A megbocsátás témához.
Az egyik alapkérdés, amit nem tudok elfogadni a jelenkor, vagyis korunk keresztény egyházának a tanaiból az a megbocsátás kérdése. Úgy látom, hogy amikor megbocsátást mondanak, valójában szőnyegalásöprést értenek alatta, és így csak halmozzák és halmozódik a rossz, a gonosz.
Az én felfogásom szerint nem kell, sőt, nem is szabad mindent megbocsátanunk. Isten sem bocsát meg senkinek addig, amíg az illető lélek meg nem változik. Ha ezer évbe telik, akkor ezer évet vár erre, ha egy millióba, akkor egy milliónyit – az időnek ebben nincs szerepe.
A lényeg a belátása a rossznak, és az ezen alapuló megváltozás. Nem mindennek a látszata, hamis „mea culpá”-zás, képmutató ájtatoskodás, megjátszott vezeklés – az ilyesmivel be lehet csapni az emberek közül sokat, de Istent nem lehet becsapni. Ő tudja, hogy ez a folyamat lassú, még olyankor is, ha egy-egy hirtelen megvilágosodással kezdődik. Neki van ideje, hogy ne csak egy-két bocsánatot kérő szóra figyeljen, hanem az azt követő tettekre is. A szép szavakat mondó ugyanazt teszi, mint korábban, amikor azt hiszi, hogy nem látják? Amikor olyannal szemben cselekszik, akinél „erősebbnek” ítéli önmagát? Isten látja mindezt, és mint ahogyan az az írásokban is szerepel, minden bennemarad az „Élet Könyvében”.
Vannak olyanok, akikkel szemben úgy érzem, hogy ebben az életemben már nem tudok megbocsátani nekik? Igen, biztosan vannak, de nem akarok az ilyesfajta személyes fájdalmaimról beszélni. Csak egy fontos dolgot mondanék: jónak tartom, hogy soha nem éreztem semmilyen bosszúvágyat, semmilyen „törlesztés”-vágyat azokkal szemben, akiket magamban elítélek. A hitem szerint az igazi ítélkezés és az igazi büntetés nem az ember kezében van, hanem Istennél és/vagy a Sorsnál. Biztos vagyok benne, hogy mindig mindenki számára eljön a számonkérés ideje.
A mi dolgunk „csak” annyi, hogy távoltartsuk magunkat attól, amit/akit rossznak látunk.
Nincs megbocsátás
Szél hallotta csak:
„Bocsáss meg!”, szívek meg nem
Nyíltak, nem igaz
Szavak a porba hulltak,
Senkit nem gyógyítottak.
A bizalom kincs
Ki elvesztette
Egyszer már a bizalmam,
Hosszú útja lesz,
Második esély lehet
Soha nem adatik meg.
A megbocsátás
A megbocsátás
Hosszú folyamat, soha
Erőszakkal el
Nem éred, feledve nincs
A léten túl sem vétked.
Egy nappal azután, hogy ezt a pár sort a megbocsátásról így leírtam, és ennek keretében írtam a Sorsról, ami a számomra egy teljesen természetes alapfogalom, láttam egy cikket a neten, amelyik egy kicsit felbosszantott. A sorsot egy nem létező valaminek tekinti a cikk írója. Immanuel Kantra hivatkozik a szerző, mivel Kant állítólag Hirngespinstnek, azaz fantáziának, bolond képzelgésnek nevezte a sorsot, és ezért a szerző a cikkben valamilyen olyasféle hangnemben ír, hogy „lám, lám, még manapság is milyen sok ilyen sorsban hívő bolond van”.
Állíthatnék vele szembe én is idézetet, például Vergiliustól Juve-t: „Does anyone suppose, he has the power conquer fate?”, vagyis akad-e olyan bolond, aki azt képzeli magáról, hogy képes legyőzni a sorsot. Szeretném megjegyezni, hogy Juve az én fogalmaimban nem azonos Zeusszal. Zeusz az valami sokféle állatformát felöltő alak, akinek sok rossz tettéről maradt fenn híradás. Juve az, aki hisz az emberek és valamennyi lény fölött álló isteni rendben és igazságszolgáltatásban.
De a jelenkorunk azon „józan ész” kora, a tudomány kora, amelyik szereti sok mindenre rámondani, hogy az nincs, olyan nem létezik, pedig valójában vagy nem tudja, hogy van-e és milyen, vagy egyszerűen nem passzol az uralkodni vágyók szemléletébe. Ilyenre mondtam már több helyen, többször példát, pl. a Politeia kapcsán is.
Amikor pedig éppen nem a „nem létezik” bélyeget kívánják rásütni valamire, akkor jön a befeketítés. Ilyesmiket mondanak vagy írnak a rágalmazni kívánt témáról: „ez egy elmaradott nézet”, „extrém hozzáállás, ami a szélsőségesek ideológiai környezete”, stb.
Nagyon szomorú. Azt mondtam néha, hogy Isten azt is látja, aki nem hisz benne. Ugyanígy azt hiszem, hogy a sorsa azt is utoléri, aki nem hisz benne. Ezt is mondták már előttem sokan: the fates lead him, who will; him who won’t, they drag.
Hová vezet egy olyan tudomány, amely mindig csak azt ismeri el, amit már be tud bizonyítani, és „szégyelli” bármire is rámondani, hogy „azt nem tudom”?
Ahogy valaki azt egyszer szépen megfogalmazta: Blindheit und Taubheit sind nicht auf das Leibliche beschränkt, auch die Einsicht kann davon betroffen sein.
A sors és a lelkünk megörzése, W. E. Henley versében:
W. E. Henley
Invictus
Out of the night that covers me,
Black as the pit from pole to pole,
I thank whatever gods may be
For my unconquerable soul.
In the fell clutch of circumstance
I have not winced nor cried aloud.
Under the bludgeonings of chance
My head is bloody, but unbowed.
Beyond this place of wrath and tears
Looms but the horror of the shade,
And yet the menace of the years
Finds and shall find me unafraid.
It matters not how strait the gate,
How charged with punishments the scroll,
I am the master of my fate:
I am the captain of my soul.
Aus finstrer Nacht, die mich umragt,
durch Dunkelheit mein’ Geist ich quäl.
Ich dank, welch Gott es geben mag,
dass unbezwung’n ist meine Seel.
Trotz Pein, die mir das Leben war,
man sah kein Zucken, sah kein Toben.
Des Schicksals Schläg in großer Schar.
Mein Haupt voll Blut, doch stets erhob’n.
Jenseits dies Orts voll Zorn und Tränen,
ragt auf der Alp der Schattenwelt.
Stets finden mich der Welt Hyänen.
Die Furcht an meinem Ich zerschellt.
Egal, wie schmal das Tor, wie groß,
wieviel Bestrafung ich auch zähl.
Ich bin der Meister meines Los’.
Ich bin der Käpt’n meiner Seel.
time2life 