Augusztus 25. Boldog nap a mai: második kisunokám, Olivia megérkezett.
Szeretettel köszöntelek gyermek!
A dédapját, édesapámat, ő már nem ismerhette meg; de úgy választotta ki az érkezését, hogy a születésnapjaik egybeesnek. (évszám persze nem, 🙂 )
Vége lett az olimpiának. Gondolom a szervezők örülnek neki a legjobban.
Nem tudom, hogy hányan akadtak rajtam kívül, akik összeadták az EU-s országok érmeit.
Arany: 106
Ezüst: 105
Ez olyan eredmény, amellyel nemcsak az első helyezet USA-t, de az USA + Kína + Oroszországot is túlszárnyalnák. Vagy, ha csak egységes odafigyelés lenne, akkor nem lenne ennyi érem? Nem tudom. Talán érdemes elgondolkodni rajta egy kicsit.
Ettől függetlenül az, amit a múltkor írtam, továbbra is áll: én személyesen jobbnak tartanám, ha nem az érmeknek tulajdonítanának ekkora fontosságot. De a világ többsége nem így gondolja.
Vagy mégse? Valahol olvastam a neten, hogy a kínaiakat jobban meghatotta egy kedves jelenet — egy házasságkérés a dobogónál — mint sem bosszantotta volna, hogy nem érték el az “előírt” arany mennyiséget. Az ilyen előírásokról nekem csak az jut eszembe, hogy a múlt század ötvenes éveiben (Magyarországon, de gondolom, nemcsak ott) azt is előírták, hogy a kocának hány malacot kell szülnie. Aztán vagy teljesítette a tervet, vagy nem.
Nem akarok az itt következő képekhez hozzátenni, azt hiszem, eléggé magukért beszélnek. Amit meg nem mondanak el a mindennapjaimról — például a lábfájást, mely néhány napra szobafogságra ítélt — azt nyilván nem is érdemes.
Sokan figyelik manapság az olimpia eseményeit, mondhatnám, hogy a szerencsésebbek, mert akik háborúban élnek, azok nyilván nem ezzel foglalkoznak.
Láthatunk a közvetítéseken boldog arcokat, de még többet szomorút, elkeseredettet. „A részvétel a fontos, nem a győzelem”, mondta valaki régen, de mára mintha feledésbe merült volna ez a régi bölcsesség. Miért? Miért van az, hogy csak az érmek „számítanak”, s van, ahol azokból is csak az arany?
Amikor elnéztem az Olivia Hoffmanról szóló kis dokumentumfilmet a versenye előtt, azon gondolkodtam, mekkora az esélyegyenlőtlenség az egyes versenyzők között. Olivia Hoffman ugyanis egy innsbrucki szállodában recepciósként dolgozik, éppen úgy, mint más ember, akinek rendes munkája van. Ami a normál munkaidő fölött ideje, energiája marad, abban jár el a lövészetet gyakorolni. Még azt sem tudom, hogy az idején kívül mást nem fordít-e a „hobby sportjára”: például a drága, jó minőségű fegyveren kívül mi mindenre van még a gyakorlásnál is szüksége. Olivia Hoffman ötödik lett az olimpián. Kevesen ismerik a nevét.
Aztán vannak olyanok – inkább nem mondanék neveket – akiket nagyon sokféleképpen támogatnak, mai szóval szponzorálnak. Egész idejüket, energiájukat a kedvenc sportjuknak szentelhetik, és még egy nagy stábot is kapnak, edzőn kívül gyúrót, stb., a különféle erősítő szerekről és az utazásokról nem is beszélve. Aztán büszkén mutatják az olimpiai aranyat. Sokan ismerik őket. Sztárok.
Nekem az az amatőr ötödik hely valahogy szimpatikusabb. Az ember megmarad emberek, mindennapi embernek, aki szereti a sportolást. Része az életének, de nem válik a rabjává.
Olyan fontos az az olimpia?
Sikerekre épülő világunkban úgy látszik, hogy fontosabb az embernél. Akik „kihullanak” a versenyeken, azok már nem érdekelnek senkit. Nem ők kapják a reklámszerződéseket, a nagy pénzeket.
De talán megmarad az életük.
Mivel a fiamat mostanában általában csak akkor látom, ha Flórával együtt jönnek, ezért a beszélgetések — egyrészt nagymama és unoka között, másrészt anya és fia között — néha keverednek.
Mint például legutóbb, erről egy apró epizód.
Ülünk az erkélyen, és mesélek valamit a fiamnak, miközben Flóra süteményt eszik.
Egy szót (egy formanyomtatvány neve) németül mondok, mire a fiam megkérdi (kivételesen németül, mert egyébként magyarul beszélünk): Was ist das?
Helyettem Flóra válaszol:
Süti. (A süteményt gyakran csak becézzük.)
Szóval, így keverednek a beszélgetéseink, de nem baj. Mosolyognivaló perceket hoznak.
Aztán a parkban labdáztunk, és bújocskáztunk. Az utolsó elbújásnál Flóra egyedül akart elbújni, úgy, hogy mi keressük meg. Nagyon aranyos volt: nekünk háttal beállt egy olyan vékonyka fa mögé a közelben, hogy még ő is kilógott mögüle; nem tudom, hogy azért-e, mert ebben a korban még a kisgyerekek úgy gondolják, hogy akiket ők nem látnak, azok őket sem látják, vagy azért, mert belül azt akarta, hogy mindenképp megtalálják.
Néhány éve, mikor írtam a kis füzetecskémet a “Vérnyomásfigyelés Excel segítségével” címmel, akkor még relative új volt számomra, hogy rendszeresen, naponta többször mérem a vérnyomásomat. Az azóta eltelt idő persze hozott néhány tapasztalatot, hogy mit érdemes másképpen csinálni. Az alapvető meggyőződés, hogy érdemes odafigyelni a vérnyomásra, megmaradt.
Egy különösen érdekes tapasztalatot tettem mostanában. A kezdetektől fogva használt kis csuklóra kapcsolható gépecskémnek a felcsatoló szíja annyira tönkrement, hogy gyakran jelez géphibát. Ezért — mivel manapság érdemesebb mindenből újat venni, semmint esetleges javításon gondolkodni — vettem egy új gépecskét.
S most 1-2 hete párhuzamosan mérem mind a két gépen, nagyjából rögtön egymás után.
Itt jön az új tapasztalat: az új gép sokkal jobb eredményeket mér! Talán mert még ő a friss, fiatalos?
Nem tudom.
Egy darabig még folytatom a párhuzamos méréseket. Ùgyis sajnálom kidobni a régit, mint az alábbi tankámban írom, nehezen tudok elengedni. Néha ez se baj.
Elengedni
Nehezen tudok
Elengedni, megválni,
Ha szívemhez nőtt
Ember, tárgy vagy nagyvilág,
Fájdalmas a búcsúzás.
Az orvosok szerint paradicsomot se ehetnék (epe miatt), de örülök, hogy szép pirosak, 🙂
time2life 