Politikai kabaré

Nem tudom, hogy van-e ma Magyarországon olyan politikai kabaré, amilyen a fiatalkoromban volt. A Duna World a 100-nál több TV csatornám közül az egyetlen magyar, és ott nem szokott lenni. Hofit és társaít valószínűleg a mai fiatal generáció már nem is ismeri. Német és osztrák kabarét szoktam mostanában nézni, és van köztük olyan, amely az egykori magyar kabarékat juttatja eszembe, amelynél a közönség arcának rezdüléseit figyelve úgy érzem, hogy örülnek olyat hallani, ami szembe megy a mainstream-mel. Ez egy kicsit bonyolultabb kérdés itt – mármint, hogy mi a mainstream – mint az egy párt rendszerben volt. Ott volt egy hivatalos politika és kész. Ma Németországban sok ütköző nézet van, úgy a politika porondján, mint az emberek között. Ezért nehéz egyszerűen mainstream-ről beszélni, lehet, hogy attól függően, hogy kit kérdezne az ember, mindenki mást mondana mainstreamnek. (mainstream – uralkodó felfogás)
Például a migráció kérdésében. A hivatalos politika a mainstream? Vagy azok felfogása, akik még mindig túl liberálisnak tartják? Vagy az olyanoké, akik pont az ellenkező oldalról támadják, mondván, hogy egyre jobban eltávolodunk az európai eszmeiségtől?
Ilyen körülmények között politikai kabarét csinálni nagyon jó érzékenységet igénylő dolog. Azt hiszem, hogy ilyen volt az Anstalt legutóbbi adása, amelyet aki nem látta, még megnézheti az ismétlésben október első vasárnapján, vagyis október 7-dikén este a 3Sat-on.
Én a záró dalra figyeltem különösen fel, ami már nem humor volt, hanem olyan, mint egy kétségbeesett kiáltás. „Földlakó akarok lenni és ember akarok maradni, olyan ember, akinek a határait tiszteletben tartják.” Az emberi integritás határait kellene védeni. Erről énekel egy fiatal lány.
Ideteszem a dalnak egy gyorsan készített magyar fordítását.

Dota Kehr
Határok

Ki van bent, ki van kint?
Festek egy vonalat, nem léphetsz át rajta
Levegő találkozik levegővel, föld a földdel,
Bőr az ólommal

Hol van fent, hol van lent?
Ki tudná, ki akarná ezt megváltoztatni?
Mi történik az országokban
A széleiken?

Van Frontex és visszatoloncolás
Vannak kerítések (szögesdrótok), fegyverek és konferenciák,
A Földközi tenger tömegsír lesz
Vannak határok

Ki tudná értelmesen
Megfejteni ezt a kérdést:
Mi a probléma magja, igazi lényege
Vannak határok

Kijelentkezem. Olyan útlevelet akarok,
Ahol csak annyi áll: Földlakó.
Csak egyszerűen Földlakó.
Kérlek, mondjátok meg nekem, hová forduljak,
Kijelentkezem, átjelentkezem,
Ez nem lehet olyan nehéz,
Írjátok csak egyszerűen Földlakó.

Húzunk egy határvonalat az égben
Itt egy Isten és ott egy másik
Akkor rázzák az öklüket egymás felé
Egy örökkévalóságig s azon túl
Kell, hogy legyen valami jobb
Békét nem hoz egyetlen isteni küldött sem
Már néhány ezer éven át
Próbálkoztunk a határokkal, nagyon sok a halott.

Nevezzetek naivnak, nem zavar,
De én úgy érzem, ebből elég,
Keresem az országot, ahol mindenki
Egyenlő a másikkal abban, hogy nem függ az államtól.

Kijelentkezem. Olyan útlevelet akarok,
Ahol csak annyi áll: Földlakó.
Csak egyszerűen Földlakó.
Kérlek, mondjátok meg nekem, hová forduljak,
Kijelentkezem, átjelentkezem,
Ez nem lehet olyan nehéz,
Írjátok csak egyszerűen Földlakó.

Bezárom az ajtóm és élvezem a csöndet.
Meghúzom a határaimat, mert az kell, hogy legyen.
Mindenkinek megvannak a határai, melyek
Őt védőn körbeveszik.

Minden erőszakos keresztülhatolás ezen, minden ütés
Emberi jogot sért,
Miért védik az államok olyan jól a határaikat
És olyan rosszul az emberek határait?

A határoknak nem az országok között kell lenniük
Hanem az emberek között
Nem szögesdrótból, hanem tiszteletben tartásból
Vannak határok

Mindennapi falatunk

Mindennapi falatunk? Talán mindennapi kenyerünk?
Nem tudom. Amiket manapság eszünk, az már egészen másmilyen, mint az imába foglalt kenyér.
Betiltották nemrégiben azt, hogy az U-Bahnon az emberek pizzát, burgert és mindenféle hasonlókat fogyasszanak. Nagyon helyes, szerintem, túlságosan szokássá vált már, hogy a közlekedés közben étkeznek, nem törődve azzal, hogy a szag és a gyakori szemét mennyire zavar másokat, és mennyire kulturálatlan. Azt hiszem, hogy ez egyfajta észrevétlen változás eredménye, mármint a mindennapi normák romlása, mert biztos vagyok benne, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még egészen természetesnek tartották az emberek, hogy a városi közlekedésben nem esznek.
Ha valaki most azt kérdezné tőlem, hogy miért bántom a szegény embereket, nyilván a gazdagok éttermekben esznek, akkor annak elmesélném a tegnapi élményemet. A villamosmegállóban álldogáltam, és a piros lámpa miatt megállt ott egy vadonatúj, méregdrága, feltehetően legújabb modell (nem értek hozzá) Mercedes. Egy fiatal férfi vezette, és egy fiatal nő ült mellette. S mit csináltak? Pizzát ettek. Pedig egyáltalán nem néztek ki szegény embereknek, sőt. Az autókban nincs betiltva, ott csak a telefonozás, de azt nem szokták betartani.
Talán a pizzával van valami bajom? Talán. Legjobban azt hiszem a lángoson keresztül tudnám elmagyarázni, hogy mi. Mikor gyerek voltam, és a Balatonnál nyaraltam, nagyon örültem, ha kimehettünk a húgommal a lángosos bodéjához friss lángost venni. Nagyon szerettem úgy frissen, ahogy épp kisütötték. Itt Bécsben is lehet néhány helyen lángost kapni, de eddig még mindig nagy csalódást okozott, ha kipróbáltam. (Pedig az ára 3 euro és nem 3 forint, mint annak idején.) Még soha sem sikerült itt tényleg frissen készített lángost kapni, valami néhány nappal korábban lesütött lángosokat melegítenek egy kicsit újra az árusok. Pocsék. Azt hiszem, aki evett már friss lángost, annak nem kell bővebben magyaráznom.
Szóval így vagyok valahogy a pizzával is. Él bennem valahonnan régről egy pizza-kép, és amiket mostanában pizzát ettem, azok már nagyon eltávolódtak ettől.
A mindennapi falat az emberek jó részének egyfajta előregyártott elemekből gyorsan összedobált falat lett. Valami hiányzik belőle. Az idő, amit az étel készítésére ráfordítunk? Nem tudom, de azt hiszem, hogy az is. Az étel készítésére és elfogyasztására egyaránt. Miért akarunk sok mindennel „időt spórolni”? Olyan értelmesen, hasznosan tudjuk kitölteni a megspórolt időt? Kétlem.
Tudom, a Föld sok pontján az éhezés a probléma, és ha táplálkozási problémákról esik szó, akkor az úgy nevezett fejlett világban csak egészségügyi szempontokból gondolunk az étkezésre. Pedig valahogy másképpen is kellene. Úgy, hogy az étkezés a mindennapi falat magunkhoz vétele, amelyet nem kellene egyre jobban kiszorítani az életünkből. Már úgyis kevés kapcsolata maradt a városi embernek a természettel, és az egykori természeti emberrel, akiből kifejlődött, annak a szokásaival. Azzal, hogy egykor az ember minden nap megadta az étkezés módját, nemcsak különleges ünnepnapokon.
A mindennapi falat és a mindennapi élet minősége összefüggnek.

rövid őszi merengés

Az ősz
2012

Az ősz, az elmúlás előszele
Az ősz, az érettség kora, a szüreté, amikorra kész a bor
Az ősz a leggazdagabb a színekben, s talán valamilyen illatokban is
De hiányzik belőle a frissesség, a nyers, az új erő, a teremtés vágya
Nincs félelem a téltől, hisz ott az új tavasz ígérete
Nincs félelem az elmúlástól, hiszen újjá születik minden
az éjszaka sötétség, Nap-nélküliség
nem-tudom-mi-jön, vezetnek-e a csillagok
az út mindig homályba vész
a már megtett út is
és a még előttünk lévő út is
ki vagyok én, a vándorló?
aki felolvadt az útban,
eggyé vált az úttal,
aki megy, mert ez az élet.
ha előttünk is, mögöttünk is homály,
és nem tudjuk, ki vagyunk,
hogyan?
az álmok, az álmodás képessége, az elalvás lehetősége
az ajándék, amit az útra kapunk.

 

Készülj, Vándor
2018

Vándor, készülj, kik
Kerülnek csónakodba
Be, kikkel lesz szebb
A majd jövő világ, ha
Végetér a pusztulás.

Migráció Európán belül

Migráció Európán belül – ilyen is van manapság és nem is kevés, mégis, erről sokkal kevesebb szó esik, mint az Európán kívülről jövők vagy jönni szándékozók, migrációjáról. Vajon miért? Kevesebb problémát jelent?
A különböző tévécsatornák között keresgélve véletlen csöppentem bele egy erről szóló kis riportfilmbe, dokumentumfilmbe. Egészen pontosan angolok európai migrációjáról volt szó, éspedig Dèl-Franciaországban. A brexit – Anglia tervezett kilépése az Európai Unióból – miatt egyre több angol dönt úgy, hogy inkább átköltözik a kontinensre.
Dél-Franciaországban több szép, festői falvacska van, melyeknek az elnéptelenedés lett a sorsuk, ami nyilván nem egyedülálló jelenség, sok helyen ez a falvak sorsa. Ilyen falvakban kezdtek el a régi, lerobbant állapotú házakat felvásárolni angolok, elsősorban nyugdíjasok, akik számára ezek a házak és kertek még a felújítási költségeket beszámolva is igen kedvezőek. Így van már olyan falu, ahol a lakosságnak majdnem a fele angol.
Jelent ez a migráció valamilyen problémát? Európa sok száz éves történelmében nem egyszer állt Anglia és Franciaország háborúban egymással, még olyankor is, ha az uralkodóik rokonok voltak. (Vagy talán épp azért.) Érezni ezekből az évszázados ellentétekből valamennyit?
A filmben nyilatkozók szerint nem. Az angol nyugdíjasok jól érzik magukat, jobbnak találják a körülményeiket annál, amit Angliában tudtak megengedni maguknak, az éghajlat pedig lényegesen kellemesebb. A francia nyilatkozók szinten nem voltak elégedetlenek, „végülis az angolok is európaiak”, mondták. A meginterjúvolt polgármester csak egy problémát említett, bár azt sem tüntette fel tragikusnak: az angolok nehezen tanulják meg a franciát. De jó a falunak, hogy az állandóra odaköltözőkkel több az adófizetők száma, az épületek megmenekülnek a teljes lepusztulástól, a falvak a gyors kihalástól. Úgy tűnik, hogy mindenkinek jó, tehát arra a kérdésre, hogy az ilyen migráció kevesebb problémát jelent-e, azt lehet válaszolni, hogy igen. Olyan problémákat jelent, amelyek megoldhatóak józan ésszel és emberi jóakarattal, és nincs rá szükség, hogy a magasszintű politika foglalkozzon vele.
Szívesen néztem volna még hasonló filmeket más európai migrációról is, mert keveset tudok róluk. Itt Ausztriában néha lehet hallani a németek idevándorlásáról, elsősorban a keleti területekről, a volt NDK területéről. Ez általában nem nyugdíjasok idevándorlása, hanem munkavállalás, ahol a németek dolgát más nemzetekkel szemben nyilván megkönnyíti, hogy nincsenek nyelvi problémáik. Ha jól emlékszem a statisztikákra erről, a németek jelentik a legnagyobb számú bevándorló népcsoportot Ausztriában.
És másutt? Hol mik a jellemzők? Azért nincs szó róluk tényleg, mert nincsenek problémák? Pedig attól még lehetne erről beszélni. Sőt, kellene is. Éppen azért, mert a pozítiv példák is erősítenék az egységes európai tudatot.
Amit a legtöbbet lehet a sajtóban látni és hallani, az különféle statisztikák. A tegnapi újságból például kiderült, hogy itt, Ausztriában minden negyedik embernek van „migrációs háttere”. Sajnos az nem derült ki, hogy pontosan mit értenek ez alatt, mikor a statisztikai felmérést készítik. Vegyem például a saját családomat. Csak engem számolnak be egy ilyen statisztikába, aki egy jó negyedszázada vándoroltam be ide? Vagy a fiam is még ez a kategória? És az unokáim? (Akik már német anyanyelvüek, hisz csak az „apanyelvük” magyar.) Azonkívül nem láttam még statisztikákat arról sem, hogy a bevándoroltak közül mennyi a valamilyen európai országból bevándoroltak aránya.
A legtöbb probléma a beilleszkedni nem tudással az iskolákban jelentkezik. A statisztika szerint a bécsi iskolások nagyobbik része, azaz 51 százaléka, otthon és a mindennapokban nem a német nyelvet használja. Itt sem láttam statisztikát arról, hogy mekkora különbségek vannak az európai és a nem-európai bevándoroltak között. Az egyetlen, ami erre utal, az a nők helyzete: a török nők nagyobbik része otthon marad a gyerekek nevelésére, míg az európai nők többsége igyekszik elhelyezkedni, munkát vállalni. Nyilván ez is meghatározó a gyerekek gyors nyelvtanulása és a családi és a társadalmi értékrend hasonlósága kérdéseiben. A mindennapi életben és a családban való nyelvhasználat kérdése, érzésem szerint, nem olyan tragikus, mint azt a politikusok néha beállítani igyekeznek. Sokkal több múlik a szemléleten, a beállítottságon, az olvasottságon. A vegyes házasságokba születő gyerekek számára a többnyelvűség egészen természetes dolog. Rengeteg példát tudok rá: osztrák-magyar, magyar-angol, arab-szlovák, bosnyák-horvát, stb., stb.,stb., nagyon sok a vegyesházasság. Hogy beszélgetnek például egy magyar-angol családban otthon? Magyarul, angolul, németül? Szerintem mindegy, a gyerekek hamar megtanulják mindegyik nyelvet, és általában az első pillanattól fogva nagyon jól tudják, hogy kivel milyen nyelven lehet beszélni.
(Az én két kisunokám közül Flóra szépen beszél németül is, magyarul is, Olívia egyelőre csak a saját bébinyelvén beszél, a saját maga által kreált szavakkal.)
A gyerekek gyors nyelvtanulási képességével nem akarom elbagatellizálni a migráció által felvetett, néha súlyos problémákat. Csak azt szeretném, ha árnyaltabb képet kapnánk, és arról is szó esne, több szó esne, ami pozítiv ebben a kérdésben. Talán jó lenne – vagy lett volna? –, ha még egy-két generáción át Európa csak önmagán belül integrálódna, és feltehetően a többi kontinensre is el lehetne mondani hasonlót. De a világban zajló folyamatok sajnos ritkán olyanok, hogy azt mondhatnánk róluk, valamilyen globális ésszerűség vezérli őket. C’est la vie. Ilyen az élet?

Egy kis városnézés szeptemberi napsütésben

Mióta nyugdíjas vagyok, és különösen, mióta még a lábam is fáj, sokkal ritkábban járok bent a városban, mint korábban. Pedig Bécs nemcsak a világ legélhetőbbnek tartott városa – egy évenkénti felmérés szerint már a kilencedik évben egymás után – Bécs szép város is, Bécsbe bemenni egy élmény, egy kis kirándulás.
Néhány elintéznivaló miatt mentem be tegnapelőtt, és ami dolgom volt, az az Operától a KHM-n keresztül a Votivkirchéig vezetett. (KHM: Kunsthistorische Museum) Nem teljesen gyalog, mert a lábamnak sajnos sok lett volna – az időjárás szép, napos volt – hanem jórészt a Ringen menő villamoson. Aki már ült rajta, az tudja, hogy ez egy igazi városnéző villamos! Nemcsak minden megállónál, de még útközben is Bécs nevezetességeit nézi az ember. A múzeumokkal szemben a Hofburg kaput, majd a Burgtheatert, a városházát (Rathaus), sok mindent. A Parlamentet éppen tatarozzák, csupa állvány meg építési container a látvány, gondolom, hogy a fényképezni akaró turisták nagy bosszúságára.
A Votivkirchében Nagy Mesterek címmel van kiállítás eredeti méretű reprodukciókból, Leonardo, Michalengelo, Raffaelo és Botticelli képeivel. Jó érzés volt egy kicsit „elveszni” köztük, a képekben, a többségük jó ismerős, talán csak a Stanzák azok, amelyekre azt kell mondanom, hogy nem ismerem eléggé őket. Felsoroljam a kedvenceim? Az utolsó vacsora, az Ave Maria (Angyali üdvözlet), Athene és a Kentaur, A habokból kikelő Venus, Raffael Madonnája a két kis angyalkával, stb., stb., stb. Michalengelo sixtusi freskóinál egy kicsit azon bosszankodtam, hogy pont egy olyan rész maradt ki, amire kíváncsi lettem volna.
Sajnálom, hogy néhány hét múlva le fogják bontani ezt a kiállítást, jobbnak tartanám, ha találnának egy állandó helyet neki. Nemcsak az iskolásoknak és azoknak, akiknek nincs pénzük utazni, jó megnézni ezeket az alkotásokat, ez nemcsak ismeretterjesztés, hanem élmény is.

Ave Maria

Ave, köszöntlek,
Oly rég vártam már terád,
Téridő sűrű
Labirintusán, ave,
Öröm e találkozás.

Üdvözlégy

Mily sokat számít
Az első kedves mosoly,
Igaz köszöntés,
Örülünk a jöttödnek,
Üdvözölve köztünk légy.

time2life születésnap 2018

Ilyenkor szeptember első felében van a blogom, a time2life születésnapja, az idén éppen a hatodik. Az előző évektől eltérően most nem éves meg általános statisztikákkal akarom köszönteni ebből az alkalomból, hanem csak egy rövid töprengéssel arról, hogy mi ő nekem.

„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.”

Gyakran azért ír az ember, mert amit mondani szeretne, ahhoz nincs a közelében senki, akinek elmondhatná?
Azt hiszem, hogy sokan vannak így vele. Én és a blogom kapcsolatát ez határozza meg, vagy legalábbis ez az egyik.
Egyfajta nyílt napló tehát a blog? Részben talán igen, de összességében biztosan nem csak az.
Fent vannak például az utolsó években írt verseim, vagyis tankáim, mert az utóbbi években jóformán csak tankákat írtam (a vers kategóriában). Van kereslet manapság versekre? Nincs. Az a néhány ember, aki írni szeret verseket, sem biztos, hogy szívesen olvassa mások, kortársak verseit.
Amellett a tankák nem is számítanak az „igazi” költők között verseknek, csak tankáknak. Számomra viszont parányi filozófia morzsák, valahogy úgy, ahogy egyszer írtam:

Elosztogatom önmagam

Indulás előtt
Állok, a folyam hív, vár,
Sok pici morzsát,
Önmagam kész kalácsát,
Szórom, hagyom a partján.

Vagy egy másik hasonlattal: apró, vízre tett papírhajók. Nem tudom, hogy valaha is révbe érnek-e majd, találnak-e olyan olvasókra, olvasóra, aki szívesen fogadja őket. Én megtettem, amit tehettem: útjukra bocsátottam őket.
És?

A fák ősszel

Fáj-e a fáknak
Az őszi elszakadás
A levelektől,
Kiket ő táplált, nevelt,
S örült szép színeiknek.

Fáj az elválás tőlük? Nem, nem hiszem. Bár csak apró darabok belőlem, mégis jó abban hinni, hogy talán túlélnek majd engem.

Egy másik példa a „post”-ok, a körülbelül hetenkénti bejegyzések. Ezek mostanában valóban eléggé naplószerűvé váltak, kétféle módon is. Az egyik az egészen személyes bejegyzések – mint például amikor az unokáimnak örülök –, a másik féle pedig egyfajta „irodalmi olvasónapló”. Valamilyen aktuálisan olvasott könyvhöz vagy aktuálisan foglalkoztató dologhoz fűzött megjegyzések. Kit érdekel ez? Nem tudom. Mégis szükségét érzem, hogy leírjam aprócska gondolataimat, éppen azért, mert „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”

Mára talán elég ennyi. Boldog születésnapot time2life!