mozogni, mint ezek a holtak – hanem résztvehet a négyévenkénti zarándoklaton a tó partjához. Ha meghal, és a lelke elhagyja a házat, két nap múlva megérkezik a Kachina- faluba (ha nincs semmi, ami miatt a Szél-helyen várakoznia kellene). Ha volt az életében egy saját maszkja, akkor részt vehet a halottak táncaiban.
Néha asszonyokat is felvesznek a Kachina Társaságba, például, ha valakit meg kell gyógyítani valami rettenetestől, amit egy Kachina okozott neki. Egyébként a nők a haláluk után a Kachina faluba mennek, és ott visszatérnek a férjükhöz. Ez pont az életben lévő viszonylatok megfordítása: a zunik életében a férfi hagyja el a házát, hogy a feleségével és annak családjával lakjon.
A Kachina falu lakosait az élők tartják el: egyetlen táplálék- és ruházatforrásuk az a pinanne, vagyis a „dolgok lelke”, amit nekik áldoznak. Mivel ők maguk lelkek, nem tudnak utódokat létrehozni, a számuk az újabb és újabb halottakkal nő. A Kachinák segítik az élőket, az embereket, és pedig olymódon, amivel csak ők tudják: ky’ashima, vagyis sokféle formában megjelenő életadó nedvesség. Ez adja nemcsak a földeknek a termékenységet, de az embereknek és az állatoknak is, és ez segíti őket a munkáikban [kreativitásukban] is. [Például kézművesség, ezüstkovács, stb.] Ők adják az embereknek az (élet)örömöt is, azok dalai, akik Kachinákat testesítenek meg, olyan szépek és sokfélék, hogy azt mondják róluk, hogy vonzóvá akarják tenni az élőknek a holtak birodalmát. Ha valaki pont akkor hal meg, amikor a táncosok a városban vannak, azt mondják rá, hogy a kachinák elvitték magukkal.
Azok a Kachinák, akiknek az életükben volt saját maszkjuk, visszatérhetnek Szellem formában az élőkhöz, egy élő táncos maszkjában. A Kachina falu minden lakosa visszatérhet egy felhőben vagy egy nagy csoport esőfelhőben az élőkhöz, de aki ritkán vett részt a Kachina táncokban, vagy egyáltalán nem is nézte soha, az egyedül lesz az égen, egy „hazudós” felhő, amely nem hoz soha esőt. Ha az élők elvándorolnak a Kachina faluhoz, aztán esőben mennek haza, sírnak a faluban – mert magukkal hozták a halottakat. [Az általános hitük szerint a felhők a halottak.]
Ha a Kachina falu lakosai éppen nem egy felhőben vagy más módon utaznak, akkor úgy élnek, mint azok az érett emberek, akik egykor ő maguk voltak. Emberi alakjuk van, ruhákat viselnek, és főtt ételt esznek (vagy legalábbis annak a szellemét). Ahogyan az élők között, úgy közöttük is vannak varázslók (boszorkányok). Egyébként sok mindenben nem az érett, sokkal inkább a nyers emberekre hasonlítanak. Például a legtöbbjük nem tud beszélni, csak állathangokat, kiáltásokat kiadni, leggyakrabban szarvasbőgésre hasonlítót. A dalaiknak nincsenek szavai, és sohasem szoktak egyedül énekelni, csak együtt. Ők nem mindannyian egy-egy individium, saját arculatú egyéniség, sokkal inkább tipusokat testesítenek meg: ez egy zárkozott, komoly személyiség, az barátságos és egyszerű, amaz buta és gyerekes, megint más forróvérű és heves, és így tovább. Ha egy-egy élő a Kachina-tánc alkalmával megszemélyesíti őket, akkor nincs saját nevük, csak a maszkjuknak van neve. Például az ügyetlen Hehe’a, a forróvérű Salimopiya és így tovább.
Aki meghal, és eltávozik a Kachina faluba, azt már soha többé nem szabad a nevén nevezni.
Nagyon veszélyes, ha egy halott még egyszer megjelenik az élők között a saját élő formájában. Ha egy álomban valaki esőfelhőt lát, vagy egy maszkot viselő kachinát, az jó előjel arra nézve, hogy jön az eső. De ha valaki álmában egy halott rokonának az arcát ismeri fel, az rossznak számít, az illetőt megérintette a halál.
Nem minden ember kerül a Kachina faluba a halála után, vannak, akik máshová mennek. Például, ha valaki egyszer már az életében nagyon közel állt a halálhoz, és a Gyógyítók Társasága mentette meg, azáltal, hogy tagja lett a Gyógyítók Társaságának maga is, akkor halála után a világ valamennyi Gyógyító Társaságának a halottai közé kerül, a Shipaapuli’ma-ban, amely az egyetlen társaság, amely az út beteljesítéséhez vezet. A Shipaapuli’ma nem egy tó vagy tenger mélyén van, mint a Kachina falu, hanem magasan a keleti hegyekben. Ha a halott nem egyszerű tagja volt a Gyógyítók Társaságának, hanem megtanulta vadállatok alakjának a felvételét, akkor ezt halottként is tudja majd, és azonkívül képes lesz arra, hogy a halottak élő megtestesítőit szellemként meglátogassa.
A Kachina faluból és a Shipaapuli’máról jövő emberek is meghalnak még, és az ő haláluk is a halál emberi fajtája, mert megváltoztatja az egész létet. Háromszor kell még meghalniuk, mire le tudják tenni az egész emberi mivoltukat, és be tudnak lépni újra a nyers, a természeti világba. Különböző nézetek vannak arra vonatkozóan, hogy hol lesznek, amikor negyedszerre is meghalnak. Vagy ahhoz a lyukhoz kerülnek – a Kachina falunál még nyugatabbra – ahol az idők kezdetén az első ősök a földből előjöttek, vagy minden egyes halállal egyre mélyebbre kerülnek a négy alvilágba, ahol az ősök a felemelkedésük előtt éltek. Olyan állapotba kerülnek vissza, amiben a Kachina társaságok és a zunik Gyógyító társasága megalapítása előtt voltak, amikor még a zunik nem különböztek más népektől, még egy ember sem halt meg, és amikor még a Napatya nem adott az első embernek saját egyéni tudatot azáltal, hogy a fényre hívta. Ezen a ponton a négyszeresen újjászületettek elhagyják a szellemi világot, és újra nyers lényekként születnek újjá.
Azok az emberi ősök, akik az alvilágokból feljöttek, „lápi emberek” voltak, farkuk volt és pikkelyeik a lábaikon és a kezeiken, körülbelül olyanok voltak, mint egy szalamander. Aki már négyszer meghalt, az nem pont ebbe az állapotba kerül vissza, hanem egy olyan nyers lény alakját kapja az újjászületésekor, amilyen lényhez az élete folyamán valamilyen különösebb kapcsolata volt. Például azok, akik egy Gyógyító társasághoz tartoztak, válhatnak oroszlánná, medvévé, farkassá, sassá, kígyóvá, stb., a varázslókból coyote (róka?), bagoly vagy kígyó lesz, a Kachina társaság tagjai lehetnek például szarvasokká.
Azon gyermekek útja, akik minden előkészület nélkül halnak meg, rövidebb. Ha annyira korán halnak meg, hogy még egyszer sem ettek meleg ételt az életükben, akkor már egy halál után visszakerülhetnek a nyers, a természeti világba. Ott valami hasonlóvá fognak válni, mint a kezdetek lápi embere, mint a teknősbékák, a vizíkígyók és a békák.
Az egyetlen mód a nyers világ végtelen újjászületési ciklusából való kilépésre abban rejlik, hogy esőcsináló pappá, Uwanam Aashiwani-vá kell lenni. Erre nem lehet jelentkezni. Az esőcsináló pap figyeli a fiatalokat mindig – fiúkat és lányokat egyaránt – és ő választja ki, ő javasolja, hogy kit lát alkalmasnak. Gyakran előfordul, hogy a javasolt személy menekülni próbál a kihívás elöl, mert ilyen pappá válni egy nagyon kemény dolog. Olyan is akadt már, aki belekezdett, de aztán feladta. Ezeknek a papoknak is van családjuk (megházasodhatnak), de az idejük nagyobb részét koplalással és imával töltik. Soha nem ölhetnek, még arra is vigyáznak, hogy egy hangyára ne lépjenek rá. Növényt sem pusztítanak el, kivéve, amikor a megművelt kukoricaföldjüket betakarítják. Nemcsak saját magukért és a családjukért imádkoznak, hanem az egész faluért, az egész világért, valamennyi élőlényért. Nyáron van egy időszak, amikor visszahúzódnak egy négy másik terem által körbevett izolált helységbe, ahol meditálnak. Ilyenkor a szellemük elhagyja a testüket, és körbeutazza a világot, hogy a jövőbe lássanak. Akárcsak a Kachina társaság, ők is gondoskodnak a nyári esőkről, de az ő esőjük nemcsak a Zunik földjeit, de az egész világot árasztják el.
A kezdetek kezdetén, a negyedik alvilágban az esőcsinálók annak a nagy óceánnak a partján éltek, amely körbeveszi a Földet. Amikor mindannyian elindultak az úton felfelé, Kelet felé a fény irányába, akkor ők is mentek a többiekkel, különleges látó adottságukkal segítették az embereket, hogy megtalálják az utat Zuniba, a világ közepébe. Az ő [esőcsinálók] haláluk után a lelkük az óceánhoz tér vissza, a többi kezdeti pap közé. A kiválasztott utódukat a Saját nevén szólítják, amely olyan régi-régi név, amilyen régóta egyáltalán nevek vannak. Ők azok, akik a halottaktól a legmesszebbre jutottak el, s ugyanakkor az emberekhez a legközelebb állnak.
Régebben volt meg egy módja az újjászületés elkerülésének: egy „íj-pappá” (Bogenpriester) kellett válni, olyanná, akinek a feladata az esőcsináló és az emberek védelme. Míg az esőcsináló soha nem öl s még csak nem is harcol, az íj-papnak fel kellett vennie a harcot, nemcsak a fizikai szinten, de a spirituális szinten – a démonokkal – is. Az íj-pap elhozta a meggyilkolt apache-ok és navajo-k szellemét magával a zunikhoz, és ott esőcsinálóvá változtatta át őket. Ezután visszavonult, hogy saját magát megtisztítsa [nyilván nem fizikai tisztulás csak]. Amikor az íj-papok háborúban voltak, akkor a vadállatok és a Napatya két harcos fiának a védelme alatt álltak. Viszont mikor otthon voltak, akkor a már meghalt esőcsináló papok és íj-papok védelmezőjéhez imádkoztak, ezek szellemeihez csatlakoznak majd ők is a haláluk után. Ők a villám készítői.
A zunik imáikban örök szerencsét kérnek (ishalhmatte), de vannak köztük olyanok is, akik a Föld, a világ haláláról gondolkodnak el.
Kezdetben a Föld nyers és puha volt, és a zunik már generációkkal ezelőtt azt kérdezték maguktól, hogy nem lett-e túl kemény, túl érett. A jövőre vonatkozó legendáik között van olyan, amelyik egy nagy éhínséget jósol meg, s vannak, akik felteszik a kérdést, hogy vajon a fölöslegesen sok szupermarket már nem a nagy éhínséget jelenti-e. Az idők legvégén – így tartják az őseik – minden, amit az ember létrehozott, ellene fordul, a csillagok lehullanak a földre, és a forró esőben minden elég.