Mennyire hatnak az írásaink

Mennyire hatnak az írásaim? Azt hiszem, hogy valamennyi írással foglalkozó ember, legyen író, költő, újságíró vagy manapság blogíró, felteszi magának a kérdést: hány emberhez jutott el, amit leírtam? Hatott valakire? Az online médiákban vannak néhol olvasó számlálók, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek tényleg sokat mondanak. Egy ilyen számláló bebillentése – növelése valószínűleg az írásra ráklikkeléstől függ, és abból még nem biztos, hogy az írás tényleg el lett olvasva, pláne az nem, hogy elgondolkodtak rajta és hatott.
Mi mindentől függ, hogy mennyire hatnak az írásaink? Azt hiszem, a felszín szintjén sok olyan dologtól, aminek nem sok köze van az írás minőségéhez. Függ az olvasók száma például a használt nyelvtől. Ha ezt a kis írást németül, angolul vagy kínaiul írnám, nyilván sokkal több olvasóval számolhatnék, mint a magyar nyelv használata mellett, értve a hatást hosszú távon is. Aztán függ az olvasók száma például a témától. Vannak témák, melyekre egy-egy csoport vagy korosztály figyel jobban oda, például a focirajongók egy ismert focistáról megjelenő írásra, nőbolond fiatalemberek színésznők kisebb-nagyobb eseményeire, stb., és vannak témák, ahol a cím láttán némelyek rögtön továbblapoznak. Például a klímaváltozást tagadók, ha a környezet védelméről esik szó. Aztán vannak, akik megint csak azért olvasnak el valamit, hogy aztán kedvükre fanyaloghassanak: „igazán nem értem, hogy mit szeretnek az emberek a krimiken” vagy „nem értem, miért rajonganak a scifikért” , és hasonlók.
De mindez nem az író érdeme vagy hibája, hiszen az a szegény író nem tudja megválasztani az olvasóit.
Ugyanakkor ez nem is baj. Én úgy vagyok vele, és talán más írással foglalkozó ember is érzett már hasonlót, hogy olyanok a verseim, novelláim, kisebb – nagyobb írásaim a számomra, mintha kis papírhajók lennének. Elkészítettem őket, vízre raktam – az Élet vizére – ettől fogva nem az én kezemben van a sorsuk. Hol találnak jó kikötőre, az nem rajtam múlik.
Ettől függetlenül – vagy talán épp azért, mert a Sors másképp lát, mint az alkotó — egy példán szeretném bemutatni, hogy néha egy rövid pár soros levél eljut messze a világ országaiba, holott az a levél egy fél délután termése mindössze, míg több éves munkával elkészült könyveket alig ismernek.
Ez a példa Wallace Stegner Wilderness letter című írása és a hasonló terjedelmű 20 évvel későbbi megjegyzése hozzá. Wallace Stegner egy múlt-századbeli, amerikai, Pulitzer díjas író, irodalmat tanító egyetemi tanár és történész volt, aki a mai környezetvédő mozgalmakat némileg megelőzve fontosnak érezte a környezetünk kérdéseit. Többek között például azt, amiről az említett, világhíressé vált levele szól, hogy jó lenne megőriznünk a vadont. Jó lenne, ha az emberiség nem akarna mindent várossá és kultúrtájjá tenni, ha megmaradnának területek a természet alakító ereje számára. Ennek a témának a fontosságát én is érzem, mármint azt, hogy meg kellene őriznünk a vadont. De én ezt a levelet csak mostanában láttam először, míg sok-sok millió ember olvasta már az elmúlt fél évszázad folyamán. Hol? Sok helyen a világon. Hogyan? Stegner a levelét egy amerikai hivatalos felmérés számára készítette, de onnan egy magas rangú tisztviselő kikölcsönözte, mikor egy környezetvédelemmel foglalkozó konferencián bevezető előadást tartott. Miután a konferencia anyagai között és más helyeken – például a Washington Postban — ez az írás megjelent, rohamosan terjedt el az egész világon. Stegner barátai és ismerősei ahol csak felfedezték, ott lefényképezték és elküldték neki. Például afrikai nemzeti parkokból (Kenya, Dél-Afrika, Zimbabwe, stb.), Kanadából és az Amerikai Egyesült Államok több államából, ahol különféle plakátokon fedezték fel ezt a levelet vagy ennek az írásnak a részeit.
Másrészt viszont az is igaz, hogy egy témának a széles körű ismertsége még nem jelenti azt, hogy a világ pozítiv irányba megváltozik. Erre is kitűnő példa ez, sajnos: a mai fiatal generáció környezetvédelmi mozgalmai, elkeseredettsége jórészt abból is fakad, hogy hiába látják sokan helyesen a környezetünk szennyezésének a problémáit, ebben a fél évszázadban nem történt semmi, vagy nem elég. Hiába a szavak?
Stegner már néhány évtizede halott. Azt hiszem, hogy a könyveit ma is kevesen ismerik Európában, pedig ő angolul írt.

Kinek írunk

Írunk, de kinek,
Jelennek a jövőről, s
A jövőnek a
Múltról, az embereknek
Az örök változásról.

A szervátültetésről

2020 január 16-dikán a német parlament elvetette azt a javaslatot, hogy változtassák meg a törvényt a szervátültetésekről olyanra, hogy ne az legyen, ami most van, hogy mindenki explicit kifejezheti azt, hogy ha fel akarja ajánlani a szerveit átültetésre, hanem az ellenkezője: mindenkinek a szerveit fel lehessen használni, aki még az életében nem mond ennek ellent. Helyes, hogy leszavazták.
Ezután elolvastam a neten, hogy itt Ausztriában olyan törvény van életben, hogy a halála után bárkinek kivehetik és felhasználhatják a szerveit, ha ennek nem mond az életében explicit ellent. Ez meglehetősen felháborít, mert rossznak tartom, és semmi esetre sem megfelelőnek az emberi jogokhoz. Emiatt fogok majd írni egy kiegészítést a végrendeletemhez, de addig is, itt leírom: Ne! Ne operálják ki semmilyen szervemet! Rossznak tartom a sok szervátültetést egészségi szempontból is, nekem se ki, se be ne ültessenek semmit. De nemcsak magamnak tartom rossznak, általában is azt hiszem, hogy sokkal több a fölösleges és káros köztük, mint ami esetleg nyilvánosságra kerül. Úgy gondolom, hogy több pozítiv alternatív gyógyulási út van, csak valamiért ezekre kevesebb pénz jut, kevesebb erőforrás, kevesebb ösztönző.
És ráadásul ebben a mai világban a pénz határoz meg mindent.
Hány ember adta el valamiféle szervét, hogy enni tudjon adni a gyerekének? Ne mondja senki, hogy ilyesmi „csak” Àzsiában (példa Kínából: egy vese egy okos telefonért) vagy Afrikában fordult elő, mert egyrészt ez sem „csak”, másrészt Európában is előfordult, például a Balkánon. Egész szerv-maffiákról lehetett hallani néhány évvel ezelőtt.
Hány embert használt fel akarata ellenére donornak egy aljas rezsim? Nyilván erről sincsenek statisztikák, csak sejteni lehet, talán az ENSZ-ben többet tudnak erről.
Hány idős haldokló ember nem kapott vagy nem kap (vagy nem eleget kap) fájdalomcsillapító gyógyszert, mert az rongálná az elvehető szervét? Statisztikát erről sem tudok, de beszélgettem én magam olyan emberrel, akinek az édesanyjával ez megtörtént.
Folytathatnám a kérdések sorát, de azt hiszem, hogy ezek a kérdések az orvosok többségének nyilvánvalóak, jól ismertek.
Jó lenne, ha szélesebb körben is az lennének.
Volt egy film néhány évvel ezelőtt emberekről, akiket csak azért „tartottak”, azért voltak klónjai bizonyos gazdag embereknek, hogy „szükség esetén” ki lehessen belőlük venni a gazdag páciens által igényelt szervet. Ma még talán nem tartunk itt. De jó lenne, ha nem is haladnánk efelé.
Tudom, ez a bejegyzés így egy kicsit egyoldalúra sikerült. Biztosan vannak esetek, ahol a donor nem sérült, nem volt kényszerhelyzetben saját magát illetően és valóban életet mentett, mert aki a szervét kapta, annak már nem volt más lehetősége a továbbélésre, és az új szervvel még el tudott élni néhány évtizedig. Jó lenne erről is szélesebb körben tudni helyes és pontos információkat.
Lehet, hogy az őssejtekből készített szervek lesznek majd egy humánusabb, mindenki számára humánusabb megoldás.

Örök harc

Menekülök a
Politika elől, de
Mindig utolér,
Tartanám fejem tisztán,
Ne hallja hazug szavát.

Hiába. Strucc-lét
Nem menekvés. Rossz ellen
Minden nemzedék
Kell tegyen, küzdelemben
Éri el, ember legyen.

Egy faj leváltja önmagát

Elolvastam F. Schätzing sokak által szidott és unalmasnak nevezett könyvét a Die Tyrannei des Schmetterlings-et. Feltehetően a mainstream-mel ellentétben nekem a második fele – az utolsó ca. 300 oldal – jobban tetszett, mint az eleje. Talán azért, mert filozófál, elgondolkodik sok olyan dologról, melyek engem is foglalkoztatnak. Mi az ember? Mi az ember szerepe az univerzumban? Meddig fogjuk még azt embernek hívni, amit ma embernek nevezünk? Van-e értelme egyáltalán fajokról beszélni, vagy az valamilyen téves beállítottság alapján került a fontosnak ítélt kérdések közé?
Talán kevesen látják ma a világon, de én úgy hiszem, hogy mások is tartanak attól, amit Schätzing mond: az ember, mint faj, a legjobb úton van afelé, hogy leváltsa önmagát és eltűnjön, mint ahogy sok más faj kihal és kihalt.
Az emberiség ma olyan – és ezt nem könyv mondja, vagy nem csak, hanem elég a mindennapi politikát figyelni, hogy lássuk – hogy képtelen kontrollálni önmagát. Büszkén hirdeti magát intelligens lénynek, de képtelen egységesen, az egész emberiség érdekében bármit is tenni. Amit a politikusok tesznek, az talán még 5 százaléknyi sincs az emberek között, akiknek jó, akiknek az érdekeit szolgálja.
És ilymódon nem lehet meglepő, ha – mint Schätzing megírja – az ember által létrehozott új faj, amely „feldúsítva” a mesterséges intelligenciával lényegesen magasabb intelligenciával és képességekkel rendelkezik a mai átlagembernél, szóval nem lehet meglepő, hogy a fölöslegessévált 90-95 százalékot kiszelektálják. Idézek itt egy példát és egy részt a könyvből.
A XX-dik század elején körülbelül 26 millió ló élt csak az USA területén. Utána jött az autó feltalálása és elterjedése, és ötven évvel később már csak 2 millió ló élt. Lecsökkent a számuk, mert a lovak nem tudnak elgondolkodni olyan dolgokról, mint a ló, mint faj fennmaradása. De az emberek el tudnak gondolkodni. Ők szeretnének fennmaradni. Tragikus! Tekintve , hogy haszontalanná válnak, mi történjen majd a sok fölösleges emberrel, akik semmihez sem tudnak majd kezdeni, mert minden elképzelhető tevékenységre akad majd gép, robot, amelyik gyorsabban és jobban ellátja majd a feladatot. („Sie wurden weniger, weil Pferde über Dinge, wie den Fortbestand von Pferden nicht nachdenken können. Aber Menschen können es. Sie wollen fortbestehen. Wie tragisch! Im Angesicht ihren Nutzlosigkeit wohin mit den Überflüssigen, die jenen ökonomischen Wert verlieren, weil sie nichts auch annähernd so gut können, wie Algorithmen…”)
Hiszen egyre több olyan mesterséges intelligencia alkalmazásra van már példa, amelyek jobban és többet tudnak, mint az orvosok, a patikusok, a bankárok és még sorolni lehetne sokáig az emberek foglalkozásait. „Was macht den Wert eines Menschen aus, wenn er zu nichts mehr taugt, weil immer eine Maschine ist, das alles besser kann?” Mi jelenti majd az ember értékét, ha már semmire sem lesz alkalmas, mert minden tevékenységre lesz egy robot, amelyik azt jobban és gyorsabban tudja?
A szupergazdagok és a kibernetikailag módosított, „felturbózott” , „optimált” emberek érdekei alapvetően mások lesznek, mint a munkanélküli milliárdoké. Minek kellenek ők a vezető rétegnek? Munka nincs a számukra, mert azt elvégzik a gépek, csak fölösleges problémát jelentenek. Szomorú nagyon, de azok álláspontjából nézve érthető és világos.
Miért hoz létre egy faj egy olyan másik fajt, amelyik leváltja őt? Ha saját magát sem tudja kontrollálni, miért hiszi, hogy azt, amit létrehoz, fogja majd tudni?
Mi lesz a „túlélés elitjével”?
A 2012 című film jutott az eszembe egy pillanatra. Kik mentik át magukat egy világkatasztrófánál a következő civilizációba? Akiknek pénzük van. Nem az a fiatalember és családja, aki a közelgő katasztrófát észrevette és jelezte. Negatív szelekció? A pénz értékrendű világ szükségszerűen ehhez vezet? Úgy tűnik, és nemcsak ezen olvasott könyv alapján.

A növények forradalma

A növények forradalma – Pflanzenrevolution – Stefano Mancusonak a könyve. Néhány, az olvasás közben felmerült gondolatomat szeretném megosztani itt.

A Pflanzenrevolution című könyvében S. Manusco azt javasolja, hogy az Android út helyett a robotok fejlődésének, fejlesztésének a Plantoid utat kellene választania. Az android jelenti természetesen azt, hogy az ember a minta, a példa, a modell, míg a plantoid esetében a növény.Vagyis mind a két esetben biorobotról van szó – amely olyan tökéletes lehet, hogy a mindennapokban az emberek nem tudnak majd különbséget tenni a robotember és a „természetes ember” között, ha a robot android, egy plantoidnál viszont azt lenne nehéz megkülönböztetni, melyik az „igazi” növény és melyik nem. Persze ez mind a kettőre csak addig lesz igaz, amíg passzívak, nem csinálnak semmit. Attól kezdve, hogy „akcióba lépnek”, nyilván látszana a különbség, éspedig mind a két esetben a robot javára. Ugyanakkor azt is hozzá kell itt tennem, hogy míg az androidnál erős törekvést látok arra, hogy a megtévesztésig hasonlítson az emberre, a plantoidnál a modell jelleg lehet, hogy csak a szerveződésre, irányításra, adat és információkezelésre, stb. vonatkozik, és nem az összekeverhető külsőre.
Bár sok tekintetben nagyon szimpatikus és vonzó, amit ír – és sok minden olyan dolog szerepel a könyvben, amiről szívesen tudnék többet – elgondolkodva rajta, mégis úgy tűnik, hogy nem értek egyet vele.
Miért? Hisz nem látom én is néha reménytelenül elromlottnak az embert?
Nem tudom, hogy írtak-e már olyan scifit, ahol ez a Plantoid modell szerepelt, mint az uralkodó intelligencia. Nekem Asimov Nemezise jutott az eszembe, a bolygónyi lény, aki egy kislánnyal kommunikál. Ha volt valaha ilyen – miért ne lehetett volna – nem azért indult-e el az individualizálódás útja, hogy ugyanaz még több is legyen? Rész és egész sok szinten?
Mi a probléma, mi a baj az emberrel? Az Egyén, az Én fontossága vagy az, hogy az Én egyfajta gonosz Egová torzult, amit az egoizmus ural, és már nem akar és nem is tud rész lenni, jó rész, csak „egész”? Azt hiszem, hogy ez utóbbi a baj.
De a jó megoldás ritkán az, hogy visszamegyünk egy – legalábbis elvileg – korábbi állapotba.
Ugyanehhez a könyvhöz kapcsolódva egy kicsit más téma.
Lelkendezve ír egy kúszónövényről (Boquila trifoliata), amelyik olyan ügyes, hogy színét, formáját és méretét egyaránt képes változtatni, akár többször is az élete folyamán. Az író lelkesedését megértem úgy, mint egy tudós lelkesedését, aki olyan ritka esetet talált, oly sok ismeretlennel, ami biztosan nagy öröm és kihívás. Mert ez a növény ezt jelenti a bios rejtelmeit – itt például a gének komplexitását – kutató embernek.
De filozófusként gondolkodva másképp látom. Ha úgy tekintem az anyagot, a létet, mint egy tanulópályát a léleknek, akkor a dolog kevéssé vonzó. Kinek tetszenének az olyan emberek, akik mindig pont olyanok, amilyet a környezet szeretne? Nincs egyénisége, mert bármihez képes alkalmazkodni. Nem ijesztő?
Summa summarum, érdekes gondolatokat felvető és sugalló-indukáló könyv, bár még a felénél sem tartok. (Részben az ünnepek miatt szorult háttérbe néhány napig.)

Rész és egész

Gyorsan elsöpört
Mandala az életünk,
Porszemek s néhány
Emlékkép marad, minden
Mást az új élet takar.

Így vagyunk része
Az Egésznek, örökké
Változó képben
Puzzle-darab, akarod
Vagy sem, csak részként maradsz.

Ki örül, ha ad,
Boldoggá lehet, míg a
Csak kapni vágyók
Elsötétednek, s késő
Lesz, mire ráébrednek.