2020
Téli világ
A hegyek között a Felvidéken januárban mindig van hó, ritkán mondhatja egy vándor, hogy őt meglepetésként érte. Nem is mondott volna ilyet a szegény öreg drótostót, aki egy háromhetes vándorútja után igyekezett hazafelé. Nehezen ment már a járás, de még bírta valahogy, és bár az asszonya marasztalta, hogy ne menjen már , majd csak kihúzzák a telet anélkül is, ő még nekivágott egy kisebb körútjának. Tudta, hogy az ünnepek környékén mindig több lábas, fazék kell, és mindig több a javítanivaló is. Így is volt, akadt dolga éppen elég. De már nagyon elfáradt. Maga is úgy vélte, hogy ezen a télen már nem indul többé útnak. A havas hegyeket megszokta az évtizedek során, de pont ezen az utolsó napon egy erős havazás kezdődött, széllel és a mindenen keresztülhatoló hideggel.
Csak Selmecre jussak még el a sötétedés előtt, gondolta magában. Tudta, hogy sötétben veszélyes menni, nem látja jól, hogy hová lép, belezuhanhat valahová. Aztán a farkasokkal sem szeretett volna találkozni. Selmechez már közel van a faluja, másnap hajnalban ha indul, délelőttre már otthon lesz. Ki sem mozdul majd a kemence mellől ilyen időben! Az anyjuk főz majd jó meleg levest, és mi kell még két ilyen öregnek? Ilyen gondolatokkal biztatgatta magát, és igyekezett nem gondolni arra, hogy a lába is, a dereka is fáj. Szerencsére jól ismerte azt a vidéket, még a sűrűn hulló hóban sem tévedt el, és egy halk hálát mormolt magában Istenhez, mikor meglátta az első füstöket. Éppen ideje volt, szürkült már, közeledett a sötétség beállta, hiszen télen rövidek a napok, ilyenkor januárban meg különösen. Remélte, hogy Selmecen befogadják valamelyik házba, jó neki egy istálló, vagy egy kis fészer, csak ne maradjon kint az éjjelre, mert a havazás ellenére erős fagyok is jöhetnek, úgy érezte. Sok házban dolgozott már itt is, néha tavaszonként a gyerekek adták hírül az asszonyoknak a jöttét: Itt a drótostót! Itt a drótostót! – kiabálták.
Ahogy a domboldalról meglátta az első házakat, alig látszott ki belőlük más, mint egy-egy hóval teli tető. Mintha csupa kis földszintes putri lett volna, amelyeket télen teljesen betemet a hó. De ő jól ismerte Selmecet, tudta, hogy megtévesztő ez a látvány. Úgy is volt. Mire leért a kis utcára, amelyik mellett a házak álltak, már szép, kétemeletes, komótos háznak tűnt mindegyik. Így van ez a hegyi házakkal, nem mindegy, hogy a völgy vagy a hegy felől nézi őket az ember.
Már majdnem teljesen sötét volt, mikor bekopogott az egyik kapun. Jó darabig nem jött ajtót nyitni senki, pedig mintha sürgés-forgást hallott volna odabentről. Megpróbálta még egyszer, hangosabban. Egy feltűrt ingujjú, a negyvenes éveiben járó férfi nyitotta ki félig a kaput:
-Mi tetszik, jóember?
-Ha lenne egy kis fészer vagy pajta, ahol meghúzódhatnék éjszakára… – kezdte csendesen az öreg.
-Jöjjön be – nyitotta szélesebbre az ajtót a férfi. – Ott van balra a konyha, üljön be a kemence mellé.
Aztán a férfi éppen csak becsukta a kaput, és már sietett is fel az emeletre. Egy tizenhatéves forma leányka állt a konyhában egy nagy fazék mellett, amelyben éppen forrni kezdett a víz.
-Üljön oda, apóka – mutatott a lány a kemence padkára – mi most nagy munkában vagyunk. Anyám éppen szül.
Az öreg lerakta nagy csomagját a konyha ajtaja mellett, hebegett a lánynak is valami köszönésfélét, és boldogan odatelepedett a kemence mellé, ahová mutatták.
-Akkor én most zavarok biztos… – mondta halkan, de aztán nem folytatta.
-Üldögéljen csak nyugodtan – szólt neki oda a lány, miközben leemelte a nagy, nehéz fazekat a tűzről – ha visszajöttem, adok majd teát.
Az öreg nem szólt semmit, csak bólogatott. Kedvesek voltak vele, igazán nem szólhat semmit a háziakra. Az asszony szül éppen. Te, jó Isten! Hányadik gyereke lesz már? Úgy emlékezett, hogy néhány éve járt már ebben a házban, akkor is volt már három vagy négy gyerek. Azóta meg, ki tudja, talán tíz is van már!
Nekik is volt a feleségével egy tucatnyi gyerekük. Igaz, a fele meghalt, nem élték meg a felnőttkort. Megszokott dolog volt az, Isten adott sok gyereket, hogy maradjon még, ha a betegségek elvisznek belőlük. Pedig az ő szívük ugyanúgy fájt minden kis piciért! De nem volt mit tenni. Soha nem tett szemrehányást se a feleségének, se Istennek.
Jólesett odadőlnie a kemence oldalának. Nem evett egész nap, de olyan nagyon nem érezte éhesnek magát. Volt még egy csöpp darab maradék szalonna, meg egy fél tenyérnyi darabka száraz kenyér a batyujában, de arra gondolt, meghagyja reggelre. Jó lesz az egy kis erősítésnek, mielőtt útra kel.
Egy tizenéves kisfiú kukkantott be a konyhába. Egy nagy zsákhoz ment, kibontotta és kivett belőle pár szem diót. Hármat magának tartott, hármat meg odatett az öreg tenyerébe:
-Egyél!
Az öreg megköszönte, kicsit elmosolyodott, és neki látott a diópucolásnak.
-Hogy hívnak, fiam?
-Karcsinak – felelte a gyerek.
-No, az szép név – mondta az öreg. – Hányan vagytok testvérek?
-Heten – válaszolta a fiú. – Most jön a nyolcadik.
Hirtelen nagy lárma hallatszott odafentről, és egy apróbb, olyan hétéves forma kislány szaladt be a szobába:
-Gyere, Karcsi, gyere, megvan az első baba!
-Első? – csodálkozott rá Karcsi.
-Azt mondják, jön még egy! – mondta a kislány, és ijedt csodálkozásféle vegyült az öröm mellé a hangjába.
-Szóval, ikrek – bólogatott az öreg, de már maga se tudta, hogy kinek, mert a két gyerek szaladt fel az emeletre, hogy el ne mulasszanak semmit, ha már megnézhetik az új jövevényeket.
Januári gyerekek, gondolta magában az öreg. Neki is két gyereke januárban született. Az egyik meghalt még egy évesen, a másik viszont egészséges fiatalasszony lett, már unokája is van tőle. Most aztán kinek higyjen? Az egyik bábaasszony azt mondta, hogy a januári gyerekek mind gyengék maradnak, mert télen nem kapnak elég erőt a természettől. Egy másik meg azt mondta, hogy a januárban született emberek mind szívósak, kitartóak lesznek. Ez is, az is igaznak bizonyult, attól függött, hogy melyik gyermekére gondolt. Vajon ezzel a két kicsivel mi lesz? Hány évet érnek meg? Már alig van kilenc év egy új évszázadig, gondolta, de aztán javította is egy kicsit magát: hisz annyi sincs, már 1892-t mutat a naptár. Új évszázad! Megéri-e ő azt vajon? Ez a két kicsi, ezek remélhetőleg megélik majd. Úgy beszélnek az emberek arról az új évszázadról, mintha valami csoda lenne, valami jót hozó időszak várna ránk. Szamárság, gondolta magában az öreg, a világ marad mindig ilyen, mint most, mit törődne az, hogy mi hogyan számolgatunk! A világ mindig ilyen volt, télre jött a tavasz, tavaszra a nyár, nyár után az ősz, aztán megint a tél.
Elszunyókált ott a meleg padkán, nem hallotta már, hogy odakint tombol a hóvihar. Arra riadt csak fel, mikor visszajött a konyhába a nagylány, fáradt, de boldog mosollyal az arcán:
-Egy fiú és egy lány. Egészségesek.
-Isten áldása legyen rajtuk, és az egész ház népén! – felelte az öreg.
Egy bögrényi meleg levest adott neki a lány, aztán csak pihent az öregember lecsukott szemekkel tovább. Odakint bőven hullott Isten áldása, a tiszta, fehér hó. Az öreg jól kipihente magát a melegben, és másnap korán reggel útrakelt.
A drótostót régi, mára már kihalt foglalkozás. A drótostót általában a hátán cipelte a szerszámait és az anyagot hozzá – hasonlóan nézett ki, mint ma egy kiránduló egy jól megpakolt modern hátizsákkal — és úgy járta körbe a vidék házait, megjavítva fazekakat, lábosokat, lavórókat, stb. Ilyen házaló foglalkozás több volt régen, természetes volt, hogy az emberek nem könnyen dobták ki, ami még használható.
**********************************************
Egy különleges tanfolyam
Maga a helyszín is olyan volt, hogy komoly fáradságot jelentett odajutni. A tanfolyamot egy kolostorban tartották, amelyik mélyen eldugva bent volt a magas hegyek között, és semmilyen mai, modern eszközzel nem lehetett megközelíteni, nemcsak terepjáróval nem, de repülővel vagy helikopterrel sem. Vonattal el lehetett menni a hegyek lábához, és az ottani kis faluban lehetett bérelni teherhordó szamarakat vezetővel, melyek egy darabig fel tudtak menni a hegyen, de az út utolsó szakaszát a kolostorhoz mindenkinek gyalog kellett megtennie, a sziklákon kapaszkodva egy kötélbe. Ez többeknek meglepetés volt, mert a tanfolyam komoly pénzbe került, és ugyan le volt írva a feltételek között az odajutás módja is, de akiknek ilyen sok pénzük van, azok gyakran nem törődnek az ilyen leirásokkal, mert megszokták, hogy pénzért mindenütt akad valami kényelmesebb megoldás. Itt nem volt.
Négyen érkeztek a következő három hét tanfolyamára, mind a négyen egyedül, körülbelül
félórás különbségekkel kopogtatva be a kolostor kapuján. Ketten nők voltak, Dália magyar, Filoména pedig olasz, és ketten férfiak, Cecil angol, Nátán pedig amerikai. Az angol nyelv egyiküknek sem jelentett problémát, Dália és Filoména éppen olyan jól beszélték, mint Cecil és Nátán, akiknél ez természetesnek számított. A tanfolyamra való jelentkezéskor lehetett nyelvet választani, mert az itt élő szerzetesek széleskörű nyelvtudással rendelkeztek, és ötven különböző nyelvből választhatott magának mindenki Mestert. A tanfolyam tulajdonképpen egyéni foglalkozásokat jelentett, mindenki kapott egy neki kiválasztott Mestert, és az ideje nagy részét azzal kettesben töltötte, csak az étkezésnél és a teaszertartásnál jött össze az egész társaság.
Nehéz lett volna ránézésre megállapítani bármelyikük korát akárcsak hozzávetőlegesen pontosan, mind a négyen elmúltak negyven évesek, de hogy mennyivel, azt jól eltakarta a kondíciójuk. Nem annyira fizikai kondícióra kell itt gondolni, hanem mentálisra, ami szinte követelmény volt a tanfolyamra jelentkezéshez: mindenkinek többéves jóga és meditációs gyakorlattal kellett rendelkeznie.
Az érkezésnél Cecil volt a legfrissebb, ő jött elsőnek, utána kis különbséggel Filoména és Dália, utolsóként pedig Nátán. Mire ő letette a kijelölt kis szobájában a hátizsákját, a többiek már lent ültek a szerzetesek által az üdvözléshez kiválasztott kis teremben a teájuk mellett.
Mikor Nátán ide belépett és elfoglalta a helyét, már el is kezdődött a bevezetés.
A négy tanítvánnyal szemben helyet foglaló négy Mester korát nem nehéz volt megállapítani, de egyenesen lehetetlen. Sőt, nemcsak a korukat, de mintha a nemüket is elmosta volna az idő. Bár hasonló jellegű laza ruhákat viseltek, sem szerzetesi csuhának, sem egyenruhának nem lehetett őket nevezni, mindegyiküké más színű volt, de annak jelentéseit csak később értették meg.
Ha valaki olyasféle bevezető beszédet várt, mint általában a szokásos tanfolyamokon tartottak, akkor az csalódott. Nem volt általános bemutatkozás, mese arról, hogy kinek milyenek a körülményei, mi a munkája, mik a vágyai, elképzelései, stb. , sok ilyen, a most hátrahagyott mindennapjaikra emlékeztető dolog, nem, mindössze mind a négyen – pontosabban nyolcan, mert a Mesterek is – csak a keresztnevüket mondták meg, illetve azt a nevet, amin akarták, hogy szólítsák őket. Elektronikus berendezéseik sem voltak, a magukkal hozott mobiltelefonokat és iPadokat még a kapunál le kellett adni egy kis páncélrekeszbe, melynek megkapták a kulcsát, de csak távozáskor férhettek újból hozzá. Az előttük álló három hétre a nagyvilág kizáródott.
A teázás közben rövid szó esett a napirendről, és utána megtartották az első – és egyben az egyetlen közös – lazító jógagyakorlatot. Ezután egy rövid sétára indultak a kolostor területén, ahol minden olyan helységet megmutattak nekik, ahol a következő napjaikat tölthetik.
Minden tiszta volt és egyszerű, és mégis valami megfoghatatlanul magas szintű kulturáltságot éreztetett. Óriási könyvtárat találtak, az emberiség többezer éves kulturáját felölelő nagyon sok könyvvel, amelyek általában az eredeti nyelven készült kiadványok voltak. Onnan átmentek az úgy nevezett zeneterembe, amely két részre tagolódott. Az egyik fele olyan volt, mint egy apró koncertterem, egy zongora és egy hárfa állt egy kicsi pódiumon, és a pódium körül székek sorakoztak. A terem másik részében fülkék voltak, amelyekben a többi helységtől elszigetelten zenét lehetett hallgatni egy elektromos zenetárból. Ezek a fülkék nem voltak parányiak, két ember is kényelmesen elfért bennük.
Itt, a fülkék előtt a társaság szétvált párokra, minden tanítvány a maga Mesterével ült be egy-egy ilyen zenefülkébe. Dália Mesterét HalkanCsobogóVíznek hívták, és Dáliát kellemes érzés töltötte el, ahogy Mestere lágy alt hangját meghallotta:
-A tanfolyamunkról szóló ismertetőben azt ígértük, hogy megtanulhatják elsajátítani a testből való kilépés tudatos indítását. Ez általában egy hosszabb gyakorlási folyamatot igényel, semmint arra a három hét elegendő lenne. De tudunk alkalmazni egy – nevezzük úgy – segédeszközt, melynek segítségével, három hét alatt is eredményt tudunk elérni.
HalkanCsobogóVíz itt egy pillanatnyi szünetet tartott a beszédben, Dáliát figyelte, aztán folytatta:
-Ez a segédeszköz egy zenedarab, nem hosszú, lehetőleg csak két-három percnyi. Erre alakítunk ki egy olyan kondicionálást, hogy ennek hallatán elinduljon a kiszállás folyamata. Mivel senkinek sem szeretnénk, hogy a nagyobb szintekre jutás előtt felkészületlenül bekövetkezzen a halála pillanata, ezért a zenedarabot mindenkinek magának kell kiválasztania, éspedig lehetőleg valami olyan ritkaságot, amiről az illető biztos lehet, hogy nem fogja véletlenül hallani a mindennapjaiban. A kiválasztott darabot az illetőn magán kívül csak a Mestere tudja, más senki. Ezért vonultunk el külön-külön mindannyian egy-egy fülkébe.
HalkanCsobogóVíz itt olyan tekintettel nézett Dáliára, mintha azt kérdezné: Világos minden, amit elmondtam?
Dália felelt a ki nem mondott kérdésre: Igen, értem. Akkor most nekem kellene valami zenedarabkát választanom?
HalkanCsobogóVìz egy csöppet elmosolyodva bólintott: Igen. És itt a fülkében mindjárt meg is tudjuk együtt hallgatni a darabot.
Dália elgondolkodott. Gyerekkorában játszott egy kicsit furulyán és gitáron, serdülő korában pedig néhány évig énekelt egy kórusban. Volt olyan dal, amelyik jó lenne ilyen „halotti zenének”?
HalkanCsobogóVíz mintha követni tudta volna Dália gondolatait, mert hozzátette az elmondottakhoz:
-Talán szerencsésebb választás, ha nem vokálisat választ, hanem csak egy dallamot. A daloknál mindig nagyobb lehet a veszélye, hogy felcsendülnek valahol, és akaratlanul meghallgatja.
Dália bólintott: Jó, akkor már tudom. Mikor gitározni tanultam, volt egy Carulli kottám, sok ujjgyakorlathoz jó apró gyakorlattal. Volt egy közöttük, amelyiket akkoriban minden nap lejátszottam a gyakorláshoz való bemelegítésként.
HalkanCsobogóVíz megkérdezte: El tudná körülbelül dúdolni?
Dália kicsit bizonytalanul bólintott és belekezdett. Önmaga is meglepődött, mert némi döcögés után egészen tűrhetően fel tudta idézni a darabot.
HalkanCsobogóVíz megnyomott a berendezésen egy gombot, és alig telt el néhány perc, máris hallgathatták, ahogy gitáron játszotta valaki Carullinek ezt a pár sorát.
Eközben a másik három fülkében is megtörtént a zeneválasztás. Filomena egy kevéssé ismert Vivaldi darab zárórészét választotta, Cecil Händel egyik, szinte sohasem hallható áriájának néhány sorát, Nátán pedig egy apokrif zsoltárnak ismeretlen szerzőtől történt megzenésítését. Természetesen mindez az egyes párosok titka maradt.
A három hét az előre eltervezett napirend szerint folyt le, és nagyon gyorsan elrepült. Dáliát, Filoménát, Cecilt és Nátánt mintha kicserélték volna ezalatt az idő alatt. Olyan távolinak és illúzórikusnak érezték a világot, amit maguk mögött hagytak, és annyira sikerült elmerülniük itt egy egészen másfajta közegben, hogy a három hét végét úgy élték meg, mint egy váratlan és kellemetlen felébredést egy szép álomból. De azért természetesen felébredtek. Kicsit csodálkoztak önmagukon, hogy lám, egyszer sem gondoltak az otthonhagyottakra, mindarra, ami az életüket jelenti és jelentette, nem hiányoztak a napi kapcsolatok az interneten. De az elcsodálkozást mindjárt egyfajta visszakapcsolódás követte, a fejükbe, a gondolataik közé visszatért a három héttel korábban kiszorított világ. Mindannyian úgy értékelték magukban, hogy a tanfolyam „megérte a pénzt”, nemcsak és nem elsősorban a tökéletes kikapcsolódás miatt, hanem azért az ajándékért, amit magukkal vittek. Mert ajándék a különleges képesség, amit kaptak: bármikor kiszállhatnak az életükből, anélkül, hogy valamiféle mérget vagy egyéb eszközt hurcolnának magukkal.
A kolostor vezetője elgondolkodva nézett a távozók után. Vajon melyikük mit kezd majd a tudással, amit kapott? Lesz köztük, amelyik egyszerűen elfelejti? Lesz, aki tovább akar lépni a tanulásban, és visszajön ide hozzájuk? Lesz, aki ennek segítségével választja majd a halált? Tudta, hogy a tudás, amit kaptak, nem veszélyes senki másra, mint önmagukra, ha óvatlanok. De ilyen baleset sem fordult elő még.
Mit tud kezdeni az egyén az olyan tudással, ami csak az övé, amit a környezete nem tud és gyakran badarságnak tart? Nem könnyű kérdés, és természetesen sokkal általánosabb, semmint csak arra vonatkozna, amilyen ajándékot a távozók kaptak.
*******************************************
A köpülő asszony látogatója
Március volt, még maradt bőségesen a tél hidegéből, de már hosszabbak lettek a napok, és rügyeztek a fák. Minden élő várta a tavaszt, a meleget, a napsütést, várták, hogy újrainduljon a természetben az élet, és mindenki, aki végigvegetálta a telet, kezdhessen újra erővel feltöltődni.
A kis tanya magasan fenn volt a hegyekben, magányosan, még a közeli faluig is fél órányit kellett gyalogolni, mire leért az ember. A kísváros pedig több, mint fél napi szekérútnyira volt, de oda a tanya lakói csak hetivásár idején mentek, ha volt valami eladnivalójuk. Az ember és a kamasz fia most is ott voltak, vásár idején gyakran előfordult, hogy egy éjszakányit ott töltöttek, és a szekerükön aludtak.
Az asszony nem szeretett egyedül maradni, de nem lehetett mit tenni. A fián kívül, aki a vásárba ment, két gyereket szült még, egy másik kisfiút és egy kislányt, de azok meghaltak korán. A kislányt egészen hamar, a csecsemő korában ragadta el valami betegség, olyan, amilyenre a falusiak azt mondják, hogy arra nincs orvosság még a természetben sem. A fiú pedig már nagyobbacska volt, mikor egyszer beleesett a patakba. A bátyja észrevette, kihúzta, de hideg volt nagyon a patak vize. Hideg az még nyáron is, ez pedig egy őszön történt. A kicsi belázasodott, beteg lett, és hiába próbáltak meg mindent, amit a falusi javasasszony tanácsolt, nem segítettek a füvek, egy hét sem telt el, és a kisfiú elment. Az asszonyban visszamaradt egy el nem múló szomorúság a két halott gyermeke miatt, amin nem tudott segíteni senki. Az öregek közül pedig csak az apósa élt, mikor ő idekerült, de az apósa is meghalt az első unokája születését követő télen.
Miután az asszony a férjét és a fiát korán reggel útra bocsátotta, nekilátott a mindennapi teendőinek a ház körül. Délre meglett majdnem mindennel, délután már csak vajat akart köpülni, másnap pedig kenyeret sütni, hogy friss kenyérrel várja a hazatérőket. Üres volt a ház a férje meg a fia nélkül. Hogy legyen kivel beszélgetnie, nem a házban a konyhában ült le a köpülővel, hanem kiment az istállóba a tehenekhez. Ha egyedül maradt, gyakran tette ezt, úgy beszélt a teheneihez, mintha azok értenék a szavait. Az egyik tehénnek volt egy kisborja, azt különösen kedvelte az asszony. Odatelepedett melléjük a köpülőedénnyel, maga mellé tette a hajnalban lefejt, és délutánra már aludni kezdett tejet, és nekilátott a munkának. Közben dúdolgatott, és néha odaszólt egy-egy biztató szót a kisborjú felé.
Egyszercsak mintha besötétedett volna, kevesebb lett a fény. Az asszony az istálló nyitott ajtaja felé tekintett, és látta, hogy áll ott valaki.
-Adjon Isten szép jó napot! – köszöntött be az ismeretlen.
Az asszony abbahagyta a köpülést, felállt, odament.
-Fogadj’ Isten – felelte a köszönésre, egy kicsit megnyugodva, mikor látta, hogy egy idősebb asszony a látogatója. –Mivel szolgálhatok?
-Nézze, jóasszony, milyen sötét felhők gyülekeznek az égbolton – kezdte a vándorló. – Behúzódhatnék ide magukhoz éjszakára?
Az asszony bólintott, és utat engedett befelé az istállóba a vándornak. Kicsit bizonytalan volt, nem szívesen fogadott be éjszakára senkit, mikor egyedül volt, és azt sem tudta, mit tegyen. Hívja be a házba, amit tenne, ha a férfiak itthon lennének, vagy mondja, hogy aludjon itt az istállóban? Szótlanul visszament a padhoz és a köpüléshez, és ott intett az őt követő asszonynak: Üljön csak le ide.
-Köszönöm szépen, jóasszony. Nem akarom zavarni semmivel, folytassa a köpülést, jó lesz nekem itt – mondta a látogató miközben helyet foglalt.
A háziasszony mielőtt folytatta volna a köpülést, megkérdezte: Kér egy bögre tejet? – és már nyújtotta is a vendég felé, a tejes dézsából megtöltve a padka szélén álló bögrét.
A vándorló asszony elfogadta, megköszönte, és lassú kortyokkal inni kezdte a tejet. Látszott, hogy jól esik neki, és látszott, hogy fáradt volt. A köpülő asszony kicsit elszégyellte magát az első gondolatai miatt. Miért kell neki minden idegentől félnie?
-Messziről jön? – kérdezte.
A vándorasszony bólintott, és egy kissé elmosolyodott. De nem a kérdésre felelt, hanem azt mondta:
-Szép tehenei vannak, látszik, hogy szeretve gondozzák őket. Csak az ott hátul, az a bánatos, az beteg. – Miközben ezeket mondta, rámutatott az egyik jószágra, amely távolabb álldogált az istálló falánál.
A háziasszonynak jólestek a dicsérő szavak, és elcsodálkozott magában azon, hogy milyen hamar felfedezte a vendég szeme, hogy melyik állata beteg.
-Nem tudom, mi baja van, egész télen mintha csak sorvadna. Pedig ugyanúgy kap szénát, mint a többiek – mondta kicsit szabadkozva a vendégének.
-Disznóparéj gyökeret aprítson fel, és azt adja enni neki, és akkor meg fog gyógyulni – tanácsolta a vándorasszony.
A háziasszony csak bólintott, és eszébe jutott, hogy valamikor régen, a gyerekkorában hallotta ezt, hogy a beteg marhának segít a disznóparéj. Volt a házuk mögött egy nagy rét, volt azon mindenféle vadvirág bőven, amikor jött a tavasz, akadt disznóparéj is.
Egy darabig beszéltek még, aztán a háziasszony nekilátott, hogy befejezze a köpülést, a vendége pedig szótlanul üldögélt mellette. Hamarosan besötétedett, az asszony örült, hogy elkészült a vajjal. A két asszony átment a házba, a konyhába, és gyertyafény mellett ettek egy kis levest, aztán nyugovóra tértek.
Másnap a vándorasszony korán indult tovább. Megköszönte a szállást, a vendégül látást, és búcsúzásul minden jót kívánt a háziasszonynak:
-A tehénkének a disznóparéj segíteni fog, ne aggódjon miatta. Egy-két hét múlva már lesz annyira meleg, hogy biztosan talál itt a réten. Aztán…
Itt megállt a beszédben, és mintha külön hangsúlyt akarna adni annak, amit mond, ránézett a háziasszonyra:
-Szép, egészséges kislánya fog születni a nyár végén. Nevezze el Amarantának. Isten áldása legyen magukon, az egész házon.
Azzal elment. A háziasszony még sokáig nézett utána. Honnan tudta, hogy terhes vagyok, gondolta magában, erről nem beszéltünk egy szót sem. Hiszen még a férjemnek sem mondtam! Lehet, hogy ez valamilyen különleges asszony volt? Nem, boszorkány nem lehetett, nem akart semmi rosszat. Honnan tudta, hogy kislány lesz? Senki sem tudhatja azt még!
Sokáig nem ment ki a fejéből ez a különös látogató, de a disznóparéjra vonatkozó tanácsot megfogadta az asszony, és a tehene valóban meggyógyult. A nyár végén pedig a köpülő asszonynak egy gyönyörű, egészséges kislánya született. Bár szokatlan volt ez a név a faluban, mégis Amarantának nevezték el.
*******************************************
Új nap
Új nap jó nap? Talán mindig reménykedünk ebben. Hogy az új valami jót hoz, valami szépet, valami jobban sikerülőt. De mi is az, hogy jó nap? Kívánjuk egymásnak, de mit kívánunk voltaképpen?
-Adjon Isten, jó napot! – köszöntött rá a hegyi vándor a pásztorokra, mikor leért a csúcs melletti menedékházból az alpesi legelőhöz.
-Fogadj’ Isten – válaszolta neki a két fiatal legény. – Jó napunk lesz ma, reméljük, nincs egy szál felhő sem az égen.
A vándor nem mondta nekik, hogy odafentről, a hegy tetejéről fekete felhőket látott a távolban. Ideérnek-e aznap még? Vagy az már egy másik nap lesz? Pár perc után elköszönt, és folytatta az útját lefelé, a falun át a kisváros felé. Az előző nyár jutott az eszébe, amikor a sok eső nélküli, száraz nap után erre járt, és pont aznap jött egy felhőszakadás. Ugyanez a két fiatal legény, jónak tartotta akkor azt a napot. Jó nap. Mikor jó egy nap? Van, mikor azért, hogy esik, van, mikor azért, hogy nem esik? Még jó, hogy minden nap után jön egy új nap.
A kisvárosban, ahová a vándor igyekezett, volt egy híres pékség, pékárut, kenyeret és süteményt egyaránt árultak.
-Jó napot! – köszöntött be kora reggel a kereskedősegéd a boltba, mikor a mestere már ott állt a pult mögött.
-Jó napunk lesz ma, fiam, sok mára a megrendelés. Mehetsz is rögtön a konyhába, az első adagot be is csomagolták már a Marci meg a Jóska.
Jó nap, morfondírozott magában a segédlegény, miközben kiment a konyhába, az azt jelenti, hogy jó sok a munka. A mesternek jó, de nekem is vajon? Aztán mialatt magához vette az első kiszállítandó adagot, úgy döntött magában, hogy mégis jó az neki is. Jó, mert ha nem lenne rendelés, ő lenne az első, akit elbocsátanának. Munka nélkül meg nem lenne jó egy nap se. Mit várhatna az ember egy új naptól, ha nem lenne munkája?
A segédlegény unokaöccse, aki még iskolába járt, a tanítónőt köszöntötte hangos „Jó napot kívánok!”-kal az iskola folyosóján. Remélte a gyerek, hogy jó napja lesz, nem kerül sor őrá egyik órán sem a feleltetésnél. A kívánsága ezúttal bevált: egy központi rendelkezést kapott az igazgatójuk, mely szerint azon a napon, egy általános felmérést kellett íratniuk a gyerekekkel, amelyet nem osztályoztak az iskolában, hanem továbbküldtek a nevek megadása nélkül. A felelések, a dolgozatok és a vizsgák elmaradtak aznapra. Egy iskolányi gyerek érezte aznap, hogy jó napja van.
A gyerek nagyanyja, aki ugyanebben a kisvárosban lakott, izgatottan várta, hogy megszólaljon a telefonja. Mit hoz ez az új nap? Meglesz a negyedik unokája? A lányát este bevitték a kórházba, és ő úgy izgulta végig az órákat, mintha ott lehetett volna mellette. Tíz óra után jött a várva várt hívás, a veje volt: Kislány, egészséges, mind a ketten jól vannak.
A csöppség nevét nem mondta meg, ő pedig annyi mindenre lett volna kíváncsi még! Azért a postásnak boldogan újságolta:
-Jó nap ez a mai! Megszületett a negyedik unokám!
A városka rendőrsége minden este összegezte a nap eseményeit és jelentést tett a központnak, ahová tartoztak.
-Jó napunk volt ma – mondták, nem történt ma semmi. Se baleset, se verekedés, se rablás, se közlekedési kihágás.
Nekik ez volt a jó nap. Van, akinek az, hogy történik valami, és van, akinek az, hogy nem történik semmi. Minden embernek mást jelent a jó nap. Akárhány új nap jön, mindig így lesz ez.
Csak egy valaki volt nagyon elégedetlen, mikor vége lett a napnak. A Halál. Senki sem akart aznap vele menni. No, talán majd holnap, gondolta magában. Még jó, hogy mindig jön egy új nap.
*******************************************************
A fazekas király
Mese nemcsak gyerekeknek
Egyszer volt, hol nem volt, egy régesrégi kis országban történt, amit most elmesélek. Békésen húzódott meg a csöpp kis ország hatalmas birodalmak között, és egy király uralkodott az ország népén. Mikor a király meghalt, mindig a fia követte a trónon az uralkodásban, így volt ez időtlen idők óta. Amíg a király élt, addig a fiú foglalkozhatott valami mással, választhatott magának olyan mesterséget, amilyet csak akart. Így történt egyszer, hogy a felnövekvő királyfi a fazekas mesterséget tanulta ki, és olyan ügyes fazekas vált belőle, hogy messze földre híre ment a portékájának. Jöttek is az egész országból az emberek, hogy készítsen nekik fazekat, és meg voltak elégedve azzal, amilyen fazekat készített nekik.
Mikor az apja, az öreg király meghalt, a fiúnak fel kellett volna hagynia a fazekasmesterséggel, és átvennie az uralkodás feladatát. De ő úgy látta, hogy abban nincs sok tennivaló, az országban béke volt, az emberek dolgoztak, és ami ügyes-bajos elintéznivaló akadt, azt elvégezték a miniszterek. A királyfi az apja temetése után tanácskozásra ült össze a miniszterekkel. Megállapodott velük, hogy mindenki folytatja tovább a maga feladatát, odaültetnek a trónra valakit, akiről azt mondják, ha vendég jön, hogy az a király. Az a helyettes király ehet-ihat a vendéggel, amennyit akar, és más dolga nemigen lesz, a döntéseket meghozzák majd a háttérben. Ami pedig az igazi királyt illeti, ő folytatja a fazekasmesterségét éppúgy, mint addig.
Így is lett. Egy jó darabig működött jól minden, ahogy elképzelték. A csodálatos fazekak ugyanolyan kelendőek maradtak, mint addig, és a kis ország ugyanolyan csendesen, békésen éldegélt, mint korábban. De aztán, ahogy teltek-múltak az évek, megöregedtek a fazekas is, meg a helyettes király is. Az idő múlásával egyre kevesebben lettek, akik még emlékeztek arra, hogy valójában a fazekas a király. A régi miniszterek közül sokan meghaltak, és újaknak sokkal gyengébbek kerültek a helyükbe. A helyettes király élvezte a jólétet, de nem értett semmihez, így nem csoda, hogy az országban rosszabbra fordult minden. Az emberek elégedetlensége nőttön-nőtt, és mintha nem lettek volna elegendőek a belső bajok, kitört a háború. A csöpp ország körüli két nagy ország egymásnak esett, és hol ez, hol az foglalta el az ország területét. Az emberek megszenvedték nagyon ezt az időszakot, mert a falvakon átvonuló hadseregek nem kímélték őket, ha az életük meg is maradt, a katonák elvittek minden mozdíthatót és minden ehetőt. Mire néhány év elteltével a két nagy szomszédos birodalom megkötötte a maga békéjét, a kis ország teljesen kifosztva, tönkremenve vegetált közöttük.
A két szomszéd megegyezett, hogy visszaállítják a régi királyt. Igen ám, de ki legyen az? A helyettes király, aki a háborús években elbújt és meghúzta magát, most előállt, hogy ő a király. A fazekaskirályra viszont a körülötte összegyűlt kis csapat esküdött fel.
-Ő az igazi király – mondták a szomszédok képviseletében érkezett generálisnak, és egy idős ember, aki maga miniszter volt az előző király idején, elmesélte a történetet neki, hogy hogyan lett az országuknak két királya. Egy igazi, a fazekaskirály és egy helyettes-király.
Mivel mind a két ember ragaszkodott ahhoz, hogy ő az igazi király, a generális egy próbát állított eléjük. Egy fazekat kellett elkészíteniük. Akié a szebb lesz, a jobb lesz, az lesz a király.
Ritkán szeret egy nép idegen generálisokat, de ez a próba tetszett az embereknek. Ha választani lehetett volna, ők maguk is így döntenek. Mert tudták, hogy az igazi király a fazekaskirály, akitől nemcsak gyönyörű fazekakat, de jó tanácsot is gyakran kaptak.
A helyettes király nem várta be az ítélkezést sem, olyan faramucira sikerült az edény, amit nagy nehezen elkészített. Elment a királyi palotából, és senki sem tudta, mi lett vele. A fazekaskirály pedig ezúttal nem tiltakozott a királyság ellen. Megtanította az idő, a nehéz háborús évek, hogy a királyság is mesterség, és ugyanolyan fontos, hogy jól csinálja, aki végzi, mint a fazekakat készítő.
A fiának ugyanúgy mesterséget kellett tanulnia, mint egykor önmagának. A király bízott benne, hogy a fiú megérti: nem mindegy, hogy mi van az edényben, de az sem, hogy mennyire jó az edény. És a királynak az emberekhez kell ugyanígy érteni.
*******************************************************
A pillanat
Van olyan, hogy egyetlen pillanat válik döntővé egy ember életében? Van olyan, hogy egyetlen pillanat megváltoztat egy embert? Vagy úgy, hogy felszínre hoz valami rosszat vagy úgy, hogy felszínre hoz valami jót? Ritkán vannak ilyen pillanatok manapság. Talán gyakrabban történnek meg a léleknek ilyesfajta katarzisai olyankor, amikor felborul a világ szokott rendje: nagy háborúk vagy más nagyobb csapások idején.
Ramon egy huszonéves egészséges fiatalember, aki éppen a katonai szolgálata vége felé járt, mikor kitört a nagy járvány. Nemcsak Spanyolországban, de mindenütt egész Európában, sőt, az egész világon. Emiatt, hasonlóan más országokhoz, felfüggesztették a kiskatonák leszerelését, mert szükség volt a katonaságra sokféle feladathoz. Pedig Ramon már úgy várta ezt a tavaszt, úgy várta, hogy hazamehessen Madridba, hogy végre összeköltözzenek Luciával!
De a reményteljes tervei most mind bizonytalan időre eltolódtak. Az országban napok alatt több ezerre nőtt a betegek száma, és senki sem tudta igazán, hogy valójában hány ember a fertőzött. Későn kezdtek el odafigyelni rá? Ki tudja. A vírus sokaknál nem okozott komoly tüneteket, egy kis megfázásra meg ki szokott nagyon odafigyelni?
Azt a csapatot, amelyhez Ramon tartozott, fertőtlenítő szolgálatra osztották be. Sok helyen volt rájuk szükség. Az utóbbi két napban több nyugdíjasotthont kellett felkeresniük, és fertőtleníteniük. Nem volt kellemes munka, de el kellett végezni.
Az egyik otthon bent volt a hegyek között egy völgyben. Gyönyörű hely, gondolta magában Ramon a terepjáróból kipillantva a környező tájra. Sütött a nap, a bokrok színes bimbói már nyíladozni kezdtek, olyan friss, olyan jó életszaga volt a levegőnek, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy errefelé valami beteg lehet. A betegségnek nincs helye itt az életben, így érezte Ramon, és valószínűleg a társai is.
Mikor megérkeztek az idősek otthonához, ott senki sem fogadta, senki sem várta őket. Ezen meglepődtek először, de aztán Xaver, a csoportjuk vezetője megszólalt:
-Öltözzünk be, és gyerünk befelé, biztosan van elég dolguk az ápolóknak, semmint hogy minket várjanak!
Igen, ez valószínű volt. Hamar felvették a védőruhát, volt már benne gyakorlatuk bőven. Az épületben az Igazgatóság táblán látták, hogy az a második emeleten van, tehát oda mentek elsőként fel. De az Igazgatóságon a szobákban nem volt senki.
Ez már elkomorította őket, és szótlanul kezdtek a keresésbe, hogy hol találnak valakit, bárkit a személyzet közül. Ráakadtak egy konyhára, de az üres volt. Megtaláltak egy ápolónői szobát, de az is üres volt. Egyiknek fertőtlenítésébe sem kezdtek bele, mert előbb az itt dolgozók közül beszélni akartak valakivel. De hiába. Semelyik emeleten sem találtak senkit.
Ekkor elkezdtek benyitni a szobákba. Elborzasztó látvány fogadta őket. Magatehetlen, legyengült öregek feküdtek az ágyakban, teljesen elhanyagoltan, és néhány közülük már halott volt.
Xaver betelefonált a parancsnokságukra elmondani, hogy mit találtak, és utasítást kérni, hogy mit tegyenek. A többiek ezalatt bénultan álltak a megrázó élménytől, hamar kifordulva egy-egy szobából.
Ramon ottragadt valamelyik szobában az egyik halott öregasszony ágya mellett. Az ágy fejénél, az éjjeli asztalkán egy fénykép állt. Egy fiatalasszony és egy csecsemő képe. Rajta egy dátum, amelyik pontosan megegyezett az ő születési dátumával.
Ramon tudta, hogy a szülei, akik felnevelték a nevelőszülei, a vér szerinti apjáról és anyjáról nem tudott semmit. Soha életében nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy a halott öregasszony az ágyban az ő nagyanyja lehetett.
********************************************
Mégis szép az élet
Egy egyetemista naplójából
Persze, hogy nagyon megörültem, mikor megkaptam ezt a féléves New-Zealand-i ösztöndíjat. Ugyan nemrég egy német komikus azon viccelődött, hogy az osztrákok jobban félnek a cápától, mint a síelés közbeni lábtöréstől, holott ez utóbbi lényegesen gyakoribb náluk, én úgy érzem, hogy nem tartozom azok közé, akik a cápáktól félnek. Nem is lenne jó, ha már egyszer az egyetemen a választott kedvenc témám a Csendes-óceáni élővilág. Abban cápák is vannak.
Anyám és apám korántsem fogadták olyan kitörő lelkesedéssel a hírt, mint én magam. „Az a világ végén van!”, sóhajtott nagyot anyám. „Egy fél évig nem látunk majd”, tette hozzá szomorúan apám. Nem értettem őket. Nem olyan idősek még, hogy gondoskodásra szorulnának, a fiataloknak viszont az a jó, ha mennek. Minél többször, minél messzebbre. „Majd hetente egyszer jelentkezem Skype-on”, próbáltam vigasztalni őket. A megnyugtatásuk kedvéért még azt is megígértem nekik, hogy bejelentkezem a külügyminisztérium honlapján, ha netán „történne valami”, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármi is történik, amihez erre szükség lenne.
Január első hetében mentem ki, a télből a nyárba, ami fölöttébb jó érzés. Minden a lehető legkellemesebben alakult. A témavezetőm egy kedves fickó és kitűnő búvár. Szinte minden alkalommal együtt mentünk le, igaz, ő ott otthon volt a tenger mélyén, és segíteni akart, hogy gyorsan kiismerjem magam. Már az első hónap alatt rengeteg felvételt készítettem. A szállásom kellemesnek bizonyult, pedig látatlanban foglaltam le, és közel lévén az egyetemi laborunkhoz, biciklivel tudtam bejárni. A megértéssel sehol sem akadt gondom, mert még a szomszéd nénivel is jól megértettük egymást angolul, pedig ő maori. (Egy megjegyzés, ha valaki nem tudná: New Zealandon a maori is hivatalos nyelv, nemcsak az angol.)
Minden nagyon szépen alakult, és akkor kitört a járvány. Egy-két napig nem vettem komolyan az egészet: influenza járvány itt a melegben? Nevetséges dolognak tűnt. Aztán ahogy körülnéztem a neten, kezdtem jobban érteni az egészet. Mikor március közepén a szüleimmel beszéltem, az ő hangjukban már több volt az aggodalom, mint valaha. „Mi jól vagyunk , kisfiam, miattunk ne aggódj, de gyere haza minél előbb!”, mondta anyám. Apám pedig még hozzátette: „Gyere haza, amíg lehet!”.
Morogtam magamban a telefonálás után, mi az, hogy „amíg lehet”? Rendszeres repülőjáratok vannak New Zealand és Európa között, bármikor lehetne, de az én jegyem junius végére szól. Hová siessek? Még rengeteg elvégeznivalóm van!
Aztán néhány nappal később kihirdették a karantént. Hiába szerettem volna még sok mindent lefotózni, több tervezett helyre elmenni – már nem lehetett semmit sem csinálni. A hírek egyre aggasztóbbak lettek. Újabb néhány nappal később kezdték leállítani a menetrendszerinti repülőjáratokat. Anyámék már nagyon idegesek voltak: „A külügyminisztérium elkezdte az emberek hazahozását”, mesélték. Ahogy a neten láttam több tízezren ragadtunk külföldön és sokan más földrészeken.
Elköszöntem telefonon és interneten a kollégáimtól, akik maguk is támogatták azt, hogy menjek minél előbb haza. „Nem tudjuk meddig tart ez az egész, menj, amíg van lehetőség”. Megpróbáltam eljutni Aucklandba a repülőtérre, de nem sikerült. A rendőrök visszafordítottak. „Kijárási tilalom van és a repülőjáratokat leállították”, mondták, még örülhettem, hogy nem büntettek meg. Akkor felhívtam telefonon Wellingtonban a követséget, hogy segítséget kérjek. „Haza szeretnék jutni, de a repülőjegyem csak juniusra szól, és még a repülőtérig sem tudok eljutni!”. Tisztában voltak mindennel, nyilván nem én voltam az egyetlen ember hasonló helyzetben. „Éppen szervezünk egy utolsó hazaszállító járatot, jöjjön el idáig lehetőleg minél hamarabb, de legkésőbb egy hét alatt”, magyarázta egy kedves hölgy, akinek a türelmét utólag belegondolva csak csodálni tudom. Küldött faxon egy hivatalos, a követség által lepecsételt és aláirt igazolást arról, hogy Wellingtonba kell mennem, onnan visznek haza.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire szükségem lehet, de most volt. Több, mint egy tucatszor igazoltattak azalatt a három nap alatt, míg sikerült Wellingtonba érnem.
A repülőtérhez közeli szálláshelyen, amelyet a követség bérelt az ideszakadt hazakészülődők számára, már majdnem százan voltak. Két nappal később, mikor az Austrian Airways piros csíkos gépét leszállni láttuk, örömujjongás tört ki. És amikor a gépbe beszálltunk, és a gépben hangosan szólt a Kék Duna keringő, többen elsírták magukat. Istenem, ez már félig olyan, mint otthon!
Mikor közel huszonnégy órával később Schwechaton rendben leszálltunk, én is sírtam. Mindenki sírt. A boldogságtól, az örömtől, hogy otthon vagyunk. Menet közben ugyan az egyik kedves stewardess informált minket arról, hogy nem mehetünk rögtön haza, mert két hétre karanténba kell mennünk, de mit számított az! Karantén Bécsben és nem valahol elveszve a nagyvilágban. Megtapsoltuk a pilótát és megköszöntük mindannyiuknak, hogy értünk jöttek.
Lehet járvány, lehet sokféle baj, de mégis szép az élet. Ha van egy haza, egy otthon, amelyik gondol rád, gondoskodik, ha kell. Ahová jó hazamenni.
******************************************
Az éjszaka
Az Éj Királynőjének monológja
„Sötét és semmi voltak: én valék,
Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.
S a világot szültem gyermekül.”
/Vörösmarty Mihály/
Nehéz lenne elmondanom úgy, hogy megértsétek, mit jelent az igazi sötét. Milyen az, amikor csak éjszaka van és semmi más. Át kell élnetek, mondhatnám, de hiába. Tudom, hogy ti ezt nem éltétek át és nem is fogjátok átélni, legfeljebb csak valami nagyon szelídített hasonlót. De azt sem kívánom.
A végtelen sötét és a végtelen egyedüllét nagyon nyomasztó. Mondhatnám, emberek, gondoljatok erre, mikor úgy érzitek, hogy nem bírjátok elviselni egymást, a házastársatok, a főnökötök vagy a szomszédotok, mindegy. Az igazi egyedüllét sokkal-sokkal nehezebb. Talán érthetetlenebb, hogy miért volt nyomasztó a sötétség is. Hogyan hiányozhat a fény, a nap, a világosság olyannak, aki még sohasem látott olyat?
Nem hiszem, hogy csak én vagyok ilyen, de sokszor hiányoltam már olyat is, amiben még nem volt részem. Csak elképzeltem. Egy nagy-nagy fényességet, mely világosságot és meleget áraszt szét és a sugarai nyomán élő lényekkel népesül be az addig csak kósza árnyaktól időnként megzavart fagyos tér. Élő lények! Akik maguk is szaporák, és mit együtt teremtenek, az egy gyönyörű világ!
Csodálatos képek voltak, erőt és hitet adó remények. Nem hagytak nyugodni, úgy éreztem, tennem kell. Te leszel számukra a fényhozó! — súgta a bensőmben egy aprócska hang, miközben a Napot alkottam.
Vannak, akik nem hiszik, hogy sok milliárdnyi évet előre lehet látni: tényleg jöttek korok, akik a Fényhozónak neveztek.1
Máskor pesszimistább hangok szólaltak meg: Mennyi bajod lesz még a lényekkel, akiket rászabadítasz a világra! Óvatosabb lehetnél, ha már meglesznek, nem tudod majd eltüntetni őket!
Biztosan igazuk volt ezeknek a hangoknak is, de nem tudtak feltartóztatni. Nem láthatunk minden problémát előre, mondtam magamnak. Bízzunk abban, hogy az eljövendőek ugyanúgy meg akarják találni majd a legjobb megoldásokat, mint én akarom.
Más hangoknak még ennyit sem tudtam mondani. Bolond vagy, mondták nekem, korlátozni akarod a saját hatalmad, és önként átengedni a teret és az időt valaki másnak? Olyannak, aki egészen másmilyen, mint te? Nagy fényesség! Mit csinálsz majd, ha az általad teremtett lények azt a nagy fényességet fogják imádni és tisztelni azután? Mit csinálsz, ha rossznak bélyegzik majd az éjszakát, kerülendőnek és csapdába ejtőnek a sötétséget?
Mit felelhettem volna nekik? Hogy nem azért teremtek, hogy imádjanak? Nem azért adok, mert kapni akarok valamit.
Nem szóltam semmit, csak munkához láttam.
Legyen fény! Könnyű ezt kimondani, de tudjátok, mennyi fáradságomba került, míg lett? Aztán sok minden más is megszületett: csillagok és bolygók, hegyek és vizek, növények, állatok és emberek. Mindegyik kapott valamennyit belőlem, ki többet, ki kevesebbet. Kevesebb lettem ettől én? Azáltal, hogy szétosztogattam önmagam? Nem, én úgy gondolom, nem. Több lettem, mert benne vagyok mindenben. Része vagyok mindannak, amit megteremtettem. A megszületett világos tud rávilágítani a sötétre. Mindarra, ami addig talán nem is volt tudatos a számomra. A sötétnek és a világosnak csak együtt van értelme. Ha nem lenne sötét, akkor azt sem tudnánk, hogy mi az, hogy világos. És fordítva: amíg nincs világos, sokkal kevesebbet tudunk a sötétről.
Az emberek pihenésre használják az éjszakát, és a nappali világosságban alkotnak, tesznek-vesznek, cselekednek. Nem az éjszaka gyermekeinek érzik magukat, hanem a fény gyermekének.
De megfoganni általában éjszaka szoktak. Olyankor, amikor nem a gondolkodó, a világos részük uralkodik a szüleiken, hanem mindaz, ami az emberben a homályban van, és ily módon az éjszaka gyermeke. Az ember teremtése olyan, mint az éjszakáé: nem tudja, hogy mi lesz abból, amit létrehoz, milyen lesz, az majd csak akkor derül ki, mikor megszületik a gyermek, világra jön, és felnőve próbára tétetik.
Nem tudom én sem, hogy milyen lesz, amit teremtek, csak reménykedni tudok, hogy jó. De teremtenem kell, mert anélkül nincs élet.
1 fényhozó = Lucifer
*********************************************
Örökifjú őszi levelek
Nagy volt a hőség, bőven harminc fok felett lett volna a hőmérő higanyszála, ha lett volna hőmérőjük. De nem volt. A világnak ez az eldugott, mondhatnánk elrejtett kis sarka mentes maradt a civilizáció áldásaitól.
Az öreg Jeremiás maga akarta, hogy így legyen. Öreg volt ő mindig, hiszen már jó néhány ezer esztendő eltelt azóta, hogy erre a bolygóra érkezett, ami akkoriban alig volt több, mint egy nagy, csupasz kődarab. Ő hozta magával az életet? Igen is, meg nem is. Az ő érkezésével egy időben az üstökös farkából sok apró meteorit darab csapódott ide be, és ezek a kődarabkák csak látszólag voltak élettelenek. Tele voltak szerves anyagokkal, fehérjék és géndarabkák millióival, sőt, élőlényekkel is, baktériumok egész kolóniája érkezett Jeremiással egyszerre. Aztán voltak olyanok is, amiket-akiket ő maga tudatosan hozott, mint egy nagy kertet berendezni készülő remete. S valóban, valami ilyesmi volt a célja: szaporítani az életet, beindítani ott, egy olyan helyen, ahol még nem látszott semmi jele.
Az eltelt ezredévek alatt ő és a vele érkezettek alapos munkát végeztek: a bolygó képe teljesen megváltozott. Élőlények milliárdjai szaporodtak el az óceánokban is, és a szárazföldön is. Sokáig nem volt köztük olyan, akivel Jeremiás beszélgetni tudott volna, megértetni valamit a gondolataiból. A fák voltak ugyan az első olyan lények, akikkel belső rokonságot érzett, de a kapcsolata a fákkal inkább érzelmi maradt. A madarak voltak az első olyan lények, akikkel Jeremiás hosszabban társalogni tudott, és akik válaszoltak neki. A madarak ugyanúgy szerették a fákat, mint ő maga, és a madarak lettek az ő hírhozói, hírvivői a bolygó hatáskörén belül.
A bolygó hatáskörén belül? Volt valami kapcsolata a bolygón kívül valakivel? Vagy úgy hagyta ott mindazt, ahonnan eljött, hogy nem akart tudni róluk többet, és azt sem akarta, hogy azok tudjanak őróla? Nem, nem volt ennyire rossz emléke az egykori otthonáról. Inkább egyfajta vállalás volt a részéről ez a magányos teremtés. Örült sokáig az egyedüllétének, de aztán annak is megörült, amikor rájött, hogy felfedezték, hogy hol van, és üzenetet kapott. Üzenetet kapott? Hogyan?
A világnak ebben az elrejtett kis sarkában, amelyet Jeremiás már évezredekkel korábban a maga fészkének kiválasztott, állt az Ősfa, a Világfa, az Isteni fa. Nagyon gyorsan nőtt ki az egyik magból, rögtön azután, hogy Jeremiás ideérkezett. Jeremiás ezzel az egy fával szavak nélkül, hangok nélkül is jól megértette magát. A fát egy önmagához hasonló, intelligens lénynek tekintette, aki sokat segített neki abban, hogy soha ne érezze terhesnek az egyedüllétét. Aztán egyszer csak észrevette, hogy a fa üzeneteket közvetít a számára. Olyan fénylények üzenetét, akik között ő régen élt, akiknek a színek sokasága volt az ábécéjük. Az Isteni Fa levelei nagyon sokféle színt tudtak ölteni, függetlenül az évszakok váltakozásától, és nem jelentette a levelek gyors halálát a színváltozás. Jeremiásnak nagy örömöt szerzett, amikor először meglátta ezt. A kedves üzenet, amit kapott, egyfajta gyönyörű zenévé konvertálódott őbenne, és hetekig hullámzott belül ez a lágy dallam.
Az ezer évek múlásával Jeremias egyre több, intelligensebb lény kifejlődését segítette elő, míg elérkezett ahhoz a fajhoz, amelyik embernek nevezte magát. Ember. Az ember hasonlított a leginkább ahhoz a formához, amilyen ő maga itt, ebben a világban lett. Jeremiásnak megmaradt a fénylény identitása is, de mintegy elrejtőzve egy élet-köpönyegben. Vajon volt-e belső hasonlóság őközötte és az emberek között?
Néha úgy érezte, hogy igen, de néha éppen ellenkezőleg, komolyan kételkedett ebben. Nemcsak azért, mert az embereknek nem volt meg sok olyan képességük, amit ő még mindig megőrzött, de továbbadni nem tudott, hanem azért sem, mert sok rossz akaratot is talált az emberekben. Volt bennük valamilyen vad, nyers erő, amivel némelyik jobban hasonlított a vadállatokra, mint arra az emberre, amilyet Jeremiás magának elképzelt. Hogy honnan származott ez a vadság, azt Jeremiás maga sem értette teljesen. Azt hitte, hogy az emberben megvan minden szükséges adottság, hogy kigyomlálja magából a vadságokat, de az élet nem ezt mutatta.
Talán ez is közrejátszott abban, hogy egyre gyakrabban igyekezett távolmaradni az emberek világától, a hatalmassá nőtt városoktól, a zajtól, a sok fölösleges nyüzsgéstől és értelmetlen pusztítástól. Behúzódott a nagy melegben az Isteni Fa hatalmas lombja alá, a leveleket nézte, és a madarakat hallgatta, amíg el nem szunyókált.
Egy kisleány vigyázta az öregember álmát. Naominak hivták a lányt, az egyik óriási városban született, és árván maradása után került az öreghez. Naomi szeretett ott lenni. Szerette a csöndet és szeretett festeni. Most is éppen azt csinálta, mialatt az öreg aludt, hogy lefestette a hatalmas fát, az Isteni Fát. Csodálta mindig a Varázsfát – mert a kislány így nevezte magában –, mert ez a Fa más volt, másmilyen volt, mint az összes többi fa, amiket addig a városban látott. Nem számított, hogy nyár volt vagy ősz vagy tavasz vagy tél, ennek a fának mindig gyönyörű színesek voltak a levelei, függetlenül az évszaktól. Naomi emlékezett arra, hogy amíg anyjával élt, minden ősszel gyűjtötték a színes faleveleket, amiket hazavittek, és amiket azután ő lefestett. Itt nem kellett várni az őszre, a levelek mindig színesek voltak, és csodálatos módon frissek. Nem kellett lehullaniuk, meghalniuk. Naomit elbűvölték ezek a levelek, az emberek számára őszinek látszó, de mégsem haldokló levelek.
Naomi természetesen nem értette a színek rejtett üzenetét, amit csak Jeremiás tudott megfejteni. De a képe gyönyörűre sikerült, és ugyanazt a kicsit melankolikus dalt keltette Jeremiásban, amikor felébredt és ránézett a képre, mint amikor ránézett a fára, és megértette a levelek üzenetét.
*********************************************
*****************************************************
Csend és vihar
A szellőző zajára ébredtem fel. Nem volt harsány, fülsértő, csak éppen valamennyivel hangosabb a megszokottnál. Úgy látszik, hogy ma reggel dolgozott rajta a szerelő, és kicsit másképp állította be. A fiataloknak, azoknak, akik már itt születtek, valószínűleg fel sem tűnik. Az örök mesterséges fény és az örök mesterséges levegő. Beletellett jó néhány évbe, amíg a levegő tisztaságát annyira stabilizálni tudták az egyre finomított szellőző berendezéssel, hogy abbahagyhattuk az örökös maszkviselést. Akik már idelent születtek, azoknak az volt a természetes, és azok, akik nehezen fogadnak minden újdonságot, nem is akarták abbahagyni az álarc viselését. „Egészen meztelen így az arcunk”, „Hogyan tudnánk ilyen csupaszon járkálni?” – és még sok hasonló, számomra furcsa mondatot hallottam akkoriban.
De én, mint az egyik legidősebb letelepült, megkönnyebbüléssel fogadtam azt, hogy már nem kell maszkot hordanunk. Mintha az elvesztett szabadságunknak egy kis része tért volna vissza ezzel. Jól emlékszem a kisgyerekkoromra, amikor még fent éltünk a Föld felszínén, amikor a bolygó még lakható volt. Emlékszem a nyarakra, a tűző napra, amikor jó volt beleugrani egy tiszta vízű tóba, és úszni, lubickolni benne. Volt egy tóparti nyaralónk, és a szüleim korán megtanítottak úszni. Tiszta szerencse. Nemcsak azért, mert akkor nem fulladtam bele a tóba, de azért is, mert olyat élhettem át, amilyet ma már nem lehetséges. Itt lent nincsenek tavak. Medencék vannak, és miután a kezdeti vízszűke időszakon túljutottunk, már van két medencénk is, ahol megtanulhatnak úszni az „egzotikus sportok kedvelői”. Ilyenné vált az úszás idelent, olyan sporttá, amelyet csak kevesen művelnek, és jobbára csak azért, hogy fenntartsuk az emlékét. Odafent nincs miben úszni már. Sivatag van, pusztaság, ahol szabadon tombolhatnak az általunk korábban soha nem ismert, félelmetes erejű homokviharok.
Szerettem nagyon azokat a tóparti nyarakat. Olyan csend volt ott, amilyen a városban sohasem. A városokban mindig van egy csomó alapzaj, a tó melletti kis faluban viszont jobbára csend volt. Csend volt a kertben, csend volt a vízparton, olyan csend, amely magába tudta illeszti a madarak csivitelését és a lombok enyhe zizegését. Volt egy kis sziget a tóban, mikor oda kiúsztunk a barátommal és ott lefeküdtünk a fűbe, ott lett csak igazi a csend: a világból, a mindennapokból kiragadó, az álmokkal messzire repítő, ellazító csend. Jóval később értettem csak meg, hogy ehhez a csendhez kellett a gyerekkor szépsége, a gyerekkor gondtalansága is. Felnőttként már csak nagyon ritkán sikerült megélnem hasonlót, sőt, egyre kevésbé, még akkor sem, amikor még fent éltünk és az élet normálisnak számított.
Normálisnak? No, igen. A Földön egyre többet beszéltek a bekövetkező klímaváltozásról, de nem történt semmi érdemleges. Sok beszédnek sok az alja, mondja a közmondás, és ilyen volt ez is. A politikusok elvesztek a „gazdaság a fontos” szemmel tartásában, a saját és a helyi érdekekben, és a Föld háborítatlanul haladt a katasztrófa felé. A sarkvidéki jegek és a gleccserek egyre gyorsabban olvadtak, rendszeressé váltak a különleges időjárási jelenségek, a tornádók, a szélviharok, az árvizek és a hosszú szárazság miatti katasztrófikus állapotok. Arrafelé, ahol mi éltünk, a ciklonok, a megszokottnál jóval erősebb és pusztítóbb szélviharok voltak az újdonságok.
Itt lent nincs semmi. Se viharos erejű szél, se napsütés, se igazi csend. Mesterséges, gépi világ van, mondanám, hogy egyfajta unalmas homogenitás, de nem merek ilyet mondani, mert az unokám egyszer már csúnyán nézett rám, mikor ezt hallotta tőlem. Ő azok közé tartozik, aki a maszkjától sem akar megválni. Nem akarom, hogy mindenki lássa az arcomat, mondta nekem.
Istenem! Elmeséljem neki, hogy volt idő, amikor az arc teljes eltakarását tiltották? Úgy érezték, hogy az másodrendűvé fokozza le a nőket? Vagy meséljem el neki, hogy mikor kitört egy vírusjárvány és védekezésképpen kötelezővé tették a maszkok viselését, akkor az ellen tiltakoztak az emberek? Nem kell mesélnem. Ez amolyan poros archiv-tudás, múzeumba való tudás a fiataloknak. Bár vannak közöttük olyanok is, akikben él valamilyen nosztalgia jellegű vágy a régi Föld után, a Föld felszíne után. Akik szívesen hallgatják, ha a csendről vagy a szélviharokról mesélek nekik. A hatalmas vihar által felfordított hajókról, a tornádók pusztításairól, arról az egész világról, ami mára elpusztult, nincs, és ki tudja, hogy lesz-e valamikor még.
Az igazság kedvéért azt is el kell mondjam, hogy nem önmagában a klímaváltozás és a nemtörödöm politikusok okozták a végzetes bajt, azt, hogy a földfelszín lakhatatlanná vált. Az ember megismerésvágya olyan tudományba torkollott, amely a hadseregek irányítása alatt veszélyes kísérleteket végzett. Hogy mennyire veszélyeseket, azt csak kevés fizikus tudta, az emberek milliárdjai nem. A quantumfizika világa mindig kicsit misztikus maradt a nagyközönség számára, amit hallottak, tudtak róla, hogy van, de az egyes potenciális lehetőségekről csak a különféle féltudományos játékfilmeken keresztül jutott el valami hozzájuk. Arról pedig egyáltalán nem, hogy az atmoszférával való kísérletezgetés azzal is végződhet, hogy „elfújják” a Föld atmoszféráját.
Ez a sokak számára lehetetlennek tűnő dolog következett be. A Föld atmoszférája ijesztően gyorsan, kevesebb, mint egy év alatt teljesen eltűnt. Az élővilág nagy része számára ez teljes pusztulást jelentett, az emberiségnek egy töredék része túlélővé vált, úgy, hogy leköltözött a föld felszíne alá.
Nagyon szomorú. Legalábbis én annak érzem, és azt hiszem, hogy hasonlóan érzi az a kevés korombeli ember, akik az én generációmból élnek még. Akik már ideszülettek, akiknek ez a föld alatti világ a természetes, azok nem. Nem tudják, hogy mit veszítettek.
Egyébként is úgy látom, hogy megváltoztak az emberek. Az emberi természet változott idelent meg. Mintha eltűntek volna az emberi természetből a nagy szenvedélyek, a viharos kilengések, és nem csak úgy, mint régen, amikor az öregkor hozta mindezt magával. A fiatalokat látom másmilyennek. Békésebbek? Fegyelmezettebbek? Talán az idelenti összezártság jobban megérteti az emberekkel, hogy egymásra vannak szorulva és be kell tartaniuk a szigorú rendszabályokat, mert mindenkinek árt, aki egynek akar ártani? Nem tudom. Biztos, hogy a most felnövekvő generációnak is meglesznek majd a nehezen megoldható problémái. A csendjeik és a viharjaik.
Én csak egyet kértem tőlük: a hamvaimat vigyék fel a felszínre és ott szórják szét. Furcsállották a kérést, de megígérték. Én a földfelszín gyermeke voltam és annak a halottja is leszek. Repülök majd a széllel és siratom azt a világot, amelyik elveszett.
******************************************************
Elment egy jó barát
Lassan a végéhez közeledett a temetési szertartás. A falu lelkét, Kunigundát temették, és sokan eljöttek a búcsúztatására. A Hódos Ica nevezte néhány éve egyszer az öregasszonyt a falu lelkének, aztán valahogy elterjedt ez, és egy évbe sem telt, már mindig csak így emlegették őt. Nem gúnyolódva, inkább szeretetteljes kis mosolygással. Mintha Kunigundán múlott volna, hogy a falu nem halt meg, hogy megállt az elnépesedés folyamata, és már több kisgyermekes család élt a faluban. Természetesen nem csak Kunigundán múlt mindez, de biztos, hogy ő is szerepet játszott benne. Sok helyen azt mondták volna rá, hogy pletykás vénasszony, és „minek akarja mindenbe beleütni az orrát”, de rég elmúltak már az ő falujukban az ilyesfajta rosszindulatú hangok. Lehet, hogy Kunigunda, ha élne még, vissza tudna emlékezni olyan időkre, amikor sokat hallott ilyesmit, de a sírja körül álldogálók egyike sem így gondolt rá.
A temetés maga, ha nem is pompás, de tisztességes volt. Egy olyan öregasszony temetése, akinek már nem volt semmilyen rokona, és akitől elbúcsúzni mégis sokan eljöttek a faluból, sőt, még a közeli városból, Debrecenből is.
Az első beszédet a falu polgármestere, Hódos István tartotta, akiről tudták, hogy úgy szerette az öregasszonyt, mintha a saját nagyanyja lett volna. Alig egy esztendővel korábban, az öreg polgármester szívrohama és gyors halála után választották meg Hódost polgármesternek, szinte teljesen egyhangúan a falu lakosai. Rég feledve volt már az a jó tizenöt évvel korábbi időszak, mikor nem túl sok összegyűjtött pénzével hazatért Németországból a faluba, és a huszonöt éve ellenére sem volt fogalma arról, hogy mi lesz vele, mit is akar ő csinálni. „Valami mást”, ez volt az egyetlen, amit önmagának mondani tudott akkoriban, anélkül, hogy konkrét elképzelései lettek volna erről a másról. Nem hitte volna, hogy egész életére ott marad a faluban. Mikor elkezdte rendbehozni az apjától rámaradt, teljesen elhanyagolt, öreg házat, még arra gondolt, hogy az csak ideiglenesen lesz az otthona. Él benne néhány évig, aztán eladja, és felkerekedik megint, megy a nagyvilágba. A falusiak többsége gyanakvással figyelte őt akkoriban, mintha azt érezték volna rajta, hogy vándormadár, nem tartozik igazán közéjük, elmegy majd megint. Az első hetekben épp csak fogadták a köszönését, de senki sem beszélgetett vele hosszabban. Kunigunda volt az egyetlen kivétel. Szinte minden nap meghívta magához enni, ő pedig – mivel az öregasszony nem volt hajlandó pénzt elfogadni az ételért – jól megpakolt bevásárló szatyrokkal igyekezett viszonozni a segítségét. De még az ételnél is többet jelentett a számára, hogy meséltek egymásnak. Kunigunda neki a faluról, az emberekről, mert az öregasszony mindenkit ismert, az apjáról, az anyjáról, a nagyanyjáról, a cigányokról és a magyarokról egyaránt. Ő pedig úgy mesélt az öregasszonynak önmagáról, mint ahogy előtte még soha senkinek. Kinek beszélt volna ő korábban arról, hogy miket gondol, miket érez, mi minden foglalkoztatja? Sem a kollégáival, sem a haverjaival, sem a barátnőivel nem tudott ilyesmiről beszélni, és nemcsak azért, mert Németországban a többségük nem tudott magyarul. Egyszerűen az ilyesmi nem volt divat, nem volt „menő”, nem volt „férfias dolog”. Papok, pszichiáterek, lélekvezetők soha nincsenek az építkezéseken dolgozó emberek közelében. Az emberek jó ivócimborák egymásnak, de ritkán foglalkoznak egymás bajaival. Kunigunda pedig nem véletlenül volt jósnő. Pap nőként nem lehetett, pszichiáterhez nem jártak a falusi emberek, de amit ő jósnőként végzett, az többé-kevésbé egyfajta lelki kúrálás volt. Segített az embereknek megérteni a sorsukat, a miérteket, és azt, hogy ők maguk tulajdonképpen mit is akarnak. István sem értette ezt meg azonnal, csak az évek múlásával. Az első hónapokban, ha összeakadt volna valamilyen régi haverjával, és az gúnyosan megkérdezte volna, hogy „hát te mit barátkozol egy öregasszonnyal”, még kellemetlenül érezte volna magát, és nem tudta volna, hogy mit mondjon.
Lassan változott meg minden, és jórészt észrevétlenül ő maga is. A sofőri munka, amit a Szeretetszolgálattól kapott, nem fizetett jól, de sok szabad ideje maradt mellette. Azonkívül megengedték, hogy ha fizeti a benzint, akkor használhatja a saját céljaira is a kocsit, ami nagy segítséget jelentett a számára. Minden szerszámot, anyagot, mindent, amire a ház rendbetételéhez szüksége volt, azon a kis kocsin szállított ki magának a faluba. És mivel segítettek neki, ő is szívesen segített mindenkinek, aki csak a közelébe akadt. Nemcsak Kunigundának, de a Szeretetszolgálatnál is nagy örömmel fogadták, hogy szinte semmihez sem kellett szerelőt hívniuk: kicserélte a vízcsapot, amikor arra volt szükség, és rendbehozta a nyomtatót, amikor az elromlott. Az idős emberek, akiknek a mindennapi ebédet szállította hétköznaponként, eleinte féltek megkérni ilyen apróbb szívességekre, de mikor egyszer megakadályozott egy nyolcvanéves nénit a létráramászásban és kicserélte a villanykörtéjét, annak a híre is elterjedt, és azontúl sokaknak segített olyanban, ami neki egy pillanatnyi munka volt, de az öregeknek gyakran balesetveszély.
Sokáig nem tudatosult benne, hogy mennyire más lett a fiatalkori önmagához képest. Azt a fiút, aki tizennégyévesen otthagyta a szüleit és a faluját, nem hajtotta más, csak a sok pénz utáni vágy. Gazdagnak lenni, hogy mindent meg tudjak engedni magamnak – ezt kereste sokáig, miközben kemény munkával a pénzt hajszolta. Természetesen nem lett gazdag, mitől is lett volna? Képzettsége nem volt, a sok fizikai munkával amit keresett, az ugyan több volt, mint amit odahaza megkeresett volna, de messze volt attól, hogy vagyon legyen. Amikor ezen elgondolkodott, rádöbbent, hogy nem is ismer senkit, aki tisztességes munkából gazdagodott volna meg. Mindenféle másból talán igen. Volt egy-két haverja, akik kevesebbet dolgoztak, mint ő, mégis mindig televoltak pénzzel. Mikor az egyiket egyszer meglátta egy kábítószerárussal beszélgetni, hirtelen megértette az okát. Biztosra vette, hogy ha keresné a lehetőségeket, ő is lehetne „szállító” vagy lányokat a kinti kuplerájokba beszervező. De valami mindig visszatartotta, még olyankor is, amikor elkeseredéssel nézte az életét. Ilyenkor néha berúgott, néha céltalan kószálással töltötte a szabad napját, és ki tudja, hogyan alakult volna a további élete, ha nem történik az a randalírozás. Lehet, hogy az mentette meg, hogy felfüggesztettet kapott és kiutasították? Mikor annak idején Kunigundával erről beszélt, már egyre inkább így érezte.
Azután valahogy úgy alakult, hogy Kunigunda még sok mindenben szerepet kapott az életében. Például rajta keresztül ismerte meg a feleségét, Icát. Az igen mutatós, tizennégy éves cigánylányt egy külföldi munkára toborozták. Kunigunda, aki mint mindig, gyakran járt a cigánysoron, gyanút fogott, mikor erről hallott. Rávette Istvánt, hogy beszéljen a lánnyal, és meghívta magához Icát.
Miután hárman megteáztak, Kunigunda valamilyen ürüggyel átszaladt a szomszédasszonyához, és magukra hagyta Istvánt és Icát, mert azt remélte, hogy így a férfi hamarabb ki tudja szedni a lányból, hogy mi is az a munka. De István, minden egyéb ügyessége ellenére, nehezen tudott megszólalni. Nemcsak azért, mert nem volt a sok beszéd embere, hanem azért is, mert megtetszett neki nagyon a lány, de ezt mindenképp el akarta titkolni. Szeretett volna valami olyat mondani, amiből az derül ki, hogy ő egy sokat tapasztalt felnőtt, akinek lehet a szavára hallgatni. Ica viszont megérezte, hogy tetszik a nálánál több, mint tíz évvel idősebb férfinak, és kacéran mosolyogva nézett rá. Miután néhány percig egyikük sem szólalt meg, a lány kihívónak ítélt tekintete felbosszantotta Istvánt, és kemény hangon, majdnem durván förmedt rá:
-Kurva akarsz lenni?
Ica megdöbbent, és egy kicsit zavarba is jött: Egy modellügynökséghez toboroznak. Majd ott kint derül ki, hogy mit kell csinálni.
Megint hallgattak egy kicsit, mind a ketten lesütött szemmel, az asztal lapját bámulva, pedig azon igazán nem volt semmi érdekes.
-Ha szereznék neked rendes állást, itt maradsz? – István hangja már sokkal lágyabban hangzott, mintha a hangszínével kérne bocsánatot az előző, erősebb hangért.
A lány csodálkozva nézett rá, és mintha maga se tudná, hogy miért teszi, bólintott, holott tudta, hogy ezért otthon még szidás várja.
Valahogy így kezdődött István és Ica kapcsolata. Alig egy hónap elteltével Ica a debreceni gyógyszergyár csomagolórészlegében dolgozott, és fél év múltán meglett az esküvőjük. Kunigunda volt természetesen az egyik tanú, és az alig egy évvel később született fiúknak, Sanyinak a keresztanyja lett.
Bár a temető a falu határában volt, többen mégis nem a gyaloglást, hanem a kocsit választották. Halotti tort nem tartottak, ami Kunigunda kifejezett kérésére történt, mert meghagyta, hogy ami pénzt erre fordítanának, azt adják inkább a Szeretetszolgálatnak.
Sanyi a kocsiban megkérdezte a szüleit:
-Kunigunda az égbe került?
Anyja csodálkozva hátrafordult az első ülésen, apja pedig a visszapillantó tükrön keresztül nézett rá meglepetten:
-Hogy jut eszedbe ez a kérdés?
A gyerek nem jött zavarba, csak egy kisssé nehezen fogalmazta meg, amire gondolt: Azt mondják, hogy aki jó, az az égbe kerül. Kunigunda jó volt, nem?
István és Ica hallgattak. Mind a ketten jártak rendszeresen templomba, és mind a ketten úgy érezték, hogy Kunigunda jó barátjuk volt és jó ember. A fiú nagyon helyesen érezte ezt. De azt is tudták, hogy Kunigunda sok mindenben másképp gondolkozott Istenről, mint azt a templomban tanították. Ica a férje arcát figyelte, és abból megértette, hogy ő akar felelni.
-Tudod, Sanyi, nem olyan egyszerű kérdés ez. Kunigunda jó volt, ez nem vitás. De lehet, hogy éppen azért, mert jó volt, talán úgy érezte, hogy több dolga lenne itt a Földön, mint odafent az égben. Ő úgy gondolkodott minderről, hogy az ember a természet része, és ennek az egész földi világnak a része. Ha megkérdezték odafönt, és választhatott, biztosan vissza fog jönni.
Sanyi rábólinott és azt kérdezte: Elmondhatom ezt így a papnak is?
-Inkább ne – fordult hátra gyorsan válaszolva Ica. – Nem akarunk a papunkkal vitába keveredni. Mi megértjük Kunigundát, de megértjük a papunkat is.
Sanyi hallgatott. Nem akarta megkérdezni a szüleit, hogy vajon csak azért ilyen mindenkivel egyetértésre törekvőek, mert az apja a polgármester, és ezt érzi a feladatának. Arra gondolt, hogy kár, hogy nem tud többször Kunigundával kimenni az erdőbe. A gombák jó részét már eltanulta tőle, azt megkülönböztetni, hogy melyik a jó és melyik a rossz. De Kunigunda még olyan sok mindent tudott! Senki sem ismerte annyira a közeli kiserdőt.
Kunigunda halála hiányt hagyott mind a hármójukban. Szerették őt, mintha családtag lenne, vagy legalábbis közeli rokon. Igaz, az emberek gyakran nem szeretik a rokonaikat. Helyesebb tehát azt mondani, hogy Kunigunda halálával egy jó barát ment el tőlük.
Ez a novella az Egy barátság kezdete című novellám „párja”, amelyik novellámnak sokáig nem tudtam meglelni az igazán tetsző címet. 2019-ben megjelent a Holnap Magazinban Halloween címmel, A lovag című novelláskötetemben pedig Hazatérés címmel.
******************************************************
Hála
Ha vannak szavak, melyeket azért nem szívesen mondok ki, mert úgy érzem, hogy bemocskolták őket, akkor a hála ezek közé tartozik.
Pont a hála? Kérdezheti némely olvasó felháborodottan. Hisz az egyik legszebb érzés ez!
Éppen ez az. Szép, tiszta érzés volt, lehetett egykoron. De manapság? Milyen kapcsolatban, kontextusban használják leginkább az emberek? Például hálapénzről beszélnek, melyet némelyek nemcsak elvárnak, de szinte kikövetelnek. Vagy a maffiafőnök hálát mond olyankor, mikor feltétlen engedelmességre kényszeríti valamely alattvalóját.
Ezek számomra mind nem tartoznak a hála fogalmába, legalábbis abba, amit én értek alatta. De mivel úgy érzem, hogy a hála fogalma valami egészen más a mindennapokban, mint én bennem, ezért ritkán használom. Csak bennem él, a gondolataimban, a szívemben, rejtve, de tisztán.
Például hálás vagyok Istennek. Hálás azért, mert úgy érzem, hogy nélküle nem tudtam volna végigjárni az életem útját, megőrizve épen a lelkemet. Hálás vagyok azért, mert úgy érzem, hogy ő ismeri ezt a szívem mélyén lakó érzést, jól belelát, anélkül, hogy mondanám.
Természetesen vannak emberek is, akiknek hálás vagyok, kezdve például apai nagyanyámmal. De nem akarok példákat felsorolni, nemcsak azért, mert ezen embereknek a nagyobbik része mára már halott, hanem azért sem, mert valahogy azt remélem, hogy ez az érzésem szavak nélkül is eljutott hozzájuk. Mintha a hála érzéséhez számomra az is hozzátartozna, hogy ne materializálódjon. Soha ne legyen elvárt. Mint ahogy én sem várok, nem vártam el hálát senkitől sem. Például a fiamtól sem, akit hatéves korától egyedül neveltem fel. Az ember nem azért teszi azt, amit jónak érez, mert hálát vár el. Gyereket pedig különösen nem szabadna ezért nevelni.
Nem is tudok példát olyanra, amikor valaki kifejezte a háláját, és nekem jólesett?
De, talán igen. Az 1980-s évek elején történt, Budapesten. Egy olyan társasházban laktunk, ahol emeletenként három lakás volt, így az első emeleten is, a mienken kívül volt még két lakás. A fiam olyan két-három éves lehetett akkoriban, nem bírta a bölcsődét, így otthon voltam vele, de mellette dolgoztam. (Részben fordítottam, részben gépidőre jártam este. Akkoriban még nem volt internet, a számítógépek főleg nagy gépek voltak, és úgy nevezett blokkidők voltak egyes projektek számára.) Az emeleten a mi lakásunk mellett volt a villanyóra szekrény, amelynek vagy elveszett, vagy sohasem volt kulcsa, csak be volt hajtva. Ebbe a villanyszekrénybe költözött be az egyik télen egy vemhes macska. Szerencsére nem zavarta egyik szomszédunkat sem, így ott tudta megszülni a kölykeit és átvészelni velük a telet. Egy kis tejet, egy kis párizsit, egy kis ezt-azt tettem ki nekik. Tavasz felé, talán valamikor áprilisban, aztán csak azt vettük észre, hogy a macskacsalád „kirepült a fészekből”, vagyis eltűntek. Nem sokkal később egyik nap, mikor a sétánkból hazatértünk, a lakásunk előtti lábtörlőn egy halott madár feküdt. Az első pillanatban nem értettem: Hát ez meg hogy került ide? – dünnyögtem félhangosan. Aztán hirtelen rájöttem: a macskamama hálája! Így akarta megköszönni a táplálást és a meleg helyet.
Sajnáltam a kismadarat, de a macska hálás gesztusa mégis jólesett.
******************************************************
Tollpihe
Mikor a nagynéném haldokolt, más rokon híján nekem telefonáltak a kórházból:
-Az utolsó óráit éli a nagynénje. Ha el akar búcsúzni tőle, jöjjön be.
Eddig fel sem merült bennem ez a gondolat, hogy el kellene búcsúznom tőle, de eszembe jutottak azok, akiktől nem adódott meg a lehetőség, hogy elbúcsúzzak: nagyanyám és apám. Ezért csak annyit mondtam:
-Rögtön indulok, egy jó félóra múlva ott leszek.
Tulajdonképpen szerencsének mondható, hogy éppen ráértem. Egy negyedórával voltam a munkaidő vége előtt, minden aznapi teendőmmel készen, és haza sem kellett sietnem. A fiam még reggel szólt, hogy délután a barátjánál lesz, mert valami közös feladatot együtt akarnak összebarkácsolni. A férjem meg azon a héten külföldön volt hivatalos úton. Szóval elvileg volt egy szabad estém, ami kitűnően alkalmas kórházi látogatásra.
A kórházban a nővér azzal fogadott, hogy szegény Etelka néném már csak ritkán tér magához. Vagy pontosabban időnként még mond valamit, de nem igazán biztosak abban, hogy mennyire észleli, érti meg a környezetét.
Leültem az ágya mellé. Az előző napon még a szobában feküdt két beteg már nem volt ott: vagy elbocsátották őket vagy áttették egy másik szobába. Szomorú dolog, de még ez sem természetes: többekről hallottam, akik tudtak olyan esetet, mikor egy haldokló mellett még több beteg feküdt a szobában.
Megkérdeztem a nővért, hogy adhatok-e a nagynénémnek még valamit, de biztos voltam a válaszban, hogy nem. Maximum egy kis vizet, ha kér – volt a felelete.
Néztem egy darabig szótlanul szegény Etelka nénit, és nem tudtam kitalálni, hogy megérezte-e, hogy ott vagyok. A szeme csukva volt, a légzése gyengének, de szabályosnak tűnt. Mikor rátettem a tenyerem a homlokára, hogy megnézzem forró-e, hirtelen kinyitotta a szemeit és rámnézett. Azt hiszem, hogy megismert, de ebben nem voltam biztos.
-Pihe – suttogta halkan. – Hepi pihe.
A pihe szót megértettem, de hogy mit akar vele mondani, azt nem. Pihe. Tollpihe? Mire gondol vajon? Egy kedves tollpárnájára? Vagy lehet, hogy egy kiscsirkére? Úgy tudtam, hogy Etelka falun töltötte a gyerekkora egy részét. Lehet, hogy volt egy kedvenc kiscsibéje? És mi akar lenni ez a „hepi pihe”? Esetleg happy pihe?
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki, de úgy éreztem, hogy nem is vár választ. Inkább csendben maradtam, és azt lestem, hogy ő megszólal-e még. De nem szólt többet. Becsukta a szemét, és úgy tűnt, mintha csendben elaludt volna. Vagy tíz perc telhetett el így, amikor megjelent a szobában a nővér és halkan suttogva arra kért, hogy valami papírokat elintézni menjek át vele vagy öt percre a nővérszobába.
Mire öt perccel később visszaértem, Etelka néném már halott volt.
A temetés után beletelt még egy jó hónapba, mire rászántam magam, hogy nekilátok átnézni és kiszelektálni mindent Etelka néni lakásában. A személyes dolgai között volt néhány régi fénykép, ahol a szüleim és a nagyszüleim is rajta voltak, azokat betettem a kistáskámba. Maradjon meg nálam még emléknek.
Aztán találtam egy régi emlékkönyvet, olyan kis lakattal lecsukhatót, amibe a gyerekek egymásnak írtak ezt-azt, kis verseket. Ahogy kinyitottam a kis lakatot, és felnyitottam a könyvet, egy elszáradt tollpihe hullott ki belőle. Gyorsan lapozni kezdtem benne, mert eszembe jutottak az utolsó szavai: pihe, hepi pihe. Lehet, hogy itt a magyarázat? A könyv vége felé volt néhány üres lap, ahová már nem írt senki. Azután a legutolsó dupla oldalnál volt betéve egy megsárgult öreg cédula. A cédulán nagyon gyerekes írással, ahogy az elsőosztályosok írnak, akik még éppen csak tanulják az írást, ez állt: he-pi pi-he. Az egyik oldalra, ott ahol ez a cédula volt betéve, valaki ráírta, feltehetően jóval később, már felnőtt írással: don’t worry, be happy. Úgy rémlett, hogy volt valamikor régen egy ilyen sláger, amiben ezt énekelték. Akkoriban talán, amikor Etelka még egészen kisgyermek volt? Vajon milyen szép emléke fűződött ehhez a tollpihéhez, amelyet valaki happynek nevezett, és amelyet ő aztán az élete végéig megőrzött? Annyira, hogy még a halála előtt is az idéződött fel benne?
Nem tudtam a válaszokat. De nem volt szívem a szemétbe hajítani a „hepi pihe”-t.
*******************************************************
Telefonos felmérés
Az öregúr éppen akkor ült oda az íróasztalához, amikor megszólalt a telefonja.
-Halló! Jó napot kívánok! Szabó Katalin vagyok a Könyváruháztól, ugye Hegyi Szilárddal beszélek?
-Igen, én vagyok – dörmögte bele a telefonba az öregúr, kissé mérgesen, hogy vajon mit akarhatnak tőle.
-Egy telefonos felmérést készítünk a hírlevelünk valamennyi címzettjével, ha van néhány perce, szeretném megkérni, hogy válaszoljon néhány kérdésemre. Jó?
-Jó – az öregúr dörmögése mögött tanácstalanság húzódott. Ideje az volt bőségesen, már évek óta, mióta nyugdíjas lett. A fia és a családja elmentek külföldre, ritkán látta őket, de ezen nem tudott segíteni, bármennyire is fájt. Egy régi jó barátja meghalt infarktusban, még mielőtt elkezdhette volna élvezni a nyugdíjas idejét. A felesége is halott volt, őt a rák vitte el. Neki, mint túlélőnek nem volt a közelben senkije.
-Akkor el is kezdem. Az első kérdésem az lenne: meg van elégedve a hírlevelünkkel?
-Iiigen – jött hamar a kissé bizonytalannak tűnő válasz. Tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy meg van-e elégedve a hírlevéllel, mert ritkán nézett beléjük, általában csak a sok hírlevél címét futotta át.
-Sokat olvas?
-Elég sokat – felelte az öregúr, miközben a pillantása végigpásztázott az asztalon és a fotelje mellett heverő könyveken.
-Kik a kedvencei?
-Thomas Mann, Dosztojevszkij, Poe.
-A magyarok közül?
-Mikszáth és Jókai.
-És a maiak közül? Magyar és külföldi?
No, itt megfogtál, gondolta magában az öregúr. Nem emlékezett vissza, mikor olvasott utoljára valamit jelenkori szerzőktől. A krimikről leszokott már évekkel korábban, amit még szeretett, a scifiket, azt nem tudta, hogy mennyire sorolná az „igazi” irodalom közé a kérdező hölgy.
-Mostanában kevesebb időm jutott olvasásra – kezdte a válaszát kissé bizonytalanul. – El vagyok foglalva.
-Megkérdezhetem a foglalkozását?
-Ó, igen. Hivatalosan nyugdíjas vagyok, de ami lefoglal, az az, hogy írok.
-Elárulja nekünk, hogy verset vagy prózát ír?
-Főleg prózát. Rövidebb és hosszabb elbeszéléseket és regényt. Most dolgozom a harmadik regényemen és ez leköti minden időmet. Nem jut időm olvasni, legalábbis nem annyi, mint szeretném.
Ezután a felmérést készítő fiatal hölgy még feltett néhány udvarias kérdést, aztán elköszönt és letették a telefont.
Katalin egy mérges fintorral az arcán fordult a kolléganőjéhez: Ma már a huszadik.
A kolléganője csak elmosolyodott, mivel éppen egy másik telefonbeszélgetést folytatott, és megértően kacsintott egyet a szemével, mintha azt mondaná: Ez is.
Mikor befejezte a telefonálást, azt mondta:
-Manapság mindenki csak ír, senki sem olvas. Minek írkálnak annyit össze az emberek, ha utána nem lesz senki, aki elolvassa?
Katalin megvonta a vállát: Fogalmam sincs. Sok az egyedülálló öreg, nincs kivel beszélgetniük és úgy érzik, hogy szeretnék megosztani valakivel mindazt, amit átéltek, és amiről még nem beszéltek.
-Régen nem így volt. A falun a férfiak a kocsmába jártak, az öregasszonyok meg egymáshoz, kibeszélgetni magukat. Esetleg a paphoz. Senkinek sem jutott eszébe, hogy irkáljon.
-Ártalmatlan dolog. Még mindig jobb, ha írnak, mintha leisszák magukat.
A kolléganő erre csak egy fintorral válaszolt, majd megkérdezte: Velünk mi lesz, mikor megöregszünk?
Erre Katalin vonta meg a vállát: Ha megérem, én egy darab könyvet nem veszek majd a kezembe. Senkiét. Írni meg elfelejtek.
A kolléganője erre felnevetett, de nem tudták a beszélgetést folytatni, mert mind a kettejük asztalán megszólalt a telefon.
*******************************************************
Kenyér
Csapongó gondolatok a kenyérről
Kenyér. Alapélelmünk, amit mindennap eszünk, és mint ilyen, olyan természetessé vált, mint a levegő: akkor érezzük a fontosságát, amikor hiány van belőle, nincs kenyerünk vagy nincs levegőnk.
Sajnos, egészen másmilyen már az a kenyér, amit mostanában öreg fejjel – s öreg gyomorral – fogyasztok, mint ami gyerekkorom ideális kenyere volt: friss, puha, szinte még meleg fehér kenyér. Emlékszem apámra, aki a munkája miatt sokat utazott, és mikor hazajött, mindig azt mondta: sehol sincs ilyen jó kenyér, mint itthon. (Akkor még Magyarország volt nekem az otthon.)
Aztán eszembe jut a nagyanyám, aki a második világháború alatt vöröskeresztes nővér volt kórházvonaton. Emlékszem arra, amit mesélt, hogy milyen sokszor fájt neki, hogy nem volt elég kenyerük. Nem maguknak, hanem gyakran haladt olyan területeken keresztül a vonat, ahol a falvak lakói – gyerekek, asszonyok főleg – szaladtak a vonathoz, és kiabálták: Kenyeret! Kenyeret! Amíg volt nekik, adtak, dobálták le a meg nem álló vonatról. De majdnem mindig több volt az éhes ember, mint a kenyér.
Anyósom egyik kis története is eszembe jut, a férjem gyerekkoráról, aki ugyanolyan rosszulevő kisgyerek lehetett, mint az én kisfiam. (Vajon rosszulevő gyerekek mindig olyankor vannak, amikor nincs éhezés?) Miután kínálta a gyereket sok mindennel, ezzel-azzal, és az csak kóstolgatott, nyimnyammogott belőle, megjelent náluk valamit kölcsönkérni az egyik szomszéd. Mialatt ő odaadta a szomszédnak, amit az kért, a gyerek odaszaladt a szomszéd kezéhez, kikapta a tenyeréből a kenyeret – vagy lehet, hogy már csak egy kenyér héja volt – és azt kezdte lelkesen majszolgatni, mintha csak egy éhező kisgyerek lenne, aki három napja nem kapott enni. Anyósom kínosan érezte magát a szomszéd előtt, de én azt hiszem, hogy nem kellett volna – nyilván a szomszédnak is volt kisgyereke.
A kenyér sokféleképpen szimbólummá is vált. A zsíroskenyér például a szegénység szimbólumává abban az értelmiségi környezetben, ahol én fiatal felnőttként éltem és dolgoztam. Zsíroskenyérre és paprikáskrumplira jutott csak pénze azoknak a fiatal házaspároknak, akik ugyan tudományos munkatársként értékes munkát végeztek, de volt kettő, netán három gyerekekük is. Zsíroskenyér partik – nem tudom, hogy a mai fiatal generációnak mond-e ez valamit. De a zsíroskenyérre uborkával mégiscsak nosztalgiával gondolok egy kicsit.
Mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma – mondja az imádság, és én mióta felnőttem, mindig úgy éreztem, hogy ez nemcsak a fizikai táplálékunkról szól. A lelkünknek, a szellemünknek nem kell mindennap kenyér? De, én azt hiszem, hogy igen. Legalább olyan fontos a lelkünknek a jó kenyér, mint a testünknek.
A jó szó is kenyér
Kenyér a jó szó,
Amely szívhez hatol, ad,
Táplál, felolvad,
Új magok születnek és
Belőlük új kenyér lesz.
********************************************************
********************************************************
folyt. köv.
time2life 