Itt van az ösz. Még talán lesz egy szép vénasszonyok nyara idöszak, indián nyár.
Augusztus utolsó napján bemutatok itt néhányat az augusztusi kerti képeimböl.
Ùgy érzem, nem kell comment hozzájuk, látható, hogy sok és sokféle örömöt ad a kert.
Nem szeretem azt a szót, hogy bennszülöttek. Pejoratív jellege van, a hosszú idök rossz gyakorlata miatt sok negatívum kapcsolódott hozzá. Pedig minket mindnyájunkat, fejlettebbeket és fejletlenebbeket egyaránt bennszülöttnek nevezne egy most landoló, magasabb technikával rendelkezö civilizációt képviselö ürhajó legénysége.
Tegnap néztem a Duna TV-n egy ausztrál filmet. Megdöbbentö és szomorú, hogy egészen az 1970-s évekig fennállt az a gyakorlat, hogy az öslakosoktól elvették a gyerekeiket, hogy “fehérítsék” öket. Barakkokban, szeretet nélkül tartva lehet kultúrát terjeszteni? Nyilván nem. Számomra nyilván. Mennyire hittek benne azok, akik ezt csinálták? A film szerint mintha hittek volna benne. Embertelenül. Gyerekvadászatra képesen.
Hogyan, hányféleképpen találkozhat össze két különbözö kultúra, két különbözö fejlettségi szinten álló népcsoport? Nagyon sokféleképpen. Sajnos, az elmúlt néhány ezer év történelme túlnyomóan sok rossz példát mutat.
Egy beszélgetés jutott róla az eszembe. Ezelött több, mint húsz évvel egy nemzetközi vacsora keretében beszélgettem egy amerikaival. Arról, hogy mennyire más lenne a mai Amerika, ha az európaiak bevándorlása nem járt volna együtt az indiánok irtásával. Ha sikerült volna a fehéreknek és a “bennszülötteknek” a békés egymás mellett élés évtizedeivel — esetleg évszázadaival — egy nemzetté formálni a különbözö kulturákra, különbözö fejlettségre, különbözö gondolkodásmódra és hitre alapuló népeket. Eröszak nélkül, háború nélkül, gyilkosságok nélkül. Fel sem merült ez akkor, ott, Amerikában, kétszáz éve. Vagy csak elenyészöen, kisebbségben maradóan kevesekben.
Miért? Mi a szerepe annak, hogy már elötte is rossz példákat lehetett látni? Gondolok például Közép és Dél Amerikára.
Mi a szerepe annak, hogy ezt a világot — ahogyan azt sokan büszkén vagy nevetve mondani szokták — a pénz vezérli? Az eredményt láthatjuk. Mihez vezet, ha a pénz a legföbb irányító. A természeti népekre ez még sokkal kevésbé jellemzö. Hol tért a civilizálódás rossz útra? Mert hiszem, hogy a fejlödés, a civilizálódás jó, s nemcsak azért, mert a mindennapok sokféle kényelmét élvezzük benne. Hozzánk tartozik a felfedezés, a megismerés vágy ugyanúgy, mint a természet szeretete.
Nem tudom pozítiv kicsengéssel zárni ezt a rövid kis levelet; nem tudom szavakba önteni azt hitet, hogy érdemes még megpróbálni, de hiszem.
Mit írnék ide kétszáz év múlva?
Az a kisgyerek jutott még eszembe — kedden újra elkezdtem korrepetálni — akin érzödik, hogy ö nem akar tanulni. Nem akar igyekezni, hogy többet tudjon, nem érdekli írás – olvasás – számtan. Hiába minden eröszak, ha benne belül nem éled fel a tanulás utáni vágy. Mire megérti, hogy jobb lett volna, ha gyerekként tanult volna, már késö lesz.
Hogyan bánik az ember a természettel? Hogyan bánik az ember az emberrel?
Hogyan bánik az ember a gyengébbekkel: a gyerekekkel, az idösekkel, a növényekkel, bármilyen, az erösebbnek kiszolgáltatott élövel?
Talán ezek a kérdések kellenének, hogy legyenek minden civilizáció megítélésének az alapjai. Hogy mennyire humán egy civilizáció, mennyire “érdemes” arra, hogy megélje a felnöttkorát.
A mai válaszok, ha körbenézünk a világban, szomorúak. Nézzünk egy-két példát.
Például az úgy nevezett gyomnövények. A természet ajándékai a számunkra. Helyesen megismerve, s helyesen felhasználva öket, gyógyítanak, segítenek bennünket. S mi mit teszünk? Irtjuk öket. A parlagfü irtását egyes helyeken még törvény által is elöírják. Borzasztó.
Pedig, már Paracelsusnál is, mint gyógynövény szerepel, mely kellö módon felhasználva sokféle gyomortáji (emésztörendszer, stb.) problémánkon segít. Olyan helyeken, például a német nyelvterület nagyobb részén, ahol foglalkoznak a gyógynövények jó hatásaival, a manapság kiadott szakkönyvekben is szerepel az Artemisia.
Nem elfogadható érv az irtására az sem, hogy vannak, akiknél allergiát okoz. Nem az én hasonlatom, magam is olvastam, de: azok miatt, akiknek tejallergiájuk van, az összes tehenet is ki kellene irtani?
Hogy helyette laboratóriumokban készített “élelmiszerekkel” táplálkozzunk? Hús már van ilyen, s talán más is. Szerencsére nem vagyok húsevö. De, egoista se vagyok. Vagy legalábbis nem szeretnék lenni. Ezért szomorítanak ezek a tünetek el.
Tegnap este egy filmben láttam megint egy jó példát. Valahol, Bajorországban, egy természetvédelmi parkot mutattak be. Ahol már úgy tünt, gyözött az a felismerés, hogy az embernek nem minden természeti folyamatba kell beavatkoznia. Èppen ellenkezöleg. Lehetöleg hagyni kell a természet formáló erejét hatni. Például, az erdökben a kidölt fákat nem elvinni, hanem a lebontásra otthagyni.
Mint a marcheggi természetvédelmi területen készített képemen:
Kérdés persze, van-e még elég idönk. Arra, hogy ne azok az emberek uralkodjanak
el a Földön, akik csak irtani tudják a fákat, haszonlesésböl. Hanem olyanok, akik érzik, az ember a természettel összhangban tud igazán ember lenni. Azzá válni.
Nyár, nyár, nyár. Jó meleg. Vagy már túl meleg? A mentö szerencsére nem értem jött. Az Angelibad s a Duna vize változatlanul nagyon kellemes, és ilyenkor hétköznap az egész strand tele van a jövövel: sok-sok bébi koru kisgyerekkel (általában az árnyékban).
Beszéljenek a képek:
time2life 