A jövő hét elején lesz a halottak napja és a minden szentek napja is. Ha jól emlékszem, eddig még minden évben a „saját“ halottaimra való emlékezés szólalt meg a blogra írt bejegyzésemben. Az idén itt a blogon nem kívánok megemlékezni a halottaimról, róluk csak „privát“, magamban, a szívem mélyén és a gondolataimban.
Ehelyett itt a blogon szeretném megosztani néhány gondolatomat a halálról. Nem egy átfogó áttekintéssel a különböző kultúrkörökben élő és fennmaradt halálfelfogásról, amit egyébként érdekesnek tartanék, ha valaki alapos munkával elkészítené. Nem, és nem is egy egybefüggő láncra felfűzött eszmefuttatással, hanem mindössze apró kis gondolatmozaikokkal, melyek bennem megszülettek, és egy csokor versemmel, amelyek így vagy úgy a halálról szólnak. S a végén lezárásul egy idézettel.
Mozaik Nr. 1
Néhány hete valamelyik este a TV-ben egy, a Nahtod-ról — a halálközeli élményekről — szóló meglehetősen érdekes dokumentumfilmet láttam, ahol olyanokkal voltak riportok, akiket a klinikai halál állapotából hoztak vissza. Többek között elhangzott az, hogy érzékelés akkor is van, amikor a gép szerint az agy működése már leállt. A riportokban több érdekes és figyelemre méltó dolog elhangzott, de én ezt találtam a legérdekesebbnek, a legfigyelemreméltóbbnak.
Esse est percivi. A kérdés tehát az, hogy van-e a léten kívül is érzékelés és mivel és hogyan. A válaszokat megadták azok, akik ezt az állapotot átélték és visszajöttek: a gépek szerint ugyan leállt az agyműködésük, de ők mégis sok mindent átéltek. Olyasmit, amit egyrészt kellemesnek és jónak éltek meg, másrészt valamelyest — bár mindegyikük szerint messze nem tökéletesen — szavakba is tudtak önteni. A kellemetlen része az élménynek az volt, hogy vissza kellett jönni.
Mivel érzékel az ember, ha az orvostudomány szerint már halott?
Mivel érzékel a lélek? Esse est percivi, de nemcsak a létezéshez, a létezés általunk ismert formáihoz tartozik az érzékelés?
Mi dolgozza fel (tárolja, értelmezi, stb.) az érzékelteket, ha az agy már leállt?
A boldogság, amit éreztek, egyfajta szabadság-érzés volt? Kiszabadulás a ketrecből?
Úgy érzem, hogy nagyon fontos kérdések ezek, de valószínűnek tartom, hogy csak a tudományunkkal soha nem fogjuk megtalálni a válaszokat.
Az interjúalanyok közül nekem különösen kettő tetszett, vagy pontosabban fogalmazva, találtam szimpatikusnak a megközelítésüket. Ez a kettő Nádas Péter, az író és egy jezsuita pap voltak.
Ezután nem sokkal történt, hogy két programomról — egy színházi előadás és egy koncert — a felénél eljöttem, mert meglehetősen rosszul lettem. Nőtt bennem egy szorongás különféle kellemetlen tünetekkel, ezt inkább nem részletezem. Halálfélelem? Előtte napokon keresztül alig tudtam aludni és egy fokozódó feszültséget éreztem. Mi váltotta ki ezt a rosszullétet a szokásos tünetekkel? Hazajöttem és arra gondoltam, hogy ha meghalok, ne akarjanak beavatkozni az orvosok. „Visszajöttem” magam? De ne hozzanak vissza, amikor már „átléptem a küszöböt”?
Sok mindent hasonlóan élek meg ahhoz, amit Nádas a filmben elmondott. Nagyon idegenné vált ez a világ. Grob-bá, durvává a valóságban is, és úgy is, ahogy átélem. Amilyennek átélem. Mi tartja még itt az embert mégis? Mi van olyan erős bennünk, hogy nem akarunk öngyilkosok lenni?
Nagyon keskeny út ez a két véglet között: egyrészt nem akarni öngyilkosnak lenni, másrészt nem akarni azt, hogy ha a halál jön, akkor annak a folyamatát az orvosok meggátolják. Kvázi visszaráncigáljanak, amikor nem kellene.
Nehéz ezt másokkal megértetni. A Nádas talán értené. Az orvosok többsége, attól tartok, nem.
Borzasztónak tartom, és ezt nemcsak az orvosokra értem, hogy az emberek mennyire természetesnek veszik, hogy az elképzeléseiket, a felfogásukat ráerőszakolhatják másokra. Már pusztán ezzel milyen sokat vétkeznek!
A „gondviselő” társadalom mindig csak függöny, hamis jelszó maradt, előbb-utóbb előbukkan az erőszakoskodó társadalom? Minden idős ember ezt éli meg? Vagy csak mára már nagyon eltorzult, és eltorzulásában eldurvult ez a világ?
Nem jövök vissza az emberi világba? Megmaradok egy finomabb közegben? Mi annak a veszélyei? Biztosan nem kevés, hisz sok rosszat akaró, az embereknek ártó démont lehet látni.
A minden erőszakkal a maga „kompániáját” erőltető ezt a rosszat növeli.
Jobb lenne fává lenni? A fáknak talán van még jövőjük ezen a szerencsétlen, egyre gyorsabban tönkremenő világon?
Visszatérés egy boldog régmúltba, ősidőkbe, lehetséges ez? Találni egy alternatív utat, amely nem ilyen jelenhez vezet, lehetséges ez? Hány ezer vagy millió évvel kellene ehhez visszamenni?
Mozaik Nr. 2
Mostanában reggelenként van az alvásnak egy olyan szakasza, amelyet úgy neveznék, hogy félálom alvás: még messze az ébrenléttől, de már nem is igazi mély alvás. Ennek a szakasznak van egy erős fájdalom zónája, amit általában úgy élek meg, mint egy fordított vagy végtelen zsákutcát: a fájdalom egyre nő és nincs vége. Azután valahogy lassan mégis fel szoktam jutni belőle. Talán mélytengeri búvárok át szoktak élni hasonlót? Nem tudom. Egyik nap azzal az érzéssel és gondolattal ébredtem fel belőle, hogy talán olyan ez, mint a Nahtod Erfahrung, a halálközeli élmény: egyfajta kijutás egy ketrecből, ezúttal a fájdalom ketrecéből. Lehetséges, hogy a szervezetem ezzel is tanul valamit?
A Különleges tanfolyam novellám jutott az eszembe, ahol a halál folyamatának a beindítására kondicionálják magukat. Az ott jóga vagy mondhatnám a tudatos és a tudattalan határán mozog, mind a kettő benne van. (Elolvasható a time2life-on a Történetek6 között: https://time2life.wordpress.com/tortenetek-6/)
De ez az álomban tanulás — ha a szervezetem ilyenkor tényleg tanul — „csak” a tudattalané. Úgy érzem, hogy nem a halált akarta a hirtelen ébredés és feljövetel felidézni. Hanem azt, hogy tanulás — vagyis intelligens gondolkodás — a sejtek szintjén, az öntudatlanság szintjén is van. Bizonyítani persze ezt nehéz, hacsak nem gondolkodunk a jelen tudomány határain túl — azaz úgy, hogy a sejtjeink belső összhangját rokonítjuk mindazon jelenségekkel és tanulásokkal, amiket a blobnál megfigyelhettünk.
Ha nem lenne ilyen elromlott világ — erőszak, ostobaság, a természet és az ember tönkretétele –, akkor talán érdemes lenne elmenni ezen az úton. Még akkor is fennállna a veszély, hogy akik ezt megérteni szeretnék, nem tudnának kitartani a megfigyelő státuszukban és hamar próbálnának a tudatukkal beavatkozni, bekapcsolódni. Pedig sok minden, amit varázslatnak vagy ezoterikának neveznek, az túl van a tudatunkon. Lehet, hogy ezt is meg kell értenünk-éreznünk, azt, hogy a véges tudatunk, a racionalitás mögött – fölött van egy kötetlen, felszabadult, sokkal nagyobb tudat. Szerencsés kilépésnél ennek a részei leszünk?
Lehet, hogy az ilyen ritka (sőt, biztos), de akik a lelküket eladva bábukká lesznek (ez sajnos nem ritka manapság), azok eleve eladják az esélyüket is. Úgy tűnik.
Tudták — tudtuk — valaha ezt a jó kilépést tanítani?
Lehet, hogy az alvás és a halál azért is összekapcsolódtak bennem, mert mind a kettőben zajlanak lebontási folyamatok? Lehet, nem tudom, és azt sem, hogy a mai tudomány mit tud erről.
Tulajdonképpen nagyon keveset tudunk „saját magunk” — ha ezalatt a tudatot értjük — kontrollálni a testünk folyamataiból. Az egész élő test vezérléséből csak egy igen kicsi részt végez a tudat, a testünkben zajló folyamatok nagy része egy komplex, de a tudatunktól teljesen független információs rendszer irányítása alatt áll.
Hogyan szokták megállapítani a halált? Nyilván egy súlyos elváltozással járó baleset után egyszerűnek tűnik. Régen, amikor nem volt ennyi műszer, mint manapság, megállapították, hogy „nem lélegzik, nincs pulzus (azaz szívműködés)” — és hamarosan jött a hullamerevség. Ma, a kórházakban a műszerekre kötött haldoklónál, amikor a műszerek jelzik, hogy leállt a szívműködés és az agyműködés, akkor tekintik úgy, hogy beállt a halál.
Mikor száll ki a lélek a testből? Milyen gyors vagy sem ez a folyamat? Időzik-e még a lélek az éppen elhagyott test felett (avagy környékén) vagy viszonylag hamar eltávozik tőle? Vannak-e erre szabályszerűségek, amelyek általunk nem ismertek?
Mindenesetre a test lebontási folyamatai ezen említett történések — agy és szív működés leállása, a lélek kilépése — egyikével sem szakadnak meg, lehetséges, hogy éppen ellenkezőleg, intenzívebbekké válnak.
Valójában sohasem tudjuk, hogy mikor kezdődött el a halál bennünk, ha úgy definíálom a halál fogalmát, hogy az akkor kezdődik el a még élő, az életben lévő testben, amikor a lebontás folyamatai dominálnak a felépülés, a regenerálódás folyamataival szemben.
Ebben a tudatunk ugyanúgy csak megfigyelőként vehet részt, mint ahogy a külvilág eseményeit is megfigyelőként követi túlnyomórészt.
Miért alakult úgy, vagy fogalmazhatnám, hogy miért az az automatikus, hogy az egyiket, a felépítést pozítiv folyamatnak, míg a másikat, a lebontást negatív folyamatnak érezzük és éljük meg? Talán az én tudatunk miatt? Ha nem ismerünk rá az időtlen lényünkre, akkor az én tudatunk — az egy lét tudata — megszűnése a teljes elveszést jelenti a számunkra és ez a nyomasztó? Az egész élet része lenni valahogy, valamilyen módon, ez nem vigasz, ha az én tudat megszűnik?
A meghalás pszichológiája. Nincs ilyen. A halál, a meghalás jórészt tabutéma ma is, az itt és mostban, és feltételezem, hogy a legtöbb, körülbelül ilyen szintre eljutott civilizációban is az volt. Talán a fejlettség nagyon széles skálájának az elején és a végén nem az. Talán.
A lebontási folyamatok kapcsán még egy kérdés jött elő bennem. Ha jobban tudnánk a tudatunkkal figyelni, nyomon követni a testünkben zajló folyamatokat, meg tudnánk-e állapítani, hogy mikor léptünk abba a fázisba, hogy érdemes elkezdeni egy aktív koplalást, hogy megkönnyítsük a kilépést?
Voltak-e valaha, régesrégen olyan lények, akik a saját belső folyamataikról sokkal többet tudtak, legalább megfigyelőként, ha a beavatkozást kerülték is?
De ezalatt a „sokkal több tudás” alatt nem olyat értek, mint ami ma van: könyvek, műszerek, laborok, egyfajta „elméleti tudás”. Azt hiszem, hogy a mai biológusok, amiket erről tudnak, az még nem teszi képessé őket arra, hogy mindezt a saját testükben is érzékelni, megfigyelni tudják.
Mozaik Nr. 3
„Éltem s ebbe más is belehalt már.” Gyakran idéződött fel bennem ez a verssor. Magamra vonatkoztatva ezt nem érzem erősen tragikus mondatnak, egyébként pedig mindig egyéni. Egyfajta bölcsességnek érzem, ha az ember megérti, hogy a halál az élet szerves része.
Persze ettől még félni minden ember fél a haláltól, önbecsapás azt hinni, hogy nem. De ez a félelem nem tartja vissza az embert, nem viszi rossz utak felé, vagy mondhatnám nem a halálfélelem az, ami az ördög felé viszi azokat, akik azt hiszik, az ördög segítségével szebb jövő vár rájuk.
Mozaik Nr. 4
Az aradi vértanúk napján, azaz október hatodikán gondoltam az akkor együtt, egy célért küzdöttek halálára. Hol vannak ma az aradi vértanúk? Tudta-e a vértanúság, a közös halál egy cél érdekében egy hosszabb időre fennmaradó közösséggé kovácsolni össze őket? Nem tudom. Lehet, hogy ma ahányan vannak, annyiféleképpen látják a világot. Talán ma úgy látják, hogy akkoriban sokkal egyszerűbb volt a megítélése: ki a fehér, ki a fekete, kivel lehet szövetséget kötni, ki ellen kell harcolni. Mára sokkal jobban összekavarodott a világ: szellemi téren is, a fogalmakban is, és a mindennapokban, a mindennapi politika szintjén is. Kitisztul-e, leszűrődik-e ez a sok „törmelék”, ami a levegőben kavarog, mire a gyerekek generációja felnő? Nem tudom.
Versek.
A halál kapujánál
Menni avagy nem
Menni még, indulni, de
Merre, ez itt a
Kérdés, útmutatóul
Táblák nincsenek, döntsek.
Döntsek? Nem a Sors
Választ szellemvilágok
Közül? Melyik kap
Új lakót, pokol felől
Jövő élet kutatót.
Nincs verseny. A jók
Között soha. Erőszak s
Verseny emberi
Világ rombolói, a
Létek tönkretevői.
Ingázva az élet s halál közti mezsgyén
Évek óta így
Élek, itt a vég, ezen
Érzés kísér, s nem
Tudom, hányszor éltem már
Át ide visszatérést.
Visszatérést, s nem
Visszaráncigálást az
Orvosok által,
Önként vállalt a fogság,
Legyen bár sok kínlódás.
Mi szakítja el
Végleg a láthatatlan
Szálakat, jelen
Többé nem húzza vissza
Átlépő lábaimat.
Átlépő lábak?
Hisz mindez nincs, a folyam
Visz avagy szárnyas
Angyalok, nem anyagi
Testem a szélben lobog.
Halál gondolatok séta közben
Búcsúzik az ősz, s
Vele búcsúzom én is,
Távolodik a
Világ, de remélem, vár
Valahol egy szebb már rám.
A halál
Széthullik a test,
Felszáll a lélek, messze
Távozó madár,
Mit üzenjek tevéled,
Találd meg a jó fészked.
Rövid az élet.
Röpke felvillanás csak
Egy-egy emberlét,
Az Élet őshullámzó,
Végtelen nagy tengerén.
A halál és én
A halál itt ül
Mellettem, tanácstalan,
Akár én, menjek
Vagy maradjak, értelme
Van-e szenvedésnek még.
A halál felé haladva
Mint oázisok,
Olyanok nekem most a
Fájdalommentes
Napok, jót idéznek fel,
Jót, mit az élet adott.
Nem önbecsapás,
Nem ignorancia a
Fájdalmak közt is
Jót keresni, tanulom
Mindenben a jót látni.
Még halál felé
Haladva is tanulok,
Kinevetnek tán
Ezért, nem baj, nem zavar
Gúnyos nevetés már rég.
A Halálra várva
Talán azért nem
Jön a Halál, mert várja,
Hívjam, inognom
Élet s halál közt, neki
Az nem elég, itt hagy még.
Lélek kész, de a
Test erőtlen, mondta egy
Régvolt induló,
Én lelkem más, maradni s
Elmenni egyaránt vágy.
Isten és a Sors
Rendezik születésünk,
Halálunk percét,
Mi közte van, csak abban
A mienk néhány döntés.
Bardo Thödol
Se régi, se új
Nincs terek közt lebegve,
Változás színes
Homály, rejtve még minden,
Ami fehér, fekete.
A sokféle szín
Kavarog, milliárdnyi
Apró rész, kikel
A tenger habjából egy
Rejtelmes, nem ismert lény.
Születhet-e új
Vagy minden ismétlődés,
Gyorsan múló kép
Anyag világában, mit
Táncával teremt a fény.
Lezárásképpen szeretném idézni Thorton Wilder Szent Lajos király hídja könyvének néhány zárómondatát, amelyben benne van, hogy a szeretet az egyetlen híd az élők és a holtak világai között.
„Már mostanra is, gondolta, alig emlékszik valaki kívülem Estebanra és Pepitára. Camila csak az ő Pio bácsijára emlékszik meg a kisfiára. Az az asszony az édesanyjára emlékszik. De nemsokára mi is meghalunk, és akkor erre az öt emberre senki nem emlékszik a világon. Minket is csak egy kis ideig szeretnek még, azután elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az élők országa és van a holtak országa, és a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.“
time2life 