Mi az állam

Az alcím ez lenne: avagy az irányítási problémákról.

Írtam már az állammal kapcsolatos kérdéseimről nagyon sokféleképpen: nem olyan régen az Earth4All elképzelés kapcsán, korábban a különféle scifi-kben leírt állammodellek kapcsán, mint például Orwell és Huxley könyvei, stb. Mégis, azt hiszem, hogy az állam, mint téma kimeríthetetlen.
Mi az, hogy állam? Mi határoz meg egy államot? A jogrendszere, amit az emberek együttéléséhez létrehozott? Az irányítási rendszere, ahogy az állam az állandóan felmerülő problémákat kezeli? Azok a kulturális és történelmi momentumok, melyek kihangsúlyozásával össze kívánja fogni a hozzá tartozó embereket?

Az összetevők és az egész

Nem tudatosul
Bennünk, hogy egy szervezet
Nemcsak homogén
Lényekből épülhet fel,
Sőt, sokkal gyakrabban nem.

Mindez együtt, legalábbis az én fogalmaim szerint. Mert korántsem biztos, hogy mindenki hasonlóan gondolja.
Például volt nemrégiben az egyik este a CGTN-en, a kínai TV adón egy beszélgetés a Dialógus című műsorban, amelyikkel kapcsolatban utólag kicsit sajnálom, hogy csak felületesen figyeltem oda. Az történt, hogy az interjúalany első 1-2 mondata elriasztott, úgy éreztem, hogy csak a hivatalos propagandát akarja szajkózni, ezért elkezdtem ezt-azt tenni a lakásban, nem figyeltem oda. Mire visszaértem a TV elé, már kimaradt egy jó adag. Pedig akkor már érdekesnek tűnt. Azt boncolgatták, hogy mi az, hogy „civilizált állam” (angolul volt a kifejezés, tulajdonképpen az is érdekes lenne, hogy mennyire fedik egymást a kínai fogalommal).
A kezdeti mondatokra, amik elriasztottak, nem emlékszem pontosan, de valami olyasmi kitétel volt, ami szerint az igazi állam, a civilizált állam avagy egy civilizációt teremtő állam fogalma a méreteknél kezdődik az illető professzor szerint. A kis országokat nem tekinti civilizációt teremtő, civilizációt meghatározó államoknak, csak kisebb népeknek.
Amikor visszatértem a TV-hez, már annak a fejtegetése folyt, hogy civilizációt teremtő állam ily módon sok van és sok volt: Kína, Perzsia, Egyiptom, stb. Nem csak a múltra vonatkozóan, de a jelen egymás mellett élésében is egyenlő ranggal kell –avagy kellene — mindezeket kezelni. Mindezeket, vagyis a jelent tekintve Kínát, Indiát, Oroszországot, Brazíliát éppúgy, mint az USÁ-t vagy Európát. Bár a felszínén annak, amit mondott, érződött a politikai intenció – ne akarja a Nyugat megmondani, hogy milyen államot építsünk mi –, azt is ki lehetett hallani belőle, hogy emögött mély szemléleti meggyőződés van.
Valóban, nem egyféle modellje van és lehet egy civilizációnak, hanem nagyon sok. És amíg a múltra nézve ezt a nyugati világ elismeri és teljesen természetesnek veszi, hogy beszélünk egyiptomi civilizációról, mezopotámiai civilizációról, stb., a múlt feltárt részeiről, addig úgy tűnik, hogy a jelenre nézve a Nyugat csak egy modellt, társadalmi modellt ismer el – a sajátját. Holott, ha belegondolunk és őszinték vagyunk magunkhoz, itt is messze vagyunk az ideák tökéletes megvalósításától és nem csak a korrupció miatt. (Ami szintén nem az ideák között van, hanem a valóságban.)
Azután egy-két nappal később volt a hírekben, amibe a neten beleolvastam, egy apróság, ami összekapcsolódott bennem ezzel a témával. A központi kormány egyik minisztere és az egyik Landeshauptmann közti ellentétről írtak itt, nem személyes ellentétről, hanem arról, hogy mit jó központi szinten vezérelni és mit lokálisan. A vezérlés szót az informatikából kölcsönöztem, nyilván a politika területén sok elágazása van a vezérlésnek: a pénz megosztása a szövetségi állam és az egyes tagállamok között, stb. Azt hiszem, hogy ez egy nagyon általános és mindenféle államban felbukkanó probléma és attól tartok, hogy nincs rá általánosságban jó megoldás, mindig a gyakorlatban dől el így vagy úgy. (Akik esetleg nem tudnák: Ausztria szövetségi állam, kilenc taggal.)
Ugyanakkor a CGTN interjú első mondataira is egyfajta reakció ez bennem: igenis a kis államok is államok, hozzájárulnak az egész korszak civilizációjának a megteremtéséhez. És lehet, hogy a politika módszertana tudományához is hozzájárulhatnának, ha az ilyesfajta általános, irányítási, vezérlési kérdésekhez a sokféle gyakorlat alapján hozzá tudnak adni követésre érdemes megoldásokat.
Ehhez persze megint sok nyitottság kell a sokféleség irányába – minden oldalon.
Mert miből tanulhatunk a legjobban? Azt hiszem, gyakran nem könyvekből és elméletekből. Hanem a gyakorlatból. Abból, hogy milyen államokat élünk és éltünk meg.
Jó lenne, ha a gyakorlat nem elkeserítene. Hanem a rossz tapasztalatokból jó következtetéseket levonva, Sziszifuszként próbálkoznánk újra meg újra jobbra.

Politikusokat figyelve

Hidegen hagynak
A politika silány
Bábjátékai,
Lehetnének alkotók,
Nemcsak kiszáradt kórók.

Hidegen hagynak?
A közöny maga nem árt?
Hordalékot visz
Az életfolyam, aztán
Lerakja, s árad tovább.

A régmúlt és a jelen

Van egy hosszú évek – mondhatnám évtizedek – óta készülő, de talán soha késszé nem formálódó oldal itt a time2life-on:
https://time2life.wordpress.com/regi-civilizaciok/
Itt gyűjtöm a rövid listáját mindazoknak a forrásoknak, könyveknek, amelyek arról szólnak, hogy mennyi olyan „maradvány” – építmények romjai, tárgyi leletek, stb. – van a Földünkön, amelyek arról tanúskodnak, hogy azon a nagy fehér folton, amelyik a hivatalos történelemtudomány határain túl van, még mennyi megismeréshez juthatnánk, még milyen sok fejlett világ létezhetett itt a bolygónkon.
Soha nem készül el, írom, mert már a hetvenedik életévemben járok, de még nem érzem úgy, hogy a sok adalék összeállt volna bennem egy jól megfogalmazható képpé, egésszé és gyakran jönnek hozzá újabb és újabb adalékok.
Mostanában például két újonnan vásárolt könyvem.
Az egyik könyv egy néhány évvel ezelőtti németországi kiállítás katalógusa. A kiállítás az ókori Egyiptomról és az ókori Kínáról szólt. Így együtt. Én pedig arra vagyok kíváncsi, hogy felfedezek-e hasonlóságokat – gondolati, szemléleti, filozófiai – a kettő között, így a fennmaradt tárgyi emlékek alapján.
Az ókori Egyiptomról és az ókori Kínáról szóló könyvbe történő első beleolvasásom alapján sok a hasonlóság az akkori felfogásban, de azért lényeges különbségek is vannak. Például mind a két helyen fontos szerepe volt a Jenseitsben (túlvilág) való gondolkodásnak, egyetértve abban, hogy van olyan része az embernek, ami továbbél valamilyen módon a halál után. (Vagy ahogy másképp fogalmaztam korábban: a halál is az élet része.) Az akkori nyelvek nem ismeretében nehéz lenne eldönteni, hogy ez az időtlen rész mennyire állt közel a mai lélek fogalomhoz. Amit a kínai és az egyiptomi felfogások között különbségnek érzékelek a következő. Az ókori Kínában, legalábbis abban a korszakban, amelyikről ez a könyv ír, egyfajta sajátos keveréke élt az általunk filozófikusnak, hivatalosnak tekintett vallásnak – I Ging, öt elem, Yin és Yang, stb. – és a sámánizmusnak. Nem azt mondanám, hogy tudatosan próbálták a sámánizmus egyes elemeit integrálni az állam által elfogadott felfogásba, vallásba, inkább azt hiszem, hogy jó darabig párhuzamosan maradtak fenn egymás mellett ezek és kölcsönösen hatottak egymásra.
Hasonló jelenséget nem tudok felfedezni Egyiptomban, de lehet, hogy csak azért, mert kevesebb a tudásunk (az enyém szinte nulla), kevesebb az információnk az ottani, az afrikai természeti népek vallásait, hiteit, felfogását illetően. Tehát ott is lejátszódhatott hasonló folyamat.
A másik most vásárolt könyvecske egy apró, vékony Erich von Däniken könyv, amelyet eddig még nem olvastam, a címe: Aussat und Kosmos. (Vetés és kozmosz.) Már a borítón levő kép is megörvendeztető, mert az a kis (űr)repülőgép modell van rajta, amelyet valahol Dél-Amerikában találtak és megállapították róla, hogy lényegesen régebbi, mint amióta a civilizációnk ismeri a repülést. (Nem a madarakra gondolva természetesen.) A hivatalos tudomány ezután valami olyasmivel „kategorizálta”, hogy „sámánok által kokainmámorban készített játék”. Aminél nagyobb hülyeséget nehéz kitalálni, amint hasonlót azok a NASA tervezők is megállapítottak, akik a Space Shuttle űrrepülőgép tervezésével foglalkoztak. Bár a sámánok tudását sok területen elismerem és becsülöm, de ezúttal egyetértek azokkal, akik úgy gondolják, hogy az aerodinamika törvényeit – a kis modell ennek tudását tükrözi – senki sem tanulja meg kokainmámorban.
A könyv jól olvasható úgy is, ha nem a benne levő sorrend szerint olvassuk el az egyes fejezeteket, mert mindegyik más helyszínről, másról szól. Egyik este például a Teumon – Nan Madol fejezetet olvastam el. Ez a polinéziai szigetvilágról, az ottani hitvilágról szól, arról a szigetről (Teumon) kiindulva, ahol egy bazaltoszlopokból épített nagy erődítmény romjai (Nan Madol) maradtak fenn. Szimpatikus nekem Däniken stílusa. Nem egyszerűen azt írja le, hogy ostobaságnak tartja a hivatalosnak deklarált tudomány sok besorolását, értelmezését, kategorizálását az egyes fennmaradt tárgyakra és legendákra, hitbeli jelenségekre, hanem kérdések tucatjaival mutat rá arra, hogy azok miért lehetetlenek, miért ellenmondásosak és mi mindenre nem adnának választ, ha elfogadnánk azokat.
Végül is mindezek arra is példák, hogy a tudomány a gondolkodás szabadsága nélkül megszűnik tudomány lenni. (Talán az inkvizíció dogmáihoz hasonlíthatóvá válik, de azt hiszem, hogy hasonlatok nélkül is világos.)
Ugyanakkor egy cseppnyi veszélyt is érzek nála. Éspedig azt, hogy mindenki a saját origójától indul el, vagyis, aki alapvetően technikai – műszaki beállítottságú ember, az mindent a technikára, a gépekre igyekszik visszavezetni. Nem szabadna a múlttal való foglalkozásunk közben elfelejteni, hogy nem csak természettudomány van és nem csak műszaki tudományok, de biológia, pszichológia, sőt, még informatika is.  Mindezt már ilyen-olyan formában írtam néha, itt most annak kapcsán jött elő, hogy a hitvilág „mögöttes okainak” kutatása során Däniken C. G. Jungról tett olyan megjegyzést, amivel nem tudok egyetérteni. Éspedig én is azt hiszem – amit talán Jung írt le először –, hogy vannak általános Muster-ek, minták, amelyek újra és újra implementálódnak a világban és ezeket nem kell olyasmire visszavezetni, hogy „egyszer valamikor látott valaki ezt meg azt, azért maradt fenn a legenda.”
Befejezésképpen e könyv egy másik fejezetéből írnék még egy oldalról, amelyik különösen megtetszett. Ez az oldal Lord Kelvinről szól és számomra új információkat tartalmazott. Kelvin elismert, híres fizikus volt, sok olyan eredménnyel, amelyik bevonult a tudományba és az egyik hőmérsékleti skála is róla lett elnevezve. Az e könyvben olvasott pár sorból kiderül, hogy Kelvinnek volt egy másik, a nagyközönség elől rejtve maradt oldala is. A hivatalos tudomány korántsem ismerte el Kelvin minden gondolatát, felfogását, olyasmiket, amiket ő maga nagyon komolyan vett. Ezek közé tartozik például az, hogy szerves anyag, az élet elindulásához szükséges anyag – szerves molekulák — a kozmoszból érkeztek a Földre (avagy onnan is).
Ez ma már, azt hiszem, a legvaskalaposabb tudományban is elismert ténynek számít, miután több meteorit darab felvágott belsejében találtak életre kelő, szaporodni képes egysejtűeket. Kelvinnek ezeket a „fantaszta” gondolatokat háttérbe kellett szorítania. De nekem tetszik benne, hogy össze tudta hangolni önmagában ezt a kettőt: megadni a tudománynak, amit az követelt és megadni a saját gondolkodásának a szabadságot is.

A múlt él

A múlt teljesen
Sosem múlik el, itt van
Velünk, kísér és
Kísért mindenhol, kívül
És önmagunkon belül.

Nem tárgyak a múlt,
De szellem és lélek, nagy
Utakat bejárt,
Sokféle lényt megismert,
Kutató élő világ.

A gnózis felszámolásától a mai világig

A gnózis görög szó: γνωσις. Nehéz lenne jó magyar – vagy más egyéb mai nyelven élő – szót találni rá, így nyilván szerencsésebb, hogy az eredeti szóval maradt fent. Bár a német változat, érzésem szerint, már többet mond: Erkenntnis. Azaz olyan tudás, amihez valamilyen felismerés által jutunk el.
Egy blogbejegyzés nem alkalmas arra, hogy részletesebben próbáljam ismertetni a gnózis, illetve az ezen név alatt kifejlődött filozófiai-teológiai irányzat lényegét és történelmi szerepét. Sok irányzatot foglalt magában, amit itt lényegesnek tartok megemlíteni azok számára, akiknek ez a szó semmit sem mond, az két dolog. Az egyik, hogy a gnózis hirdetői mélységesen hittek a lélekben, az ember lelkének fontos szerepében és abban, hogy ezen keresztül juthatunk el az időtlen lényünk felismeréséhez. A másik, hogy ezzel a hitükkel erősen szembekerültek az egyre erősödő hivatalos katolikus egyház dogmáival, és az i.sz. 200-s év környékére az egyháznak a filozófiailag és teológiailag legerősebb „ellenzékévé” váltak.
A címben használt felszámolás szó pontatlan. Bár az utóbbi kétezer év során több intenzív „kísérlet” történt a gnózis felszámolására, ma is léteznek hivatalosan is un. gnosztikus egyházak. De ezek, akárcsak az ezekben hívők, meglehetősen a társadalom perifériájára vagy a rejtőzésbe vannak szorítva, kvázi mintha azt a bélyeget viselnék, hogy aki mainstream ellenes, az egyben társadalom ellenes is.
Ennyit röviden.
Volt a hétvégeken szokásos, rövid, ötperces „Amiben hiszek” című – jellegű vallási műsorok között az utóbbi hónapokban egy, amelyik különösen tetszett. (Vagy talán egyedül az tetszett igazán? Mindegy.) Arról beszélt valaki – egy keresztény teológus-pszichológus — , hogy milyen nagyon fontosak az álmok. Mivel felvettem ezt a műsort, az egyik este újra meg tudtam nézni. Az illető beszélt arról, hogy a Bibliának (a Könyveknek) is eredetileg milyen fontos részei voltak azok, ahol az álmokról volt szó. Az álmok szerepéről az egyén életében, általában egy emberi közösség életében és az emberiség életében. Beszélt arról, hogy milyen különös tudást jelentett az álmokat jól értelmezni tudni.
Ó, az egészen más volt, mint a manapság még előforduló kommersz értelmezések! Amik körülbelül ahhoz hasonlíthatóak, mint amit a horoszkópokkal csinálnak.
Az embernek, mint biológiai lénynek, sokféle szinten van potenciális lehetősége kapcsolatba lépnie az őt körülvevő univerzummal. A közeli és a távolabbi környezetével. Ennek a sokféle lehetőségnek az egyike a sejteken keresztüli és egy másik a tudattalanon keresztüli kapcsolat.
Az álmokban a tudatalattink lép kapcsolatba a távolabbi világgal – még olyankor is, ha a közeli környezet sötét démonai ebbe kinél néha, kinél gyakran belezavarni igyekeznek.
Visszatérve a műsorra. Körülbelül az isz. 200 év körül kezdtek el „eltűnni” a Bibliából az álomhoz kapcsolódó, az álmok megértésére vonatkozó részek. (Kivétel talán a József történet.)
Miért? Voltak már akkor is olyanok, akik az android-ember, a robot-ember kifejlesztését tervezték, hosszú távon előre és azoknak csak a test és az intelligencia a fontos? Mert az az a kettő, amin keresztül az embereken uralkodni tudnak és akarnak? A lélek és a lelkiismeret az ilyenek számára „kidobandó” az emberből?
Èppen ezért fölöslegesnek ítélik a robotemberbe a tudatalattit is. Az emberben a tudatalatti egy óriási potenciál, amiből sok mindent feltárhat és jóra fordíthat. De ez természetesen nem célja azoknak, akik gombnyomásra működő bábuként akarják használni az embert. (Aki már közben nem is ember, csak „halvány mása”.) Zsákutcába jutnak mindig és jutottak mindig az ilyen emberrobot készítők? Avagy elképzelhető, hogy hosszabb úton, mint anélkül lenne, de feltámad az ember?
Jó hinni benne. Még akkor is, ha a hogyan nem látszik.
És ha már a robotemberig jutottam: ez megint egy olyan téma, amelyikről már írtam valamikor egy kicsit, de mégis szükségesnek éreztem a visszatérést:
https://time2life.wordpress.com/2019/09/21/a-robotok-hatalmaban-avagy-a-mesterseges-intelligencia-veszelyei/
Mondhatja valaki, hogy ez még nem jelen, még „csak” a jövő, amelynek a kapujában állunk. De talán éppen ezért nem mindegy, hogy hogyan vágunk neki ennek az útnak.
Bár az elején nem akartam bővebben írni a gnózisról, mivel egy blogbejegyzés nem túl nagy kell legyen, de most mégis leírnám még egy gondolatomat.
A történelmet, mint tudjuk, nagyon felületesen tanítják az iskolákban és általában úgy, hogy arra a helyre fókuszálva, ahol az iskola van. Magyarországon a magyar történelmet, Ausztriában az osztrákot, Németországban a németet és így tovább, Kínáig és mindenfelé. Ez nem ugyanaz? – kérdezhetné egy naiv lélek. Korántsem. Még olyan egybefonódó két ország esetében sem, mint Magyarország és Ausztria, mint a magyar és az osztrák történelem.
Sok minden másnak tűnik, attól függően, hogy honnan nézzük. S ami a legfőbb baj, elveszítjük vagy soha nem is látjuk a nagyobb összefüggéseket, mint például azt, hogy hogyan hatottak a perzsák az európai történelemre vagy a törökök állandó támadásai Európa ellen mikor melyik irányból érkeztek és mik voltak ennek az okai.
Ugyanilyen nem-tudásunk van a szellemi áramlatokat illetően is. Ismét felidéződött bennem abból a kevésből egy nagyon kicsi, amit a gnózisról tudok. Sokkal gazdagabbak, átfogóbbak voltak a szellemi áramlatok ezelőtt ca. kétezer éve, mint manapság, az írások ezt sugallják. És nemcsak az írások, hanem ha az egész Földet tekintjük, sokkal több ép kultúrájú (~ mástól nem befolyásolt ) un. természeti nép élt akkoriban és ezek mind hordozták a maguk szellemvilágát.
A gnosztikusnak nevezett irányzatok visszaszorításával, a természeti népek „asszimilálásával” olyan „egyszerűsítés” következett be, amiben nagyon sok érték elveszett? Van ilyen érzésem.
A lélek elveszett. A lélek nem tud elveszni! Igen, precízebb úgy fogalmazni, hogy egyre jobban kiszorult a közfelfogásból.
Mindez előfeltétele volt annak, hogy ma intenzíven haladunk az android világ, a robotemberek világa felé?
Talán. Ha egy civilizáció nem tud mást, csak egyre többet redukálni, akkor halad a semmi felé, vagyis halad az önmegsemmisítése útján.

Diamond cuts illusion

Gyémánt vágja szét
A ködöt, melyben semmit
Sem látunk, segít
Gyógyulásban a régi
Hit feltámadásával.

Különbség démon és őrangyal között

Lelket nem lehet
Adni, erőszakolni
Igen, ami rossz,
Nem segít, csak árt, minden
Védtelen gyermek-lelken.

Apró töprengés az emberi kapcsolatokról

Azt írtam egyszer – vagy talán nem is egyszer – évekkel ezelőtt, hogy ami a számomra a leginkább megfejtetlen maradt, az az emberi kapcsolatok. Foglalkoztam gondolatban sokat az egyéni úttal, az egyén kifejlődésével és úgy érzem, hogy arról is kialakult egy kép bennem, hogy az egésznek, az egész földi emberiségnek mi minden lenne az érdeke, vagyis mi lenne neki a jó, a szükséges az egységgé váláshoz. De az egyén meg az egész emberiség egy skála két végén vannak, ami e két vég között van és nagyon nagy, és tömegében erősen a világunkat meghatározó, az az embercsoportok, az ilyen-olyan módon összekapcsolódó emberek, mondhatnám úgy is, hogy az emberi kapcsolatok.
Mikor nevezhetünk jónak egy emberi kapcsolatot? Kételkedem benne, hogy ezt a kérdést, így teljes általánosságában meg tudná tökéletesen válaszolni bárki is. Manapság talán azért sem, mert nemigen foglalkozik ezzel senki. Régebben, az ókorban viszont az emberi kapcsolatok kérdése komoly része volt az uralkodó filozófiának. Gondolok itt az I Ging születésének és hosszútávon alapnak tekintett idejére. Azok a régiek megpróbálták kategóriánként meghatározni a lehetséges jókat és rosszakat. Mit értek azalatt, hogy kategóriánként? A különféle kapcsolattípusokat: szülő és gyermek, testvér, házastárs vagy az állam polgára (ott, ha jól emlékszem, többnyire alattvalóról beszéltek) – ezek és még sok minden más mind-mind másfajta kapcsolatra és másfajta megítélésre tartanak igényt. A kapcsolatokat nem annyira a mindennapi életet oly nagyon meghatározó anyagi és egyéb szempontok szerint vizsgálták, hanem nem megfeledkezve az emberi lélekről és annak a szerepéről úgy az egyes ember kifejlődésében, mint az emberi kapcsolataiban. Például külön kategóriáik voltak arra, hogy a testvérek közül a legidősebbről, a legfiatalabbról avagy a középsőről van-es szó. Jogosan, mert ezek olyan a priori családon belüli szerepeket hoznak magukkal, amelyek erősen hatnak a kifejlődő emberre.
Az első változatban most befejezett regényem átolvasásába, esetleges átdolgozásába kezdtem bele és ennek kapcsán leginkább a következő két kapcsolat kategória kérdései jöttek elő bennem: a testvérek és a párkapcsolatok. Tulajdonképpen mind a kettővel kapcsolatban elsősorban a mélység és a tartósság kérdései, amelyek a mai világot elnézve, sokaknak feltehetően teljesen anakronisztikusnak tűnhetnek. Vagyis például:
Hogyan válhatnak el nem múlóvá az állandó mulandóságban az emberi kapcsolatok? Válhatnak-e a testi mulandóság ellenére is? Volt-e olyan kor, ahol az volt a természetes?
A könyvemben – és már az ezt megelőző, az amazonon kapható regényemben, az Örök keresőkben is – szó van hét „testvérről”, akik több mint ezer év után is mély testvériességet éreztek egymás iránt. Miért? Miért érezték ők testvéreknek magukat? Azért, mert egy tojásból, azaz egy ide szállító űrhajóból „bújtak ki”. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott Hessének a következő egy-két sora: „Der Vogel kämpft sich aus dem Ei. Das Ei ist die Welt. Wer geboren werden will, muß eine Welt zerstören.” (Magyarul: A madár a tojásból küzdi ki önmagát. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell tönkretennie.)
Az ő számukra az az űrhajó volt a tojás. Ott formálódtak ki az ideáik, a vágyaik, amiket később meg akartak valósítani, ott váltak érzésben mélyen testvérekké.
Mennyire hiányoznak nekem olyan emberek, akikben ilyen mélyen hosszú távon meg lehetne, meg tudnék bízni! Ahol semmi ármány nem tudná ezt a testvériességet megrendíteni, összetörni.
Ugyanakkor a történetben szerepel egy ikerpár is, akik egy létben, igazi ikrekként élték meg a mély testvériességet és ez a kapcsolódásuk megmaradt a számukra hosszú-hosszú időre.
Mi mindenen múlik, hogy egy-egy életünk avagy élményünk (élménynek tekintve az emberi kapcsolatokat) olyan méllyé válik, hogy az hosszú időre meghatározóvá lesz? Jóval hosszabbra, mint egy lét.
A párkapcsolatainkra is fel lehetne tenni hasonló kérdéseket, akárcsak az idő és a változások szerepére vonatkozóan is. Miért vált az idő múlásával egy hosszútávú jó kapcsolat ritkasággá, unikummá és miért vált a többségnek már az természetessé, hogy minden létezésükben más és más a párjuk? Persze, manapság még egy életnyit is ritkán tart ki egy pár a párkapcsolatában szépen és jól egymás mellett – ezért is neveztem a felvetett problémáim anakronisztikusnak .
Ugyanakkor nem minden hosszútávon fennmaradó kapcsolat sem feltétlenül alapul ténylegesen mély, belső lelki igényre. Vannak, akiknek az összetartozásában benne van az is, hogy állandóan megoldandó problémáik, küzdelmeik voltak. Becsületes emberek nem hagyják el egymást a bajok idején.
Ès vannak olyanok is, akiknek az életeiből azt tanulhatjuk, hogy az ember nem mindig választva halad a LOGOS-a után, hanem a sorsuk mindig úgy dobálja bele őket valami újabb feladatba, amihez fel kell nőniük. Ez is lehet összetartó erő.
Még sok mindenről kellene írnom – például a szellemvilág és az embervilág kapcsolata hogyan tartozik ide – de egy blogbejegyzésbe nem fér sok. Majd talán máskor.

Egybenőtt lelkek

Két ősz fejecske
Ment a minap előttem,
Könnyű csomaggal,
Könnyű szívvel, derűvel,
Egybekulcsolt kezekkel.

Hit egymásban

Mikor eltörik
Hitem benned, kettőnkben,
Javíthatatlan,
Új utak nyílnak bennem,
Hit nélkül járhatatlan.