Néhány gondolat a felelősségről

Tulajdonképpen a halottak napja közeledtével a eltávozottaimról kellene emlékeznem, de ebben az évben ezt nem írásban, hanem „csak” a szívemben teszem. Azonkívül remélem, hogy hasonlóan vannak vele mindazok is, akiknek a Covid miatt az idei évben nincs módjuk elmenni a temetőbe a szeretteik sírjaihoz.

Àltalában igyekeztem elkerülni, hogy valamelyik apró novellám legyen itt a heti blogbejegyzésben. Most kivételképpen mégis ezt teszem, mert miután a novellát megírtam, a kérdéseim tovább szaporodtak, és azokból is ideírok néhányat még.

Kié a felelősség

Rengeteg munkám volt aznap délután, örültem, hogy a férjem vállalta, hogy bár ma én lennék a soros, elhozza ő a gyerekeket az iskolából és az óvodából. Igazán nem lehetett rá egy szavam sem, sokat segített, jól felosztottuk egymás közt az otthoni elvégzendőket, hogy egyikünk munkája se és a gyerekek se lássák kárát.
Három óra körül csöngött a mobilom.
-Ne haragudj, mégsem tudok a lányokért menni.
Felszaladt bennem a harag, de csak annyit kérdeztem.
-Történt valami?
-Felhívtak a mentők, most vitték be a kórházba anyámat. A szomszéd találta meg ájultan a lépcsőházban. Megyek hozzá.
Egy mélyet lélegeztem, erre tényleg nem lehetett mit mondani.
-Tudják mi történt?
-Nem, még semmit.
-Ne aggódj a kicsik miatt, megyek én értük. Mond meg anyádnak, ha magához tér, hogy jobbulást kívánok neki.
Nem kedveltük különösebben egymást az anyósommal, de ez természetesen nem jelentette azt, hogy rosszat kivántam volna neki. Csak annak örültem, hogy nem laktunk együtt, így nem voltak veszekedések. Amiben segítségre szorult, azt a férjem elvégezte. Egyetlen gyerekként neki maradt ez a feladat, az unokák még kicsik hozzá. Igaz, a múltkor még én is kiváltottam neki a mieinkkel együtt valamilyen gyógyszert, aminek a receptjét a párom elhozta tőle, s mert nem volt sürgős a párom vitte el neki.
Sokat dühöngtem magamban, miközben a gyerekeket hazahoztam, de mire este lefektettem őket aludni, és a párom még mindig nem jött haza és nem is telefonált, a mérgelődés helyét lassan átvette bennem az aggódás. Csak nem valami komoly, kérdeztem magamban, és írtam neki egy rövid sms-t.
Nem tért még magához, csak ennyit válaszolt. Lehet, hogy meghal, futott át az agyamon a lehetetlennek érzett lehetőség, ami annak ellenére, hogy tudtam, hogy többféle gyógyszert kell szednie, például a vérnyomására meg még nem tudom mire, eddig fel sem merült bennem. Meg kellett volna békülnünk már rég egymással, ha hazakerül a kórházból, meghívom egy jó ebédre, ilyesmi járt a fejemben, magam sem tudom, mennyire komolyan gondolva mindezt.
Lefeküdtem a hálószobában aludni, de ahogy szoktuk, égve hagytam egy kis tompa fényű éjjeli lámpát, hogy a páromnak ne kelljen nagyon botorkálnia, amikor megjön.
Hajnalban arra riadtam fel, hogy valaki ül az ágyunk melletti fotelben. A férjem volt.
Mi történt, kérdeztem halkan, de mielőtt még megszólalhatott volna, már tudtam a választ
-Anyám meghalt.
Gyorsan kikeltem az ágyból és odaültem a fotel karfájára melléje. Csendben magamhoz szorítottam a fejét, és nehezen tudtam vigasztaló szavakat találni. Végül csak annyit nyögtem ki:
-Mit mondott az orvos? Miért? Hiszen… – elakadtam. Valahogy nem tudtam azt mondani, hogy „még olyan egészségesnek tűnt”.
-Nem tudják. Kérdezték, hogy milyen gyógyszereket szedett, úgyhogy elmentem a lakására és elhoztam mindent, amit találtam. Azt mondták, hogy meg fogják kérdezni a háziorvosát is. Az első megállapításaik szerint talán túl sok gyógyszert vett be.
-Csak nem akarják azt mondani, hogy öngyilkos lett? – halkan és félve kérdeztem.
A férjem hevesen rázta a fejét.
-Megkérdezték tőlem, de mondtam, hogy azt lehetetlennek tartom. Olyan sok terve volt még, és jóformán hetente váltottunk egy levelet, soha semmi nem utalt ilyenre.

A temetés körüli tennivalókat a férjem intézte, de nem ment gyorsan, mert a kiderítetlen halálok miatt bele kellett egyeznie, hogy felboncolják a holttestet. A boncolás világossá tette, hogy körülbelül tízszeres adagot vett be az egyik gyógyszeréből, mint amekkorát kellett volna. Egy néhány napig abban a gondolatban kellett élnünk, hogy mégis öngyilkosság volt, amíg elő nem került a háziorvos számítógépéből az összes, az utóbbi egy évben neki kiadott recept másolata. Ebből kiderült, hogy a legutolsó receptek egyikével – pontosan azzal, amit én váltottam ki – valami nem stimmelt. A számítógépen kiállított recepten a tízszeres adag szerepelt előírásként nyomtatva. Anyósom tehát csak azt tartotta be, amit a recepten olvasott.
Bántott nagyon, hogy pont azzal a gyógyszerrel történt ez, amit én váltottam ki. Pedig nem vádolt senki, és nyilvánvaló volt, hogy én nem értek hozzá. Honnan tudhattam volna, hogy az adagolás nem helyes? Felelős vagyok a haláláért?
És még ki? Az orvos? Az adminisztrátornő a rendelőben, aki a receptet kinyomtatta? Vagy a gyógyszertárban a fiatal eladónő?
Tudtuk, hogy a rendőrség még nem zárta le a nyomozást, és reméltük, hogy kiderül pontosan, mi történt, talán, hogy ne vádoljuk magunkat egy életen át.
A temetés előtti napon a rádió és a televízió a hírekben bemondta, hogy aki ilyen meg ilyen gyógyszert szed, azonnal hagyja abba, és még aznap keresse fel az orvosát. Pontosan arról a gyógyszerről volt szó, ami anyósomnak olyan végletesnek bizonyult. Felhívták a férjemet a rendőrségtől, és elmondták, hogy megtalálták a rossz gyógyszerezés okát. Egy számítógépes hiba volt abban a rendszerben, amelyet a legtöbb háziorvos használ. Ráadásul olyan, amit a gyógyszertárak némelyikének a számítógépes programja is átvett.
Talán csak a szerencsének köszönhető, hogy nem lett több haláleset – avagy nem találták meg valahol a halál igazi okát.
Ki a felelős tehát? A programozó, hogy vétett egy hibát? Az orvos? Az adminisztrátora? A gyógyszerésznő? Vagy mi magunk?
Mély szomorúsággal álltunk a temetésen a sírjánál, és nem tudtuk a válaszokat. Azt sem, hogy felment-e minket Isten, és felmentjük-e önmagunkat.

Ennyi a novella. Az, amit itt leírok, annyiból táplálkozik valós forrásból, hogy nemrégiben itt, Ausztriában tényleg történt hasonló eset: legalább ezer, a számítógépes program által rosszul kiállított receptet találtak. Haláleset nem történt, de ettől függetlenül a kérdések állnak.
Ha egy operáció közben orvosi hiba történik, az orvost bíróság elé állíthatják, és büntetést kaphat. És ha nem ember az, aki operál? Ha jól tudom, ez sem scifi már, vannak ma több kórházban operáló robotok. Ha az elront valamit, kié lesz a felelősség? Ki fizet mondjuk kártérítést, ha a műtétbe belehalt szülő után felnevelésre váró kisgyerekek maradtak?
Vagy a nem eléggé kitesztelt gyógyszerek kérdése. Az idősebbek közül talán vannak még, akik emlékeznek a XX. század hatvanas éveiben volt Contergan ügyre és perre. Ott történt valamelyest felelősségre vonás, a gyógyszergyár fizetett valamennyi kártérítést, de ez nyilván messze nem vigasz és nem teljes jóvátétel a nyomorékul született embereknek. De legalább egy példa arra, hogy van egyfajta társadalmi felelősség is – avagy kellene, hogy legyen. Tartok tőle, hogy nagyon sok helyen nincs. Hogy sok helyen inkább eltussolnak, eltagadnak és szőnyeg alá söpörnek súlyos következményekkel járó hibákat.
Vajon, ha nem lenne éppen ez a járvány, ami sok más fontos témát elnyom, akkor jobban előtérbe kerülnének ezek a felelősségre vonatkozó kérdések? Szeretném remélni.

Amit fejlődésnek nevezünk

Mi a fejlődés? A technika fejlődése? A társadalomé? Az egyéné? Mit ér az egyik a másik nélkül, mit ér a technikai fejlődés a társadalom fejlődése nélkül?
Amilyennek a mai világot látjuk, nem sokat. A világ egyik részét fejlettnek nevezzük, a másik felén szaporodnak a szeméthegyek, és nő a nyomor.
A morál, az erkölcs pedig itt is, ott is kihalóban van.
Összefügg a kettő: a technikai fejlődés és a morál?
Úgy tűnik, mintha nem függne össze. Néha azt hisszük, hogy a fejlettebb viszonyok között élés automatikusan magával hozza majd a nagyobb felelősséget, vagyis a morál növekedését, néha – amikor látjuk az ellenkezőjét – visszasírjuk az egyszerű, természeti népeket, ahol még „volt erkölcs.”
Ùgy látom, ez is az örök kérdések közé tartozik, minden korban előjön. Nagy Sándor – a macedóniai – már elég régen élt, hozzánk képest, Afrikában járva történt vele az az eset, ami legendaként fennmaradt és amit itt most leírok.

Egy afrikai történet:
Nagy Sándor egyszer egy távoli, gazdag afrikai országban járt. A bennszülöttek barátságosan fogadták és aranygyümölccsel teli tálakat hoztak neki.
-Egyétek meg magatok ezt a gyümölcsöt – mondta Nagy Sándor – nem azért jöttem, hogy a gazdagságotokat lássam, hanem, hogy tanuljak a szokásaitokból.
Erre elvezették a piactérre, ahol éppen a királyuk ült törvényt.
Egy ember előadta a kérését: egy teli zsák pelyvát vásároltam ettől az embertől, ó, király, és találtam benne egy kis zsák kincset. A pelyva az enyém, de az arany nem, ez az ember pedig nem akarja visszavenni. Beszéld rá, király, mert az övé az arany.
A másik ember, akitől a pelyvát vásárolták, pedig ezt mondta: attól félsz, hogy valami jogtalan dolgot tartasz meg, én pedig ne féljek ugyanazt elfogadni tőled? Én eladtam neked a zsákot, mindazzal, ami benne van, tartsd hát meg! Beszéld rá, ó, király!
A király megkérdezte az elsőt, hogy van-e fia. Az igennel felelt. Akkor megkérdezte a másodikat, hogy van-e lánya. Az is igennel felelt. Ezután a király így ítélkezett: derék emberek vagytok mind a ketten. Házasítsátok össze a gyermekeiteket és adjátok nekik nászajándékul a talált kincset.
Nagy Sándor elámult, amikor azt az ítéletet meghallotta. Igazságtalanul ítélkeztem, hogy ennyire csodálkozol? — kérdezte a király.
A legkevésbé sem – felelte Nagy Sándor. – De a mi országunkban egészen másképp ítélnének.
Éspedig? – kérdezte az afrikai király.
Mindkét fél elvesztené a fejét – mondta Nagy Sándor – és a kincset a király kapná meg.
Az afrikai király megdöbbenten csapta össze a kezeit:
Süt nálatok a Nap, ad nektek az ég esőt? – kérdezte. Majd Nagy Sándor igenjét hallva, folytatta: Ha igen, akkor az csak az ártatlan állatok miatt lehet, akik az országotokban élnek, mert ilyen emberekre nem kellene a napnak sütnie, sem az égnek esőt adnia!

Megtörtént eset-e vagy sem, nem tudom. De talán jellemző. Azt gondolom, és úgy vélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hogy az emberek többsége ép erkölcsi érzékkel születik, vagyis a konkrét jogi szabályozás ismerete nélkül is van valamiféle igazságra és igazságosságra törekvés az emberekben. Addig, amíg a környezet ezt ki nem öli belőlük.
Ami a fejlettnek nevezett világ erkölcsi hanyatlását mutatja, annak sajnos sok jele van. Politikusok, gazdasági és egyéb vezetők gyakran többet törődnek a maguk hasznával, mit annak a valaminek – legyen az ország, vállakozás vagy más szervezet – a jólétével, jól funkcionálásával, ami a feladatuk lenne. Ha valamelyest ép még a környezet, akkor előbb-utóbb nem lehetnek már vezetők. Van ilyen?

Mi az oka mindennek? Miért nem törődünk a lelkünk épségével? Nemrégiben olvastam Oscar Wilde Dorian Gray képmása című regényét. Bár nem ma íródott, úgy vélem, ma is kórtünet, amit leírt. Tönkretesszük magunkat azzal, hogy csak a külső képpel törődünk, csak image-t építünk – és ez a mai világban nagyon általános. Ugyan gyakran ezt „személyiségfejlesztés” címmel árulják, de én úgy látom, hogy nem igazán fejlesztjük önmagunkat, sem egyedül, sem az ilyen kurzusok nem efelé vezetnek. Mivel az önépítés nem a lélek jegyében történik, az sem meglepő, de legalább ilyen káros, hogy nem a humanitás vezérli az emberi kapcsolatokat sem.
Mit hagyunk a gyermekeinkre, mint emberi hozzáállást?
Squid game – Nyerd meg az életedet – jellegű játékokkal mire neveljük őket? Legyél minél brutálisabb és kíméletlenebb, akkor lehetsz „nyerő”?
Ugye, nem én vagyok az egyetlen, aki ezt nagyon szomorúnak tartja?

Az emberfaj

Ki az emberfajt
Tervezte, mit nem látott
Előre, mi lesz
Emberből, ha nincs benne
Morál, rosszabb állatnál.

Korrupt vezető romlásba visz

Nincs tisztulás, míg
Korrupt vezető ül a
Kormánynál, romlást
Hoz mindenkire, egyre
Több bajt és zsákutcát.

Hogyan szaporítsuk az életet a kozmoszban?

Az anyag és az információ szoros összekapcsolódása gyakran előjön bennem mostanában. Nemrégiben a fiamnak egy beszélgetésben mondtam, azonkívül a naplómban, a blogon és biológia tanulás közben többször le is írtam, úgy gondolom, hogy az anyag és az információ összekapcsolódása sokkal mélyebb és lényegesen sokrétűbb, mint azt jelenleg felismerjük, tudomásul vesszük, mint azt a tudomány elismeri.
Ehhez kapcsolódva ma a következő kérdés merült fel bennem. Azt hiszem, hogy az a hipotézis már többé-kevésbé általánosan elfogadottnak számít, hogy az élet, az élő anyag a kozmoszban a meteoritokon keresztül (is) tud terjedni. A megtalált meteorit kőzeteken kimutattak egysejtűeket, baktériumokat, vírusokat, ismeretlen lényeket. (Közismert, hogy ezek több fajtája képes egyfajta dermedt állapotban sokáig túlélni, majd életre kelni.) Ezek is hordoznak információt, és néhány, a TV-ben látott laboratóriumi kísérlet, illetve megfigyelés alapján lehetséges, hogy az intelligenciájuk a physarum polycephalum intelligenciájához hasonló, továbbá náluk is 1+1= 1, azaz összetalálkozó lények képesek egy egységes lényt alkotni, és aszerint viselkedni.
Sok érdekes aspektusa van ennek. Például, ha eljátszom azzal a gondolattal, hogy eljutunk egy, a jelenleginél lényegesen magasabb fejlettségi szintjére a civilizációnak, és „szaporítani” szeretnénk a kozmoszban az életet, mi lenne a legjobb módszer hozzá. Lehet, hogy az ilyen, kis kődarabokba „csomagolt” egysejtűek? Milyen információt hordoznának azok? Azt, hogy meg kell vizsgálniuk a megérkezésük környezetét, és ha a „körülmények megfelelőek”, akkor az utasítás az, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok”?
Mit jelent, hogy a „körülmények megfelelőek”? Csak azt tarthatjuk megfelelő körülménynek, amilyen itt van a Földön? (S amit közben rombolunk.) Avagy különböző környezeti körülményekre specializálódott kis egysejtűeket küldenénk ki?
Tartok tőle, hogy egyiket se. A mai ember oly nagy mértékben Kontrollwahn alatt él, hogy nem tudná elviselni a tudatot, hogy az „ő kis egysejtűjei” csak úgy maguktól elkezdenek valamit létrehozni. [Kontrollwahn: mindent ellenőrizni, kontrollálni akarás.]
És akkor még itt van a felelősség kérdése. Elindíthatnánk egy vagy több Teremtést, úgy, hogy nem tudjuk mi lesz belőle?
Nem mintha itt a Földön nem csinálnánk rengeteg olyan dolgot, amiről nem tudjuk, hogy mi lesz belőle. Tenni vagy nem tenni? Mit mond a Felelősség?
Nem tudom. Emellett is, amellett is szólnak érvek. Azt hiszem, hogy ha eljutunk ilyen szintre, bele fogunk vágni. És remélem, hogy ha eljutunk ilyen szintre, akkor felelősségérzetünk is lesz.

A Physarum polycephalum intelligenciájáról egy kicsi:
https://time2life.wordpress.com/2021/08/22/intelligencia/

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság,
S hogy össze nem találunk már soha,
A jégen, éjen s messziségen át?
/Tóth Árpád: Lélektől lélekig/

Gondolatok két festményhez

Ebben a hónapban egy olyan kép van a Dali festményekből készült falinaptáromon, amelyik képet korábban még nem ismertem. Talán meg kellene várnom a hónap végét az erről való írással, hogy a mindennapi ránézések mi tesznek hozzá az első benyomásokhoz – de úgy érzem, hogy jobb, ha azokat most leírom.
Olyan, mint szinte minden Dali kép: az ember egyben rejtvénynek érzi, megfejtendőnek, hogy mit is akar vele mondani.
Röviden leírom azt, hogy mit látunk.
Egy sík terepet. A Föld egy részét? Vajon az egészet képviseli? Úgy vélem. Az egész sivatag, homok és homok, melyet csak a távolban tarkít néhány alacsonyabb fa vagy bokor.
Az előtérben két alak „táncol”, részben a szemlélőnek háttal – nehéz megállapítani, hogy férfiak vagy nők. (Talán ez is a lényeghez tartozik, hogy mindegy.) Nem egymással táncolnak, hanem mint egyes bennszülöttek szoktak, felfelé tekintve. De nem az égre, hanem egy harmadik táncoló figurára. Ez egy furcsa építményen áll, amelyik szemből nézve a jobboldalon nyúlik be a sivatag fölé. Egy nem túl vastag kőoszlop, melyből három ág – kettő egymás mellett, egy felettük – nyúlik be a sivatag fölé, ezek is kövekből. Az egyik ilyen kő peremén, szálán táncol egy nő, akinek a lebegő kék szoknyája mintha éppen hal alakot öltene. Shiva tánca a Hal korában? Ez volt az első gondolatom, bár azóta nem erősödött, nem tudom. Az építményről nehéz megmondani, hogy valaminek a romja-e, egyszer ép és teljes volt, de tönkrement, vagy elkezdett, de soha fel nem épült híd. A táncoló nőn kívül még három emberalak van ezen az építményen: ugyanazon a szinten, ahol a nő táncol, ott, ahol a kinyúló ág az oszlophoz ér, ül két alak. Az egyik vöröses lepelbe burkolódzik – buddhista szerzetesre emlékeztet. A másik kezében egy gitár van, Picasso koldusa jutott róla az eszembe, de csak egy felvillanásnyira, mert ennek az öltözete sokkal elegánsabb annál, hogy koldus lenne. Inkább egy középkori Minnesängerre, énekesre emlékeztet. A felettük levő szinten álló harmadik alak mintha rájuk hármójukra leselkedne lefelé, figyeli, hogy mit tesznek.
Mit akar mondani Dali? Mesélni egy régi korról, amikor még híd volt a szellemvilág és a földi emberi világ között? Vagy egy soha el nem készült hídról?
Miért nem készülhetett el soha ez a híd? Mert lassan épül, és mindig előbb lerombolják, semmint felépülhetne?
A tánc az élet tánca, az örök változás jelképe a mozgás. Csak szemlélőként maradva nem tud felépülni a híd?
Sok kérdésem van még, lehet, hogy később visszatérek hozzá. Kicsit összekapcsolódik bennem a Glasperlenspiel Kastalien versus „való élet” kérdéseivel. Úgy érzem, hogy ez is egy olyan kérdéskör, amely az örök kérdések közé tartozik, minden korszakban előjön.
A kép címe „Ravel’s Bolero”. Az élet tánca is olyan, mint Ravel Bolero-ja? Nem egyszerre lépünk a színpadra, mégis összhangba kell kerüljünk egymással?

Egy másik képnek csak egy igen piciny változata van meg, kis mágnes-kép a hűtőszekrényemen, egy kiállítás látogatás apró emléke.
Lehetséges, hogy a biokontrollra épülő android kor – amit én magamban azonosítok a „hangya-emberekkel”, ahogy ezt valaki egyszer kérdezte tőlem – egyfajta univerzális büntetés az emberfajra, azért, mert gyengének bizonyult a démonokkal, a sötét erőkkel szemben? Így aztán, az ember elpusztította a természetet, a démonok elpusztítják az embereket, azután őket is utoléri a maguk végzete.
Lehetséges, mint ahogy az is, hogy távlatból nézve mindez egy nagyobb ciklus része. Sokáig bennem lappangott, és különösen a Zsoltárokkal való foglalkozás idején gyakran előjött a kérdés: mi lesz a kiszelektáltakkal? Akik képtelenek a tisztulásra, jórészt azért, mert maguk nem akarják, nincs bennük ahhoz erő, csak pusztítani képesek.
Ennek a kérdésnek a képi megjelenítéséhez tartozik bennem a hűtőn található Edvard Munch kép – ahol nem is vagyok biztos abban, hogy tényleg van-e ilyen Munch eredeti vagy csak valamelyik „utánzó” műve.
Mit láthatunk a képen? Egy fehér és egy fekete alak értek el — az útjuk során? avagy az útjuk végén? — a tengerhez. Egy régi korszak szimbólumaiban a szárazföld jelenti a léteket, a tenger az árnyakat, az árnyak tengerét. Ki merre megy tovább? A tiszta, a fehér egy újabb létbe, a sötét az árnyak tengerébe? Ha mindig ilyen a döntés, nem csoda, hogy az árnyak tengere egyre sötétül, egyre rosszabb lesz. Kali Juga ez, a Sötétség kora.

Másról egy kicsit röviden. A mindennapok tele vannak megint politikával, a hangulatomat eléggé szomorúvá teszik. Remélem, hogy Madách szavai nem válnak majd jóslattá –„Győz a hazugság, a Föld elveszett” — de most nem akarok róla bővebben írni, csak ideteszem egy versemet hozzá.

Lányom, kerüld a politikát!

Lányom, kerüld a
Politikát, mondta oly
Gyakran jó apám,
Utolér az mindenkit,
Mondom öregen ma már.

Zavaros, ártó,
Szutykos folyammal teszi
Tönkre életünk,
Gátolna, hogy kövessük
Erkölcsünk s belső hitünk.

Boldog gyerekkor,
Mikor hinni tudtuk, hogy
A felnőttek jók, s
Mint mesebeli hősök,
Olyanok mind az ősök.

Tényleg sokszor mondta ezt szegény apám. Hinni akarta, hogy elkerülhető, holott tudta, hogy így vagy úgy, de mindenkinek megmérgezi az életét?

Helyi választások

Az elmúlt hétvégén, szeptember végén helyi választások voltak itt Ausztriában két helyen is. Egyrészt Steiermark (Stájerország) fővárosában, Grazban, másrészt Felső-Ausztria tartományban tartományi választások. Ezekhez kapcsolódik ez a kis mostani bejegyzésem.
Nemrégiben felidézte bennem valami Moldovától azt a pár sort, amit a Negyven prédikátorban írt arról, hogy ne higyjük azt, hogy – ha valamilyen igaztalan szenvedésben járjuk az utunk – a „történelem” majd utólag igazságot szolgáltat.

Azok kedvéért, akik nem ismerik, ideteszem, a naplómban tett megjegyzésemmel együtt:
Oh, heilige Einfalt! Du solltest wissen, das in diesem Land alle schwierigen und undurchsichtigen Angelegenheiten eher dem Vergessen, als der Klärung anvertraut werden. Gib dich nicht der Hoffnung hin, den Toten könnte nachträglich Gerechtigkeit widerfahren und den Lebenden Genugtuung zuteil werden!
(Azért németül, mert nem tudom, hová lett a sok költözésben a magyar verzióm, és megvettem – már évekkel ezelőtt – németül.)
Vagyis: ne hidd, hogy akár a halálod után elismerik majd vétkes voltukat, a hibáikat, azt, hogy ártatlant üldöztek. S főleg ne hidd, hogy bármilyen logikus érvvel vagy százszázalékos bizonyítékkal meg tudod győzni őket. Naivitás. Akik nem hisznek már régóta semmiben, azoknál ez sohasem sikerülhet. Készítenek más bizonyítékokat, keresnek (megfizetnek) más „szakembereket“, és így tovább. Nem csak a Negyven prédikátor élte át ezt a sorsot. Minden korban voltak, vannak és lesznek ilyen emberek.
Hála Istennek. Mármint, hogy ilyenek is vannak, voltak és lesznek is. Talán miattuk nem adta fel még Isten az emberfajba vetett reményét.

Ez így is van. De a belső igazságszolgáltatást, azt, hogy ne lássak senkit és semmit „félrecsúszva”, „eltorzítva”, azt fontosnak érzem. (Talán azért, mert az jórészt rajtam múlik?)
Mi ad ezeknek a soroknak ma aktualitást? Az a közel hatvanéves nő, akit remélhetően hamarosan polgármesterré választanak Grazban. A kommunista párt jelöltjeként nyert a helyi választásokon, és bár addig őt a városán kívül azt hiszem, hogy igen kevesen ismerték, most sokan „felkapták a fejüket”. Kommunista? Hogy történhetett, hogy nyert?
A kommunista szónak sok helyen erősen negatív alapértelmezése van beleivódva az emberek tudatába. Itt, a „nyugati világban” feltehetően azért, mert hosszú évtizedeken át az volt a falra festett ördög, a mumus, amivel rémisztgették az embereket. Ott, az „Ostblockban”, ahol az államszocializmus rendszereit néhány évtizeden át átélték, és még ott is közülük, ahol a „legvidámabb barakknak” számítottak, nem dolgozták fel – legalábbis az emberi pszichék tekintetében biztosan nem – az erős diktatúrák és az azzal járó agymosások éveit. Ezeken a helyeken ezek a negatív élmények sűrűsödtek a kommunista szó mögé.
A jövendő grazi polgármesternő számára valami mást jelent a kommunizmus. Nem terroron alapuló politizálást, épp ellenkezőleg. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy egyfajta Teréz anya jellegű, önfeláldozó másokért élést, az embereknek segítést. Ezt csinálta és csinálja több évtizede, ilyennek ismerték meg Grazban sokan, ezért lett népszerű és ezért kapták a legtöbb szavazatot, amin ő maga is meglepődött. A választás másnapján este a TV-ben a ZiB2-ben a műsorvezető interjút készített vele, és valami ilyesféle kérdést tett fel: „szép, szép, amit csinál, de nem zavarja a pártja neve?” Jó volt a válasz, amit a nő adott: eddig még egyetlen ember sem tette fel ezt a kérdést, csak az újságírók.
A segítségre szorulók nyilván nem ezzel törődtek. És a nő még valami olyasmit is hozzátett: olyan ez is, mint minden név. (Párt név, gondolom.) Ezt nem firtatták tovább, de azt hiszem, érdemes elgondolkodni rajta.
Nem visel-e minden párt „foltokat” magán? Ez az egyik, amin érdemes lenne elgondolkodni, de részemről majd máskor.
A másik viszont az, hogy milyen gyökerek, gondolkodási gyökerek élhetnek azokban, akik pozítiv tartalmat éreznek és élnek meg a kommunista szó mögött. Talán nem voltak erre is történelmi példák? Például Franciaországban az ellenállás idején?
Egyik éjjel, amikor nem tudtam aludni, a görög történelem utolsó évszázadának néztem egy kicsit utána. Ott sokáig a kommunisták jelentették a pozítiv erőt, azokat, akik a függetlenségért harcoltak, azokat, akik a II-dik világháború idején az ellenállás tagjai voltak. S mi lett velük a békében? A saját görög „jobb” oldaluk pusztította el őket. Akik úgy menekültek meg, hogy száműzetésbe kényszerültek, vajon nem „időtlen időkre” úgy emlékeznek majd a kommunistákra, mint valami jóra, akik a terror áldozatai lettek? Az erre való emlékezés, ezek tudatosítása nem tartozik-e ugyanúgy hozzá a „történelmi igazságtételhez”?
A politikai porondon gyökeret verő pártok viszont majdnem mindig korrumpálódnak. Nekem ez a szomorú benyomásom. Minden országot nézve.

Bár egészen más, mégis hozzákapcsolódik ehhez az, amit az Oberösterreichben (Felső-Ausztria) alakult új párt, az MFG – Menschen-Freiheit-Gerechtigkeit – egyik vezetője mondott: hosszú-hosszú időn keresztül küzdöttek az emberek az emberi jogokért, azért, hogy polgárok és ne alattvalók legyenek az államban. Az alkotmányban rögzített és elvehetetlen jogokkal. S most, egy pandémia, egy járvány ürügyén villámgyorsan – mert az évszázadok építőmunkájához képest a lebontás hónapjai villámgyorsak – felszámolják mindezt?
A jog jogtalansággá válik, ha az elnyomást szolgálja. A kiközösitést, a jogfosztottságot. Azt, hogy az embert meg akarják fosztani mindattól, ami emberré teszi.
A kötelező oltás ellen tiltakozó Volksbegehren-t ca. 270000-n írtuk alá. Sok? Kevés? A több, mint 6 millió szavazásra jogosult számához képest talán kevés. Soknak nem sok, de mindenesetre annak szerintem jó mutatója, hogy még nem a félelem uralkodik. Mert az lenne már igazán rossz.