Naplótöredék a fiamnak

Naplótöredék a fiamnak — egy kis füzet, mely előkerült egy pakolásnál, 2014 végén

2002. augusztus 17.
Gyerek,
olyan közelinek érzem mostanában a halált; azzal az érzéssel kezdem ezeket a sorokat, hogy már csak akkor olvasod majd, ha már nem vagyok itt.
Csütörtökön a buszban ülve Mörbisch felé, elképzeltem, hogy írok egy novellát arról, hogy egy anya a halála után rendszertelen időközönként felhívja a mobiltelefonon a fiát. És valahogy úgy alakul, hogy többet tudnak megbeszélni, mint amennyit az élet során tudtak.
Miért tudunk olyan keveset adni az életünkben?
Mennyi hiányérzet marad majd, lesz benned, amikor már majd úgy érzed, hogy jó lenne elbeszélgetni valamiről? Mennyi hiányérzet lesz bennem, lesz-e vajon?
Az emberek élete mind-mind egy hatalmas közös „Pool“-ba kerül (gondolom Neked használhatok ilyen számítástechnikából kölcsönzött kifejezéseket); a cselekedeteink, a gondolataink, amit jót és rosszat tettünk, minden. A döntéseink a konfliktushelyzetekben, a problémamegoldásaink, minden. Például van egy „Csárdáskirálynő“ séma. Nagyon sokan, sokféleképpen megélik ezt a sémát, döntenek érzések, karrierek, értékek között. A jó és a rossz megoldások egyaránt bekerülnek a „Pool“-ba. Mi az, hogy jó megoldás? S mi az, hogy rossz? Ki tudja eldönteni? Nem éppen az-e a dolgunk, s talán a legfontosabb dolgunk ezen a Földön, hogy megtanuljunk jó és rossz között helyesen választani? Lehet-e erre általános útmutatásokat adni? Azt hiszem, hogy nem lehet. Ugyanannál a példánál lehetséges, hogy ami az egyik esetben a jót jelenti, az a másik esetben a rossz. Káoszt jelent-e ez? Semmiesetre sem. Segítenek-e a jó megoldások abban, hogy később több jó megoldás szülessen? Talán. Mit jelent, hogy valaki magára vállalja a világ bűneit? Mit jelent a krisztusi út? Hogyan tudnak segíteni a látszólag nem ehhez a világhoz tartozó fogalmak — Hit, Remény és Szeretet — az ebben a világban élt életünkben?
Olyan sok kérdés van, s ezek számomra fontossá vált kérdések, amelyekről szívesen beszélgetnék Veled; talán nem is most, hanem majd, amikor már Neked is fontosak lesznek ezek a kérdések.
Az igazságkeresés nem hobby, nem könnyű társasági csevegés, vagy valami félvállról elintézhető valami. Ha az ember elkezd a lelkével Isten felé fordulni, azt csak komolyan lehet csinálni, teljes élettel és nemcsak egy élettel. Nincs „is – is”, jó is vagyok egy kicsit, meg azért rossz is. Nem lehet. Vagy – vagy. Ami persze azért nem jelenti azt, hogy aki jó szeretne lenni, annak ez rögtön sikerül is; sőt szinte százszázalékig biztos, hogy senkinek sem sikerül egyik pillanatról a másikra megváltoztatnia önmagát. Próbáld csak ki egyszer egy hétig: határozd el, hogy senki sem tud felbosszantani, senkivel sem leszel türelmetlen, és azokat az embertársaidat is szeretni próbálod, akiket az előző héten még pöffeszkedő felfújt hólyagoknak, undorító nagyképű vagy éppen aljas frátereknek tartottál.

Hogyan folytatódik a lélek útja a halál után? Találkozik majd még azokkal a lelkekkel, akiket szeretett? Fontos kérdések ezek, mégis azt mondanám, hogy ne töprengj rajtuk túl sokat.
Emlékszel a Stalker című filmből arra a jelenetre, hogy ha valahová el akarunk jutni, akkor nem egyenesen arra kell indulnunk? Azt hiszem, hogy vannak olyan fontos kérdések, amelyekre a választ nem direkt módon nekimenéssel lehet megtalálni. S vannak olyan kérdések, amelyekre mindenkinek saját magának kell a választ megtalálnia.
Azt hiszem, hogy ha jól találjuk meg a válaszokat, az tovább segít bennünket. A krisztusi út (gépbeírásnál beszúrva: ahogy a Zsoltárokban fogalmaztam: a kristályosodás) nemcsak egy röpke emberéletnyit jelent, ellenkezőleg: az életút végén megnyíló kapu egy hosszú út kezdetét jelzi.
Az evangéliumokban gyakran fordul elő egy kifejezés: az Ember fia. Mi az Ember fia? Aki az emberből születik, nem test, hanem a lélek által? Mindig mérgelődsz egy kicsit, mikor gyereknek nevezlek. Pedig gyereknek lenni jó, sőt, szerintem gyereknek megmaradni tudni is jó, ha helyesen értjük. Hogyan tudunk jó gyermekek és egyúttal jó apák-anyák lenni — sok-sok gyermek apja-anyja és sok-sok apa-anya gyermeke? A fizikai rokonainkat nem mi választjuk, mégis felelősek vagyunk értük. S a lelki rokonainkat? Válogathatok, hogy ez egy olyan kedves, jóra törekvő gyermek, ennek igazán öröm segíteni, ez viszont egy hazudozós, haszontalan kis csirkefogó, törődjön vele, aki akar? Ugye, nem. Nem válogathatunk. A Nap sem válogat, hogy csak a jó kisfiúkra, jó kislányokra süt, másra nem, Gaia, a Föld sem válogat — legfeljebb szenved és védekezik szegény, mikor látja, hogy a gyermekei hogyan pusztítják magukat.
Valamennyien egyszerre vagyunk gyermekek és szülők, nevelők és neveltek (bár a nevelés szónak van valami kellemetlen mellékíze), tolerálók és toleráltak. Meg kell tanulnunk megbocsátanunk mások hibáit, hogy elvárhassuk, hogy mások is megbocsátják a mienket. Meg kell tanulnunk a bizalomra építeni, mert bizalmat adni kicsit olyan, mint hitet sugározni.
Örömöt adni, mikor valaki úgy érzi, hogy bántások érik, nem könnyű. A lélek átalakulása nélkül hiába adakozunk, hiába próbálkozunk azzal, hogy mindent helyesen csináljunk; ilyenkor a jót s jól cselekvés nagyon tiszavirág életű, hamar véget ér, ha közben nem sikerült a lelkünket szelíddé, szeretővé simítani.
Légy hű magadhoz és abból következik, hogy máshoz sem leszel hűtlen — körülbelül ilyesmit mond Shakespeare a Hamletben. De ebben impliciten benne van az is, hogy meg kell ismerni előbb önmagadat. Ez nem egoizmus, hanem egy nagyon fontos, és nem elhanyagolható része az Ùtnak. Ùgy tűnhet, mintha kicsit összevissza írnék Neked számomra fontosnak tűnő dolgokat; most melyik a fontos, a lelkünk szelíddé simítása, öröm és szeretet sugárzása vagy az önmagunk megismerése? Az ellentmondás szerintem csak látszólagos, ezek valamilyen virtuális síkon párhuzamosan futó folyamatok, cselekvések. Mindenkinél másképp zajlanak, s mivel minden lélek más és más, a látszólag azonos feladatokat is más és más módokon — de mindig helyes módokon! — oldja meg. Ugyanaz az egy Ùt végtelenül sokféle.

2002. augusztus 25.
Die Liebe. A legfontosabb. Azon kevés dolgok (nem, a Liebe nem dolog, de nem tudok más szót, angolul talán a one jobb) egyike, amelyek összekötik ezt a világot, amelyben élünk, a „valóságot”, egy másik világgal, amelyet sejtünk, érzünk, hiszünk, hogy van. „Die Allmächtige Macht der Liebe” , a szeretet mindenható ereje létező itt is, ott is; de sajnos azt hiszem, hogy az emberek nagyon nagy része úgy járja végig az életútját, hogy ezek csak üres szavak maradnak a számára.
Szeretem a magyar nyelvben azt, hogy két szót használ: szeretet és szerelem, és úgy, hogy a szerelem is többet jelent, mást is jelent, mint az Eros. Mikor gyerek voltam és még akkor is, mikor gimnazista korú, nem éreztem erőt, számomra igazinak, elemi erejűnek tűnő erőt a szeretet szó mögött. Úgy véltem, hogy a felebaráti szeretet valami kis gyönge felszíni fuvallat, amit a tudatával elhatároz valaki, mert erkölcsösnek, helyesnek tartja, de az első igazi nagy vihar az életében, a szenvedélyek vihara mindent egy pillanat alatt elsöpör. A szerelem volt akkor a számomra az a fogalom, amely mögött erőt, nagy elemi erőt éreztem.
Ez a szerelem fogalom akkor a szenvedélyekkel, a vággyal volt többé-kevésbé azonos — azért írom így, hogy többé-kevésbé, mert az ember soha sincs tisztában vele, hogy mi minden alszik még őbenne. Amikor húsz évesen úgy érzi, hogy szerelmes, végtelenül megsértődik, ha valaki azt mondja, hogy fogalma sincs még róla, hogy mi a szerelem. Hogy önmaga, a lelke még alszik, még csak egy nagyon vékony külső burok belőle az, ami érintkezik a valósággal, amit megmozgatnak a vágyak és a szenvedélyek, amely hisz, ábrándozik és csalódik.
Anyává lenni nekem nagyon nagy öröm volt és nagyon sokat adott. Talán az első impulzust is, annak érzékelésében és megértésében, hogy mennyire fontos, mennyire erős forrás a szeretet.

2010. május 23.
Kezembe került valamelyik nap ez a füzetecske, most átolvastam, miközben rád várok.
Nyolc év telt el, még élek — ez néha magam is meglep — és nem érzem ezt a nyolc év távolságot a sorokon, pedig úgy érzem, hogy messzire haladtam ezalatt a belső utamon. Akinek „elvágják a külvilágot”, lehetetlenné teszik a normális emberi kapcsolatokat, annak más utak nyílnak, nyílhatnak meg. Az a világ, amit a mindennapi valóságnak érzékelünk, csak egy icike-picike részecske egy sokkal nagyobb egészben, és az emberiség egészére is igaz, ami az egy emberre: ez a világ a próbatétel helye. Próbára tétetik az emberségünk, mit akarunk adni másoknak, a környezetnek, az élő és élettelennek tartott világ egészének. Mit akarunk adni? Becsapást, kihasználást, szennyezést, keresztülgázolást? Vagy? Keressük a lehetséges összhangot, az egymás megértését, a harmóniát.
Ha egy színpadon egy zenekar minden tagja elkezd valamit összevissza játszani, akkor mindenkinek nyilvánvaló a hangzavar, a káosz. Tehát szükséges az összehangoltság. Csak az élet színpadán nehezebb érzékelni és érzékelhetővé tenni a hamis összhangra törekvőket, akiknek csak a maguk ilyen-olyan érdekeinek a keresztülerőltetése a fontos, valójában nem összhang, hanem eltiprás, keresztülgázolás.
Milyen az emberek érzékelése? Rossz, nagyon rossz. Ignorancia, közömbösség — „ nem én vagyok a felelős a tenger olajjal való elszennyezéséért” mondaná ennek az emberiségnek a 99 százaléka, ha valaki lenne, aki kérdezne.

Az Ember több, mint egy lét, és az a Vándorló, aki vagyok, reméli, hogy eljövendő útjain olyan társakra talál, akik ezt hasonlóan látják.
Azt gondolom, hogy voltak olyan civilizációk, ahol az az 57 év, ahány éves most vagyok, nem számított még öregkornak. Úgy gondolom, hogy erősen lecsökkentek az életciklusok, és szomorúnak tartom, hogy a közfelfogás által „értékes”-nek, „termékeny”-nek tartott szakasz miatt még tovább zsugorodnak majd a létek. Arra gondolok, hogy sem a gyerekkort, sem az időskort nem becsülik meg igazán, sem az egyén, sem a társadalom. Pedig a Vándorló lélek számára ezek legalább annyira fontosak.

Most is úgy érzem néha, mint ennek a füzetecskének az elején írtam: jó lenne egy kicsit személyesen is „kinyúlni a halál utáni téridőbe körülötted”; de tudom, hogy ez nem lehetséges. Nem tudok majd visszajönni, ezért írok. Az írásaimban keress majd, ha feltámad benned a keresés igénye.