Egy musical és egy kiállítás

Egy kicsit elmentek a kánikulai napok, de nem nagyon bántam: az úszás és napozás helyett lett egy-két kulturális programom.
Megnéztem egy számomra eddig ismeretlen musicalt, amelyről nem tudom, hogy Magyarországon ismerik-e. A szerzői – szöveg és zene – osztrákok, és lehet, hogy túlnyomórészt csak német nyelvterületen ismerik eddig. A címe: Vivaldi Die fünfte Jahreszeit; azaz magyarul Vivaldi ötödik évszaka.
A tartalma röviden: jelenetek Vivaldi életéből, fennmaradt feljegyzések alapján. Nekem tetszett az előadás, el tudom képzelni, hogy elindul majd még világkörüli hódító útjára.
Ugyanakkor nem hinném, hogy a Vatikánnak is tetszik, legfeljebb azért nem próbálnak tenni ellene, mert azzal nagyobb reklámot csinálnának, mint szeretnének. Kétszáz-háromszáz éve nyilván betiltották volna.
Mi minden tetszett benne? Egyrészt a mindennapok szintjén, mint musical, aminek többé-kevésbé jogosan van meg az esélye a sikerre, és nem csak a német nyelvterületen. Bár ritkán szólal meg Vivaldi zenéje – nekem szubjektíven ritkán –, a kétféle zene, Vivaldié és a modern, összhangban van, nem ütik egymást.
Másrészt, tetszett nekem azért, mert az egész darab – és feltehetően magának Vivaldinak az élete is – mintha egy esettanulmány vagy jó példa lenne arra, ami nekem régóta a hitem: amíg hű maradsz önmagadhoz, az általad jónak látott jóhoz, addig támogat a Jó Erő, ha elfordulsz, ő is elfordul tőled. Itt a Jó Erőt nem kívánom definiálni, aki akarja, fordíthatja Istennek a maga számára, mindenestre egy láthatatlan erőre gondolok. Hogy nézett ki ez a darabban?
Vivaldi a zenét szerette, és az egyéni szabadságot szerette, természetesen a lehetséges társadalmi keretek között. Ami gyakran ellenszelet jelent az ember szabad akaratának a választásával szemben. Mi történt vele? Fiatal gyerekként, éretlen ifjúként pappá tették, holott nem akarta. Erős utalást éreztem a darabban abba az irányba is, hogy az őt az egyházba „tuszkoló” pap nem csak plátói vonzalmat érzett iránta.
Hogy reagált? Önmagához hűen: ő a zenét és a nőket szereti. Igaz, semmi sem olyan vegytiszta, mint az ideákban, az elvekben: a papi hivatás intenzív gyakorlása alól némi csalással bújt ki – ami nem jó. A nők iránti vonzódásába is merült egyfajta negatív árnyalat: ahogy a mai sztárok is szeretik, ha a fiatal lányok rajonganak értük, abban látok egy kevés negatívumot is. Bár azt mondta egyszer valaki, hogy „Hiúság, asszony a neved!”, nincs igaza, a férfiak ugyanúgy tudnak hiúak lenni. És a darab kritikáiban több helyen elhangzott, hogy Vivaldi volt az első igazi popsztár.
Szóval némi nem tiszta árnyalatokkal, de Vivaldi próbálta követni, amit helyesnek látott, tartott: komponálni, zenét szerezni, zenét tanítani és előadni. Lett egy múzsája is, hosszú évekre élettársa, aki segített neki sok mindenben – de tévedés lenne azt hinni, hogy ebben kell látni a Jó Erő segítségét. Nem, az nem ebben van. Hanem abban, hogy zseniálisat tudott létrehozni. Hogy amiket alkotott, annak van olyan része, ami kiállta az idő próbáját, vagyis időtlenné vált. Ráadásul nem is aszkézis vagy teljes világi sikertelenség mellett.
De egyre jobban úrrá lett rajta a sikervágy, a sikereken keresztül érezhető hatalomvágy – „hatni tudok az emberekre” – ami feltehetően a legtöbb sztárban benne van. Önmaga számára is észrevétlenül már az uralkodott el rajta, benne egyre inkább: meg akarta „hódítani” a Vatikánt, ott akart diadalt, akik közé korábban nem is akart tartozni. Teljes elfordulása a fiatalkori önmagától – vagyis hűtlen lett önmagához, a kezdetben látszó, önmagában vállalt jóhoz – annál a jelenetnél csúcsosodott ki, amikor az általa híres primadonnává tett énekesnőnek egy híres kasztrálttal kellett volna versenyeznie.
Itt, ahogy döntött, az a bizonyíték arra – a látható világ szemében is –, hogy már csak a siker számított neki, a kezdeti értékeitől elfordult.
Elhagyta ezután a Jó Erő, és nem is tudott már semmi nagyszerűt megalkotni.
Egy kicsit érdemes még visszatérni ehhez a jelenethez. Egy fiatalkori mondatát (amit neki mondott) dobta neki vissza az énekesnő: „én művész vagyok, nem cirkuszi ló”, és rámutatott a kasztrált furcsa jelmezére.
És ebben dupla – vagy sokszoros — tévedés van. Voltak, és vannak ma is, csodálatos hangú és nagyszerű művésszé vált kontratenorok, vagy mondhatnám, kasztráltak. Tényleg nem számít a külső – amit eredetileg fiatalon Vivaldi a mondatával mondani akart –, de nem úgy, ahogy értették: cicoma vagy sem, lehet valaki nagyszerű művész. És a sok kasztrált közül, akik igazán naggyá váltak, azok legalább annyira megszenvedtek sok tekintetben a nagyságért, mint egy nő, vagy bárki más, aki nem olyan, mint a jelen világ kis sztárocskái, akiket innen-onnan „nyomnak felfelé”. Hanem olyanok, akik valami értékeset tudnak, tudtak kifejleszteni magukból.
Visszatérve Vivaldihoz, lehet, hogy ennél az említett jelenetnél ráérzett erre is? Lehet. De a döntése akkor is elfordulás az addigi önmagától, ha igaz motiváció is van benne.
Tehát, summa summárum, úgy éreztem, hogy mélység is van a darabban, ami nem tudom, hogy minden musicalről elmondható-e.
A másik kulturális programom egy múzeum látogatás volt . Mielőtt végleg bezárnák elmentem megnézni a Dali – Freud kiállítást az Untere Belvedere-ben. Csalódást jelentett. Egyrészt kicsi, kevés a kép benne, másrészt sok a szöveg, hangosan is, meg leírva is. Ez nagyon nem passzol se Dali, se Freud szelleméhez, akik szerintem mind a ketten hittek abban, hogy a képekkel sok olyat is ki lehet fejezni, amit verbalizációval nem. Az egyetlen előnye volt ezeknek, hogy az emberek oda koncentrálódtak a tablófeliratok és a hangos képernyős ismertetések elé és így a képek előtti helyek üresen maradtak. Legalább azokat nyugodtan lehetett megnézni.
Egyébként sem szeretem, ha magyarázni akarják, hogy mit kell látnom.
Talán egy féltucatnyi kép volt, amiért érdemes volt megnézni.

Ki miért tesz

Megfogható-e,
Minek örül sikeres
Művész, tett egy részt
Az időtlen Egészhez,
Vagy a nagy ünneplésnek.

Furcsa álom

Csapdába akart
Vetni a világ, eltűnt
A mély gödör, hol
Álltam, szigetté lett, s vitt
Messze szellő és öröm.

A rossz akarók
Egyre távolodtak, nem
Tehettek mást, mint
Kerítéslécek álltak, s
Felejtették a mozgást.

Ötven éve és ma

Gondolatok Pasolini Freibeuterschriften könyvének olvasása közben, ez az alcím ehhez a kis bejegyzéshez.
Nem tudom, hogy mennyire ismeri a mai fiatalság – talán hozzá kellene tennem, hogy olasz vagy európai fiatalság — Pier Paolo Pasolini nevét. Száz éve született, és három év híján fél évszázada halott, írásai – versek és próza, és sok politikai újságcikk – valamint a filmjei maradtak fenn utána. Én elsősorban filmrendezőként gondoltam eddig rá. Nem tudom, hogy nézik-e, olvassák-e az alkotásait, vagy csak az én korosztályomnak mond még valamit a neve. Nem ismertem mostanáig a politikai írásait, amelyek elsősorban a Freibeuter című folyóiratban jelentek meg, most került a kezembe egy Freibeuterschriften címmel kiadott kis könyv, amely ezekből tartalmaz néhányat. Erről szeretném megosztani az első benyomásaimat.
A könyv alcíme: Die Zerstörung der Kultur des Einzelnen durch die Konsumgesellschaft, vagyis magyarul Az egyén kultúrájának a tönkretétele, elpusztítása a fogyasztói társadalom által. Ez jól kifejezi azt az álláspontot – nevezhetném esszenciának is – amihez a kommunizmustól elindulva Pasolini eljutott, nem csak az én érzéseim szerint, de önmaga által kimondva is. Ez mind a kettő fontos: az indulási és az érkezési pont. A kezdetben még van egy hit benne egy ideológiában, de az út végére eljut ahhoz, hogy a fasizmust és a kommunizmust, mint a gyakorlat, a politikum jelenségeit és eszközeit egyaránt elítéli. A kettő rokon, írtam nemrégiben a naplómban, és emiatt nagyon a „megfelelő pillanatban” olvasom Pasolinit, mert bennem is az az érzés erősödött fel, hogy a gyakorlat próbatétele mutatja meg, méri fel, hogy egy ideológia mennyit ér. Semmilyen jónak tűnő ideológia nem állja meg az én szememben a gyakorlat próbáját, ha semmi mássá, mint az egyént elnyomó, tönkretevő eszközzé válik egy vékony réteg kezében.
Ugyanakkor a kezdeti érzésem Pasolininek az önmaga kezdeteitől való eltávolodásáról megkérdőjeleződött később bennem, minél többet olvastam el az írásaiból. Nincs-e benne az emberben sokkal jobban a tudatalatti, a mélyre rögzült értékrendszere, hogy akkor is hat, ha tudatosan már nem szeretné? Nem tudom.
Azért mégis remélem, hogy Pasolini talán ma már, ötven évvel később azt is látná, amit én még ehhez az összefoglaló alcímhez gondolok. Azt, hogy a fogyasztói társadalom is csak eszköz, és nem is erőtlen eszköz az eluralkodni, mindent kontrollálni akaró hatalom kezében, és ebben a mára kialakult fogyasztói társadalomban már nem is kell külsőségekben homogénnek lenni. Mert Pasolini írt még a jelképpé vált hosszú hajról, az ő korának az ifjúságának a problémájáról a beat korszak kezdetén. Külső egyformaságra a mai állapotokban nincs szükség, hiszen az csak felszín, de az önálló gondolkodásra vágyónak hasonlóan kevés hely jut a mai világban is. Mindannak ellenére, hogy a technológiai, a technikai lehetőségek az emberek elérésére roppant nagyot nőttek azóta. Azt hihetné egy távolból felületesen szemlélő, hogy az internet segítségével sok nagyszerű gondolat rengeteg embert meggyőzhet, meghódíthat. A valóság mást mutat. Az úgy nevezett influence-rek, a sok emberre hatni tudók – megítélve a nézettségből – az esetek túlnyomó többségében kommersz alapon állnak, jó pénzt kapnak azért, amit csinálnak: reklámot mindennek, ami eladható.
Tehát alapvetően a csalik lettek mások – csalik: amit a halak beetetésére használnak –, nem ideológiák, hanem egyszerűen a jóléttel való kábítás, csábítás, de végül a cél ugyanaz: a total kontroll.
Jóléttel való csábítás? Beetetés? Nem túlzok? Hiszen azokban az években az akkor felnőtt generáció örült, hogy béke van, végre vége lett egy szörnyű háborúnak, és lassan-lassan lehet gyarapodni, egy kicsit jobban élni.
Nem szeretném, ha félreértenének: nagyon is megértem, hogy ezek milyen jó, milyen pozítiv életérzések lehettek. Béke, munka, csendes gyarapodás a mindennapokban – vajon ezt értette Pasolini a fogyasztói társadalom pusztító hatása alatt? Ezt ítélte el?
Nem hiszem. Nemcsak én tartom mindezt jónak, azt gondolom, ő sem ebben látta a veszélyt. Hanem annak a láthatatlan határnak az észre nem vételében, amikor a fogyasztásunk úgy telepszik ránk, az életünkre, hogy már elveszünk mögötte. A sok fölösleges dologból, amit összevásárolunk csak felhalmozódó szemét lesz, a mindig új berendezések, minél modernebb tárgyak feltétlen szükségességének a társadalmi környezeti kényszere pedig csak fokozza ezt.
Mindez persze nem jelentkezhetett akkor, ca. fél évszázaddal ezelőtt az ő írásaiban. Még nem voltak mobiltelefonok, a totális megfigyelést csak néhány egyénre és csoportra alkalmazták, nem az egész társadalomra – aminél a politikusok ma néha talán meglepődnek, hogy maguk is benne vannak a csapdában, amelynek az építésében részt vesznek. A biokontroll Pasolini korában még jórészt csak tervek formájában rejtőzött néhány laboratórium mélyén, és ritkán szabadult csak ki onnan. Az azóta eltelt fél évszázad nagy technikai fejlődést hozott, nekem nem tűnik úgy, hogy ez nagyobb mértékben szolgálná az emberiség javát, mint amennyire nem.
Néha úgy tűnik, hogy azáltal, hogy ő elsősorban Olaszországra figyelt, nem vette észre, hogy a változások mennyivel nemzetközibbek, mennyire a maffiavilág hatalomra jutását éljük. Nem túlzok? Nem mindig ugyanígy volt, hogy egy uralkodó réteg felülhelyezte magát az érvényes jogon és semmilyen eszköztől nem riadt vissza a hatalma gyarapításához és a céljai eléréséhez? Korrupció és erőszak. Nemzetközi betegségek.
A morál embere mindig a vesztesek közé tartozott? Hogy kapcsolódik ez az alcímhez? Azt hiszem úgy, hogy az általános, a társadalom egészét érintő moralitást nagy mértékben kiürítették mára. Az egyénben van-e morál, az megítélhető. Ebben látom én az eredeti kérdés fontosságát, és ugyanakkor egy különbséget Pasolini és a magam gondolkodása között: számomra az alapkategória nem társadalmi ide vagy oda tartozás, hanem az, hogy ember vagy gazember.
A „Merre tovább, emberiség?” kérdésre nem tudom, hogy lesz-e válasza Pasolininek, még több írást nem olvastam a kötetből. De miért várhatnék egy jó, pozítiv választ az ötven évvel ezelőttitől, amikor én ma sem látok igazán pozítiv választ?
A legtöbb, amit ma magamnak erre mondani tudok, az valami olyasmi, amit egy erdőben bolyongó és az utat nem találó ember mondhat magának: keresni kell. Menni kell, és remélni, hogy megtalálom, megtaláljuk a jó utat, a kivezető utat. Vagyis lesz még szabad emberiség, nem csak gépek lesznek.

Préda a világ

Préda a világ,
Marakodó démonok
Prédája, soha
Csatatéren nem terem
Más, mint a teljes pusztulás.

Rémálom és valóság

Mint sehová sem
Vezető lépcsők egy nagy
Földrengés után,
Olyan a világ, ha megy
A rossz vezetők után.

A CosmoSapiens és az UFO-k

Ha van az elhatározásaim között olyan, amit magam sem veszek egészen komolyan, akkor az az, amikor elhatározom, hogy „olyan sok könyv várakozik itt körülöttem, hogy elolvassam, addig nem veszek újat, amíg ez a sor le nem ürül”. Természetesen, ha meglátok valamit, ami érdekesnek tűnik – akkor azt gyakran megveszem.
Ilyen a mostanában érkezett új könyv is, John Hands CosmoSapiens könyve. Nem tudom, hogy mi lenne a szép fordítás a címre, magyarul azt jelenti: a Kozmosz Ember.
Alapvetően elsőre a címe fogott meg: végre valaki, aki a „Mi az ember” kérdéstől odáig jutott, hogy az Embert nemcsak ennek a bolygónak, a Földnek a lényének tekinti, hanem sokkal nagyobb egység, a kozmosz, az univerzum részeként! Igaz, ez a fogalom, ha nem is így kimondva, de előjött már régebben is – például Donovan dalában –, de inkább csak művészeti megfogalmazásokban, és nem egy tudományos könyvben.
Természetesen kapásból nem tudtam elolvasni a jó néhány száz oldalt – hogy önmagamat idézzem, (mint egyszer régen, hogy az ujjam nem USB Stick) nem vagyok computer, amelyiknek az input egy gyors feltöltést jelent. Szép lassan, ember módjára emésztve kell olvasnom. De ez korántsem baj, sőt. Az input egybekötődik a gondolkodással, s így egyfajta „első emésztés”.
Egyelőre csak belelapoztam és több helyen beleolvastam a könyvbe. Van néhány nagyon érdekesnek tűnő fejezet benne. Például, valamikor régen, úgy 1982-83 környékén hallottam már a Big Bang elméletről, de ennek az inflációsnak nevezett módosításáról még nem.
Csak egy fél percig jelentett röpke csalódást, hogy az első 200 – 300 oldal tömény fizika és kozmológia, kvázi élőlény nélkül. Ez teljesen érthető, a szerző eredetileg fizikus és nem biológus, mindenki a saját sarkából indul el. Nekem kell(ene) leszoknom arról, hogy minden újra (új könyvre) kivetítem a saját elvárásaimat.
A könyv második fele az már biológia, mikrobiológia. Ha lesz hamarosan esős, borús idő két, három napig, akkor remélem, hogy hozzájutok. Sokan úgy próbálják beállítani manapság az öregedést, hogy az a „butulás kora”; ilyen könyveket olvasva én a bölcsesség felé haladás korának érzem.
Nem sokkal később, talán másnap megnéztem egy rövid dokumentumfilmet, riportfilmet az ausztriai UFO-król. Érdekes volt. Mint kiderült belőle, itt ugyanolyan sok észlelés volt és van, mint a világ összes többi pontján. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben még sokkal szabadabban beszéltek róla és írtak az újságok is, mint manapság, de mostanában is vannak UFO észlelések. Valamikor az 1970-s években még az is előfordult, hogy riasztották a légierőt, de mire a Luftwaffe felszállt, az UFO-k már elmentek.
Különösen érdekes volt hallgatni a megnyilatkozó embereket. Itt a legtöbb emberben van egyfajta józan paraszti ész, akár több diploma mellett is, amelyik segít nekik abban, hogy mindenféle csúfolódás vagy negatív propaganda ellenére ne tartsák önmagukat bolondnak, hanem higyjék, amit láttak.
Az is érdekes volt, hogy a sok olyan hollywoodi film ellenére, amelyek azt akarják az emberekbe sulykolni, hogy a földönkívüliek eleve valami rosszak és ellenségesek, a többség hozzáállása más volt. Pozítivabb, nyitottabb. Persze lehetséges, hogy csak az ilyenek vállalták a megszólalást egy riportban. Nyilván senkinek sem lenne könnyű kapásból megállapítania egy földönkívüliről, hogy az jó vagy rossz szándékú-e. Hogyan is lehetne, amikor még a politikusokról sem tudják, az is csak utólag szokott kiderülni.
A dokumentumfilm után a CosmoSapiens-re gondoltam, és arra, hogy hogyhogy annál nem gondoltam én erre? Hiszen ez a téma már régen benne van a köztudatban! Hiszen a földönkívüliekben az emberek automatikusan embert, egy másfajta embert látnak! Tehát a kozmikus ember korántsem új fogalom, itt van már rég, csak talán a tudomány nem nevezte még a nevén. Az pedig, hogy a forma más, már szinte természetes, amióta tudjuk, hogy az emberi test egy egészen rövid, például néhány hónapos orbiton tartózkodás alatt is már jelentős változásokon megy át – a mikrobiom megváltozásától az izomsorvadásig sok mindenen.
Jó lenne megtalálni a neten annak a Zwettl-i templomnak a belső faláról a filmben mutatott freskót a középkorból, ahol a templomtorony körül keringő négy „gömböt” UFO-ként is tudták interpretálni. Halványan van egy olyan érzésem, hogy nem UFO-nak, hanem vimanának nevezve valamilyen indiai képen is láttam hasonlót.
Szóval, amíg a mindennapokban az emberek gondolatait a drágulás, a háború és a Covid kötötték le, nekem ilyesmik jártak a fejemben.

Az Univerzum lélek

Hol születik meg
Az Univerzum lelke,
Melyben családdá
Lesz sok Bolygó lélek, a
Földnek a jó testvérek.

Földönkívüliek

Sokan beszélnek
Földönkívüliekről,
Nagy szakértő mind,
Csak felismerni, ha kell,
Nem tudják, mely test mit rejt.

Siratom a Stadtparkot

Ez a hét már egészen olyannak tűnt, mint a régi szép időkben a Covid előtti hetek: egyik nap uszodában voltam, egy másik nap koncerten a Konzerthausban a Mittagsabo e szezonbeli utolsó előadásán — hiszen én még élek!
De azért ez az érzés csalóka. Nemcsak azért, mert szinte minden lépésnél érzem, hogy ez a sok elzártsággal teli két év milyen sokat ártott az egészségemnek, gyengített, fokozta az öregedést. Hanem azért is, mert a külvilág is lépten-nyomon más. Az a tunguz dal jut időnként erről az eszembe – fenn van a time2life-on –, mely szerint mire egyet fordulok, a hátam mögött már minden megváltozott. Elolvasható itt:

egy tunguz dal

Szerdán a Stadtpark jelentett nagy csalódást. Volt egy kis időm a koncert előtt, örömmel mentem a rég látott ismerőst, a Stadtparkot üdvözölni, sétálni. De jaj, hová lett a bája, a sok évtizedes, sokaknak erőt és nyugalmat adó természetes harmóniája? Ebből ma semmi sem volt.
Kosz, szemét, bódék egymás hátán, és olyan tömeg, amilyet máskor csak a legnagyobb kánikulában lehetett hétköznap ott találni.
Miért a bódék? Valamilyen kulináris rendezvény lesz a hétvégén. Istenem, nincs a jelenlegi polgármesternek egy csepp lelke sem, hogy hagyja, hogy a legszebb helyeket is elnyelje a kommersz? Ezt a bódé vásárt kitehették volna a Donauinselre, ott bőven van hely, és biztosan ott is lett volna közönség, talán még több is, enni-inni vágyó vendégsereg. Ilyesmivel tönkretenni a Stadtparkot! Nagyon-nagyon szomorú. Azt hiszem, hogy nemcsak nekem, nem csak én érzem így, hanem még sokan.
Boldogabb időket mutatnak ezek a nyolc évvel ezelőtti képek:

Tavaszi képek a Stadtparkból

Minden változik

Sokáig álltam
Függöny előtt naivan.
Mögénézésem
Megváltoztatott mindent.
Környezetem és engem.

Úgy változtatott,
Ahogy magamra leltem.
A meglátás metsz
Változni nem akaró
Környezeten. Időtlen.