Mindenelőtt egy ígéret beváltása. Az előző, a BigGPT-ről írt blogbejegyzésemben nem írtam le pontosan, hogy milyen módon definiáltam a ChatGPT számára a feladatot, amire az ott ismertetett angol nyelvű verset írta. A társalgásunk nyelve angol volt, és a feladat a következőképpen hangzott: írjál nekem egy szonettet, amely analóg Shakespeare 73-dik szonettjével. Analóg, vagyis hasonló, de nem definiálva, hogy a formára vagy a tartalomra értem ezt a hasonlóságot. Úgy érthette, ahogy tette, hogy mind a kettőre.
Bár az előző blogbejegyzésben megemlítettem, hogy talán írok majd a mai fiatalság és a közösségi médiák kapcsolatára vonatkozó kérdésekről, ez a mostani blogbejegyzés még nem az, de a felvetett kérdések nyilván összefüggnek. A modern technika amiket létrehozott, az nagyon rövid idő alatt — mert körülbelül egy generációnyi idő nagyon rövidnek tekinthető egy civilizáció életében — alaposan felforgatta, megváltoztatta nemcsak a társadalmi strukturákat, de az emberi kapcsolatokat is.
Mint eddig már többször, most is szeretném elmondani, mi késztetett ennek a bejegyzésnek az írására, és egyben azt is, hogy ebből az óriási területet átfogó témakörből mit emelek most ki. Az egyik a magány kérdése, ami, egyeseket talán meglepő módon, nemcsak az idősek problémája, de egyre növekvő mértékben a fiataloké is, a kamaszoktól a felnőttekig, nagyon sokaké. A másik a családkép megváltozása, a fiatal generáció képtelenné válása a párkeresésre, a hosszú időn át mostanáig normálisnak tartott életre. A két dolog természetesen összefügg, a család nélküli, pár nélküli embereket általában sokkal súlyosabban érinti a magány.
A fiatalok alkalmatlanok a párkeresésre? Hihetetlenül hangzik ez a hozzám hasonlóan a hippi korszakban felnövekedett embereknek. Akkoriban kezdődött a „szabad szexuális párválasztás“ korszaka, ami egyrészt a modern fogamzásgátló eszközökkel, másrészt a régi, hamisnak érzett, az egyéni szabadságot túlságosan gúzsba szorító társadalmi értékrendszerrel állt összefüggésben. Azóta a legdurvább pornó, a fiatalságra sok tekintetben veszélyes „minden áru“ szemlélet elhatalmasodását láthattuk — de mindez alkalmatlanná tette a fiatal generációt a párkeresésre? Ez utóbbira egy, a mai Japánról szóló dokumentumfilm hívta fel a figyelmemet. A film a mai japán fiatalságról szólt, és mindazzal, amit bemutatott, engem nagyon megdöbbentett. Ijesztően megnőtt azon fiatalok — lányok és fiúk, férfiak és nők — száma, akik eljutnak 25 -30 éves korukig úgy, hogy még semmilyen párkapcsolatuk nem volt. Szüzek. Ezt talán a lányokra nézve egy XIX-dik századbeli ember nem érezné tragikusnak, hiszen azon kor moráljának itt, Európában is megfelelt. De én nem elsősorban a szex miatt érzem ezt ijesztőnek, hanem a mentális, az emocionális érés hiánya miatt. A párkapcsolatokkal az emberek tanulnak, önmagukról is, és az emberekről is. Mit jelent a gyengédség, mit jelent a jó fészek érzés, mit jelent az egymásról való gondolkodás — és kiben lehet megbízni és kiben nem. Néha a tévutak, a rossz választások, keserű csalódások is tanítanak.
A film nézése közben azok a statisztikák is eszembe jutottak, amit nem sokkal előtte valamelyik újság hírében olvastam: egyes országokban — például Kínában és Japánban is — a politikusok számára megdöbbentően, egyre jobban csökken a népszaporulat, minden azt növelni célzó intézkedés ellenére. Japánra nézve a filmban elhangzott egy olyan előrejelzés, hogy ha ez így folytatódik, 2060-ra 30%-kal csökken Japán lakossága. Ez komoly probléma lehet, de amiért én ijesztőnek láttam a párkapcsolatok, az igazi, ember és ember közti kapcsolatok hiányát, az a lelki érés, éretté válás kérdése.
Miért nincsenek párkapcsolatai a fiataloknak? Nem jut rá idejük és közben eltompul vagy meg sem születik az igény bennük?
Az egyik oka nyilván a számítógépes játékok mértéktelen használatában rejlik. A mértéktelen használat azt jelenti, hogy dolgozhatnak bár sokat és az idejüket jól kitöltve, a szabad idejük nagy részét a számítógép előtt töltik. A számítógépes programok „mesevilágában“, ahol — ahogy egy japán fiatalember megfogalmazta — nincsenek mindennapi nők, csak szupernők, egyfajta tökéletesnek érzett hős-bábuk. Mik a következményei mindennek? Elszaporodtak az ún. „gyengédség bárok“ — nem, nem a hagyományos kuplerájokról van itt szó. Olyan is van, sok is, de ezekben a bárokban a „menükártyán“ más szerepel, ilyenek például: „a fej simogatása fél órán keresztül“, „ölbe hajtott fej“, stb. Ami egy normál kapcsolatban a lehető legtermészetesebb dolog, és cseppet sem kell a szex körébe sorolni. Egy ifjú ember egy ilyen félóra után egészen megrendülve jött ki, ismeretlenül furcsa volt a gyengédség a számára, de „jó érzés“, ahogy mondta. „A számítógéppel nincs ez“, valami ilyet is hozzátett még.
Lehetett látni a filmben egy fiatal nőt, aki egy partnerkereső irodán azért fizetett valakinek, hogy az kézen fogva sétáljon vele két órán keresztül, mert neki ebben nincs gyakorlata, nincs élménye, tapasztalata. (Ez olyan partnerkereső volt, ahol a szex és annak kezdeményezése az alkalmazott által, kifejezetten tilos.)
Azután bemutatott a film egy idősebb, de még nem teljesen öreg férfit, aki két szexbábuval élt együtt, a volt feleségétől elköltözve. Azokat vitte magával, ha kirándulni ment, örömmel fényképezgette őket, és boldognak érezte magát. Egy statisztika szerint több millió ilyen szexbábu van már forgalomban Japánban.
Egy következő interjúalany egy fiatal nő volt, aki az esküvőjére készült gondosan: gyönyörű ruha, megfelelő virágok, fényképész, stb. — éppen csak vőlegény nem volt hozzá. Mintha az is csak egy lenne a tartozékok közül. Állítólag egyre több az ilyen egyszemélyes esküvő Japánban.
Csak én érzem mindezt nagyon szomorúnak? Túlságosan régimódi lennék?
Nem, azt hiszem, nem. Az emberi kapcsolatok minden korban, minden világban nagyon fontosak. Az itt felsoroltak szerintem csak egy fátylat borítanak az emberek magányára, azért, hogy ne tudatosuljon bennük a magány, ne érezzék a jó emberi kapcsolatok nagyon is fájni tudó hiányát. De mint általában sok gyógyszer, ezek is csak felszíni kezelést nyújtanak, nem segítenek hozzá az igazi probléma-megoldáshoz.
Egy régebben írt rövid novellám jutott az eszembe a régi emberi kapcsolatokról, amely nekem sokkal jobban tetszik. Idemásolom, hogy ne kelljen keresgélnie az Olvasónak itt a blogon, bár már fent van.
Életmese
Alaposan elfáradt ezen a hétvégén. De már pénteken tudta, előre tudta, hogy ez így lesz, amikor betette a táskájába az összes dolgozatfüzetet, hogy hazavigye kijavítani.
Fáradt volt már, szinte mindig. Hiába, elérte a nyugdíjaskort, és csak ez az egy, az érettségi előtt álló osztálya tartotta még vissza. Még egy hónap, aztán a gyerekek leérettségiznek, ő pedig boldogan elmegy nyugdíjba. Előveszi majd sok, kedves, régen olvasott könyvét, most lesz majd rájuk ideje. Meg arra is, hogy jókat sétáljon a napsütésben.
Ravasz dolgozat volt ez a mostani, mert kicsit egybekombinálta a magyar meg a német feladatot: egyrészt fordítaniuk kellett, másrészt pedig egy történetet írniuk a fordítás után, amelyik valamilyen módon kapcsolódott a fordított szöveghez. Így egyszerre volt a számukra felkészülés a magyar és a német érettségire.
Ausztria mondavilágáról szóló könyvet kapott minden diák. Abból választhattak ki a tetszésük szerint egy-egy mondát, aminek az az előnye is volt, hogy senki nem leselkedett a másik feladatára, mert mindenki el volt foglalva a magáéval. Figyelte az osztályt, mialatt írtak, az volt az érzése, hogy komolyan vették a feladatot. Talán az érettségi közelsége is hozzájárult.
Szombat délelőtt elővette már az első füzetet. Csukott szemmel választott, nem akarta tudni, kinek az írását olvassa. Mindig igyekezett arra törekedni, hogy soha ne éreztesse, ki a kedvence, mert persze, voltak kedvencei, ezt senki sem tudja elkerülni. Az is önbecsapásnak bizonyult, hogy a füzetet csukott szemmel választotta ki, mert az írásból már rögtön sejtette, hogy kié.
Nem volt saját gyereke, de ezt a hiányérzését valamelyest csillapította, hogy tanított. Irodalmat és nyelvet tanított, amely mind a kettő olyan, hogy sok alkalmat ad a gyerekek megismerésére. „A tanuló nem bögre, amit meg kell tölteni, hanem fáklya, amit fel kell gyújtani.” Már nem emlékezett rá, hol olvasta ezt. Talán egy régi ókori bölcsesség volt, a tanrend és a tananyag nem ebben a szellemben készült.
Jól elfáradt szombat estére, pedig csak alig többel, mint a füzetek felével készült el, és vasárnap délután lett már, mire az utolsó füzetet a kezébe vette. Egy fiúé volt, egy hallgatag, bezárkózott fiúé, akiről a legkevesebbet tudta az egész osztályból. Tudta, hogy az anyja egyedül neveli, hogy van két testvére, de a gyerek gondolatairól, érzéseiről nem sokat. A fiú fogalmazásai általában rövidek voltak, szinte olyan szófukarok, mint ő maga, a fordításai viszont általában precízek és hangulatukban is jól eltaláltak. Az ausztriai mondák közül „A bányász jegyese” mondát választotta a fiú.
A bányász jegyese
Salzkammergutban egy fiatal bányász egy szorgos és csinos fiatal lánnyal volt eljegyezve, és már ki is tűzték az esküvő napját. Az esküvő előtti napon még leszállt a tárnába, mialatt a menyasszonya már a másnapi ünnepnap előkészületeivel volt elfoglalva, és örült előre az esti viszontlátásnak.
A nap már lement, és a fiatal bányász nem tért haza. Lehet, hogy pont ma tovább tart a műszak? Kérdezte magától a lány, és arra készült, hogy elémegy a vőlegényének. Hirtelen felhangzott a bánya vészharangja, és a hangja mélyen a lány lelkébe vágott. Egy szerencsétlenség, mondta a baljós előérzet, és nemsokára meg is kapta a rettenetes hírt, hogy a hegy pont azon a pontján omlott be, ahol az ő kedvese dolgozott. Szinte eszét vesztette a fájdalomtól.
Ennek az órának a fájdalma sötét árnyékot vetett a szerencsétlen menyasszony egész életútjára. A szerencsétlenség minden évfordulóján felvette az esküvői díszét, és úgy ment a templomba, hogy a meghalt kedvese lelkének üdvösségéért imádkozzon. Így fogyott el több, mint ötven év, a bányász menyasszonyának aranyszőke haja ezüstszürke lett, egykori sudár tartása meggörbült, tejfehér és pirospozsgás bőre elfonnyadt. Megint eljött a napja, mikor a vénséges anyóka sietett a vőlegényéhez a templomba. Akkor hirtelen a távolból zaj hallatszott, és látta, hogy az egész falu népe összefut: egy régóta lezárt tárnarészből egy halott bányászt hoztak fel. Bár a holttest már sok-sok éve a hegy mélyén feküdt, teljesen hibátlannak látszott, a sós iszap a hegy mélyén megóvta a széthullástól, a rothadástól. Így ott feküdt az ifjú piros arccal és szőke hajjal, még fiatalnak és erősnek tűnve. Senki sem ismerte a halottat, senki sem tudta, hogy ki volt a szerencsétlenül járt, és hogy hívták.
Akkor jött arra az öreg anyóka. Ahogy megpillantotta a halottat, egy éles kiáltással lezuhant melléje. Az ő vőlegénye volt az, akit a kihirdetett esküvő előtti naptól kezdve nem látott többet, és akire oly sokáig várt. Letérdelt a holttest mellé, és átkarolta. Amikor fel akarták egy idő után emelni onnan, akkor vették észre, hogy meghalt.
Egy sírba temették őket, a szőke fürtös vőlegényt, és az ezüsthajú menyasszonyt. A halálban egyesültek, és a pap megáldotta őket, ha már nem is erre az életre, de az örökkévalóságra.
Mikor idáig jutott az olvasásban, lehunyta a szemét. A fordítás jó volt, pontos és szép. De nem tudott csak a szövegre gondolni, a saját élete idéződött fel benne. Zajlott a világháború, amikor ő egykor az esküvőjére készült. Behívták a párját, és elvitték a frontra, pedig a pap már kétszer kihirdette őket a templomban. Soha többé nem látta egykori szerelmét, és soha többé nem hallott felőle. Kerestette pedig sokat a Vöröskereszten keresztül. Talán ez is hozzájátszott, hogy a háború után eljött a falujukból, feljött Pestre. Tanult, egyetemre járt, így lett végül tanárnő a gimnáziumban. Férjhez nem ment soha, pedig talán akadt volna, kihez. Csendesen, visszahúzódva élt mindig. Az az egy szerelem, az igazi, az nem múlt el belőle soha. Eltemetődött őbenne mélyen, hogy a mindennapokban ne gondoljon rá, de soha sem múlt el. Élt. Belül, a szívében, a sejtjeiben élt. Egy idő után már nem ment a Vöröskereszthez, oly sokan haltak meg ismeretlen katonaként a frontokon, akik sorsát sohasem tudták meg a hozzájuk tartozók! Csendes imáiban gondolt a szerelmére, és csendes fájdalmat érzett, ha néha kisgyerekes anyákat látott.
Beletellett egy jó félórába, mire vissza tudott kapcsolódni a dolgozathoz, és nekilátott a fiú dolgozatának a fogalmazás részéhez.
Anyám testvére néhány hónapja halt meg, az ősszel temettük el lent, a falunkban. Egyedülálló ember volt, ami ritkaság falun, de ő nem akart megnősülni. Nem volt könnyű élete. A világháborúból csak évekkel később tért vissza, amikor elengedték a hadifogságból. Keveseknek sikerült hazakerülniük. Nem mesélt arról, amiket átélt, szomorú, keserű ember volt, aki szinte soha nem beszélt. Minket, a húga gyerekeit, nagyon szeretett. Apánk helyett apaként szeretett minket, hiszen mind a hárman nagyon kicsik voltunk még, mikor apánk egy balesetben meghalt. Sokat segítette anyát, mi pedig rengeteg időt töltöttünk vele. Én legjobban pecázni szerettem vele, órákon keresztül ültünk egymás mellett a vízparton. Egyszer segítettem neki kirámolni a szekrényt a házában. Akkor került a kezembe egy régi fénykép. A képen egy fiatal lány volt, palóc népviseletben, egy gyönyörű vállkendővel. Megkérdeztem őt, hogy ki az. Akkor elmesélte, hogy volt egy nagy szerelme a háború előtt. Már az esküvőre készültek, amikor őt elvitték katonának, és egyenesen ki a frontra.
S mikor hazajöttél? Kérdeztem. Csak a fejét ingatta, majd halkan mondta: Nem tudom, mi lett vele. Eltűnt a falujából. Talán elvitte, elvette valaki más.
Olyan szép volt az a lány, és úgy sajnáltam akkor a nagybátyám! Szerettem volna vigasztalni, de nem tudtam, mit mondjak. Ha igaz az, hogy a halálban még egyesülhetnek, akiknek az életben nem adatott meg, szeretném, ha ők is egymásra találnának.
Lehunyta a szemeit, de folytak belőle a könnyek. Látta egykori önmagát a nagyanyja palóc ruhájában, ott volt a karosszékén az a gyönyörű kendő, azt simogatta ráncossá vált kezével.
Talán áldott volt a pillanat, amikor a szíve megállt.
Itt a novella vége.
Visszatérve a látott filmhez és a ma világához. Mit láthatunk a Földön? A legdurvább erőszaktól az általánossá váló félénkségig és kapcsolatra képtelenségig túlságosan sok mindent.
Zsákutcában vagyunk? Vagy, ha Japánt csak egy előttünk, a világ nagyobb része előtt járónak tekintem: zsákutca felé haladunk?
Szeretnék idetenni egy idézetet James Churchward Mu, der verschollene Kontinent könyvéből.
„Eine Nation verliert den Platz, den sie einst in der Weltgeschichte innehatte, wenn Geld für die Seelen der Menschen wertvoller wird als Ehrlichkeit und Ehre. Eine universelle, weit verbreitete Gier nach Gewinn ist die Vorwarnung für einen großen Umbruch und eine Katastrophe.“
(Magyarul: Egy nemzet elveszti a világ történelmében betöltött helyét, ha a pénz az emberek lelkei számára fontosabbá válik, mint a tisztesség és a becsület. Egy általános, az egész világunkra szétterjedt haszonszerzési vágy az előjele egy nagy változásnak és katasztrófának.)
Egy ősrégi korról szóló könyvben írta le a szerző ezeket a sorokat. De úgy érzem, nagyon találó a mai világunkra nézve is. Az emberi kapcsolatok elsorvadását is ilyen figyelmeztető jelnek kellene tekintenünk.
Nem tudom, mennyire derül ki a novellámban felhozott példákból az, hogy én a magányt nem tartom mindenképpen, mindenkire nézve mindig rossznak. Ellenkezőleg. Úgy érzem, hogy van jó, gyógyító magány is. De erről majd talán valamikor máskor.
time2life 